Kocsis István:

A JOGFOLYTONOSSÁG HELYREÁLLÍTÁSÁNAK IDŐSZERŰSÉGE

1. A jogfolytonosság helyreállítása a magyar társadalmi élet legidőszerűbb kérdésévé vált, mert Magyarországon politikai, gazdasági és alkotmányjogi válság van. De a politikai és a gazdasági válság az alkotmányjogi válság következménye. Bebizonyosodott, hogy a magyar nemzet képtelen élni saját alkotmánya, a szerves fejlődéssel kialakult magyar történelmi alkotmány nélkül: az idegenből kölcsönzött jog kiszolgáltatottá teszi. Bebizonyosodott az is, hogy az idegenből kölcsönzött kancellári rendszer (miniszterelnöki rendszer) nem felel meg a demokratikus közélet követelményeinek: az országgyűlési többséggel rendelkező miniszterelnök felelőtlenül visszaélhet a helyzetével.

2. Miből is áll ez az idegenből kölcsönzött jog?

Amit ma a Magyar Köztársaság Alkotmányának nevezünk, az egy különös ötvözet. Áll ez ötvözet a Szovjetunió nevű egykori megszálló hatalom által a magyar nemzetre kényszeríttet 1949. évi alkotmányszövegből (tulajdonképpen ez a kerete) és ennek a német minta alapján végzett módosításaiból (tulajdonképpen ez a tartalma)... Másképpen fogalmazva: emlékeztet ez alkotmánynak nevezett szöveg Sztálin parancsára (aki már akkor bevallotta Milovan Gyilasznak, hogy a magyar nemzet gerincének a megtörése céljából óhajt beleszólni a magyar közjog kérdéseibe, amikor még csak az 1946. évi 1. törvénycikk megalkotását "várta el" a magyar országgyűléstől), és áll azon ún. weimari alkotmány részletekben való, de szolgai átvételéből, amelyet - kevés módosítással - előbb az első, majd a második világháború után "kínáltak fel" a legyőzött németségnek a győztes hatalmak, mégpedig büntetésből.

3. Önszántukból miért is választották volna a németek azt az "alkotmányt", melyet mintául választottak a magyar jogalkotók a rendszerváltoztatás idején, hisz vállalása egyet jelentett a hagyományokkal való szembefordulással, valamint a liberális eszmények feltétlen szolgálatával.

Lényege: a közjog céljai nem a nemzeti sorskérdésekre, hanem a társadalmi helyzetre irányulnak. Legfontosabb célja: az egyéni szabadságjogok korlátlanná válásának biztosítása. A nemzet elsorvadhat, az egyéni szabadságjogok nem sérülhetnek. Ennek következményeit már tapasztalják a mintaállamokban, de tapasztalgatjuk mi is idehaza... És itt még egy különös ellentmondásra is felhívhatjuk a figyelmet: az uralkodóvá váló liberális ideológia nem tűri meg az önvédelmi konzervativizmust... Ez azt jelenti, hogy csak az a nemzet számíthat támogatásra, válhat tagjává a jóléti államok nemzetei közösségének, amelyik lemond a hagyományos önvédelemről: nem ragaszkodik az abortusz tilalmához, az anyaság szentségének méltó megbecsüléséhez és megbecsültetéséhez stb. Csakhogy mindazon nemzetek, amelyek lemondanak a hagyományos önvédelemről, szükségképpen elsorvadnak, kihalnak... Miben is áll tehát a nagy ellentmondás? A liberális ideológiát feltétel nélkül elfogadó, azaz önvédelmi ösztönét elfojtó, azaz kivesző nemzetek országát a jövendőben csak azon nemzetek kései utódai lakhatják be, amelyek éppen azért sokasodnak, mert ahelyett, hogy megfelelnének a liberális elvárásoknak, őrzik hagyományaikat... Világi konzervativizmus vagy vallási fundamentalizmus híveiként? Ez most mellékes. Ami nem mellékes: az uralkodóvá váló liberális ideológiának végül azon nemzetek utódai lesznek az áldozatai, akik elfogadják, sérthetetlennek tekintik a liberális alapelveket, és azon nemzetek utódai lesznek a kedvezményezettjei, amelyek ma nem felelnek meg a liberális elvárásoknak... Elképzelhető-e ennél félelmetesebb ellentmondás?

4. A sztálini parancsról még beszélnünk kell, mert manapság is többen felvetik még, hogy az összhangban volt a korabeli magyarság többségének az akaratával. Először is nem tekinthetünk el a ténytől, hogy a Sztálin által "elvárt" 1946. évi törvény csak kezdete volt egy folyamatnak, de ha ezt mégsem vennénk figyelembe, akkor is válaszolnunk kellene arra kérdésre, hogy a legmélyebb cinizmus nélkül feltételezhető-e, hogy 1946-ban a megalázott, kiszolgáltatott és éhező magyar nemzetnek legfőbb gondja volt, hogy múltjának legszebb alkotását: a történelmi magyar alkotmányt végre megtagadhassa...

Kérdésünk, beismerjük, szónoki, hisz a korabeli magyar tisztségviselők visszaemlékezéseiből még azt is megtudhatjuk, hogy miképpen nyomasztotta őket, hogy nem népakaratot, hanem parancsot teljesítenek. "Mintha a képviselők érezték volna azt - írja Nagy Ferenc visszaemlékezéseiben -, ami később bebizonyosodott, hogy a köztársaság felvetése mögött a Kommunista Párt és a Szovjet áll."

De a jogfolytonosság helyreállításának ellenzői ma mindazt, amit a magyar országgyűlés a rendszerváltoztatás óta a német alkotmányból átvett, megkérdőjelezhetetlenül jónak minősítik, az említett sztálini döntést pedig azzal próbálják elfogadtatni törvényesnek, hogy annak - mármint a köztársasági államforma elfogadásának - mindenképpen be kellett volna következnie. Miért? Mert ha az 1946-os államforma-változás és a történelmi magyar alkotmány folyamatos semmibevétele s mindennek betetőzése, az 1949. évi abszolút törvénytelen alkotmánymegsemmisítés valódi vita tárgyává vált volna a rendszerváltoztatáskor, akkor semmi más törvényes lehetőségük nem lett volna a rendszerváltoztatás hangadóinknak, mint a jogfolytonosság helyreállítása a II. világháború előtti magyar állammal, mely nem mulasztotta el helyreállítani a húszas években a jogfolytonosságot a történelmi magyar állammal.

Hozzáfűzhetjük még az előbbiekhez: a Sztálin parancsával a magyar nemzetnek 1946-ban, illetve 1949-ben nem állott módjában szembefordulni, de az 1989-ben kezdődő rendszerváltoztatásunk hangadó politikusai csodára is képesek voltak: átvették önként (és nyilván gyanútlanul és boldogan) és a sztáliniba szépen beépítették azt, amit a németek büntetésből kaptak. A rendszerváltoztatás mámorában a magyar nemzet észre sem vette, hogy az alkotmánymódosítások előterjesztői tulajdonképpen semmit sem vettek figyelembe abból a gazdag közjogi hagyományból, amely a magyar alkotmányos életet évszázadokon át eredményessé tette, valamint megbecsültté itthon és irigyeltté a nagyvilágban. Gondoljunk itt elsősorban a Szent Korona közjogi szerepének az "elfelejtésére". Azoknak, akik a "weimari alkotmányt" oly alázatossággal csempészték mindazon közjogi intézmények helyébe, amelyek szerves jogfejlődés eredményeképpen váltak részévé a magyar történelmi alkotmánynak, még az sem jutott eszükbe, hogy évszázadokon át a Szent Korona közjogi tana volt a magyar alkotmányosság legfőbb biztosítéka.

5. A magyar nemzetnek azt kell tennie, amit a történelem folyamán mindig meg is tett komoly drámai helyzetekben: helyre kell állítania a jogfolytonosságot.

Bizony, a törvénysértés jogot nem alapít elve alapján a magyar történelemben mindig helyreállt a jogfolytonosság, ami annyit jelentett, hogy az abszolutizmus megszűnése után a magyar nemzet hivatott képviselői országgyűlésen, illetve nemzetgyűlésen meg nem történtté nyilvánítottak mindent, ami az abszolutizmus idején a látszat-törvényhozás terén történt. Könnyen bizonyítható, hogy a Mohács utáni nehéz évszázadokban a magyar államiság azért maradt meg, mert eleink a jogfolytonosságot sohasem mulasztották el helyreállítani.

Jogfolytonosságot állított helyre a magyar nemzet I. Lipót korában (1687-ben), II. József után (1791-ben), 1867-ben, 1920-ban.

A jogfolytonosság a magyar közjog múltjának, jelenének és jövőjének legfontosabb kérdése.

A jogfolytonosság-helyreállítás pedig legaktuálisabb kérdése volt mindig, így a Trianon utáni években is a közjogi küzdelmeknek.

1918-ban, Károlyi Mihályék hatalomátvételekor megszakadt Magyarországon jogfolytonosság. De az 1920-1926 közötti nemzetgyűlések a jogfolytonosságot helyreállították a magyar nemzet nevében.

1944 márciusától 1990-ig idegen hatalmak (előbb a német 3. birodalom, majd a Szovjetunió) megszállása tette lehetetlenné Magyarországon a törvényes jogalkotást. Az 1944 márciusában megszakadt jogfolytonosságot ezért 1990-ben lehetett volna helyreállítani. Ám a rendszerváltoztatás hangadói a jogfolytonosság jelentőségét nem tudták felfogni: nem állították helyre a jogfolytonosságot, elfogadták azt a kényelmesnek tűnő megoldást, hogy a történelmi magyar közjog helyét továbbra is a szinte ötletszerűen kölcsönzött és ötletszerűen - és persze gyakran - változtatott idegen jog foglalja el.

Mit kellett volna tennie a magyar nemzetnek 1990-ben? A Szentkorona-tan szellemében, annak tantételei tiszteletben tartásával hozzá kellett volna kezdenie a jogfolytonosság helyreállításához - nem országgyűlésen, hanem jogfolytonosság-helyreállító nemzetgyűlésen.

6. Nem könnyű felfogni, hogy a jogfolytonosság helyreállításának a kérdése miért nem vált a rendszerváltoztatás központi kérdésévé. Annak ellenére nem, hogy a jogfolytonosság helyreállítása, tudjuk, nem oldható meg egykönnyen, de még a helyreállításnak a tervezete sem vethető papírra egyik napról a másikra... Ami bizonyos: egyetlen percre, de csak egyetlen percre mindent érvényesnek kellett volna tekinteni, ami a jogfolytonosság megszakadása órájában érvényes volt. De a következő percben már el kellett volna kezdeni a hatalmas munkát, melynek során megítélhették volna a magyar nemzet ezzel megbízott tagjai - az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjai - , hogy a történelmi magyar alkotmányból mi vált korszerűtlenné, illetve mivel kell feltétlenül kiegészíteni. Miért nem vállalták a jogfolytonosság helyreállítását azok, akiknek megadatott, hogy felelős beosztásban részt vállalhassanak a rendszerváltoztatás irányításában? Megszűnt volna a megszállás alatt létrejött államadósság, érvényét veszítette volna a bősi vízierőműről szóló szerződés... Mégsem vállalták.

A jogfolytonossághoz való ragaszkodásról egyébként senki sem állíthatta volna még csak azt sem, hogy magyar sajátosság. Van angol jogfolytonosság, van spanyol jogfolytonosság stb. És ma sem neheztel a világ sem az angolokra, sem a spanyolokra, mert nem mondanak le a régi közjogukkal való folytonosságról.

A jogfolytonosságot, persze, lehet tagadni. De a jogfolytonosság tagadása nem más, mint a törvények megvetése. Egy jogfolytonosságot vállaló országban a törvény gyémántból van, egy jogfolytonosságot tagadó országban üvegből.

7. A jogfolytonosság helyreállításának első lépése:

Meg kell alakulnia annak a testületnek (nevezhetjük jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlésnek, alkotmányozó nemzetgyűlésnek, jogfolytonosság helyreállító országgyűlésnek, alkotmányozó országgyűlésnek stb.), amely a magyar nemzet többségének akaratát képviselve helyreállítja a jogfolytonosságot.

8. Hogyan alakulhat meg a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés vagy országgyűlés?

Legegyszerűbb módja a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés vagy országgyűlés megalakulásának: a magyar nemzet az országgyűlési választáshoz hasonló választáson egyszerűen megválasztja a jogfolytonosságot helyreállító nemzetgyűlés (országgyűlés) tagjait.

Ha ez akadályba ütközik (az idegenből kölcsönzött alaptörvényre vagy másra hivatkozva az illetékesek megakadályozzák, hogy a magyar nemzet választójogával élve bízza meg képviselőit a jogfolytonosság helyreállításával), akkor előrehozott országgyűlési választáson lehet az országgyűlésbe juttatni azt a politikai erőt - nevezhetjük pártnak, szövetségnek stb. -, amely az országgyűlésben méltóképpen felvetheti a jogfolytonosság helyreállításának szükségességét.

(Ha nem lehet elérni még azt sem, hogy a magyar nemzet népszavazáson döntsön a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés megalakítása érdekében megtartandó választásról, akkor az előrehozott választások szükségességéről kell döntenie egy népszavazásnak. Ha e népszavazáson a választópolgárok igennel válaszolnak például arra kérdésre, hogy óhajtják-e az országgyűlés feloszlatását - politikai válság idején e kérdés felvetésénél mi sem természetesebb és demokratikusabb -, az előrehozott választások megtartása elkerülhetetlenné válik.

