Dr Zétényi Zsolt :

A Szent Korona – a magyar nemzet jelképe és őrzője

 

1938. augusztus huszadikán hosszan kígyózó sor közepe táján álltam, tűzô napsütésben, a várbeli királyi palota kapuja elôtt, hogy láthassam a közszemlére kitett Szent Koronát.

 

Meglepett a tömeg, méginkább az, hogy a sorbanállók között több paraszt, iparos, munkás, diák volt, mint úgynevezett elôkelôség. Áhítatos csendben mozdult elôre a sor. Izzott a kánikula.

 

Bent a palotában, díszes teremben, asztalra kitett koronánk és a többi koronázási jelvény mellett ült a két koronaôr.

 

A meghatott sor áhítatos csendben vonult. Volt, aki keresztet vetett, akadt, aki imát mormolt.

 

Megértettem, amit tanultam, hogy a Szent Korona több mint királyi dísz vagy jelvény; hazánknak, függetlenségünknek, nemzeti önérzetünknek letéteményese. A Szent Korona: a magyar nemzet, a magyar nép; hazánk.

 

És mivel ez így van, idétlenség (vagy tudatlanság) azon élcelôdni, hogy 1920 és 1946 között királynélküli királyság voltunk. Ugyanezért természetes, hogy 1990 után államunk címerére és címerébe a Szent Korona is visszakerült. A korona a res publicának is összefogó jelképe. Aminthogy a középkorban is nevezgették hazánkat, akkor királyságot, res publicának – a közösség ügyeinek képviseleteként.

 

De ez a tény magyarázza az érthetetlennek tűnô vad indulatot is, ami a nemzet külsô és belsô ellenségeiben a Szent Koronával kapcsolatban támad. 1918/1919-ben legszívesebben elkótyavetyélte volna az akkori hatalom.

 

1951-ben pedig porig rombolták az alig húsz esztendeje álló, 1931-ben felszentelt Regnum Marianum templomot, melynek tornyát, egyedülálló módon, a Szent Korona díszítette! Ezt a gyalázatos tettet – talán nem is akadt a szovjethatalom megszállta országokban hasonló eset – máig feledtetni akarják, az építôművész, Kotsis Iván épületei között nem szerepel a lexikonokban, mintha el se készült volna…

 

Zétényi Zsolt jelen művében, jogászi szemmel foglalja össze a Szent Koronának és tanának lényegét, történetét; bizonyítja a tan érvényességét, tárgyalja és megvitatja az idevágó, szinte áttekinthetetlen irodalmat. Tudományos tárgyilagosságát mindvégig megôrizve, a hazáját szeretô ember érzelmi érvelését sem rejti véka alá.

 

Könyve a magyar történettudomány, a jogtörténet és a jogot is felülmúló erkölcsi tudatunk (megtartásának) nyeresége. Hozzájárulhat, hogy se címerünkbôl, se közéletünkbôl, se lelkünkbôl ne száműzzük többé a Szent Koronát.

 

 

 

*Nemeskürty István

 

I. *

 

Elöljáró beszéd*

 

 

 

 

 

A Szentkorona-eszme jelentôségérôl,

tartalmáról és egyediségérôl*

 

 

 

“Ahol a korona, ott van Magyarország”

 

 

 

*Révay Péter koronaôr, 1613.

 

 

 

Aligha van a magyar eszmetörténetnek, a történeti alkotmány és közjog kérdéskörének izgalmasabb, vitatottabb és méltatlanul mellôzöttebb értéke, mint a magyar Szent Korona tana. Alig volt nagyobb szükség hagyományos, évszázadok próbáját kiállott, közösségek tartós békés együttélésével megpecsételt, a kor kihívásainak próbáját álló alkotmányos elvekre, mint most, az évente, napi politikai szükségletek szerint változó alkotmánylevelek “gyakorlatias” idôszakában.

 

Aligha van példa arra a helyét keresô Európában, még kevésbé az etnikai reneszánsz, a felfokozott nemzeti érzés állapotában lévô, a békeszerzôdések hozta mesterséges államkeretek feszültségei és szétrepülô darabjai okozta sebek által szenvedô Közép-Európában, hogy egy nép ne forduljon a kincstalálók örömével igazi, megtartható és megtartó eszmei örökségéhez. Ezen örökség egyik legbecsesebb darabja, felbecsülhetetlen értékű igazi gyémántja a magyar Szentkorona-tan. Különleges, egyedi érték, korunknak szóló üzenettel, amelyet meg kell fejtenünk, ki kell bányásznunk évszázadok rétegeibôl, elválasztva a múló idôvel értéktelenné vált salak és törmelék anyagát a maradandó kincstôl.

 

Aligha találkozunk ellentétesebb véleményekkel –lekicsinyléssel, ódivatúság, tudományos megalapozatlanság, történelmi meghaladottság, osztályérdekű misztifikáció vádjaival, értetlenséggel egyfelôl, az egekbe emelô magasztalással, lelkesedéssel, büszkeséggel, történelmünk eszmei gyümölcsének, közjogi gondjaink gyógyírjának kijáró várakozással másfelôl – egy közjogi-alkotmányos-történeti jelenséggel kapcsolatban, – mint amilyeneket a magyar Szentkorona-tanról olvashatunk.

 

A megbecsülés és nagyra értékelés utóbbi hangjait halljuk több évszázad magyar közjogi irodalmából *Werbôczytôl, *Révay Péter koronaôrtôl (1613), Szabó Bélától (1848), *Hajnik Imrétôl (1899), *Timon Ákostól (1917), Molnár Kálmántól és a nagyhírű *Eckhart Ferenctôl (1931) ki tudja meddig, hogy csak néhány jogi látásmódú szerzôt említsünk a könyvtárnyi irodalomból.

 

A kritikus, elerôtlenítô – kisebbségi – vélemény legsúlyosabb, tudományosan átütô erejű képviselôje *Eckhart Ferenc, a budapesti egyetem szabadelvű szellemtörténeti, de pozitivista módszerű, regionális összehasonlító szemléletű jogtörténész professzora, aki 1931-es tanulmányával és 1941-ben kiadott nagyhatású, mítoszromboló könyvével (A szentkorona-eszme története) a mai napig meghatározza a tudomány művelôi többségének véleményét, még akkor is, ha a leegyszerűsített, negyven évig egyeduralkodó osztályszemlélet nemzetellenes, “marxista” értéknélkülisége nem írható az ô rovására.

