Reményik Sándor

Nem nyugszunk bele!

Téli szél a tar gallyakat fújja,
Mint az Isten égre tartott ujja.
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagyvilágon.
 
Elvették, s most véle nagyra vannak,
Törött, véres kardját a Magyarnak.
De míg minden nép a sírját ássa,
Van szava, hogy világgá kiáltsa.
 
Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk!
Tiporhatják szűz-tiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!
 
De hirdessük gúzsba kötött kézzel,
Sebes ajkkal, lázadó vérrel,
Idézve menny, pokol hatalmait,
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.
 
Kezünk bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövő századok,
S megint csak felszakadnak régi sebeink.
 
E sebek és e fájdalom örök,
Ettől vonaglik minden Magyar rög,
Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák.
 
Tátra-erdők ettől zúgnak, búgnak,
Ettől reszket lelke minden zúgnak,
Puha szívek kővé ettől válnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.
 
Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
Sírban ettől nem lesz pihenésünk,
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölbe'.
 
Fenyőmadár behavazott fákon,
Száraz haraszt téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme;
Minden süvít:
MI NEM NYUGSZUNK BELE!!!!!
 
Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,
Versailles-ig lobogjon az üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje,
Nem nyugszunk bele! NEM NYUGSZUNK BELE!!!!!
 

 
 

gr.czegei Wass Albert

Ébredj magyar!

Nemzetemet dúlta már tatár,

harácsolta török,

uralkodott fölötte osztrák,

lopta oláh, rabolta cseh.

Minden szomszédja irigyelte mégis,

mert keserű sorsa

istenfélő nemzetté kovácsolta.

Becsület, tisztesség, emberszeretet

példaképe volt egy céda

Európa közepén!

Mivé lett most?

Koldussá vált felszabadult honában,

züllött idegen eszmék napszámosa!

Megtagadva dicső őseit,

idegen rongyokba öltözve

árulja magát minden utcasarkon

dollárért, frankért, márkáért,

amit idegen gazdái odalöknek neki!

Hát magyar földön már nem maradt magyar

ki ráncba szedné

ezt az ősi portán tobzódó

sok-száz idegent?

Ébredj magyar!

Termőfölded másoknak terem!

Gonosz irányba sodor

ez a megveszekedett új történelem!

(1995)

gr.czegei Wass Albert:

A bujdosó imája

Uram, ki fönt az égben lakozol a fényességben,

gyújtsd föl szent tüzedet az emberek szívében.

Az emberek agyára áraszd el bölcsességed.

Értsék meg valahára mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak, mely ajtódig vezet.

De előre csak a jó visz, a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember képedre alkotott!

Utálja meg már egyszer mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért ne törje magát senki.

Igyekezzék helyettök jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát. Derűt és békességet.

Mit el nem fúj az orkán s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből mindent, mit föltalált:

vedd ki Uram kezéből a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját váltsad föl virradatra.

Az emberi világot szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első a szeretet legyen.

Üljön jóindulat a kormányszékeken.

Az igazság előtt hajoljon meg a fegyver

s élhessen szabadon e földön minden ember.

És legyen egy akol. És egy legyen a pásztor.

Növelj pásztorbotot virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen elrendeztél ekképpen:

a népek közt, Uram nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek a szenvedéssel méred,

úgy egynek sincsen annyi szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is őt verte ostorod.

Sok súlyos nagy keresztet szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte mindég a Golgotára

s jótettének soha, csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet a Kárpátok között!

Sehol még földet annyi könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes nagy álom nem fakadt

s árvábbak prófétáid sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág és sehol annyi bánat.

Szeresd jobban, Uram, az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem a békét s kenyeret:

engem sújtasz, Uram, amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem! Fájdalma bennem ég!

Szánd meg Uram Isten Attila nemzetét.

Adj békés aratást sok vérvetés nyomán.

Nyugodjék meg kezed gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön elért kicsinyt, nagyot:

jussak eszedbe én is, ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt, ahol apáim éltek,

rendelj ki nekem is egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy elférjek én s a béke.