Az a magyar közjogba nemrég becsempészett tilalom, mely szerint népszavazást kezdeményezni éppen az alkotmányt érintő kérdésekben nem lehet, közjogi képtelenség, minden idők legcinikusabb törvényhozói visszaélése.)

9. Van-e alternatívája a jogfolytonosság helyreállításának?

A jogfolytonosság helyreállításának nincs alternatívája, mert az idegenből kölcsönzött alaptörvény, az idegenből kölcsönzött közjog okozta károk ma már felmérhetők: a nemzet többségének elszegényedéséhez, illetve kiszolgáltatottságához vezetett, megteremtvén a feltételeket a magyar nemzetet kisemmiző privatizáció és a felelőtlen politizálás számára.

10. Mit kell még tudnunk a jogfolytonosság helyreállításának kötelezettségéről?

A jogfolytonosság tagadása, a szerves jogfejlődés eredményeinek semmibevétele "kizökkenti az időt". Nincs terünk ezt bemutatni a maga bonyolultságában, de egy hasonlat talán rávilágít a kérdés súlyosságára: a szerves fejlődéssel kialakult magyar történelmi alkotmány helyett az idegenből kölcsönzött ún. chartális alkotmány választása olyan, mint az emberi szervezet esetében az eredeti szerv önkényes és önkéntes kicserélése műszervre.

A jogfolytonosság helyreállítása elmaradásának következménye a magyar nemzeti öntudat gyengülése, így következménye még a 2004. december 5-i népszavazás szégyenletes végeredménye is.

De még nagyon sok kérdéssel összefügg a jogfolytonosság helyreállításának az elmaradása.

Az egyik legsúlyosabb ezek közül: a magyar nemzet elsősorban a magyar hagyományokat legjobban őrző földműves réteg - a megalázott, kifosztott falusi magyarság - megerősödése által valódi győztesként kerülhetett volna ki a rendszerváltoztatás küzdelmeiből, ha nem marad el a jogfolytonosság helyreállítása, hisz a történelmi magyar alkotmány, illetve a Szent Korona tana megakadályozta volna az élelmiszeripar privatizációját (külföldi versenytársaknak való átjátszását), valamint a spekulánsoknak kedvező kárpótlási törvény meghozatalát... Elsősorban e kettőnek a következménye, hogy a magyar földnek és a magyar földműves munkájának nincs értéke... Fűzzük még hozzá mindehhez: felvetni sem lehetett volna, hogy a magyar termőföld elvehető a könnyen tönkrejuttatható magyar földművestől (eladható idegen állampolgároknak, azaz kiszolgáltatható a tőke szabad áramlása elvének), ha a jogfolytonosság helyreállítása nem marad el.

Karácsony Sándor A magyar észjárás című könyvében, 1939-ben még évezredes éltető magyar hagyományokról ír:

"A "magyar"-ság lelki probléma - mondja. - A végtelen pusztában és lehetőségeiben vagy az erdélyi fennsíkon, vagy ott, ahol történelmi élete folyamán az az embercsoport, amely tegnap és ma "magyar", megoldandó feladatot kapott vagy látott, és erre a feladatra ömlött ki lelkének egész tartalma sajátosan (és egészen másképpen, mintha éppen más feladatot nyert volna). Ha tehát ezer esztendőn keresztül egy bizonyos alapmagatartás mai napig nem módosult, vagy legalább észrevehetően nem változott, az nem a pusztai lélek változhatatlanságát jelenti, hanem azt mutatja, hogy az elvégzendő feladat nagyjából ma is ugyanaz, amilyen eredetileg azt a bizonyos lelki magatartást szükségessé tette."

Nagy csodáról szól e könyv, arról, hogy a magyar nyelv és a magyar észjárás ezer év alatt alig változott. A kényszerű vagy előkészített változásokat mindig meg tudta határozni a magyar nyelv és a magyar észjárás... Rádöbbenünk a titokra: a magyar történelmi alkotmánynak, valamint a Szent Korona tanának köszönhetően a szakrális királyság átmentett hagyományai védelmében élt a magyar nép - amikor még tudta, miért olyan fontos komolyan vennie a jogfolytonosság helyreállításának a kötelezettségét...

Rádöbbenünk arra is, hogy a hagyományosnak nevezhető magyar élet többet változott a XX. században, mint előbb ezer év alatt....

A nagy változás tulajdonképpen a történelmi magyar alkotmány, illetve a Szent Korona tana idegen hatalom által kikényszerített semmibevevésével és ez új helyzetben védtelenné vált hagyományőrző magyar falu erőszakos felszámolásával kezdődött... Igen, a hagyományőrző magyar falu felszámolása óta eltelt fél évszázad alatt változhatott a magyar élet többet, mint azelőtt ezer esztendő alatt: változhatott gyengébb minőségűvé.

A hagyományos magyar élet újjászülethetett volna, ha 1990-ben a jogfolytonosság helyreállítása nem marad el.

A magyar nemzet nem tagadhatja meg a történelmi magyar alkotmányt, nem tagadhatja meg saját múltját. Nem cserélheti ki a tulajdonában levő aranyat azonos súlyú agyagra.

A történelmi magyar alkotmány megsemmisítésének hívei figyelmét először is a következőkre hívhatjuk fel: fejlett közjoggal, alkotmánnyal, közjogi intézményrendszerrel bíró államokban (így az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban) az alkotmányt (legyen az írott, mint az Amerikai Egyesült Államoké, vagy történelmi, mint Angliáé) nem lehet megsemmisíteni (hatálytalanítani, kicserélni stb.) még a népfelség elvére hivatkozva sem - és semmiféle népszavazás eredményére és semmiféle nemzetgyűlés vagy országgyűlés határozatára hivatkozva. Hasonlóképpen a II. világháború utáni Magyarországon sem lehetett volna a történelmi magyar alkotmányt megsemmisíteni...

A magyar nemzetnek nem szabad olyan megoldást választania, amelyik együtt jár mindannak a tagadásával, ami múltjában értékes. Ragaszkodnia kell a sajátosan magyar közjoghoz, a történelmi magyar alkotmányhoz, a Szent Korona tanához - semmi másra, mint önvédelmi ösztönére hallgatván, s kijelentvén, hogy ami történelme során a legveszélyesebb helyzetekben mindig megmentette, az nem megsemmisítendő, nem kicserélendő. Ez esetben a magyar jogfejlődés, jogfelfogás alapelvei alapján a magyar nemzet méltó képviselőinek helyre kell állítaniuk a közjogfolytonosságot, mégpedig a Szent Korona védelme alatt, a Szent Korona tana által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alapján - megteremtvén így a közjogi feltételeit a magyar nemzet megmaradásának, megerősödésének.

Értelemszerűen következik fentiekből, hogy ha a magyar nemzet nem tagadja meg azt az alapelvet, amely évszázadokon át meghatározta a magyar jogfejlődést, azt az alapelvet, mely szerint törvénysértés jogot nem alapít, akkor semmi mást nem mondhatunk, mint azt, hogy Magyarország ma is a Szent Korona országa.

De ha ezt az alapelvet a magyarság képes lenne megtagadni, akkor mindent megtagadna, ami a magyar nemzet történetében magasztos volt: Szent Istvántól Deák Ferencig mindent. Az egész magyar közjogot, a történelmi magyar alkotmányt, a Szentkorona-tant, az egész magyar múltat, mindazt, ami nehéz helyzetekben a magyar nemzetet megtartotta. A múlttal együtt persze megtagadná a saját jövőjét is. Még szerencse, hogy a jogfolytonosság helyreállításának megtagadása nem jelenti azt, hogy végérvényesen megszakadt a jogfolytonosság.

11. Mely időponthoz köthetik a magyarság képviselői a jogfolytonosság helyreállítását?

A jogfolytonosság megszakításának napja előtti naphoz, azaz 1944. március 18-hoz. De mint fentebb kifejtettük: a jogfolytonosság helyreállítása nem oldható meg egykönnyen, de még a helyreállításnak a tervezete sem vethető papírra egyik napról a másikra. Ami bizonyos: egyetlen percre, de csak egyetlen percre mindent érvényesnek kell tekinteni, ami a jogfolytonosság megszakadása órájában érvényes volt. De a következő percben már el kell kezdeni a hatalmas munkát, melynek során megítélhetik a magyar nemzet ezzel megbízott tagjai - az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjai -, hogy a történelmi magyar alkotmányból mi vált korszerűtlenné, illetve mivel kell feltétlenül kiegészíteni.

12. Mire hivatkozva, milyen jogelvek és milyen érvek alapján kezdhetné meg a mai magyar nemzet a jogfolytonosság helyreállítását?

Vegyük tekintetbe, hogy valahányszor a magyar történelem rendkívüli helyzeteiben a magyar nemzet hivatott képviselői a jogfolytonosságot helyreállították, mindig a Szentkorona-tan alapján tették.

Miért a Szent Korona tanának szellemében, annak tantételei tiszteletben tartásával?

Mert a Szent Korona mint jogi személy továbbra is a magyar államhatalom alanya, s így a Szentkorona-tan nem csak emléke egy dicsőbb magyar múltnak, hanem érvényben levő, kötelező erejű közjogi tan. Kezdhetnénk ennek bizonyítását a Szentkorona-tan azon tétele hangsúlyozásával, mely szerint miképpen a király sem, a nemzet sem határozhatja meg a Szent Koronához való viszonyát. De nem szorul bizonyításra, hogy a Szent Korona közjogi tana ma is kötelező erejű. Hisz a magyar nemzet törvényes képviselői a Szent Koronát sosem tagadták meg, s a Szentkorona-tant sem hatálytalanította soha alkotmányosan összeült magyar nemzetgyűlés vagy országgyűlés.

A jogfolytonosságot tehát ma is a Szent Korona védelme alatt, a Szent Korona tana által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alapján kell helyreállítanunk. De a mai magyar nemzet többsége nem tudja, mi a Szent Korona tana...

Beszéljünk röviden a Szent Korona misztériumának és tanának a jelentőségéről, és foglaljuk össze a Szent Korona tanának a leglényegesebb kérdéseit.

13. Mi a Szent Korona misztériumának és tanának jelentősége?

Mindannyian, mai magyarok, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban (diaszpórában) élők egyaránt ma is a Szent Korona tagjai vagyunk - és ennek tudata meg kellene, hogy határozza az életünket, önbizalmat, hitet, célt adhatna a mai magyar életnek -, de a mai magyarság többsége nem is tudja már, hogy mit jelent a Szent Korona tagjának lenni, nem tudja, mi a Szent Korona tana, és felfogni sem képes már, mit jelentett a Szent Korona misztériumában élni.

Pedig a Szent Korona megbecsültségével a magyar történelemben semmi sem vetekedhetett.

A Szent Korona tana megőrző erejévé vált a magyar alkotmánynak, a magyar államiságnak, meghatározójává a magyar közjogfejlődésnek, de jelentősége nem akkor volt a legnagyobb, amikor a magyar nemzet jólétben és biztonságban élt, hanem akkor, amikor nehéz helyzetekbe került. Történelme legnehezebb helyzetein a Szent Korona segítségével lett úrrá a magyar nemzet... Megteremtője volt a nemzeti egységnek a magyar történelem legnehezebb, legdrámaibb helyzeteiben. Felfoghatatlan ennek a jelentősége, s ma már szinte hihetetlen, hogy Valakinek köszönhetően a nemzeti egység mindannyiszor helyreállt, amikor a széthúzás végzetes lehetett volna.

Részletesebben azt fejtsük most ki, miképpen oldotta fel a Szent Korona a katolikus-protestáns ellentétet.

Hivatott protestáns államférfiaink éppolyan odaadó hívei a Szent Koronának, mint hivatott katolikus államférfiaink. A nagy protestáns erdélyi fejedelmek küzdelmük elsőrendű céljának tekintették, hogy a Habsburg-házi magyar király törekvéseivel szemben a Szent Koronának a történelmi magyar alkotmányban, a Szentkorona-tanban kifejezett akaratát győzelemhez segítsék.

De mi a titka például a katolikus és Habsburg-párti Pázmány Péter és a protestáns és Habsburg-ellenes Bethlen Gábor közeledésének, egymásratalálásának? A magyar nemzet jövője számára találjuk meg a megoldást, ha ezt a titkot megfejtjük.

Tekintsünk Pázmány Péter és Bethlen Gábor világára. Küzdelmükre, vitájukra, egymásrautaltságukra. El is szomorodhatunk. Ne áltassuk magunkat. Mindkettőjük Magyarországa külön-külön erősebb, mint a mai egyetlen Magyarország. Amilyen a mai egyetlen Csonka-Magyarország.

Milyen volt Bethlen Gábor országa? Erős - hadserege és a hit által.

A Pázmány Péteré, a királyi Magyarország? Erős - törvényei és a hit által. Jegyezzük itt meg: Pázmány Habsburg-párti volt. De nem volt nehéz neki jó magyarként Habsburg-pártinak lenni, mert a korabeli Habsburg-házi magyar királyt kényszeríteni lehetett a magyar érdekek tiszteletben tartására. Kényszeríteni lehetett - az alkotmány által, a koronázási esküje és a hitlevele által. És a magyar érdekek tiszteletben tartására kényszerítette a Szent Korona. Igen, Pázmány királya félve tisztelte a Szent Koronát. Félt megsérteni a Szent Korona tanát. Nem felfoghatatlan ez.