 

A ma is uralkodó – *Eckhart-követô – felfogást tükrözi a most középkorú és fiatal jogászok nézeteit meghatározó Magyar állam- és jogtörténet egyetemi tankönyv 1972-es és 1977–91 közötti öt kiadása, amely szerint a Szentkorona-tant “az uralkodó osztály érdekeinek megfelelôen, nacionalista, soviniszta célok alátámasztására” igyekeznek felhasználni a kiegyezés után. Idézzünk az 1986-os kiadásból: “A szent korona tanában az uralkodó osztályok *Szent István koronáját az államhatalom mitikus jelképévé avatták. Legtöbbnyire a fôrendek kívántak osztozni ezáltal a királlyal a hatalomban. *Werbôczy azonban, aki a köznemesség szószólója volt, Hármas­köny­vében… elméletet dolgozott ki, mely szerint minden fôpapot, bárót és nemest egy és ugyanazon mentesség és szabadság illet meg. A nemesség közössége (communitas) a maga akaratából az uralkodás, a kormányzás jogát s minden lényeges jogot a korona joghatósága alá helyezett, és következésképpen az általuk önként választott s a szent koronával megkoronázott királyra ruházta a jogokat mégis úgy, hogy a törvényhozás joga a királyt és a nemességet közösen illeti meg”. (Id. mű 230. o.) A tankönyv 1995-ös bôvített és átdolgozott kiadása elhagyja azt a részt, amely elismeri Werbôczy kidolgozta tanként a Szentkorona-eszmét. Ugyanakkor szinte változatlanul átveszi a következô részeket: “A Szent Korona tana szerint az uralkodó és a rendek együtt alkotják a szent korona testét (totum corpus Sacrae Regni Coronae), melynek a király a feje (caput Regni), s a rendek a tagok (membra Regni). A Szent Korona tanát egy ún. Szent Korona birtoktan egészítette ki, amely szerint minden földtulajdonjog gyökere Magyar­országon a szent koronától ered (radix omnium possessionum). S mivel így a szent korona személyesíti meg a fôhűbérúr uralmát, a szent korona lesz az örökös olyankor, amikor a családban más örökös nem marad, s a birtok visszaszáll az adományozóra. A szent korona szerzi meg a hűtlenek birtokait is. (291 – 95-96; 216; 218.)

 

“A királyi fôtulajdonjog fô tételei:

 

1. Eredetileg minden birtokjog a szent koronától ered, és a szent koronára háramlik vissza megszakadáskor, mert a nemesek közössége (com­mu­ni­tas) a szent korona joghatósága alá helyezte (in jurisdictionem Sacrae Regni Coronae) (HK. 10. c. 1. §, 3. c. 6. §).

 

2. A birtokadományozás jogát a közösség a koronázással a királyra ruházta (HK. 3. c. 6. §).

 

3. A király a szent korona e joghatóságánál fogva minden elhunyt magvaszakadtnak birtokjogai felett teljes hatalommal szabadon rendelkezhetik, vagyis: megtarthatja magának vagy újból eladományozhatja (13. c. 4. §).

 

4. Ezenkívül nemcsak a magvaszakadtnak, hanem azoknak a birtokjogai is még életükben a “szent koronára háramlanak s következésképpen adományozás alá kerülnek”, akik a hűtlenség elnevezés alatt értett bűncselekményeket elkövetik (13. c. 5. §).”

 

“Az állam fogalma, amelyet a tárgyalt korszakban még általában az ország- vagy a koronafogalom helyettesített, nem választható el a hatalom mindenkori tényleges birtokosaitól.

 

A korona elsô királyaink idejében nálunk is, éppúgy, mint a többi európai feudális államban, a király “isteni eredetű” hatalmának jelvénye és szimbóluma. Ekkor még a királyon kívül más jelentôs hatalom nincs az országban, a királyi hatalom egyet jelent az “államhatalommal.”

 

A fejlôdés folyamán azonban, a feudális nagybirtokos osztály kialakulásával, amikor a hatalom megoszlik a király és a nagybirtokosok, az “uruszág” (uraság, késôbb “ország”) tagjai között, a korona fogalma is kibôvül: a király és a felfegyverzett nagybirtokosok államának hatalmát jelképezi.

 

Mikor pedig a király kiiktatásával a fôurak idônként maguk veszik kezükbe a hatalom gyakorlását (pl. *Zsigmond fogsága idején), az általuk megalakított országtanács – mint látni fogjuk – a szent korona joghatóságá­­ra alapozza intézkedéseit. Itt már világosan megmutatkozik, hogy a szent korona misztikus fogalma a tényleges államhatalmat, ill. annak gyakorlóit jelenti, szimbolizálja. De más értelemben a szent korona fogalma jelenti azt a területet is, amelyre az államhatalom kiterjed, tehát a magyar királyságot és a hozzá kapcsolt területeket.

 

A feudális állam rendi-képviseleti formájának kialakulása után már a politikai hatalom részesévé vált nemesek szintén az “ország tagjainak” tekintik magukat. Ez a megváltozott helyzet tükrözôdik a szent korona eszme változásában is, amely azután *Werbôczy Hármaskönyvében kristályosodik ki. Werbôczy szerint már elsô királyunk megválasztásakor a közösség, a communitas az ország szent koronájának joghatóságára és ezen keresztül a megkoronázott királyra ruházta át a nemesítés és a birtokadományozás jogát a fôhatalommal és a kormányzással együtt, továbbá a törvényhozó és a bírói hatalmat is. “A fejedelmet csak a nemesek választják, a nemest pedig a fejedelem teszi azzá. Az ilyen nemeseket az említett részesedés és kapcsolat folytán a szent korona tagjainak tartjuk…” – írja Werbôczy. (A királyválasztással kapcsolatos hatalom-átruházást Werbôczy Kézai Krónikájából vette.)

 

A szent korona tehát Werbôczynél már az egész földbirtokos osztály, “a szent korona tagjait” képezô nemesi communitas, azaz valamennyi kiváltságos rend együttesen gyakorolt államhatalmának szimbólumaként jelenik meg. Werbôczy szerint a király és a nemesség – a szent korona tagsága folytán – egymástól elválaszthatatlan. Ez az elválaszthatatlanság a nemesség számára különösen tetszetôs elmélet volt.

 

Ezzel a szent korona eszmével Werbôczy az una et eadem libertas elvébôl kiindulva a nemességnek azt a politikai törekvését és jogigényét juttatja kifejezésre, hogy a hatalomban – mint egyenrangú fél – a fôpapokkal és fôurakkal ténylegesen is osztozzék. Ideológiai harci eszközt ad tehát a köznemesi párt részére a bárók ellen folytatott politikai harcához.

 

A nemesi jogegyenlôség deklarálásának, mint már említettük, nincs reális alapja. Illuzórikussá teszi azt a fôpapok és bárók gazdasági túlsúlya, a nemesség nagy részének a familiáris viszonyban megnyilvánuló személyi s anyagi függése és jogi lefokozódása, valamint az egytelkes nemesek nyomorúságos helyzete. Más oldalról azonban, amikor *Werbôczy kifejti, hogy az egész nemesség – és csupán a nemesség – tagja a szent koronának, tehát részese az államhatalomnak, egyszersmind kodifikálja a parasztságnak a politikai jogokból való tényleges kirekesztettségét, jogfosztottságát, és egyben ideológiailag alátámasztja – évszázadokra – a feudális birtokos osztálynak a termelési viszonyok hűbéri elmaradottságán, a polgári erôk fejletlenségén nyugvó, egyre retrográdabb kiváltságos hatalmát. Megjegyezzük, hogy a Werbôczy-féle elmélet a szabad királyi városok polgárságát a nemesség mögé, a valóságnak megfelelô hátrányosabb jogi helyzetbe hozza ugyan, de nem rekeszti ki a szent korona tagságából, annál a magyar feudális jogi álláspontnál fogva, hogy a szabad királyi város, mint privilegizált testület, egy nemes személynek számít. A rendi országgyűlésbôl valóban nem is próbálták késôbb sem kirekeszteni e városok követeit.