Nézzen az ablakom patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta jusson egy szál virág

s láthassam, amint Téged dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben lakozol fényességben,

hallgasd meg kegyesen, hallgasd meg könyörgésem.

gr.czegei Wass Albert:

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:

a csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

esőnek, hónak, fellegeknek

és nincsen ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.



Üzenem a földnek: csak teremjen,

ha sáska rágja is le a vetést.

Ha vakond túrja is a gyökeret.

A világ fölött őrködik a Rend

s nem vész magja a nemes gabonának,

de híre sem lesz egykor a csalánnak;

az idő lemarja a gyomokat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.



Üzenem az erdőnek: ne féljen,

ha csattog is a baltások hada.

Mert erősebb a baltánál a fa

s a vérző csonkból virradó tavaszra

új erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

a gyilkos vasat rég felfalta már

s a sújtó kéz is szent jóvátétellel

hasznos anyaggá vált a föld alatt...

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.



Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

ha egyenlővé teszik is a földdel,

nemzedékek őrváltásain

jönnek majd újra boldog építők

és kiássák a fundamentumot

s az erkölcs ősi, hófehér kövére

emelnek falat, tetőt, templomot.



Jön ezer új Kőmíves Kelemen,

ki nem hamuval és nem embervérrel

köti meg a békesség falát,

de szenteltvízzel és búzakenyérrel

és épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

a fundamentum Istentől való

és Istentől való az akarat,

mely újra építi a falakat.

A víz szalad, de a kő marad,

a kő marad.



És üzenem a volt barátaimnak,

kik megtagadják ma a nevemet:

ha fordul egyet újra a kerék,

én akkor is a barátjok leszek

és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk

és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

a víz szalad, de a kő marad,

a kő marad.



És üzenem mindenkinek,

testvérnek, rokonnak, idegennek,

gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,

annak, akit a fájás űz és annak,

kinek kezéhez vércseppek tapadnak:

vigyázzatok és imádkozzatok!

Valahol fönt a magos ég alatt

mozdulnak már lassan a csillagok

s a víz szalad és csak a kő marad,

a kő marad.

Maradnak az igazak és jók.

A tiszták és a békességesek.

Erdők, hegyek, tanok és emberek.

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasztják már az égben fönt a rostát

s a csillagok tengelyét olajozzák

szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint

és miként hirdeti a Biblia:

megméretik az embernek fia

s ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a kő marad,

de a kő marad.

gr.czegei Wass Albert:

Vigasztaló levél, magyarok földjére

Jézus zsidó volt és zsidók voltak kik fölszögezték a keresztre.

De Isten-voltát reánk hagyta emberséges emberekre.

Bár latroké ma a világ s annak minden rablott pénze:

sem az arany, sem az ezüst nem váltható békességre!

Zűrzavar van ma a földön, istentelen lopás, csalás.

De akik ezt reánk hozták: azok számára nincs maradás!

Gonosz a gonoszság bére, ki szemetet vet: gazt arat.

Elpusztul mind aki hitvány, csak a becsületes marad.

Mert a derék embert Isten őrzi s Ő bünteti a bűnösöket!

Bár Isten malma lassan őröl, de felőrli a szemetet!

S lesz Krisztusban békessége annak, kinek lelke tiszta,

s mindaz, ami rossz volt s elmúlt, nem tér többé soha vissza.

Szeretet s nem gyűlölködés, tisztesség és nem csalás:

a magvető munkájára ez hoz csupán jó aratást!

Tanulj ember, tanulj magyar, az élet ma oskola!

Ki szeretetből levizsgázik, annak lesz csak jó sora!

A hitványat, mint a pelyvát jóféle szél tova fújja,

míg az igazat megőrzi az Úristen akarata.

Egyszerű kis versikémet vidd el jó szél szép hazámba,

hogy aki szavát megérti, legyen annak vigaszára!