Miért bízik tehát Pázmány Bethlenben, Bethlen Pázmányban? Mert tudván tudják: lehet más a vallásuk, lehetnek másfélék politikai elképzeléseik, de eggyé kell válniuk a Szent Korona misztériumában és a Szent Korona tanában.

(Milyen érdekes a Bethlen-Pázmány viszony közjogi megközelítése is! Magyarországon a korabeli Habsburg-házi uralkodók egyike sem - sem II. Mátyás, sem II. Ferdinánd -, bizony egyikük sem veszi önként és méltóképpen tekintetbe a magyar nemzet érdekeit - ezért a magyar királyságban nő a közjog jelentősége. Bethlen és kormánya viszont méltóképpen védi Erdélyben a magyar érdekeket - és itt csökken a közjog jelentősége. Magyarországon vannak e korban közjogi küzdelmek, Erdélyben nincsenek. Így működött a magyar önvédelmi ösztön.)

Bethlen tudja: Pázmány nem azért hatalmas úr, mert kedveltje a királynak, hanem azért, mert a királyával szemben a Szent Korona akaratát képviseli. Pázmány is tudja: amikor Bethlen harctéren küzd a korabeli magyar király haderejével, akkor a Szent Korona akaratát akarja érvényesíteni.

És itt van a magyar nemzet megmaradásának a titka... Addig Magyarország mindig talpra állt, amíg a magyar nemzet képviselői - akármilyen pártiak, akármelyik felekezethez tartozók - tiszteletben tartották a Szent Korona tanát, eggyé tudtak válni a Szent Korona misztériumában.

A törvény jelentett mást a Pázmány Péter és Bethlen Gábor kortársai számára, mint a mai magyarok számára. A Szent Korona jelentett mást számukra. Nem véletlenül volt a törvénynek akkora az ereje. Komolyan veszik abban a korban, hogy a Szent Koronához való viszonyát a nemzet nem határozhatja meg, miként a király sem... Aki a nemzet tagjai közül szembefordul a Szent Korona akaratával, azt kiközösítik. Hiába a király kegye, kivetik a nemzet tagjai közül.

De a korabeli magyar különben is rettenetesen fél rosszat tenni hazájának... A Szent Korona megsértését az a kor nem bocsátja meg.

És annak a kornak a magyarjai abban is hittel hittek, hogy a Szent Korona mint személyiség nemcsak jóságos cselekedetekre képes, hanem a szigorú büntetéstől sem riad vissza.

Amikor Bethlen Gábor Erdélyből elindul hadaival a magyarországi hadak ellen, akkor tudván tudja, hogy a Szent Korona egyik országa uralkodójaként megtámadta a Szent Korona másik országa uralkodóját. De még valamit tudott: azt, hogy a Szent Korona akaratából teszi. A Pázmány Péter és Bethlen Gábor korszakának és a következő korszakoknak egymással vetélkedő magyarjai, mint felhívtuk már rá a figyelmet, eggyé válnak valamiben - akár tudatosan, akár nem... A Szent Korona misztériumában.

Prohászka Lajos fogalmazta meg leghitelesebben, hogy mit jelentett (mit jelent) a magyar nemzet kálvinista részének a Szent Korona: "Bizonyosnak tekinthető azonban, hogy a középkor egyetemes vallásos szemléletében osztozva és mégis a maga árvaságát, örök egyedüliségét tapasztalva, a magyar szellem objektivációs iránya is sajátosan befelé, a nemzet felé fordult és ezzel a középkori egyetemes jellegű vallásos szimbolika mindinkább ráirányult a nemzet testére és a honi földre, amelyen ez a nemzettest élt és ezt magát is valósággal vallásos tiszteletben részesítette. Csak ebből a sajátos befelé fordultságból lehet megérteni, hogy a szent korona eszméje, mint az állam, az egész élő nemzettest jelképe, olyan korokban is diadalmasan ellenállt minden támadó törekvésnek, sőt továbbfejlődésre, kitágulásra bizonyult alkalmasnak, amikor maga a magyarság is lelkében már modernné vált, mondhatnók elvilágiasodott. Semmi sem világítja meg ezt jellemzőbben, mint a magyar kálvinizmus magatartása. Ebben újra egyetemes eszme öltött pusztán nemzeti jelleget, mégpedig nem úgy, hogy az átvettet nemzeti szellemben alakította - ebben valóban nem volna magyar sajátosság -, hanem inkább, hogy kizárólagosította, úgyszólván kiszakította e vallás egyetemes közösségéből, tehát "finitizálta". S ez a kálvinizmus, amely az innenső világból minden szent tényezőt alapjában száműzött, mint "magyar vallás" épp oly híven ragaszkodott a nemzettestnek ehhez a "középkori" szentséges felfogásához, mint ahogy később a liberalizmus is az eszmének csupán kereteit tágította, de misztikus alapjaihoz nem nyúlt hozzá." (Az én kiemelésem - K. I.) Jegyezzük itt meg: az a liberalizmus (nevezik nemzeti liberalizmusnak is), amelyre Prohászka Lajos utal, nem hasonlít arra a mai magyarországi politikai irányzatra, amely önmagát liberálisnak nevezi ugyan, de a századforduló idején kibontakozott ún. polgári radikalizmus szellemi örököseként politizál, nem ismervén el a magyar nemzeti törekvéseknek a létjogosultságát. Még a magyar nemzet önvédelmének a létjogosultságát sem.

Felfoghatatlanabbnak tűnhet, miért örvendett oly nagy tiszteletnek a Szent Korona a nemzetiségek körében is. Pedig nincs ebben semmi rendkívüli. Hiszen a Kárpát-medencében utoljára a Szent Korona tana volt képes megteremteni a feltételeit a nemzetek, nemzetiségek békés egymás mellett élésének.

A Szentkorona-tan a történelmi Magyarország nemzetiségei számára elsősorban a megmaradásuk, nemzetiségi kibontakozásuk feltételeit biztosító jogok tiszteletben tartását garantálta. Másképpen volt ez a rendi társadalomban és másképpen a polgári társadalomban. A rendi társadalomban a régi (középkori) szerződésekbe foglalt kollektív jogok érvényesültek. 1848, illetve 1867 után a vármegyei önkormányzat léte (mely a többségben levő nemzetiség akarata szerint lehetett nemzetiségi), valamint a nemzetiségi, illetve az iskola- és egyházügyi törvények szavatolták a nemzetiségek megmaradását, érvényesülését. Igen, joggal mondhatjuk: a Szentkorona-tan a Kárpát-medencében harmóniát teremtett, az ellene forduló nacionalizmusok diszharmóniát - Trianon után.

És azt is vegyük itt tekintetbe, hogy a nem magyar eredetű nacionalista tanok, eszmék, eszmények, törekvések miképpen szegültek szembe a Szentkorona-tannal.

Térjünk még vissza ahhoz a kérdéshez, hogy mit jelentett történelmünk nehéz korszakaiban a Szentkorona-tan:

A Szent Korona közjogi tanát a magyar ember évszázadokon át megkérdőjelezhetetlennek, hatálytalaníthatatlannak tekintette, de nemcsak azért, mert tudatában volt annak, hogy mit köszönhet e tannak a magyar nemzet, hanem azért is, mert lenyűgözte magának a Szent Koronának a nagyon is bonyolult személyisége.

A Szent Korona tana nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magyar közjog a Habsburg-kor nehéz évtizedeiben: közvetlenül a török kiűzése után, I. Lipót korában, majd II. József korában, majd az 1849-et követő másfél évtizedben megtörethetetlennek, sebezhetetlennek, legyőzhetetlennek bizonyult.

A nagy magyar államférfiak, a Bethlen Miklósok úgy hittek a Szent Korona tanában, mint VII. Gergely pápa vagy Loyolai Szent Ignác a katolicizmus tanaiban: hitték, hogy megtagadásával nem csak gazdagságuk, szabadságuk, hanem a lelkük is megsemmisül.

Mint minden történelemmel (sok száz éves kemény közjogi küzdelmekkel) igazolt tan, eszme, a Szentkorona-tan kiváltja az ellenfél elismerését is; az ellenfél is elismeri nagyszerűségét és legyőzhetetlenségét, és elbizonytalanodik, ha harcra szánja el magát ellene: ezért van az, hogy csak akkor gyöngül meg, válik legyőzhetővé, ha védettjei (ez esetben tagjai) cserbenhagyják.

Mivelhogy a Szent Korona a mindenkori politikai nemzet számára, a Szent Korona tagjai számára elsősorban a szabadságjogokat, a méltányosságot, illetve a jogbiztonságot jelentette, a Szent Korona országainak szabad polgárai természetszerűen övezték hálával, szeretettel, tisztelettel. Tisztelve szerették mindazok, akik a törvények, az alkotmány megtartását nem érezték terhesnek, félve tisztelték azok, akik a törvényeket csak kényszerűségből tartották meg. És emlékeztetünk itt arra is, hogy a régi korokban azért volt sok a törvénytisztelő ember a Szent Korona országaiban, mert a Szentkorona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erősítette: mert az országlakosi magatartásban a mellérendelés és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segítette elő. S ez ellen mit tehetett egy törvénysértő király? Megparancsolhatta volna a Szent Korona tagjainak, hogy semmisítsék meg a lelküket?

1918-ig elképzelhetetlen volt, hogy felelős magyar politikus szembeforduljon a Szentkorona-tannal, megtagadja. Sokszor tűnt úgy nagy politikusainknak, hogy apolitikus beszélni róla. De valamirevaló magyar politikus soha nem tagadta meg, soha nem fordult szembe vele - egészen 1918-ig, amikor Károlyi Mihályék tudatlanságukban, érzéketlenségükben semmibe merték venni. Azzal, hogy megtagadták a Szentkorona-tant és az egész történelmi magyar közjogot, védekezésképtelenné tették az országot. A Szentkorona-tan megtagadásának volt a következménye, hogy 1918 után, a fegyverszüneti egyezmények megkötése után a magyarság képtelenné vált megakadályozni az ország nagy részének a megszállását.

A magyar nemzet 1918-ban képtelen volt méltóképpen válaszolni a rettenetes kihívásra: önvédelmi ösztönét elveszítette, s nem kergette el azonnal a politikai élet színteréről azokat, akik megtagadták a magyar történelem legnehezebb óráiban azt az eszmét, amely Magyarországot még megmenthette volna. Ha 1918-ban a Szent Korona tana sértetlen marad, és így ébren képes tartani továbbra is a magyar nemzet önvédelmi ösztönét, megteremti az egységes magyar ellenállást - mint annyiszor a magyar történelem nehéz időszakaiban -, akkor a trianoni diktátumra valószínűleg nem került volna sor. De ha mégis, akkor a diktátum végrehajtását tudta volna megakadályozni a magyar nemzet. A népszavazást mindenképpen kikényszeríthette volna a magyar politika. S a nem magyar többségű vidékek népei éppen a Szent Korona tanában bízva nyilvánították volna ki akaratukat, hogy magyar állampolgárok akarnak maradni.

14. Miképpen határozta meg a Szent Korona a régi magyar életet?

Mindenekelőtt egy oklevélre hívjuk fel a figyelmet, a világtörténelem talán legszebb oklevelére:

Zsigmond király egy 1390. évi oklevélben az adományosnak a kiváló érdemeit abban látja, hogy "abban az időben, mikor felségünk méltóságának gyarapítása végett győzelmes seregével Magyarország területére jött, Péter comes az említett Magyarország java és méltósága érdekében a seregnek híven és hatalmasan ellenállva, birtokainak és javainak felgyújtásával és elpusztításával őszinte és állhatatos hűsége miatt, amelyet Magyarország szent koronája iránt tanúsított, félelem nélkül, kevéssé igazságosan igen nagy károkat szenvedett a mi követőinktől és akkori híveinktől".

Fel tudjuk ezt mi fogni, a második ezredforduló emberei?

Igen, Zsigmond magyar király megjutalmazza Péter comest, mert az a Szent Korona iránt tanúsított állhatatos hűsége által vezéreltetve, akkor kelt fel őellene, Zsigmond magyar király ellen, amikor ő magyar király létére szembefordult a Szent Koronával. Zsigmond ez oklevelében nem kevesebbet tesz, mint azt, hogy szembeállítja a Szent Korona iránti hűséget a törvénysértő királyhoz való hűséggel, s ezzel nemcsak elválasztja a Szent Koronát önmagától mint királytól, de hitet tesz amellett, hogy a Szent Korona az a főhatalom, amelynek a király csak azzal a feltétellel részese, ha nem fordul szembe "Magyarország javával és méltóságával."

Zsigmond adománylevelében elismeri, hogy a Szent Korona a közjogban a király fölöttese. Mi a titka a Szent Korona és Zsigmond király viszonyának? Miért viselkedett így Zsigmond?

Zsigmond már tudta, mi a Szent Korona misztériuma és tana.

Nagy magyar közjogi győzelmeket vívott ki a magyar nemzet történelme során a magyar közjog, valamint a Szentkorona-tan megtörhetetlenségében bízva.

A törvényekről beszéljünk még. Arról, hogy a Szent Korona által meghatározott korokban nem véletlenül voltak évszázadosak a törvények, nem véletlenül volt olyan nehéz még módosítani is a törvényt, nem véletlenül tört meg a törvényeken oly gyakran és látványosan a központosítani óhajtó király akarata is.