 

A szent korona tant, amely “a királynak és a nemzetnek a szent korona egész testében megnyilvánuló egységét” hirdette, tulajdonképpen *Hajnik Imre fogalmazta meg 1874-ben. Késôbb *Timon Ákos és más jogtörténészek, történészek, különösen pedig a közjogászok (*Nagy Ernô, de fôként *Kmety Károly, *Molnár Kálmán és *Tomcsányi Móric) elfogadják, hangoztatják és “továbbfejlesztik” Hajnik e tanítását, egyfelôl azt állítva, hogy a rendiség felszámolásával most már az ország egész lakossága a szent korona tagjává lett, holott a nép többségének még választójoga sem volt; másfelôl igyekeznek szent korona tanukat az uralkodó körök érdekeinek megfelelôen nacionalista, soviniszta célok alátámasztására felhasználni.”

 

A korábbi kiadásokban szereplô “feudális uralkodó osztály” helyére “földbirtokos osztály” került, és az “… egyre retrográdabb kiváltságos hatalmat” szövegrészt követô “a társadalom dolgozó rétegei fölött…” szövegrész elmaradt. Ennyi a változás 1986 és 1995 között!”291 – 216

 

 

 

Ehhez a következô megjegyzések kívánkoznak (eltekintve a korábbi kiadásokban fellelhetô, a közelmúlt önkényuralmi korszakban tankönyvíróktól elvárt marxista-osztályharcos szemlélet kommentárt nem igénylô, itt nem idézett szóvirágaitól):

 

Magyarországon nem a nyugati értelemben vett, azzal azonosan nem értelmezhetô feudalizmus volt, mert az uralkodó és az adományos között nem volt szerzôdéses viszony, és a magyar király adományai – amint *Molnár Kálmán megjegyzi – “nem a király körüli érdemek, hanem kizárólag az összesség, az ország, a szent korona körüli érdemek jutalmazására szolgálhattak”. Nálunk szabály szerint csak igaz szolgálatokat (justum servitium), a haza szolgálatát, s nem a hűbérúr szolgálatát jutalmazták királyi adománnyal.

 

Ezért méltán nevezi *Kocsis István a magyar történelem legszebb oklevelének *Zsigmond király egy 1390. évi oklevelét, mely az adományozást így indokolja: “abban az idôben, mikor felségünk méltóságának gyarapítása végett gyôzelmes seregeivel Magyarország területére jött, Péter comes az említett Magyarország java és méltósága érdekében a seregnek híven és hatalmasan ellenállva, birtokainak és javainak felgyújtásával és elpusztításával ôszinte és állhatatos hűsége miatt, amelyet Magyarország Szent Koronája iránt tanúsított, félelem nélkül, kevéssé igazságosan igen nagy károkat szenvedett a mi követôinktôl és akkori híveinktôl.”128 – 88-89.

 

A Szent Korona tanát Werbôczy összefoglalta, de nem ô dolgozta ki. Elemei ott vannak 1222-ben az Aranybulla XXXI. cikkelyében, amely szerint a királynak ellentmondani, ellenállni akkor lehet, ha megszegi fogadalmát, ezzel megkülönböztetve a királyt és a koronát, mert a hitszegô királynak éppen a Szent Korona iránti hűség miatt kell ellenállni.

 

*Kézai Simon a XIII. század második felében kifejti a tan sarkalatos tételeit: a hatalom ôsforrása a nemzet, ô ruházza át a királyra, aki azért nem fordulhat szembe a törvényekkel, mert a közösség felette áll, hiszen “a közösség… a vétkes kapitányt és bírót leteheti”. Ezt az Úr 700. esztendejébe datált történetben írja, fejedelmet értve a kapitány és bíró elnevezés mögött.240 – 185-186.

 

Majd *Nagy Lajos 1351-es dekrétumában megjelenik az “una et eadem libertas” (a minden nemes “egy és ugyanazon szabadsága”), amelyet így nem Werbôczy csempészett be a magyar közjogba.95 – 170-171. Egy 1386. évi törvényben – Mária királynô távollétében – kijelentik a rendek: “… az állam javát és az ország, valamint a szent korona közös hasznát tartjuk szem elôtt, s még ha a királyi felség akarna is ellene tenni, ellenszegülünk neki…”.128 – 67.

 

Amikor az esküszegô *Luxemburgi Zsigmondot letartóztatják a rendek, az országtanács Magyarország Szent Koronájának pecsétje, azaz Sigillum sacre corone regni Hungariae felirattal készíttet pecsétet, mintegy a Szent Korona nevében kormányozva.

 

A XV. század közepén, az 1440-es országgyűlésen kiadott alkotmánylevél – *Bartoniek Emma szerint – szabatosabban beszél a magyar király hatáskörérôl és a hatalom-átruházás elméletérôl, mint késôbb Werbôczy. “… XV. századi felfogás szerint a magyar királyi hatalom forrása a magyar nép, illetôleg annak akkori képviselôi: az országgyűlés. Ez a felfogás egyfelôl a magyar tradíciókból, de másfelôl – s ez kétségtelenül megállapítható – az egykorú európai jogtudományból is táplálkozik.” “És a XV. század folyamán alakul ki… régebbre visszamenô gondolattöredékekbôl – az a rendkívül érdekes teória is, mely a ’Szentkorona tagjává’ teszi a magyarokat, vagy legalábbis egy részüket.”40 – 76. Hasonló véleményen van *Hóman Bálint és *Szekfű Gyula is.

 

Amikor Werbôczy a nemesi szabadságokkal bíró, a Szent Korona tagjaként nevezett populus Werbôczyanust megemlíti, mint a szabadságok alanyát, a közjogi-politikai magyar nemzetrôl, közjogi viszonyról beszél, amelynek nyelvi, kulturális tartalma nincs. Ebbôl – amit a XIX. században már natio hungarica néven neveznek – lesz a jogkiterjesztés révén a minden magyar állampolgárra kiterjedô nemzetfogalom, amely magában foglalja az 1848-as áprilisi törvények, majd az 1868-as nemzetiségi törvény alapján az ország különbözô vagyoni állapotú, nem nemes és nem magyar nemzetiségű polgárait a magyarokkal és nemesekkel együtt. Ettôl, a “natio hungarica”-tól teljesen különbözik a “gente Hungarus” elnevezés és fogalom, amely a magyar nemzetiségű embereket jelölte, a magyar nép, mint etnikai-nyelvi egység tagjait. Amikor pedig az etnikai-nyelvi azonossághoz ill. hasonlósághoz közösségi tudat, a közös kultúra és a más népekhez képest eltérô érdekek felismerése és képviselete megmutatkozik, akkor beszélünk a szó legújabbkori értelmében vett nemzetrôl, az említett politikai nemzetfogalomhoz képest szűkebb körre kiterjedô kultúrnemzetrôl, ami általában nem tárgya közjogi szabályozásnak. (Kivétel például az erdélyi “három nemzet uniója”, amelyben külön is megjelenik a magyar, székely és szász “natio”, ha nem is XIX. századi értelemben…)