 
Sík Sándor

Cserkész induló

Fiúk, fel a fejjel, a harsona zeng,
Álljunk csatasorba vidáman.
Ránk vár a világ ez a harc a mienk,
Katonái vagyunk valahányan.
Jó fegyverünk, izmos karunk,
Égõ szemünk, vidám dalunk.
Amerre nézünk megterem a gyõzelem, a gyõzelem!

Fiúk, fel a fejjel az óra közel,
Kel a magyar éjben a hajnal,
Most kell az erõs kar a férfiú-mell,
Ezeréves acél akarattal.
Zúg, mint a harci trombita:
A Lomnic és a Hargita!
Értünk kiált, felénk süvölt
Az õsi föld, a drága föld!

Szabadba fiúk a Nap arca nevet,
Ott pezsdül a friss, tüzes élet.
Járjunk be mezõt meg a rengeteget,
Szabad ott a szabadban a lélek!
Ott szemben, szívben tiszta láng,
S az Isten arca néz le ránk.
Leheletén ott megterem
Erõ, szabadság, gyõzelem!

József Attila

Nem, Nem, Soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!

Ha eljõ az idõ - a sírok nyílnak fel,
Ha eljõ az idõ - a magyar talpra kel,
Ha eljõ az idõ - erõs lesz karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk elõre,
Vérkeresztet festünk majd a határkõre
És mindent letiprunk! - ez lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

Lobogónk lobog, villámlik kardunk,
Fut a gaz elõlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! Vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

Juhász Gyula

Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erõ szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes mûveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derût.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsõket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsõket, magyar sírokat,
Dicsõség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tûnt a dicsõség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petõfi Sándor!
Õ egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha õt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is gyõzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcsõ,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi õskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S õszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendõ hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!

Bobula Ida

A mi határunk

Midőn az Úr ez országot teremté,
Gránit-hegyekből vont köré határt.
Határt, amit el nem mozdíthat senki,
Falat, minek az emberkéz nem árt.

Égy ezredévig éltünk itt e földön,
Az istenkéztől vont határ alatt,
Míg jött a béke és azok, kik győztek,
Nagybölcsen új határt alkottanak.

Piros irónnal húzták Trianonban.
Az Isten nézi, mosolyog és vár -
Előbb-utóbb majd megmutatja nékik: -
Hogy az Övé az igazi határ

vitéz Somogyváry Gyula:
Magyar miatyánk 1919-ben

Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? - Kínok imája! -
Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját
s irgalmas szívvel, figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál, libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar
szemekbe,
hallgass meg kérünk, jaj, most az egyszer
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe'!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk - nagy büszkeségünk.
felhőkig járt az álmodásunk -
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a Te neved!

Végigvertél a borzalommal
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a Te országod!...
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
bujdosónak a nagy világba,
hiszen Te hoztad Ázsiából
s verted, de védted a pusztulástól
ezer évig! Mondd csak: hiába... "!

Voltunk a véres védőbástyád
s voltunk villámló ostorod,
tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
legyen meg a Te akaratod!

Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
s küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre
S legyen gondod a barmainkra...!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,
s tudsz: szeress! Ha kell: fenyíts!
csak legyen béke, boldog megértés,
miképpen menyben, úgy a földön is.

Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
asszonyainknak bús Kálváriáját,
ha Te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk...!

Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
gőgösek közt, bizony elsők voltunk,
de most a házunk hamva van fejünkön
s a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! Istenes szerelemmel
bocsásd meg a mi vétkeinket...!

Minket megvertél magyar-Isten
és megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép,
felejtse el apái vétkét
- sok számolatlan számadásunk -
miképpen mi is megbocsátunk
a mi ellenünk vétkezőknek...

Torkunk rekedt a rimánkodástól...
az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
oltalmazd meg, vigyázz rája
és ne vígy minket a kísértésbe!

A tenyereden, Isten-apánk
hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
csak vesd ki köztünk az árulókat!

Nem kell minékünk más hódolása
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni...tüzekbe nézni...
tilinkószónál... mesét mesézni
és szabadíts meg a gonosztól! –

Ámen.