Miért volt akkora a törvény ereje? Mert sem a király, sem a Szent Korona más tagja nem határozhatta meg a Szent Koronához való viszonyát.

S ez azt is jelentette, hogy a király nem kényszeríthette törvényszegésre a szabad országlakost. Valóban nem... Mert aki a törvényszegő királynak törvényszegésben cinkosa lett, azt a Szent Korona többi tagjainak ki kellett közösíteniük. Így volt bizony ez a magyar történelemben, bizonyítani tudjuk.

S az uralkodó a kiközösítést nem akadályozhatta meg. Hiába volt a király kegye, kivetették a nemzet tagjai közül a királynak törvénytelenül engedelmeskedőt. Törvény kötelezte erre a magyar politikai nemzetet. Ennek a törvénynek köszönhető, hogy a magyar ember rettenetesen félt rosszat tenni hazájának... Hogy a törvényszegés nálunk, magyaroknál megbocsáthatatlan bűn volt. És akkor is, ha az uralkodó parancsolta meg a törvényszegést.

Az 1504:1. törvénycikkről beszélünk elsősorban.

Egy olyan törvénycikkről, amely csak a Szent Korona misztériumában születhetett és maradhatott meg. Ez kimondja nemcsak azt, hogy a hadi adót az ország rendjeinek kell megajánlani, de azt is, hogy ha ezt valamelyik vármegye nem tartaná be, és önként a szokott kamaranyereségen felül adót ajánlana és szolgáltatna be a királynak, akkor azon vármegye nemesei a nemesi rendből kizáratnak. A szabad országlakosok közül kizáratnak. A Szent Korona tagjai közül kizáratnak.

Van azért még valami, ami szintén nem születhetett volna meg és nem maradhatott volna meg sehol másutt, mint a Szent Korona misztériumában. Ez természetesen maga a Szent Korona közjogi tana.

15. Melyek a Szent Korona misztériumának a legfontosabb kérdései?

A Szent Korona misztériuma bonyolult kérdésköreivel ez alkalommal nincs terünk érdemben foglalkozni, de a következőkre mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet:

Miért szent a Szent Korona? Mert a Szent Koronát Istentől kapta - meghatározott céllal, meghatározott üzenettel - a magyar nemzet. Ez az üzenet az Igazsággal van összefüggésben. Az Égi Élő Igazságról, a legyőzhetetlenről van szó, arról, aki Isten Önvédő megnyilvánulása: az Isten szándékait érvényesítő legnagyobb Erő, legszilárdabb Hatalom. Büntető vagy védelmező hatalom: igazságérvényesítő, illetve szeretetoltalmazó. (A magyar mitológiában és népmesében az Élő Égi Igazság gyakran hadnemtőként - "hadvégzetet" beteljesítő tündérként - jelenik meg, a magyar szépirodalomban pedig Ő a Magyarok Istene.)

A régi magyar hitvilág szerint az Élő Égi Igazság népet választ magának, aki által védekezik. A magyarságot. A régi magyar küldetéstudatban a magyarság azért az Ég Népe, mert az Élő Égi Igazság akaratának méltó végrehajtója. A magyarság különleges szerepe tehát az Élő Égi Igazságnak a méltó szolgálata.

(A régi magyar küldetéstudat központi kérdése tehát, hogy a magyarság Isten által feladatra kiválasztott nép. De jegyezzük itt meg azt is, hogy a magyar küldetéstudatban nyoma sincs annak, hogy a magyar egyetlen kiválasztott népe Istennek. Egyetlen nagy feladatra kiválasztott - erről szól a magyar küldetéstudat története. És az is bizonyos, hogy a magyar küldetéstudatban nem szerepel sem erőszakos magyarosításnak, sem erőszakos hittérítésnek a célkitűzése.)

Mi járult hozzá a Szent Korona misztériumának erősödéséhez az abban való mélységes hiten kívül, hogy a Szent Koronát Istentől kapta a magyar nemzet? Elsősorban a következők:

A tény, hogy hatalmat átruházni csak a Szent Koronával történő koronázással lehetett.

Annak bizonyossága, hogy Magyarországot Szent István a Szűz Mária, illetve a Nagyboldogasszony (a kettő együtt: a Magyarok Nagyasszonya) oltalmába ajánlotta.

A Szent Korona misztériumát nem kis mértékben gazdagította az a hit is, hogy a Szent Korona mint személyiség nemcsak jóságos cselekedetekre képes, hanem a szigorú büntetéstől sem riad vissza. A király is szeretve vagy félve tisztelte - uralkodói magatartásától, koncepciójától, terveitől függően.

Fentiek a Szent Korona misztériumának a legkönnyebben felfogható kérdései. Mi az, ami nehezebben érthető a mai ember számára? Azt hisszük, szentségében, misztériumában mindaz benne van, amit szentnek, misztikusnak, titoknak tekintett a magyar nemzet eszmélése óta. Tehát azt az egész titokzatos világot látnunk kell, ha meg akarjuk érteni a Szent Korona titkát, ami a magyar hitvilágban, a magyar mitológiában benne van - a kezdetektől napjainkig. Igen, a kezdetektől napjainkig. És a Szent Korona misztériuma, szentsége a magyar keresztény életnek mindenképpen (és felekezettől függetlenül) központi, sajátos kérdése.

Ha a misztériuma felől közelítjük meg, akkor bizony a Szent Korona a magyar nemzet szent titka. A magyar nemzet fennmaradásának, létének szent titka. A Szent Korona Isten gondolata a magyar létről. Magyarságról, magyar küldetésről.

A Szent Korona misztériumának a tartalma koronként más. De mindig az önvédelmi ösztönnel függött össze. Sugalmazta, mit kell tennie a magyar nemzetnek legnehezebb helyzetekben.

Ami a legnyilvánvalóbb és egy évezrede köztudomású, az éppen a Szent Korona misztériumának központi kérdése:

A Szent Korona Isten és a magyar nemzet viszonyát fejezi ki: a Szent Koronát Isten a magyar nemzetnek meghatározott céllal, meghatározott üzenettel küldte. (A magyar nemzet ezt évszázadokon át komolyan vette, és semmit sem vett olyan komolyan, mint ezt.)

Figyelembe kell vennünk bizony mindezeket, ha meg akarjuk érteni, miért akarták annyira eleink, hogy a Szent Korona legyen a szakrális király jogutódja.

16. Hogyan alakult ki a régi európai közjogtörténet legdemokratikusabb fejleménye, a Szent Korona tana?

A Szent Korona közjogi tana kialakulásának legfontosabb kérdése:

Miképpen tudták felfogni a nagy magyar politikusok a késő-középkorban (ekkor válik kötelező erejűvé a Szent Korona tana, az alkotmányért folytatott hosszú közjogi küzdelem eredményeképpen), hogy a magyarság számára semmi sem fontosabb, mint annak elfogadtatása, hogy a magyar közjogban a király rangban és hatáskörben ne első, hanem második személy legyen, azaz annak elfogadtatása, hogy a királynak felettese legyen, a Szent Korona - jogi személyként, a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanyaként... Könnyű megérteni eleinket, ha azt is tudjuk, hogy az ő tudatukban e kérdés miképpen jelentkezett... Leglényegesebbnek azt tarthatjuk, hogy ők azért ragaszkodtak ahhoz, hogy a régi idők szakrális királyának a jogutódja a Szent Korona legyen, mert még értették, érezték, hogy mekkora a különbség a szakrális király és a minden szakrálistól mentes király között, s hogy minden bizonnyal semmi sem volt számukra elrettentőbb, mint az, hogy a késő-középkorban beköszöntő új kor királyai már nem elégszenek meg az országlakos Isten iránti hűségével, hisz nem tekintik, nem is tekinthetik magukat már Isten akarata közvetítőjének, Hídnak országuk és az Ég között, és ezért jobban ragaszkodnak a hatalomhoz, mint bármelyik szakrális király, s hatalmuk erősítése érdekében a hűségeseket szolgákkal helyettesítik be.

Ámde a változásokkal együtt megjelenő nagy veszélyek felismerése csak erősítette a magyar nemzet méltó képviselői elhatározását, hogy "az elrejtőzött, sehol már fel nem található" szakrális király felségjogait (teljhatalmát) az "el nem rejtőzött, jelenlevő" és tisztelve tisztelt szakrális személyre, a Szent Koronára ruházzák át...

Hogy ennek jelentőségét felfoghassuk, válaszolnunk kell a következő kérdésre is:

Az a korai, szakrálisnak nevezhető társadalom, amelynek alapja a hűség és amelyben a Föld tulajdonképpen Isten tulajdona, és a hatalommal (sem a politikusi, sem a birtokosi hatalommal) gyakorlatilag nem is lehetett visszaélni, meddig tartott? Nem azonos időpontban ért véget a különböző földrészeken és egyazon földrész különböző országaiban sem... Mivelhogy a hűség (a csak Istent megillető hűség) a szakrális királyságnak az alapja, Magyarországon a késő-középkor elejéig tartott volna a szakralitás meghatározta életmód, ha a Szent Korona tana nem menti át a következő évszázadokra.

Lássuk mindezt részletesebben:

A tulajdonhoz való viszony a középkori társadalomban változik meg, mégpedig akkor, amikor a valódi hűség (az Istent megillető) hűbérúrnak (mint királynak, mint arisztokratának stb.) járó hűséggé silányul. A hűségesek egy része megmarad ugyan szabadnak, de szabadságát oklevél, illetve szerződés biztosítja, s a nemes ettől kezdve szinonimája ugyan a szabadnak, de már nem szinonimája a hűségesnek.

Az átalakulás egyik szembetűnő velejárója, hogy a királyi udvarokba költözik be a "legkártékonyabb" félelem... Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen az uralkodók e korszakban már rendszerint visszaélnek a hatalmukkal. A félelem aztán természetesen elüldözi a hűséget, és maga köré vonzza a szolgaságot.

Hogy az európai keresztény világ uralkodói (királyai, fejedelmei, főpapjai, főhivatalnokai) meddig jutnak a züllés útján, megtudhatjuk Machiavellit olvasva. Az ő fejedelme már nem törődik Isten akaratával, s legfőbb uralkodói célja eléggé szégyenletes, mert nem más, mint a hatalom megtartása.

Felhívjuk itt a figyelmet arra is, hogy már Dante megírta az Isteni színjátékban - mégpedig hitelesen és hatásosan -, hogy mi vár az európai keresztény világra.

A Dante vészkiáltására minden öntudatos európai nemzet megpróbál válaszolni... Megkezdődik a küzdelem a legveszedelmesebb uralkodói törekvéseket ellensúlyozni képes alkotmányért.

De a nagy kihívásra a magyar válasz a legméltóbb... A magyar válasz a Szent Korona tana.

A korabeli magyarság hivatott képviselői képesek voltak méltóképpen válaszolni a nagy kihívásra: a szakrális király felségjogait (teljhatalmát) a Szent Koronára ruházták át... Azt vegyük itt tekintetbe, hogy éppen azáltal, hogy a Szent Korona a szakrális fejedelem jogutódja, a Szent Korona tana tulajdonképpen átmenti a későbbi korszakokba a szakrális királyság korának nagy eszményeit. A Szent Korona tanának talán ez a legnagyobb érdeme.

Isten kegyelméből csak a szakrális uralkodó uralkodhat... Ha az uralkodó nem szakrális király, akkor a monarchiának alkotmányossá kell válnia... Hisz az uralkodó hivatalnokká válik.

A Szent Korona tana kialakulásának a merőben közjogi megközelítése nemkülönben hiteles, természetesen.

A Szent Korona tana hosszú közjogi küzdelmek eredményeképpen alakul ki. E küzdelem legnyilvánvalóbb célja az alkotmányos királyság kialakulása feltételeinek a megteremtése.

1222-ben megszületik a magyar közjogfejlődés kezdeti szakaszának legfontosabb oklevele, az Aranybulla.

Az Aranybulla kérdésköréből mi most annak a hangsúlyozását tartjuk legfontosabbnak, hogy a XXXI. cikkely nemcsak az ellenállási jogot mondja ki, hanem kifejez valami mást is, mégpedig azt, hogy a király és az állam, a király személye és az állam személyisége, azaz a király és a korona már nem azonosak: már elválasztandók egymástól.

Megkérdőjelezhetetlen már e korban, hogy a Szent Korona iránti hűség arra is kötelezi a nemességet, hogy foglaljon állást akár a törvénysértő király ellen is. A királyi felségjogoknak és a Szent Korona jogainak az elválasztása tehát abban is kifejezésre jut, hogy ellenállni és ellentmondani a királynak akkor lehet, ha az méltatlanná válik a Szent Koronához - megszegvén fogadalmait. (Ez az Aranybulla XXXI. cikkelye 2. §-ából is értelemszerűen következik.)

A II. Endre századában ugyan nem alakul még ki a Szentkorona-tan, de az Aranybulla évétől kezdve mintha már éppen az lett volna a közjogi küzdelmek elsődleges célja, hogy kialakulhasson...

Az Aranybullától aztán - a közjogfejlődés korszakait bemutatván - el kell jutnunk ahhoz az időszakhoz, amelyben a Szent Korona válik a szakrális király jogutódjává. Mikor válik azzá?