 

A Szentkorona-eszme – Werbôczytôl függetlenül – létezô tény, mert a Hármaskönyv 1514-es dátuma elôtt évszázadokkal és utána a XX. századig számos történelmi helyzetben felismerhetô az államfôtôl és a politikai nemzettôl megkülönböztethetô és különálló eszmei szubsztanciához való igazodás, még az uralkodóval szemben is, vallási beállítódásra tekintet nélkül. Ezt – mint a magyar közjog fejlôdésének irányát és jellegzetességét – felismerte, összefoglalta a kodifikátor, tudva, hogy műve alávettetik a tudós kortársak és az utókor ítéletének egy olyan országban, ahol ezrével élnek jogtudó emberek.

 

Mindenképpen idekívánkozik a kitűnô Benda Kálmán 1984-ben megjelent véleménye, azé az emberé, aki *Eckhart Ferenchez lojálisan, de hozzáképest mégis többletvéleményt nyújtva szólal meg, nem vezettetve elfogult rajongástól a Szent Korona iránt, hiszen az 1988–1990-es alkotmánymódosításhoz vezetô címervitában az ún. *Kossuth címer mellett nyilatkozott. A Szentkorona-eszmérôl így írt: »Ha a magyar szentkorona-eszme valamiben is azonos volt a koronához fűzôdô általános európai eszmékkel; az éppen azt volt, hogy a jogtalanokat, a jobbágyokat kirekesztette a nemzetbôl. A középkori koronatanok lényege az volt, hogy eszmei egységbe fogta az uralkodót és a nemzetet. Ilyen vonatkozásban olvashatunk a francia vagy a svéd korona jogairól, valamely korona igazgatása alá tartozó területekrôl, mint a nemzeti igények kifejezôjérôl. Ebbe a rendi nemzetbe azonban kivétel nélkül mindenütt csak a kiváltságosak tartoztak. Az, hogy a közrendűeket nem vették be a szentkorona tagjai közé, korántsem magyar specialitás tehát.

 

Mi volt akkor az eltérô, a speciális a magyar koronaeszmében? Néhai *Eckhart Ferenc a kitűnô jogtörténész, aki könyvet írt a magyar szentko*rona-eszme történetérôl (Budapest, 1941) két lényegi különbséget állapított meg. Az egyik, hogy a koronához fűzôdô tanok Magyarországot kivéve sehol sem kapcsolódtak valamely tényleges koronához. A király-koronázás érvényessége sem függött a koronától, annyira nem, hogy általános szokás szerint az uralkodók új, egyéni koronát csináltattak maguknak, úgy is mondhatnánk, a mindenkori divatnak megfelelôt. Ezzel szemben nálunk a koronázás csak akkor volt érvényes, ha a szent koronával történt, s a koronaeszme sem valamely elvont, csak ideálisan létezô koronához kapcsolódott. Ahogy Eckhart írja: “Az ideális korona és a reális szent korona vagy jobban mondva a korona eszméje és a tényleges korona összefüggése nálunk kezdettôl fogva fennállott. A korona gondolatát a magyar mindig *Szent István koronájához fűzte.” (152. 1.)

 

A “magyar korona-gondolat eredetiségét” bizonyítja a másik eltérô vonás – mondja *Eckhart Ferenc – a korona iránti hűség gondolata. Más országokban a hűség az alattvalót a király személyéhez kapcsolta, s az Árpád-korban nálunk is így volt. A XV. században azonban a magyar alattvaló már nem az uralkodóhoz, hanem a szent koronához hű. “Ez a hűség közvetlen, szinte személyes kapcsolatot létesít a korona és az alattvalók közt.” A birtokadomány jogcíme sem a királynak, hanem a koronának tett szolgálat. “Adományrendszer és koronaeszme összefüggésbe kerülnek tehát egymással. Ezt más országokban nem találjuk meg.” (153. 1.)

 

Ebbôl következett, hogy a magvaszakadt családok birtoka sem az uralkodóra, hanem a szent koronára szállt vissza.

 

Mindehhez pedig még egy harmadik, szerintem rendkívül fontos különbséget tennék hozzá: azáltal, hogy a felségjogok egy része nem az uralkodóé, hanem a szent koronáé, a szent korona nevében a király és a rendek csak együtt intézkedhetnek. Ezzel az uralkodói abszolutizmus kifejlôdése komoly nehézségekbe ütközött, hiszen az országgyűlések végzéseit nehéz lett volna megkerülni. Távol áll tôlem azt állítani, hogy ez az uralkodói akaratot kontrolláló, sôt nem egy esetben elgáncsoló rendi erô mindig elônyös volt. A bécsi abszolutizmus elleni harcban azonban komoly és hatékony fegyvernek bizonyult.

 

Egy példát mondok csupán. A XVI. század végén *Rudolf császár-király a Habsburg-monarchia protestánssá lett országaiban mindenütt megindította az erôszakos ellenreformációt. Arra hivatkozott, hogy amint a jobbágyok földesuraik joghatóságának vannak alávetve, úgy a városok s a polgárság felett kizárólag az uralkodó rendelkezik. A városokban fegyveres erôszakkal elvették a protestánsoktól a templomokat, elűzték a papokat és tanítókat, s a protestáns vallásgyakorlatot megszüntették. A fenyegetett városok a nemességhez fordultak segítségért. Ahhoz a nemességhez, mely abban az idôben maga is protestáns vallású volt. Az osztrák tartományokban, a cseh korona országaiban a nemesek minden támogatás elôl elzárkóztak, mondván, hogy nincs jogi alapjuk a beavatkozásra, “ô felsége szabad a városokkal”, azaz szabadon rendelkezhet a polgárokkal vallási vonatkozásban.

 

Nem így a magyar nemesség, mely azonnal a városok védelmére kelt, mondván, hogy földesuruk nem a király, hanem a szent korona, így ügyeikben az uralkodó csak a szent korona tagjaival együttesen rendelkezhet. Ahogy a gálszécsi gyűlésen egybesereglett nemesség 1604-ben kijelentette: ez olyan törvényes joguk, amelyet “fegyverrel is készek megvédeni”. Tudjuk, hamarosan meg is tették. És míg az ausztriai, csehországi, vagy sziléziai városok polgárainak magára maradt küzdelme mindenütt elbukott, Magyarországon a szentkorona-eszméhez kapcsolódó nemesi kiállás egy évszázadon át megvédte ôket a hasonló sorstól.