Az Anjou-korszak utáni királyválasztáskor (1387) az országgyűlés tagjai feltételeket szabnak a királynak, s ezt mintha már a Szent Korona közjogi tanának azon tétele alapján tennék, hogy a király személye és a közhatalom egymástól elválaszthatók. De mivel a közhatalomban már a rendek is részesülnek, kezdik felfogni, érteni, hogy a Szent Koronához nekik, a rendeknek éppen azért van közük, mert a Szent Korona jogalany, tulajdonképpen Ő a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya. Rövidesen pedig olyan különleges helyzet alakul ki, amelyben Magyarország főemberei a hatalmat a király nélkül, de a Szent Korona nevében gyakorolják.

A királyt, Luxemburgi Zsigmondot mint esküszegőt a magyar rendek letartóztatják - és a Szent Korona már ekkor alanyává válik egy időre az államhatalomnak. S ha a Szent Korona az államhatalom egyedüli alanya, az országos tanács jogszerűnek tartja, hogy a kiállítandó okleveleken a Szent Korona pecsétje szerepeljen. Ugyanekkor az esztergomi érsek felveszi a Szent Korona kancellárjának címét.

Az ország rendjeinek képviselői tehát a Szent Korona nevében kormányoznak.

Amikor néhány hónap múlva Zsigmond király kiszabadul, akkor természetesen újra gyakorolhatja a királyi hatalmat.

Láthattuk, hogy Zsigmond egyébként már egy korábbi adománylevelében elismeri, hogy a Szent Korona a közjogban a király fölöttese.

A Szentkorona-eszme hatékonysága, közjogfejlődést meghatározó ereje 1440-ben megerősödik. Annak ellenére erősödik meg, hogy a Szent Koronát ekkor csempészik külföldre.

Mi is történt ekkor, 1440-ben? A magyar rendek királyt választanak, I. Ulászlót, és nem áll rendelkezésükre a Szent Korona, aki által a királyi jogokat átruházhatnák a királyra, "az alkalmas királyra", ahogyan Ulászlót az 1440. évi országgyűlés határozatai alapján megfogalmazott ünnepélyes okiratban nevezik.

Ez oklevél, melyben a rendek megmagyarázzák, miért kénytelenek Ulászlót a Szent István fejereklyetartójáról levett pótkoronával megkoronázni, árnyaltan, hitelesen fejezi ki azt a Szentkorona-eszmét, amely már közjogi tanná való válása utolsó előtti pillanatában van.

Mit is fejtenek ki ebben a rendek? Amikor azt kell megmagyarázniuk, hogy a Szentkorona-eszme szellemében a Szent Koronával való koronázásról le kell mondaniuk, akkor a Szent Koronát mint legszeretettebb, legféltettebb, legerősebb, sőt misztériumának tulajdoníthatóan legféltebb felfoghatatlan és megnevezhetetlen valamit vagy valakit: mint Legnagyobbat és Mindenekfelettit a legmélyebb alázattal és tisztelettel meg is tagadják, mondván, hogy "ha azt visszaszerezni nem lehet, minden hatás híján legyen és minden jelképisége, misztériuma és ereje erre az új koronára értessék..." És ezek után kifejtik azt a királyi jogkört is, amely már összhangban van a korabeli magyar koronaeszmével, azaz úgy fejtik ki, mintha az már egy érvényben lévő Szentkorona-tan része volna.

A Szentkorona-tagságot pedig már szintén úgy írják körül, mintha már közjogi fogalommá vált volna, egyik tartóoszlopa lenne már az alkotmányos monarchiának.

A Mátyás király korában visszafordíthatatlanná vált a folyamat, amely során a Szentkorona-eszme kötelező erejű közjogi tanná alakult át... Mintha Mátyás számára nagyon fontos lett volna, hogy méltatlan utódai vagy bárki a jövendő méltatlan tisztségviselői közül ne tudjanak visszaélni a hatalmukkal: ezért a Szent Koronát mint jogi személyt a hatalom teljessége illesse, tagjainak egyike sem - se a király, se nemzet, és senki se a nemzet képviseletében -, bizony egyikük se törhessen a Szent Korona egész hatalmára, azaz teljhatalomra.

17. Melyek a Szent Korona tana legfontosabb kérdései?

A Szent Korona a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya. Ő a legfőbb személyiség a magyar közjog bonyolult világában. A Szent Koronában egyesülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom részesei: a mindenkori király és a mindenkori politikai nemzet.

A Szent Koronát mint jogi személyt a hatalom teljessége illeti, tagjainak (a király és a politikai nemzet) egyike sem törhet a Szent Korona egész hatalmára, azaz teljhatalomra. Ezért legfőbb garanciája a Szent Korona a hatalommegosztás véglegességének (itt nyilván nem a hatalommegosztás modern elvéről van szó, hanem arról, hogy a hatalomból miképpen részesedik a király és a nemzet), az alkotmányosság megtartásának. Senki és semmi nem egyenrangú vele: a király a maga korlátozott hatalmát csak addig tarthatja meg, amíg nem fordul szembe a főhatalom alanyával, a Szent Koronával. A királyt esküje és hitlevele és a hatalommegosztást kimondó törvények kötelezik arra, hogy ne törjön abba a magasságba, ahol a Szent Korona mint közjogi absztrakció áll. Értelemszerűen következik fentiekből, hogy a felségjogok összessége csak a Szent Koronát illeti.

Igen, a Szent Korona tana nemcsak a király, hanem a nemzet hatalmát is korlátozza. Mind a király, mind a nemzet cselekvési lehetőségeit szűkíti (és nemcsak akkor, ha a hatalom akarásáról, birtoklásáról, hanem akkor is, ha pl. alkotmányozásról van szó), hogy miképpen a király sem, a nemzet sem határozhatja meg a Szent Koronához való viszonyát. De kérdezzük: mit jelent ez a gyakorlatban? A gyakorlatban ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a nemzetnek nem áll jogában olyan hibákat elkövetni, amelyek létében veszélyeztetnék. Például nem áll jogában idegen érdekeket a nemzeti érdekek fölé helyezni. Nem áll jogában szerves jogfejlődés eredményeképpen létrejött történelmi alkotmányát idegenből kölcsönzött alaptörvény-gyűjteménnyel felcserélni.

Amikor azt mondjuk, hogy a Szent Koronában mint az államhatalom alanyában egyesülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom részesei: a mindenkori király és a mindenkori politikai nemzet, a hangsúly nyilván a törvényhozó és végrehajtó hatalom megosztottságán van, hiszen ennek végérvényessé válása határozta meg a magyar közjogtörténetet. Ennek köszönhető, hogy a magyar királyság alkotmányos monarchia maradt az újkorban és a legújabb korban is. (A Habsburg-kor évszázadaiban rendkívüli a jelentősége ennek.)

Vegyük itt tekintetbe, hogy a végrehajtó hatalmat a király sokáig (egészen 1848-ig) csak az autonóm vármegyével osztotta meg.

Hogyan is volt ez a maga bonyolultságában? Ha a kormány 1848-ig csak a királynak tartozott felelősséggel, akkor miben állhatott a végrehajtó hatalom megosztása a király és a nemzet között? Abban állt, hogy a végrehajtó hatalmat 1848 előtt valóban hatékonyan ellenőrizhették a vármegyék.

A végrehajtó hatalom megosztottsága legérdekesebb kérdésének éppen azt tarthatjuk, hogy a vármegye legnagyobb hatáskörrel bíró tisztségviselője, a választott alispán "alkotmánybírói" hatáskört is ellátott, azaz eldönthette a királyi vagy kormányrendeletről, hogy összhangban áll-e az országgyűlésen hozott törvénnyel.

De 1848-tól már nemcsak a vármegyékkel osztja meg a végrehajtó hatalmat a király, hanem a magyar kormánnyal is. És 1848 óta ellenőrzi a kormány tevékenységét - a miniszteri felelősség révén - az országgyűlés.

A király a végrehajtó hatalom feje, de csak alkotmányosan kormányozhat. És a királynak a végrehajtó hatalomból való részesedése még bonyolultabb kérdéssé válik, ha azt is figyelembe vesszük, milyen volt a végrehajtó és a törvényhozó hatalom egymáshoz való viszonya.

A magyar jogfelfogás a végrehajtó hatalmat már régóta - nemcsak 1848-tól - alárendeli a törvényhozó hatalomnak.

A királynak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a legfontosabb kérdésekben a törvényhozó hatalom másik részese, az országgyűlés fölénybe kerülhet vele szemben. Elsősorban azért, mert a törvényhozás folyamatában a képviselőházi vita (a király nevében a kormány által vagy a képviselők által - önálló indítványként - előterjesztett törvényjavaslat és a módosító javaslatok vitája) a törvényalkotás gyakorlatában a döntő szakasz és nem az egyre nehezebben megtagadható törvényszentesítés.

Történelmünk rendkívüli helyzeteiben a magyar nemzet hivatott képviselői a Szentkorona-tannak a hatalomátruházás és a hatalommegosztás elvével összefüggésben levő alaptételeit tekintették kiindulási pontnak.

Ez alaptételek közül a legfontosabbak:

Ha a hatalom törvényes gyakorlásának megszűntek a feltételei, akkor ideiglenes megoldást kereső országgyűlést (nemzetgyűlést) lehet, illetve kell megválasztani. De a rendkívüli helyzetben megoldást kereső nemzetgyűlés csak a Szentkorona-tan megsértése nélkül rendelkezhet. Miképpen? A nemzetet képviselő gyűlés a hatalmat átruházhatja: visszaállíthatja a királyságot vagy a király nélküli királyságot fogadhatja el mint államformát, kormányzóra vagy másképpen - akár elnöknek - nevezett főtisztviselőre ruházván át a királyi felségjogokat, illetve azok egy részét. (Vegyük tehát itt tekintetbe azt is, hogy a Szent Korona tana jól megfér a köztársasági államformával. Ha Magyarországnak nem volt királya, akkor az országot király nélküli királyságnak nevezték, választott államfőjét pedig kormányzónak.) De akárhogyan cselekszik a nemzet, teljhatalmat senkire sem ruházhat: sem személyre, sem közösségre, mert tiszteletben kell tartania a Szentkorona-tan azon alaptételét, hogy csak a Szent Korona bírhatja a hatalom teljességét.

18. Mi a Szentkorona-tagság közjogi fogalma?

A Szent Korona nemcsak közjogi absztrakció (az államhatalom alanya), hanem élő organizmus. Test, melynek részei, tagjai vannak. Tagjai mindazok, akik részesei a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak a történelmi magyar államban: a király és a politikai magyar nemzet: 1848-ig a nemesség (nemzetiségre és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül), 1848, illetve 1867 után (származásra, felekezeti hovatartozásra és nemzetiségre való tekintet nélkül) az ország minden szavazó polgára. (És természetesen mindegyiknek családtagjai, nemre való tekintet nélkül.) Ma tagjai mindazok, akik leszármazottai a Szent Korona egykori tagjainak. És itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy nem mond ellent a Szent Korona tanának, hogy a választójog kérdésében is érvényesüljön a jogkiterjesztés elve. Ez elvnek ismeretében természetesnek tűnik, hogy a Szentkorona-tan szellemében is el lehet fogadni az általános választójogot. (De azt se hallgassuk el, hogy az általános választójoggal mennyire vissza lehet élni. Az írott és elektronikus média egyre korlátlanabb manipuláló lehetőségeire gondolunk, természetesen.)

19. A Szentkorona-tagság miképpen határozza meg a magyar nép lelki életét, magatartását?

Emlékezzünk most ismételten arra, hogy a régi korokban azért volt sok a törvénytisztelő ember a Szent Korona országaiban, mert a Szentkorona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erősítette: mert az országlakosi magatartásban a mellérendelés és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segítette elő.

20. Mi a Szent Korona tulajdonjoga?

A Szentkorona-tagság fogalma összefüggésben van a Szent Korona tulajdonjogával, melynek alapelve: minden birtokjog gyökere a Szent Koronában van, következésképp a birtok a Szent Koronára száll vissza. (A birtok magszakadás, valamint hűtlenség esetén háramlik vissza a Szent Koronára.)

A Szent Korona tulajdonjogát alátámasztó törvények pedig annak biztosítékai, hogy a király csak mint a Szent Korona akaratának végrehajtója gyakorolhatja a birtokadományozás és a nemesítés jogát. A nemesítést, illetve a birtokadományozást a királynak ennek figyelembevételével kell megindokolnia.

A Szent Korona tulajdonjogának köszönhető, hogy Magyarország területén idegen állampolgár nem bírhatott földtulajdont. (Ha nem így lett volna, Magyarországot a Habsburg-korban valószínűleg olcsón felvásárolták volna.) Ennek csak látszólag mond ellent az a tény, hogy a király külhonosnak is adományozhatott földet, hiszen a külhoni megadományozása csak akkor vált érvényessé, ha őt a magyar országgyűlés honfiúsította: a megadományozott tehát csak mint a Szent Korona tagja (mint magyar állampolgár) válhatott Magyarországon földbirtokossá.