 

A szentkorona-eszme ilyen vonatkozásait más népek koronatanaiban hiába keresnénk.48

 

A magyar Szentkorona-tan egyedi, különleges és önálló életet élô, a nemzeti jogfejlôdést összegzô és meghatározó közjogi tan. Igaz, hogy korona eszme más nemzeteknél is volt (cseheknél, lengyeleknél, nyugat-európaiaknál, különösen Angliában), de ezekbôl nem – még a legfejlettebb angolból sem – lett közjogi, azaz meghatározó, kötelezô erôvel bíró tétel, vagy tételrendszer, nem fejlôdött ki belôle az állam személyisége. Magyar­országon igen. Miért? Mert a magyar nemzet, társadalom önvédelmi ösztöne és önfenntartó ereje, az önkormányzati gondolat a politikai szükségszerűség erejével kényszerítette ki a közjog alaptételeinek megjelenítését egy elvont, mégis valóságos eszmei köntösben. Hiszen az Árpád-ház kihalásával változó uralkodóházak a belsô és külsô viszályok közepette nem jelentették a fôhatalom állandóságát, megbízhatóságát, sérthetetlenségét, megingathatatlanságát. Márpedig Magyarország megmaradásához erre, ennek hitére, követelô közjogi-politikai parancsára, eltéveszthetetlen zsinórmértékére volt szükség. Ezért született meg a Szentkorona-tan, amelynek létrejötte és alakulása összetett társadalmi-politikai folyamatokban kereshetô a *Szent István elôtti törzsszövetségi korszaktól századunkig. Ezen folyamatok már csak nyomokban követhetôk oklevelekbôl és törvényekbôl, annál nehezebben, minél régebbi korokat szólaltatunk meg. A modern történetírás ezért sem azonosítható az elmúlt korok történelmével, politikájával és közjogával.

 

Idéznünk kell az 1931. évi Eckhart vitából, ahol *Eckhart Ferenc jó szakmai színvonalon megtámadja azokat, akik a történelmi magyar közjogot eredetinek, jelentôsnek, önálló mozgásúnak, a Szent Korona tanát pedig egyedi és idôszerű magyar szellemi-jogi alkotásnak tekintik…

 

Molnár Kálmán pécsi jogtörténész-professzor írja sokatmondó – Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar alkotmányfejlôdés jellegzetes közjogi iránya – című tanulmányában 1931-ben: “Mit jelent a szent korona tana? Hogy a szent koronának magyar tanát más állam alkotmányjogi rendszerével összehasonlíthassuk, ahhoz elsôsorban szükséges, hogy tisztában legyünk azzal, mit is értünk voltaképpen a szent korona tanának jogászi konstrukcióján.

 

Itt azonban elôször is azt kell leszegeznünk, hogy a szent korona tana vagy elmélete nem jogtétel, nem jogszabály, amit a tudományos kritikát kiálló források valamelyik adatából lehet kiolvasni, hanem tudományos rendszer, tan, elmélet. A tudományos kritikát kiálló alkotmányjogi források sok-sok adatainak összevetésébôl, szellemtörténeti és jogászi értelmezésébôl és értékelésébôl jutunk el a sok részadat nagy szintézisére, vagyis a szent korona elméletére. És pedig nem “a tudományos kritikát kiálló források adatainak” semmibevételével vagy figyelmen kívül hagyásával, hanem azok felé emelkedve. A tudományos kritikát kiváló források adatainak összedobált cefréjébôl az adatok lelkét kivonatolva, a jogtudomány szűrôjén átszűrve és lepárolva. Ez a tiszta párlat, a konkrét adatok nagy szellemtörténeti és jogelméleti szintézise: a szent korona tana.

 

Ez nem az adatgyűjtés nagy és fáradságos munkájának lekicsinylése. Az elôkészítô munka ugyanis épp annyira értékes, mint amennyire szükséges. A kritika rostáján átrostált minél több, minél sokoldalúbb és minél megbízhatóbb részadat áll a jogtudomány rendelkezésére, annál tartalmasabb, annál kifejezôbb, annál igazabb és hűbb képet ad a szintézis. És a jogtudomány bizonyára nagy hálával veszi azok segítségét, akik a netalán felhasznált téves adatok megjelölésével és helyesbítésével az esetleg szükségesnek mutatkozó átértékelési folyamatot megindítják vagy elôsegítik.”318 – 29.

 

Olvassunk még bele *Révay Péter koronaôr 1613-as írásába:

 

 

 

“Ha még mindig csodálná valaki, hogy nemzetünk, más országoktól eltérôen, miért volt oly nagyon aggályos és buzgó Koronája ôrzésében, miért költött oly nagy összegeket mind védelmére, mind visszaszerzésére, miért nem átallt annyi háborút vívni, gyászos vereségeket, véres csapásokat osztogatni és elszenvedni, az, úgy vélem, felhagy a csodálkozással, ha ennek okát mindazon kívül, amit elôadtam, alaposabban megfontolja. Tanúnak hívom azokat, akár hazaiak, akár idegenek, akik messzirôl meglátták e felségjelvényt, mondják meg ôszintén, nem fogta-e el ôket valami páratlan tisztelet iránta. Elsôsorban pedig a mieink érzik ezt, akik tudják, hogy isteni kinyilatkoztatás és angyali parancs folytán Magyarország elsô királya, *Szent István szerezte meg ezt a Koronát, és azt vallják, hogy nemcsak a királyi homlok ékességéül és fenségére kell megôrizni, hanem sokkal inkább azért, hogy a magyarok számára örök jelképe és emlékezete legyen a megismert és felvett keresztyén igazságnak. Ezért sajátos tisztelettel övezik, szentségként imádják, és nem tudom, erôsebben vonzza-e a mágnes a vasat, mint ahogy a Korona titokzatos erejével, magnetikus tulajdonságával kiváltja, vonzza a szeretetet és engedelmességet. Ezért van az, hogy bárhova kerül is, magával ragadja harcias pannonjait, akik úgy vélekednek, hogy minden költséget semmibe véve, a veszedelmeket és viszontagságokat megvetve követniük kell, és bármiféle méltatlanságtól meg kell menteniük. Magyarországon viszont még ha minden rend egyetértésével és szavazatával kiáltják is ki a királyt, és az ország kormányát sok éven keresztül dicsôségesen tartja is, ha ezzel az ôsi Koronával fel nem ékesítik és meg nem szentelik, minden engedélye, adománya, kiváltságlevele értéktelen, semmis, és méltán tartják csak kormányzónak. Könnyű volna számos példával bizonyítani ezt, de a többit elhagyva csak kettôt hozok elô. Mindenki tudja, hogy Ulászló Magyarország választott királya volt, és hazánk védelmében Várnánál nyílt ütközetben vitézül, bátran, nagyszerűen küzdött Muráddal, a törökök hatalmas császárával, és hogy e csatában életét vesztette. De mert a Szent Koronával koronázva nem volt, egyetlen kiváltságlevele sem számít érvényesnek. Ugyanígy Elsô Mátyás adománylevelei, melyeket koronázása elôtt majdnem hat egész éven át kibocsátott, nem érvényesek és nem hatályosak, hacsak a koronázás után ugyanô meg nem erôsítette és újította ôket. Bizony, úgy vélik, hogy Magyarország királyai méltóságuk teljét, dicsôségüket a Szent Koronától kérik és kapják, neki tulajdonítják az üdvös és hasznos törvények kibocsátását, a fölöslegesek eltörlését. A Koronát mintegy a törvények törvényének tekintik, a magyarok neki szoktak fizetni büntetést és váltságdíjat, neki tesznek ünnepélyes esküt, neki hagynak és ígérnek egyházi és világi örökségeket, neki adják vissza minden vagyonukat, mint valami forrásnak, melybôl minden ered, ezért számos várat és a szabad királyi városokat a Szent Korona tulajdonának nevezik, szentül és sértetlenül megtartják a törvényt, hogy ezeket sem magának a királynak, sem bárki más halandónak nem szabad más hasznára vagy javára fordítani vagy (ahogy mi mondjuk) elidegeníteni. Végül is akkora ereje van, hogy aki megsérteni szándékozik, nemcsak felségsértésben bűnös, hanem a vallás és az istenség ellen is vétkezik.” 366 – 214-216.

 

 

 

Mind a vallásos hazafiságtól áthatott barokk szerzô, mind a XX. század hagyományelvű, a pozitivista mítosztalanítással szembeszálló jogtörténésze megérezteti az eszme páratlanul sajátos voltát. – Ennyit a magyar Szentkorona-tan egyedi, különleges, minden mástól eltérô jellegérôl.

 

A polgári korszak – s napjaink – Szentkorona-tanának vizsgálatához *Deák Ferenc, *Hajnik Imre, a XX. századi *Mikó Imre, *Molnár Kálmán, *Joó Tibor és *Kocsis István eszmefuttatásait biztonsággal vehetjük alapul – nem feledve *Eckhart Ferenc tényekben, adatokban páratlanul gazdag munkáját –, hiszen ôk egyúttal egy jellegzetes irányzatot képviselnek.

 

A Szentkorona-tan legjobb polgári összefoglalása a *Hajnik Imréé, akirôl így szól az 1995-ös Magyar Alkotmánytörténet: «A Monarchia öt évtizedé­nek közjogi irodalma a negyvennyolcas forradalom elôtt újra felfedezett, s a bekövetkezett alkotmányreformokhoz idomított alkotmányjogi “alapeszme” gondolatát tovább mélyítette, s a befolyásos politikai publicisztika segítségével a közgondolkodás részévé tette. E téren a kiinduló pontot Hajnik Imrének “Magyarország az Árpád-királyoktól az ôsiségnek megállapításáig és a hűbéri Európa” című, 1867-ben megjelent könyve jelentette, melyben a szerzô az ország közjogi szimbólumának tekintett szent koronát már az elsô századoktól a hűbéri korszakon át a nemzet szabad tagjaival, a szabad királyi városok követeivel és a koronás királlyal azonosította. Ugyanô pedig huszonkét évvel késôbb már egyenesen arról írt, hogy “a szent korona a király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az alkotmányos közhatalomnak vált jelképévé, és minden nevezetesebb közjogi viszony alakulására befolyást vevô közjogi fogalom lett”.»290 – 208.

 

Igazat kell adnunk Kocsis Istvánnak, aki abban látja a különbséget a *Deák Ferenc-i vonulat említett képviselôi és Eckhart XX. századi liberális felfogása között, hogy míg Deák és társai szerint a magyar államiság megtartása mindenekelôtt való célja a közjogi küzdelmeknek, addig Eckhartnál a társadalmi rend megváltoztatása a cél. Deák alapélménye 1849 átvészelhetô megrázkódtatása, háta mögött a magyar történelemmel és közjoggal, míg Eckharté a Szentkorona-tan 1918-as megcsúfolása, a történelmi Magyarország szétverése, az értékek nagy pusztulása, a “minden rossz lehetséges”, “az álomvilág nem örök” mítosztalanító élménye.

 

Amikor *Deák az 1868-as nemzetiségi törvény munkálatai során a rendi kiváltságokkal bírókat az egy és oszthatatlan nemesi szabadság jegyében, nemzetiségre tekintet nélkül nemzetbe foglaló populus Werbôczyanus ill. a késôbb ugyanezt jelentô natio Hungarica helyébe a hon valamennyi polgárát nemzetiségre, nyelvre, vallásra tekintet nélkül magában foglaló nemzetfogalmat leírja, igazi konzervatív politikusként, történelmi alkotmányunk, a jogkiterjesztés alapelve szerint járt el, a “politikai nemzetet” nem megalkotva, hanem létrejöttét deklarálva, közjogi fogalommá téve, mint az állampolgárok összességét.

 

Bár nyomós érv szól amellett, hogy cenzusos választójog esetén az országgyűlés csak a választásra jogosultakat képviseli, helyesebb – a népszuverenitás akkor már elfogadott elvére tekintettel –, ha azzal a fikcióval élünk, hogy a választásra jogosultak az egész nemzet érdekében kapták jogukat, mint a nemzet reprezentánsai. S a választójoggal sajnálatosan nem bíró tömegek a nemzet részének tekintendôk. Ellenkezô esetben tagadnánk az 1848-as törvényhozás döntéseinek egyenlôségelvűségét. Az állampolgári jogegyenlôség nem volt teljes, de a szabadság és tulajdon mindenkit megilletett a törvények szerint, így téves lenne jogfosztott (s így a nemzethez nem tartozó) és jogokkal bíró (a nemzethez tartozó) polgárokról szólni. Ebben az értelemben sikeres volt a reformkori követelés a népnek “az alkotmány sáncaiba való beemelésérôl”. A különbség, az esélyegyenlôség hiánya akkor már a vagyoni-gazdasági-tulajdoni viszonyok körében és nem az állampolgári alapjogok tekintetében volt drámai.

 

Ez a politikai nemzet a polgári kor Szentkorona-tanában a Szent Korona tagjainak összessége.

 

Helyesen írja Mikó Imre 1944-ben megjelent könyvében:

 

 

 

“Deák meghatározása a rendi korszak közjogi nemzetfogalmában, a populus Werbôczy­anusban és a natio Hungaricában gyökerezik, amelyek szintén magukban foglalták a magyarok és a nemzetiségek közül is mindazokat, akik rendi kiváltságokkal rendelkeztek s mindezek maguk között, az una eademque nobilitas kebelében egyenlô jogokat élveztek. De tovább fejlesztette ezt a nemzetfogalmat Deák, amikor a szabadság, egyenlôség és testvériség szellemében a magyar nemzet fogalma alá vonta a nemzetiségekhez tartozó állampolgárokat is, amiképpen a 48-as alkotmányreform alkalmával a magyar alkotmány sáncaiba bevették nemzetiségre való tekintet nélkül a hon valamennyi lakóját. A magyar politikai nemzet Deák által alkotott fogalma tehát horizontális irányban magába foglalta a hon valamennyi polgárát társadalmi állásra, vagyoni helyzetre és foglalkozásra való tekintet nélkül, vertikális irányban pedig szintén a hon összes polgárait, tekintet nélkül arra, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak. Deák ezáltal tulajdonképpen nem teremtett új fogalmat, hanem amint maga mondja “az alkotmány alapelvei szerint” járt el, amikor meghatározta a 48-ban megreformált történelmi alkotmányunk elveibôl önként következô magyar nemzetfogalmat, amelyet ô politikai nemzetnek nevezett.” 309 – 329.