Nagy jelentőséggel bírt bizony, hogy a honosítás, az ún. indigénák befogadása nem a király, hanem a Szent Korona jogaihoz tartozott. Azt jelentette ez a gyakorlatban, hogy a honosítást a királynak kérnie kellett az országgyűléstől, mégpedig a Szent Koronának tett szolgálatokra hivatkozva. Az országgyűlésnek a honfiúsítást elrendelő határozatával a megadományozandó tagjává is vált a Szent Koronának, miután ünnepélyes esküt tett arra, hogy "az ország törvényeinek mindenben engedelmeskedni fog, és ennek az országnak a szabadságait tehetségéhez képest meg fogja védeni, és azok ellenére semmit sem fog elkövetni, az országból annak semmi várát és semmi részét sem fogja elidegeníteni, hanem egész igyekezettel azon lesz, hogy az elidegenítetteket visszaszerezze." (1550: 77. tc.)

(Magyarországon csak a Szent Korona tagjainak lehetett földbirtoka. És ez bizony azt is jelenti, hogy 1848-ig, a rendi társadalom idején csak a nemességnek, 1848-tól az ország minden polgárának, hiszen ez esztendőben minden országlakos - nemzetiségi és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül - befogadtatik a Szent Korona tagjai közé, mégpedig a jogkitejesztés elve alapján.)

Természetesen nemcsak a honosítási törvény védte a magyar földtulajdont, hanem az ősiség törvénye is, mégpedig hosszú évszázadokon át.

Nagy jelentőséggel bírt az is, hogy nemcsak a földtulajdon a Szent Koronáé, hanem a stratégiai fontosságú iparágak (régen pl. a bányaipar, ma pl. az élelmiszeripar vagy az energiagazdálkodás és a honvédelem megfelelő színvonalát biztosító iparágak) vagyona is. És miképpen régen a bányák, kamarák jövedelmei is a Szent Korona tulajdonának elidegeníthetetlen részei voltak, ma a mai stratégiai fontosságú iparágak vagyonával kapcsolatos jogok összessége illeti a Szent Koronát.

(Jegyezzünk itt meg még annyit, hogy mennyivel gazdagabb lenne a mai magyar nemzet is, ha a rendszerváltoztatás utáni ún. privatizáció során az illetékesek tekintetbe vették volna, hogy a Szent Korona tulajdonjoga szent és sérthetetlen.)

Folytathatnánk fejtegetésünket a Szent Korona tanának más érdekes kérdései bemutatásával, ám erre most nincs terünk.

A mai kor embere a Szent Korona tanát már nemigen képes felfogni. A Trianon előtti magyar állampolgár, mondhatni, az anyatejjel szívta magába. Beszélnie sem kellett róla, minden öntudatos magyar és - magyarországi nem magyar - számára olyan volt, mint a levegő. Bűvös védőburoknak tekintették, amelyből kitörni lehet, de nem érdemes. S aminek a hatása talán a legjótékonyabb volt: kívülről áttörhetetlennek hitték.

21. Mit kell tudnunk a történelmi magyar alkotmányról?

Elsősorban a következőkre hívjuk fel a figyelmet:

Nem tudhatjuk, mi történt volna, ha a mohácsi katasztrófa nem következik be, s ha Mohács után a magyar rendek nem választják meg Habsburg Ferdinándot (is) királynak. Lehet, hogy akkor valamelyik Budán székelő magyar király az ország határait biztonságban tudván, elszánta volna magát a fentebb bemutatott közjogi küzdelmek eredményeinek eltörlésére, s abszolút monarchiává alakította volna át az országot?

I. Ferdinánd az ország fővárosát képtelen megtartani, s később (bár sikerül az ellenkirállyal, Szapolyai Jánossal kedvező feltételekkel kiegyeznie) mint a Német-római Birodalom császára nem is akar magyar királyi székhelyén lakni: fontosabb számára a német-római birodalom, mint a magyar királyság; annak érdekeit nem is rendeli alá a magyar királyság felszabadítása nagy feladatának, a magyar rendi alkotmányt viszont szívesen felszámolná...

Nem véletlen, hogy a magyar rendeknek a Szentkorona-tan védelmében, annak misztériumában megvalósuló egységét a Habsburg-korszak évszázadaiban az a rémálom szilárdítja meg, hogy a magyar király ellenségévé válhat a magyar államnak.

Ekkor, a XVI. század harmadik évtizedében különös dolog történik: mind a fő-, mind a köznemesség abbahagyja a vezető szerepért folyó harcot, s egy igen erős hatalomnak adja át a vezetést. Ez az erős hatalom a magyar közjog. A közjogi tanná vált Szentkorona-eszmével, a Szentkorona-tannal legyőzhetetlenné erősített közjog. Történelmünkben ezután is meghatározóak a gazdasági és katonai erőviszonyok, de legmeghatározóbb a közjog. A magyar történelem ettől kezdve tulajdonképpen 1918-ig a közjog története, illetve a Szentkorona-tan története. A közjogi küzdelmek története. S ha nem így lett volna, a magyar állam valószínűleg már a XVI. században megszűnik létezni.

22. Miképpen alakult ki, fejlődött a történelmi magyar alkotmány?

E vázlatos áttekintésben nem foglalkozhatunk az előzményekkel (vegyük azért itt is tekintetbe, amit fentebb az 1222. évi Aranybulláról és a Szent Korona tana kialakulásáról elmondtunk), hanem mindjárt felvetjük mikor és hogyan harcolta ki a magyarországi nemesség a törvényhozó hatalom (és ezzel párhuzamosan a végrehajtó hatalom) - visszavonhatatlan és megkérdőjelezhetetlen - megosztását?

Mi tette szükségszerűvé és elkerülhetetlenné, hogy a király elismerje a törvényhozó hatalom részesének a rendeket? És a főrendek miképpen kényszerültek arra, hogy a köznemességet is befogadják maguk közé a törvényhozó hatalomba?

Kemény és hosszú közjogi küzdelem meghatározó szakaszait kell megismernünk, hogy e kérdésekre válaszolni tudjunk.

E küzdelem a (nemesi) vármegyék közgyűlésein és az országgyűlésben folyik.

Ámde lehetséges, hogy a főnemességnek sikerült volna az ekkor még elsősorban a köznemességnek kedvező közjogfejlődést megállítani, ha egy okos király nem méri fel, hogy mit kell tennie annak érdekében, hogy a folyamat visszafordíthatatlanná váljék... Mátyás királyról van szó.

Mátyás király - láthatjuk abból is, milyen közjogtörténeti változások voltak az ő korában - nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy erősödjön a köznemesség öntudata: előkészítve Szentkorona-tagság fogalmának meggyökeresedését.

Az 1486. évi országgyűlésen Mátyás király kezdeményezésére olyan törvényeket fogadnak el, amelyeket méltán nevezhetünk rejtélyeseknek.

Nagy jelentősége volt már annak is, hogy Mátyás hagyta, hogy elvegyék tőle a nádor kinevezésének jogát: hogy sugalmazta a törvénycikket, mely szerint a nádor többé nem kinevezendő, hanem választandó, mégpedig az országgyűlés által. De "eltűrte" azt is, hogy a rendek által választott nádor kezében rendkívül nagy hatalom összpontosuljon. Nem marad el jelentőségben mindezek mögött az országgyűlés és a vármegyei közgyűlés hatáskörének a bővítése.

A hatalommegosztás véglegessé válásáért mit tesz Mátyás? Mire készteti - nemcsak eréllyel, de ügyes diplomáciával is -, mire veszi rá az országgyűlést? Elsősorban olyan törvények megalkotására, amelyek mindennél fontosabbá, nélkülözhetetlenné teszik az országgyűlés és a vármegyei közgyűlés intézményét. Az 1486. évi dekrétum 60. törvénycikke a legjelentősebb e vonatkozásban. E törvénycikk mondja ki, hogy a vármegye főispánja többé nem választhat ki bárkit alispánnak, hanem csak az illető vármegyéből valamely jeles férfiút, de aki - s ennek lesz beláthatatlan következménye - nem a király előtt tesz esküt, mint a főispán, hanem a vármegye közgyűlése előtt.

Ezzel kezdődik el az a folyamat, melynek során kiteljesedik a vármegyei önkormányzat.

A XV. század végi dekrétumok (országgyűlésen meghozott törvények) a köznemesség közjogi küzdelmének további sikereiről tanúskodnak.

II. Ulászló II. dekrétuma tovább növeli annak a vármegyének a hatáskörét, amelynek megtörhetetlen erejére oly nagy szükség lesz a Mohács utáni korszakban, amikor veszélybe kerül az alkotmány és a magyar államiság még a török által meg nem szállt országrészekben is.

Még jelentősebbek az 1498. évi országgyűlés változtatásai.

Az 1498:7. törvénycikk a Mátyás utáni korszak legjelentősebb közjogi változtatását jelenti be: a köznemesség képviseletet nyert a királyi tanácsban.

De az 1498. évi országgyűlésen újabb törvényt alkotnak a vármegyei önkormányzat kifejlődésének erősítésére is.

Az 1504. évi országgyűlésen hozott törvényekkel a sajátos rendi társadalom kialakulásának, azaz a magyar királyság alkotmányossá válásának folyamata visszafordíthatatlanná válik.

Az 1504:1. tc. kimondja nemcsak azt, hogy a hadi adót az ország rendjeinek kell megajánlani, de azt is, hogy ha ezt valamelyik vármegye nem tartaná be, és önként a szokott kamaranyereségen felül adót ajánlana és szolgáltatna be a királynak, akkor azon vármegye nemesei a nemesi rendből kizáratnak.

Miért éppen az adómegajánlási jog megalkotásával kezdődött meg a rendi társadalom kialakulása hosszú folyamatának leglényegesebb, befejező szakasza? Mert az a tény, hogy az ún. rendkívüli adót, a hadi adót csak országgyűlésen ajánlhatják meg a vármegyék képviselői, tulajdonképpen megfosztja a királyt annak lehetőségétől, hogy "elfelejtsen" országgyűlést összehívni. A rendeknek természetesen gondjuk volt rá, hogy az adómegajánlás céljából összehívott országgyűlés csak azután határozzon az adómegajánlás kérdésében, miután elfogadta a rendek szerint legfontosabb törvénycikkeket. Igen, így vált elsorvaszthatalanná az országgyűlés intézménye.

A három év múlva, 1507-ben összehívott országgyűlés pedig kimondja, hogy a király rendeletei érvénytelenek, ha nem a köznemesi tanácsosok beleegyezésével adja ki őket, és tisztségeket sem adományozhat a király e tanácsosok beleegyezése nélkül. (1507: 5. tc.)

De van még valami rendkívüli az 1507. évi dekrétum 7. és 8. törvénycikkében is. Az 1507:7. törvénycikk kimondja, hogy ha bárki a királyi tanácsban az ország érdekei vagy a törvények ellen cselekednék, az országgyűlés - a köznemesi tanácsosok jelentése alapján - őt felelősségre vonhatja mint hazaárulót. Nem más ez, mint annak az elvnek az elfogadása, hogy a királyi tanács (mint kormányzó testület) felelősséggel tartozik annak az országgyűlésnek, amelyben a meghatározó szerep ekkor már a köznemességé. Még határozottabb hangvételű az 1507:8. törvénycikk, amely az előző törvénycikk hatályát kiterjeszti mindenkire, aki az ország törvényeit megsérti, a legmagasabb rangú egyházi és világi méltóságokra, valamint a leghatalmasabb főurakra is.

1518-ban a főnemesség - nem először - megpróbálja visszafordítani a közjogfejlődés folyamatát. Törvénytelenül (a köznemesség nélkül hozott határozattal) átalakítják a kormányrendszert: kiszorítják a királyi tanácsból a köznemeseket. A köznemesség is megtartja a maga országgyűlését, amelyen törvényeket hoz - különös tekintettel arra, hogy II. Lajos még kiskorú, 12 esztendős - a királyságnak mint intézménynek megszilárdítása, zavartalan, hatékony működése, valamint a rendi társadalom intézményeinek és a köznemesség helyzetének erősítése érdekében. (E törvények II. Lajos 1518. évi [bácsi] dekrétumai néven válnak ismertté.)

Nem nehéz felismerni, hogy a köznemesség ezen az országgyűlésen arról határoz, hogy az ország irányítását a megyei nemesi önkormányzat mintájára szervezzék át, hisz a legfeltűnőbbek éppen azok az új törvények, amelyek az ország vezetésében is megerősítenék a választott tisztségviselők helyzetét.

Az 1518. évi bácsi országgyűlés további törvénycikkei is a köznemesség elszántságát és fölényét bizonyítják.

De az 1518. évi törvényekből az is kitűnik, hogy a köznemesség nem óhajtja kizárni a hatalomból a főnemességet, csupán a királyság alkotmányosságát biztosító intézményeket erősíti meg határozataival. A tökéletes alkotmányos monarchiát nem a köznemesség hatalmi fölényével képzeli el, hanem az erős királynak és az erős rendeknek a törvényhozó és végrehajtó hatalomból való részesedésével; e hatalommegosztást sérthetetlen törvények szabályoznák, illetve biztosítanák. Egyetlen irányelvet emelnek minden más fölé: az alkotmány, az összes törvények, azaz az egész közjog feltétlen tiszteletét.