 

 

 

Íme a Szentkorona-tan, mint a nemzetiségi kérdés közjogi kulcsa, ahogyan egy soknemzetiségű birodalom alapelvéhez illik. Összecsengenek ezzel a kisebbségi sorból jött Kocsis István szavai: “a Szent Korona a mindenkori politikai nemzet számára, a Szent Korona tagjai számára elsôsorban a szabadságjogokat, a méltányosságot, illetve a jogbiztonságot jelentette, a Szent Korona országainak szabad polgárai természetszerűen övezték hálával, szeretettel, tisztelettel. Tisztelve szerették mindazok, akik a törvények, az alkotmány megtartását nem érezték terhesnek, félve tisztelték azok, akik a törvényeket csak kényszerűségbôl tartották meg. Ne feledjük: a régi korokban azért volt sok a törvénytisztelô ember a Szent Korona országaiban, mert a Szent Korona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelôsségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erôsítette; mert az országlakosi magatartásban a mellérendelés és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segítette elô.” 253 – 288.

 

Könyvünkben a Szentkorona-eszme kapcsán ilyen kérdésekre keressük a választ:

 

Hogyan látjuk ma a Szentkorona-tant?

 

Hatályos és élô, mostani életviszonyainkban élô és éltetô tanítással van-e dolgunk?

 

Van-e közjogi jelentôsége és jellege?

 

Milyen jellegzetes állomásai vannak a Szentkorona-tan kialakulásának?

 

Milyen állandó és változó elemei vannak?

 

Milyen jelentésmódosulásokon ment át?

 

Melyek a szükségképpen meglévô fogalmi elemek, s melyek hordoznak hangsúlyváltozásokat?

 

Melyek a fogalomból következô vagy vele szorosan összefüggô elvek?

 

Mi a Szent Korona tana és a történelmi magyar alkotmány kapcsolata?

 

A Szentkorona-tan, a jogfolytonosság és a legitimitás között milyen kapcsolat van?

 

A Szentkorona-tagság és nemzettagság, a Szentkorona-tagság és magyar állampolgárság, nemzettagság és országgyűlési képviselet, második kamara és elszakított nemzetrészek, a Szent Korona és az ország területi integritása egyaránt tárgya vizsgálódásunknak. Megkíséreljük a válaszadást ezekre a kérdésekre is.

 

Elöljáró szavainkban igyekeztünk részletesebb vázlatot nyújtani a Szent­korona-eszme történetérôl, tartalmáról és jelentôségérôl. Mindazonáltal újra meg újra visszatérünk tárgyunk egy-egy részletéhez, vállalva a legszükségesebb ismétléseket azért, hogy a sokszínű és fénytörésű drágakôhöz hasonlatos Tant több oldalról világíthassuk meg.

 

Számtalan szebbnél szebb, értékes szöveggel találkozhatunk a magyar közjog, politika és művészettörténet Szent Koronával foglalkozó lapjain. Ezeket tudatosan és sűrűn közöljük, helyenként breviárium, szemelvénygyűjtemény jelleget adva írásunknak (arab számmal közölve, hogy milyen sorszámon található a forrás az irodalomjegyzékben), vállalva a lényegesnek, feltétlenül közlendônek tartott szövegek megkülönböztetését másoktól, elviselve a kerülni kívánt önkényesség és méltánytalanság esetleges vádját.

 

Másutt bôvebben szólalunk meg. A Szent Korona tanának “mai értelmérôl”, jelentésérôl, arról, hogy egyes mostani elképzelések – mint amilyen a külföldön élô magyarok állampolgársága, az országgyűlés második kamarája vagy a magyarság választójoga határokra való tekintet nélkül – mennyire vezethetôk le a Tanból, vagy vissza a Tanra (“Tan”-nak rövidítve a Szentkorona-eszmét), nemigen található irodalom. Itt nagyobb teret kell adnunk saját gondolatmenetünknek, ügyelve a túlzott és erôltetett kapcsolatok, analógiák kerülésére, mégis látva és érezve a Tan megközelítésének széles lehetôségeit a földtôl a végtelen egekig.

 

 

 

Hungariam esse Salvandam!

 

Isten óvja Magyarországot!

 

 

 

 

II.

A Szent Korona története

és a Szentkorona-tan

közjogon kívüli elemei*

 

 

 

 

 

 

 

Ki vagy te, fényes csillag az ó világ

 

Sötét ködében? Századok éjjele

 

Nyugszik terajtad: mégis égô

 

Arculatod közibénk sugárzik.

 

 

 

(*Berzsenyi Dániel: *Nagy Lajos és *Hunyadi Mátyás című költeményének elsô strófája, 1800.)

 

 

 

A Szent Koronának misztériuma van. A korona tisztelete nem csak és kizárólag ésszerű megfontolásokat tükröz, amint semmilyen hagyomány és nagy tiszteletnek örvendô érték, szokás vagy magatartási szabály nem épülhet kizárólag észbeli, belátáson alapuló építôkövekre. A tisztelet egyfelôl vallási, másfelôl világi, a magas műveltségbe beépülô, vagyis a népmesék, népi vallásosság körébe tartozó elemekbôl tevôdik össze.

 

A közösség kollektív tudattalanja, elfelejtett emlékei és élményei, vágyai és érzései ugyanúgy benne vannak, mint a mindennapi politikai és érdek-küzdelmek által meghatározott cselekvési, viselkedési módok, emberi-politikai játszmák. A görögben a misztérium egyaránt jelent titokzatos szertartást, bizonyos ihletszerű lelkiállapotot és egy megtisztult kedélyt, a “belsô valónak betelését”.

 

A Szent Korona valóban titokzatos eredetű, jelképes szertartáson fôszerepet játszó tárgy, az országos közügyekben eligazodást meghatározó, rendezô közjogi tan és eszme, az országtagok számára a közügyek rendben­va­ló­ságának érzése és tudata, maga a legitimitás.

 

A Szent Korona misztériumának, azaz nem mítoszának, hanem mítoszai rendszerének, titkainak legalább két, alapjában jogon kívüli, azon túli (metajurisztikus) területe van. Az egyik maga a Szent Korona, mint tárgy, a másik a Regnum Marianum. Mindkét összefüggés mítoszokat is jelent. Ezek nélkül nem érthetjük meg, nem élhetjük át a Szentkorona-tant, amelynek megértéséhez átélésre, érzelmi érintettségre, rokonlelkűségre van szükség. Aki nem akarja, vagy nem tudja rokonlelkűen megközelíteni a Tant, az nem fogja megérteni. Valahol itt is kereshetô a viták és nézeteltérések nyitja.