23. Miképpen ítélhetjük meg ma Werbőczy István Hármaskönyvét?

Werbőczy István Hármaskönyvét nem nehéz kikövetkeztetni korának, illetve az előző korok közjogi küzdelmeiből. Ami azt is jelenti, hogy e közjogi küzdelmek Werbőczyt mint közjogtörténészt, mint közjogászt igazolják s nem mint jogalkotót. Ami persze még azt is jelenti, hogy Werbőczy mint politikus méltó képviselője volt a korabeli köznemességnek, a korabeli közjognak leghivatottabb magyarázója volt és mint közjogtörténész is felülmúlhatatlan volt, de nem állja meg a helyét a vád, hogy ravaszságával oly hatalomra tett szert, hogy ő lett a törvényhozói hatalom: háborítatlanul bitorolhatta a király és az országgyűlés minden hatáskörét. Most ehhez azt tegyük még hozzá, hogy a Werbőczy korát követő korszakok közjogi küzdelmei is igazolják, hogy a Hármaskönyv a XVI. század elejéig megszilárdult rendi társadalom (Werbőczytől függetlenül is létező) közjogának hiteles összegezése.

Fentebbi értékelésünket tehát abból is kikövetkeztethetjük, hogy a következő korszak, a Habsburg-kor 4 évszázada közjogi küzdelmeinek magyar politikusai nagyon erős közjogra hivatkoznak. Olyanra, amely évszázados fejlődés eredménye és nem rögtönzés. Ők sikerrel hivatkoznak a Werbőczy által kifejtettekre is, de nem mint a közjognak új (egy ravasz és leleményes jogásznak köszönhető) fejleményére, hanem mint kemény közjogi küzdelmekben megpróbált, megszilárdult közjogra.

A magyar politikusok fölénye a Habsburg-korban bécsi ellenfeleikkel szemben nyilvánvaló. De nem azért győzedelmeskednek a magyar alkotmány, az önálló magyar államiság, az ország területi integritása, a törvényhozó hatalom megosztottsága, a vármegyei önkormányzat megőrzéséért vívott harcukban, mert Werbőczy jó stratégiát és taktikát dolgozott ki számukra Hármaskönyvében, hanem azért győzedelmeskednek, mert tudják, amit Werbőczy is nagyon jól tudott (s aminek Werbőczy is köszönhette győzelmét), tudják (már szüleik, nagyszüleik is tudták), hogy az alkotmányt a legnagyobb szentségnek kell tekinteniük: hogy a megbecsült törvényt könnyű megbecsültetni: hogy jogot csak attól lehet elvenni, aki a jogról maga lemond. Egy titkot ismernek tehát, s ez nem más, mint az, hogy ha a közjoggal azonosítják magukat, akkor ellenfeleik meghátrálnak. Tegyük hozzá: gyenge, meg nem alapozott, meg nem becsült, meg nem próbált közjogra hiába hivatkoztak volna.

Werbőczy Mohács előtt egy évtizeddel már hiába találhatta volna ki akár minden idők legtökéletesebb törvényeit, az újabb törvényalkotás legtökéletesebb intézményeit, a végrehajtói hatalomnak a magyar vármegyei önkormányzat intézményeinél hatékonyabb ellenőrző állásait, semmi nem maradt volna meg belőle.

Abban a nehéz helyzetben csak az maradhatott fenn, amiről mindenki (védelmezői és támadói egyaránt) tudván tudta, hogy régi, állandó, megkérdőjelezhetetlen.

A magyar közjogot s benne Werbőczy Hármaskönyvének törvényeit, jogszokásait ilyennek tekintette a kor, de éppen nem azért, mert Werbőczyt újítónak tekintették, hanem mert a régi jog ismerőjének, megbízható megfogalmazójának. Werbőczy sikerét tehát nem lehet csak ügyességével, ravaszságával, leleményességével, zsenialitásával magyarázni, s azzal sem, hogy erős támogatói voltak.

Werbőczy a Hármaskönyvet 1514-ben nyújtja be az országgyűlésnek, s akkor a magyar rendi társadalom kialakulásának legfontosabb kérdésében már nem volt szükség módosításra. A törvényhozó és végrehajtó hatalom megosztottsága akkor már megkérdőjelezhetetlen tény. Valójában mit tett Werbőczy?

A magyar közjog a XVI. század elején valóban olyan, amilyennek Werbőczy bemutatja, amilyennek a Werbőczy összefoglalásából megismerhetjük. Werbőczy nem találhatja ki a minden nemesek egy és ugyanazon szabadságának elvét, nem találhatja ki a Szentkorona-tant, nem döntheti el, hogy a törvényhozó hatalmat a magyar király és a magyar országgyűlés együtt alkotják, nem találhatja ki a megyei önkormányzat sajátosságait: mindezeket ő nemcsak ismeri, de a korabeli közjogi küzdelmekben is megfigyelheti hatékonyságukat. Ha a törvényeknek nem csak megfogalmazója, hanem alkotója lett volna, könyve nemcsak hogy nem válhatott volna történelmünk jelentős jogforrásává, de fenn sem maradhatott volna.

Mindazonáltal Werbőczy szövegét nem tekinthetjük szent szövegnek, amelyet csak értelmezni, magyarázni lehetne, bírálni nem. Elsősorban történészi megállapításait kell kritikával fogadnunk. A király és a nemesség viszonya bizonnyal nem úgy vált olyanná, amilyen Werbőczy korában volt, ahogyan Werbőczy elmeséli, mint ahogy a nemesség sem úgy alakulhatott ki, ahogyan ő látja. Ami Werbőczyben hiteles, az saját korának közjoga.

A Hármaskönyvnek a törvényalkotás alkotmányos gyakorlatáról szóló II. Része 3. címére, valamint a híres, annyit vitatott részeire utalunk elsősorban, azokra, amelyekben a fő- és köznemesek egy és ugyanazon nemesi szabadságának elvére, a Szentkorona-tanra s a Szentkorona-tagság közjogi fogalmára hívja fel a figyelmet.

Amit Werbőczy a közjogról, a rendi szabadságjogokról, a Szentkorona-tanról, valamint a Szentkorona-tagságról mond, azt a korszak mai kutatója is kikövetkeztethetné - elolvasván a Werbőczy előtti száz esztendő országgyűléseken hozott törvényeit.

De Werbőczyt szakirodalmunk egy része szívesen, de annál igaztalanabbul ruházza fel emberfölötti hatalommal, feltételezvén, hogy nem jogot magyarázott, nem törvényeket gyűjtött egybe, hanem jogot alkotott.

Felhívtuk fentebb a figyelmet azokra a dekrétumokra, amelyek igazolják: a Werbőczy előtti korszakokban erősödik megtörethetetlenné a magyar közjog. Ami azt is jelenti, hogy a Werbőczynek tulajdonított "eszméknek, tanításoknak" s az általa teremtettnek hitt Szentkorona-tannak már meghatározó szerepe volt jóval az ő fellépése előtt is.

Mielőtt tovább mennénk, hívjuk fel azért még egyszer a figyelmet arra, hogy amikor azt mondjuk, hogy a Habsburg-korban a magyar közjog menti meg a magyar államot, nem a Tripartitumra gondolunk elsősorban, hanem az 1526 előtti és utáni évszázadok dekrétumaira.

Vegyük itt tekintetbe azokat a Habsburg-kori dekrétumokat, amelyekből kikövetkeztethetjük, miképpen győzedelmeskedtek a Habsburg-korban a magyar rendek a magyar alkotmány, az önálló magyar államiság, az ország területi integritása, a törvényhozó hatalom megosztottsága, a vármegyei önkormányzat megőrzéséért vívott harcukban.

Kezdjük az 1527. évivel, amely olyan eskü letételére kötelezte a Habsburg-házi magyar királyt, amelyben benne van a leglényegesebb: az alkotmányt, a törvényeket (a törvényhozó hatalom megosztottságát, a vármegyei önkormányzat intézményei fennmaradását, életképességét biztosítókat stb.) a királynak meg kell tartania, azokat nem módosíthatja a magyar rendek beleegyezése nélkül, az ország területi épségét biztosítania kell, területéből semmit hozzá nem csatolhat birodalma más országai területéhez, a magyar államiság megtartó intézményeit nem sorvaszthatja, hanem csak erősítheti.

S az I. Ferdinánd kora országgyűléseinek határozatai már bizonyítják, hogy ami az esküben benne van, azt komolyan is veszik.

Kiderül a közjogi küzdelmek egész forrásanyagából, hogy abban, ami az első Habsburg-királyok idején történik, nincs semmi rögtönzésszerű, A vármegyei önkormányzat tovább erősödik a Habsburg-korban. Az 1542: 17. törvénycikk általános önadóztatási jogot biztosít a vármegyének. Az 1543: 10. tc. továbbfejleszti az adóztatási jogot, rendkívüli lehetőségeket biztosítva a vármegyének: saját csapatokat tarthat fenn és házi pénztárat létesíthet.

Fentebb már utaltunk rá, hogy a vármegyei önkormányzatok különösen azóta képesek hatékony ellenállásra a központosító törekvésekkel szemben, amióta nem a király által kinevezett főispán áll a megyei önkormányzat élén, hanem a megyei közgyűlés választotta alispán. Az 1504:2. tc. már elrendeli, hogy a főispánnak a vármegyei nemesek közül, mégpedig a megyei közgyűlés akaratával és hozzájárulásával kell kineveznie. Az 1548:70. törvénycikkel a megyei önkormányzat teljessé válik, mert ez kimondja, hogy az alispánt a vármegyei nemesség szabadon választja, a főispánnak pedig csak a megerősítési jog marad meg: "Az alispánokat ne az ispán egyedül nevezze ki, hanem az ország decretumai értelmében az egész vármegye megegyezésével kell megválasztani."

A vármegyei önkormányzatot sérthetetlenné erősítő Habsburg-kor eleji törvénycikkek mellett idézhetjük a törvényhozó hatalom megosztott voltát megerősítőket is, azokat, amelyek a II. Ulászló dekrétumai törvénycikkeinél határozottabban és pontosabban mondják ki, hogy a törvényhozó hatalom a királyt és a rendeket (a politikai nemzetet) illeti. Ilyen az 1635: 18. törvénycikk, mely külön megerősíti a Werbőczy Hármaskönyvének a törvényhozó hatalomról szóló részét.

Ez utóbbi törvénycikk megalkotása körülményeihez fűzzünk hozzá még annyit, hogy a magyar rendi társadalom kialakulása kérdésköréből a legfontosabbnak éppen azt tarthatjuk, hogy amikor a magyar rendek Mohács után megválasztják az első olyan Habsburg-házi királyt, akit nem lehet rávenni, hogy a magyar királyság területén lakjék, mert egy személyben a Német-római Birodalom császára is, akkor a magyar királyságban törvényt a király már csak az országgyűléssel együtt alkothat. A magyar államiság fennmaradásának - a vármegyei önkormányzat intézményei mellett - az időponttól kezdve ez a legfőbb biztosítéka. Mindezen, az alkotmányt tovább erősítő törvényeket a magyar országgyűlésnek aligha sikerült volna meghoznia, illetve a királlyal szentesíttetnie, ha a magyar közjog nem hosszan tartó, kemény közjogi küzdelmekben alakult volna ki, illetve szilárdult volna meg, hanem éppen legfontosabb részeit, mint amilyen a Szentkorona-tan vagy a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak a király és a rendek között való megosztottsága, Werbőczy találta volna ki.

24. Mikor alakult át Magyarországon - a jogkiterjesztés elve alapján - a rendi alkotmány polgári alkotmánnyá?

A jogkiterjesztés elve alapján számolja fel a magyarországi és az erdélyi országgyűlés 1848-ban a rendi társadalmat. 1848-ig csak a nemesek tagjai a Szent Koronának, 1848-tól, illetve 1867-től az ország minden választó polgára.

De a jogkiterjesztés elve érvényesül akkor is, amikor - 1927-ben - az országgyűlés főrendi háza átalakul korporatív jellegű felsőházzá. 1927 januárjában tartja alakuló ülését a felsőház. Horthy Miklós joggal büszkélkedik a korabeli jogkiterjesztés ez eredményével Emlékirataiban: "Az új felsőház négy csoportból alakult és tagjai nagy többségükben választás útján nyerték megbízatásukat. A Habsburg-Lotharingiai-háznak azok a tagjai, akik Magyarországon éltek, ott előírt mennyiségű földadót fizető nagybirtokot bírtak tulajdonul, és magyarul tudtak, a korhatár elérésével a felsőház tagjaivá váltak. A régi főnemesek közül azok, akiknek azelőtt a főrendiházban örökös tagsági joguk volt, és megfeleltek azoknak a feltételeknek is, amelyeket előbb a Habsburgokra vonatkozóan felsoroltam, saját soraikból tagokat választhattak a felsőházba. Az ő képviseletük létszáma feleannyi volt, mint a törvényhatóságok: vármegyék és városok által választottaké; ezek a legnagyobb csoportot alkották, a felsőháznak közel egyharmadát. Hivatalból lettek a felsőház tagjai bizonyos méltóságok és hivatalok viselői, köztük a katolikus püspökök, a protestáns egyházi főhatóságok képviselői, két főrabbi, továbbá a legfelsőbb bíróságok elnökei és mások. Az egyetemek, egyéb közművelődési intézmények, úgyszintén a kereskedelem, az ipar, a mezőgazdaság és a szabad foglalkozások országos szervezetei választás útján küldték be képviselőiket. Végül 44 tagot a kormányzó nevezhetett ki."

A jogkiterjesztésről még annyit jegyezzünk meg, hogy mivel a közjogot nem megváltoztatja, hanem kiterjeszti az általa biztosított szabadságjogok hatályát egyre több országlakosra, illetve minden országlakosra, a közjog legfontosabb, régi, sok próbát kiállt intézményeit nem gyöngíti, hanem erősíti.

25. Miért nem ismerik, tanítják, tisztelik méltóképpen a mai Magyarországon a történelmi magyar alkotmányt és a Szent Korona tanát?

Gimnáziumainkban elsősorban történelemórákon ismerkedhetne tanulóifjúságunk a közjogtörténetünk, valamint a Szent Korona misztériuma és tana legérdekesebb kérdéseivel, ám ez ismerkedés általában elmarad... A történelemtanároktól ez ismerkedés elmaradását a szülők nagy ritkán számon kérik. Ilyenkor a tanárok előadják mentségüket, mely a legtöbb esetben elfogadható. Egyetemi hallgató korukban nem ismerkedhettek meg a magyar nemzet hiteles történelmével, hát akkor most mit tegyenek? Igen, azon szoktak a történelemtanárok siránkozni, hogy a Mohács utáni magyar történelmet bemutatván nincs mivel erősíteniük tanítványaik nemzeti önérzetét, mert a Mohács utáni történelmünk már csak vereségekkel van tele... Pedig a magyar történelem Mohács után is gazdag győzelmekben... Ezek nem csatatéri, hanem közjogi győzelmek... Történelmünkben Mohács után is meghatározóak a gazdasági és katonai erőviszonyok, de legmeghatározóbb a közjog. A magyar történelem ettől kezdve tulajdonképpen 1918-ig a közjog története, illetve a Szentkorona-tan története. A közjogi küzdelmek története. (Kimutattuk ezt fentebb is.) S ha nem így lett volna, a magyar állam valószínűleg már a XVI. században megszűnik létezni. Miért nincs szó ezekről a közjogi győzelmekről a történelemkönyvekben? Miért nem olvashat a tanár ezekről a közjogi győzelmekről tanári segédkönyvekben?

Közjogi győzelmekkel van tele a Habsburg-kori magyar történelem, s e győzelmeket nemcsak azért kellene bemutatni történelemórákon - nemcsak egyetemeken, de gimnáziumokban is -, mert különben érthetetlen, hogy a magyar rendek ellenállását a Habsburg-házi uralkodóknak miért nem sikerült megtörniük (a történelmi alkotmányt, de különösen a Szentkorona-tant mint hatalmukat gyöngítőt eltörölni akarván), hanem azért is, mert e nagy közjogi győzelmek megismerése hatékonyan erősíthetné a mai fiatal nemzedékek nemzeti öntudatát.

26. Csak a magyar nemzetnek van szüksége a magyar közjogi hagyományokra?

Mielőtt e kérdésre válaszolnánk, mondjuk ki a következőket: az Európai Unióba való belépésről még a legelső tárgyalást is csak azután lett volna szabad elkezdeni, miután helyreállítottuk a jogfolytonosságot.

A 2006. esztendő legidőszerűbb kérdései közé tartoznak bizony a következők is: A Szent Korona és az Európai Unió összeegyeztethető-e?... Miért lehetne példaértékű az Európai Unió számára, hogy a Szentkorona-tan a Kárpát-medencében harmóniát teremtett, az ellene forduló nacionalizmusok viszont diszharmóniát - Trianon után? Miért állna érdekében még az Európai Uniónak is, hogy a magyar nemzet helyreállítsa a közjog-folytonosságot a Szent Korona védelme alatt, a Szent Korona tana által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alapján?

Derűlátásunkat most, 2006-ban, ha van okunk derűlátásra, minek is köszönhetjük? Változóban van a világ nemzeteinek a viszonya a magyar nemzethez... Miképpen?

Segítségünket kérik egy nagy küzdelemben... Küzdenek egy nagy veszedelemben, méltó választ szeretnének adni egy nagy fenyegetésre... Nem volt még ennél nagyobb veszedelem... Beszélnek már bizony a német nemzethalál fenyegetéséről is, de a franciáéról is, az angoléról is. Fogynak, öregszenek az európai nemzetek, és lelkiismeretes gondolkozóik már sejtik, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha visszafordulnak a régi éltető hagyományokhoz, a szent hagyományokhoz...

Milyen éltető, szent hagyományokra gondolnak? Azokra bizony, amelyeket a jövendő számára a Szent Korona mentett át, amelyekhez ezért a magyar nemzet segítségével térhetnek vissza...

Nemcsak én mondom, mondják ezt bizony német, angol, francia hagyományhívő politikusok is, leghangosabban talán a Szatmárnémeti környékén felnőtt és Németországba visszatelepült öreg svábok...

Bíznak tehát a még feléleszthető magyar hagyományokban, és csodákat mondanak... És olyanokat mondanak, hogy a magyar történelem misztériumjáték... És hogy számít bizony, nagyon sokat számít, hogy Európa népei miképpen válnak részesévé ennek a misztériumjátéknak...

Láthattuk fentebb Alighieri Dante, a legnagyobb európai jövendőmondó aggodalmait s a magyar választ a korabeli nagy kihívásra...

A mai veszedelem sokkal nagyobb, kimondhatatlanul rettenetesebb, mint az, amelyre annak idején Dante hívta fel a figyelmet...

Ma már bizony nemcsak magyarok néznek szembe a nemzethalál rémképével, hanem németek, franciák, angolok is... Folytathatnánk a felsorolást. De tudják jövőt féltő, saját nemzetük jövőjét és egész Európa jövőjét féltő politikusaik, hogy ha az idő "nem tolatik vissza a helyére", a nemzethalál ellen nem tudnak küzdeni... Kizökkent idő = éltető hagyományok eltűnése, a szakrális hierarchia semmibevétele... És tudják, hogy a Szent Korona által átmentett és a Kárpát-medencében búvópatakként ma is jelenlevő hagyományok segítségével "a kizökkent idő helyretolható".

Igen, hisznek az európai nemzetek legjobbjai a még feléleszthető magyar hagyományokban, amelyek őket is megmenthetik... Elsősorban a magyar közjogi hagyományokban bíznak.

El is várták volna a magyar nemzettől, hogy az Európai Unióba való belépése előkészítésekor ragaszkodjék a magyar közjogi hagyományokhoz: történelmi alkotmányához, valamint a Szent Korona tanához, azaz állítsa helyre a jogfolytonosságot...

Hiába várták: csalódniuk kellett. Akik a magyar nemzetet képviselték Brüsszelben, azok bizony fel sem fogták, miről van szó.

Miért lehetünk mégis derűlátók? Ha a magyar politikusok nem fogják fel, hogy helyre kell állítaniuk a jogfolytonosságot a Szent Korona védelme alatt, a Szent Korona tana által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alapján, akkor a jogfolytonosság helyreállítására kötelezni fogják őket az Európai Unió jövőt féltő, saját nemzetük jövőjét és egész Európa jövőjét féltő politikusai.

27. Összegezésképpen megismételjük a következőket:

- A jogfolytonosság helyreállítása a magyar politikai-társadalmi élet legidőszerűbb kérdésévé vált, mert Magyarországon politikai, gazdasági és alkotmányjogi válság van. De a politikai és a gazdasági válság az alkotmányjogi válság következménye. Bebizonyosodott, hogy a magyar nemzet képtelen élni saját alkotmánya, a szerves fejlődéssel kialakult magyar történelmi alkotmány nélkül: az idegenből kölcsönzött jog kiszolgáltatottá teszi. Bebizonyosodott az is, hogy az idegenből kölcsönzött kancellári rendszer (miniszterelnöki rendszer) nem felel meg a demokratikus közélet követelményeinek: az országgyűlési többséggel rendelkező miniszterelnök felelőtlenül visszaélhet a helyzetével.

- A magyar nemzetnek azt kell tennie, amit a történelem folyamán mindig meg is tett minden drámai helyzetben: helyre kell állítania a jogfolytonosságot. Bizony, a törvénysértés jogot nem alapít elve alapján a magyar történelemben mindig helyreállt a jogfolytonosság, ami annyit jelentett, hogy az abszolutizmus megszűnése után a magyar nemzet hivatott képviselői országgyűlésen, illetve nemzetgyűlésen meg nem történtté nyilvánítottak mindent, ami az abszolutizmus idején a látszat-törvényhozás terén történt. Könnyen bizonyítható, hogy a Mohács utáni nehéz évszázadokban a magyar államiság azért maradt meg, mert eleink a jogfolytonosságot sohasem mulasztották el helyreállítani. A jogfolytonosság a magyar közjog múltjának, jelenének és jövőjének legfontosabb kérdése.

- 1944 márciusától 1990-ig idegen hatalmak (előbb a német 3. birodalom, majd a Szovjetunió) megszállása tette lehetetlenné Magyarországon a törvényes jogalkotást. Az 1944 márciusában megszakadt jogfolytonosságot ezért 1990-ben lehetett volna helyreállítani. Ám a rendszerváltoztatás hangadói a jogfolytonosság jelentőségét nem tudták felfogni: nem állították helyre a jogfolytonosságot, elfogadták azt a kényelmesnek tűnő megoldást, hogy a történelmi magyar közjog helyét továbbra is a szinte ötletszerűen kölcsönzött és ötletszerűen - és persze gyakran - változtatott idegen jog foglalja el.

- Mit kellett volna tennie a magyar nemzetnek 1990-ben? A Szentkorona-tan szellemében, annak tantételei tiszteletben tartásával hozzá kellett volna kezdenie a jogfolytonosság helyreállításához - nem országgyűlésen, hanem jogfolytonosság-helyreállító nemzetgyűlésen.

- Nem könnyű felfogni, hogy a jogfolytonosság helyreállításának a kérdése miért nem vált a rendszerváltoztatás központi kérdésévé. Annak ellenére nem, hogy a jogfolytonosság helyreállítása, tudjuk, nem oldható meg egykönnyen, de még a helyreállításnak a tervezete sem vethető papírra egyik napról a másikra... Ami bizonyos: egyetlen percre, de csak egyetlen percre mindent érvényesnek kellett volna tekinteni, ami a jogfolytonosság megszakadása órájában érvényes volt. De a következő percben már el kellett volna kezdeni a hatalmas munkát, melynek során megítélhették volna a magyar nemzet ezzel megbízott tagjai - az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjai -, hogy a történelmi magyar alkotmányból mi vált korszerűtlenné, illetve mivel kell feltétlenül kiegészíteni.

- A jogfolytonosság helyreállításának első lépése: meg kell alakulnia annak a testületnek (nevezhetjük jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlésnek, alkotmányozó nemzetgyűlésnek, jogfolytonosság helyreállító országgyűlésnek, alkotmányozó országgyűlésnek stb.), amely a magyar nemzet többségének akaratát képviselve helyreállítja a jogfolytonosságot.

- Hogyan alakulhat meg a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés vagy országgyűlés? Legegyszerűbb módja a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés vagy országgyűlés megalakulásának: a magyar nemzet az országgyűlési választáshoz hasonló választáson egyszerűen megválasztja a jogfolytonosság helyreállító testület tagjait. Ha ez akadályba ütközik (az idegenből kölcsönzött alaptörvényre vagy másra hivatkozva az illetékesek megakadályozzák, hogy a magyar nemzet választójogával élve bízza meg képviselőit a jogfolytonosság helyreállításával), akkor előrehozott országgyűlési választáson lehet az országgyűlésbe juttatni azt a politikai erőt - nevezhetjük pártnak, szövetségnek stb. -, amely az országgyűlésben méltóképpen felvetheti a jogfolytonosság helyreállításának szükségességét. (Ha nem lehet elérni még azt sem, hogy a magyar nemzet népszavazáson döntsön a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés megalakítása érdekében megtartandó választásról, akkor az előrehozott választások szükségességéről kell döntenie egy népszavazásnak. Ha e népszavazáson a választópolgárok igennel válaszolnak például arra kérdésre, hogy óhajtják-e az országgyűlés feloszlatását - politikai válság idején e kérdés felvetésénél mi sem természetesebb és demokratikusabb -, az előrehozott választások megtartása elkerülhetetlenné válik. Az a magyar közjogba nemrég becsempészett tilalom, mely szerint népszavazást kezdeményezni éppen az alkotmányt érintő kérdésekben nem lehet, közjogi képtelenség, minden idők legcinikusabb törvényhozói visszaélése.)

- A jogfolytonosság helyreállításának nincs alternatívája, mert az idegenből kölcsönzött alaptörvény, az idegenből kölcsönzött közjog okozta károk felmérhetetlenek: a nemzet többségének elszegényedéséhez, illetve kiszolgáltatottságához vezetett, megteremtvén a feltételeket a magyar nemzetet kisemmiző privatizáció és a felelőtlen politizálás számára.

- A magyar nemzetnek nem szabad olyan megoldást választania, amelyik együtt jár mindannak a tagadásával, ami múltjában értékes. Ragaszkodnia kell a sajátosan magyar közjoghoz, a történelmi magyar alkotmányhoz, a Szent Korona tanához - semmi másra, mint önvédelmi ösztönére hallgatván, s kijelentvén, hogy ami történelme során a legveszélyesebb helyzetekben mindig megmentette, az nem megsemmisítendő, nem kicserélendő. Ez esetben a magyar jogfejlődés, jogfelfogás alapelvei alapján a magyar nemzet méltó képviselőinek helyre kell állítaniuk a közjogfolytonosságot, mégpedig a Szent Korona védelme alatt, a Szent Korona tana által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alapján - megteremtvén így a közjogi feltételeit a magyar nemzet megmaradásának, megerősödésének.