 

 

 

 

 

Mi a Szent Korona?*

 

 

 

A Szentkorona-tan és története egybefonódik a Magyar Szent Korona, mint megbecsült, s mi több: szent tárgy történetével, mégis úgy, hogy világosan látjuk, nem azonos a kettô.

 

Lássuk a Magyar Szent Korona rövid élettörténetét.

 

 

 

Könyvtárnyi mű foglalkozik ezzel a kérdéssel. Megkímélendô az olvasó türelmét, csak kevés szerzôtôl idézünk tárgyunk által megkívánt terjedelemben. A korona legfrissebb leírása Bertényi Ivántól, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának professzorától olvasható 1996-os bôvített kiadású könyvében, “A magyar korona leírása, képeinek szimbolikája” című fejezetben. Ezt idézzük:

 

 

 

“… aranyból készült, rekeszzománc képekkel. Két részbôl áll. Felsô fele sötétebb, tisztább aranyból kimunkált négy keresztpánt, a pántok 51–52 mm szélesek. Ezt a felsô koronarészt ábráinak latin nyelvű magyarázatai után a régebbi szakirodalom latin koronának (corona Latina) nevezte el. A négy pánt aranyabroncson nyugszik. Ez vastagabb, halványabb, nagyobb ezüsttartalmú, rekeszzománc képeit görög nyelvű magyarázatok kísérik. Ezért lett a neve görög korona (corona Graeca), de minthogy megtalálható rajta a bizánci birodalom uralkodójának és fiának a képe, nevezik bizánci koronának is. A korona magassága – a tetején található, ferdén álló latin kereszt nélkül – 127 mm. Az alsó koronarész nagyobb átmérôje 216 mm, a kisebb 204 mm, az abroncs tehát nem szabályos kör alakú. Kerülete: 720 mm. Két oldalán négy-négy, 10–13 cm hosszú lecsüngô aranylánc látható, amelyeknek mindegyike lóhere formában csoportosuló drágakövekben végzôdik. Hátul, középen, egy hasonló lánc csüng alá.

 

A görög és a latin koronarész alakjai egyaránt a középkor vallásos világába vezetnek bennünket. A görög korona maga is két részre oszlik: egy alsóra és egy felsôre. A felsô részen elöl jobbról-balról fültôl fülig háromszög alakú és félköríves oromzatok váltakoznak. Minden oromzat csúcsán 1–1 színes (vörös, kék, fehér) drágakô ül. Az oromzatok zöldes mintázatai olyan zománceljárással készültek, amely a világosság felé fordítva az üveghez hasonlóan átlátszik (translucid). Ez azért lehetséges, mert mezôik nem fémlemezre kerültek, hanem az oromdíszek rekeszfalait máriaüvegre rakták fel, majd beolvasztás után ezt lecsiszolták. Hátul az oromzatokat nagy gyöngyök helyettesítik. Elöl a felsô rész közepén, kiemelt helyen a trónuson ülô “világbíró” *Krisztus, görög szóval *Pantokrátor képe látható. A *Pantokrátor fejét keresztes fénykoszorú övezi. Jobbját (görög szertartás szerinti mozdulattal) áldásra emeli, baljában könyvet tart (“az élet könyvét”). A görög korona ábrái közül egyedül ô szerepel teljes alakban, a többieknek csak mellképük látható. *Krisztus trónusának jobb és bal oldalán egy-egy ciprusfa (»életfa«) áll, a két fa felett kör alakú mezôkben *Krisztus monogramja olvasható (bizánci szokás szerint görög betűkkel írva). Minthogy a bizánci művészetben sokszor ábrázolják *Krisztust, amint éppen megkoronázza az uralkodót, a *Pantokrátor képe a koronán a feudalizmus eszmerendszerének megfelelôen a koronával nyert uralkodói hatalom isteni eredetére utal.

 

A bizánci korona felsô részének hátoldalán, a trónuson ülô *Krisztussal átellenben fekete szakállas uralkodó képe vonja magára a figyelmünket. Míg a *Pantokrátort ábrázoló oromzat 47 mm magas és 55 mm széles volt, az átellenben lévô alaké kisebb, csak 40 mm magas és 45 mm széles. A görög felirat szerint e férfiú »Mihály, a rómaiak (értsd: a bizánciak) császára, a *Dukász«. Teljes császári díszében pompázik elôttünk. Válláról a bizánci uralkodók jellegzetes ruhája hull alá. Koronával ékesített fejét kékeszöld dicsfény övezi, jobbjában a bizánci császárok hagyományos, a nyugat-európai jogarnak megfelelô jelvényét, a labarumot tartja, bal kezében kardmarkolat látható. *Dukász Mihályt más, korabeli ábrázolások és leírások is hasonlónak mutatják, mint a koronán látható képe. Császár voltát az is hangsúlyozza, hogy a zománckép betűi, amelyek ôt megnevezik, vörös színűek. (A bizánci császári oklevelekben az aláírás mindig vörös betűs.) A görög korona zománcképei közül – ha átellenben is – egyedül *Dukász Mihály portréja került a *Pantokrátorral egy sorba, s így megelôzte nemcsak az alsó részen megjelenített világi személyeket, hanem az ott található arkangyalokat, illetve szenteket is. Mindez a császárnak, a Föld urának a nagyságát, *Krisztushoz hasonlatos voltát hangsúlyozza: ô az égi hatalom földi hordozója.

 

A görög korona alsó részén nyolc négyszögletű, színes zománclemez váltakozik sima mezôkkel, amelyek mindegyikében egy-egy nagyobb drágakô látható. A középsô koronatengely két oldalán, jobbról és balról, két arkangyal mellképe tűnik fel: Mihályé és Gábrielé. Mindketten a korona középsô tengelye felé, azaz elôre néznek. Kezükben három ágban végzôdô hírnöki pálca látható. A bizánci egyházi művészet gyakran ábrázolta így a két arkangyalt. A mellképeken a fejek mellett jobbról-balról görög betűk jelölik – rövidítéssel –, hogy valóban Mihály, illetve *Gábriel arkangyalé a két kép. A koronán feltehetôen nem pusztán díszítô szerepük van, hanem fontos eszmei funkciójuk is. A bizánci hagyomány szerint Nagy *Konstantinnak az Úr angyala hozta le az égbôl a koronát és a császári jelvényeket. Ismerünk olyan X. századi bizánci ábrázolást, amely szerint *Krisztus az égbôl koronát nyújt a császár felé, *Gábriel arkangyal ezt az uralkodó fejére teszi, *Mihály arkangyal pedig kezébe adja a lándzsát. A két arkangyal, akiknek képe a felsô rész *Pantokrátorával mintegy háromszöget alkot, a koronaabroncson egyértelműen a koronázás és az uralkodói hatalom égi eredetére utal.

 

A görög korona következô két ábrája jobbról és balról ismét párba állítható. *Mihály arkangyal mellett *Szent György, Gábriel mellett *Szent Demeter – ugyancsak az ôket megnevezô görög betűkkel kísért – képét helyezték el. Mindkettô a bizánci egyház kedvelt harcos szentje. Érthetô, hogy jobb kezükben mind a ketten lándzsát tartanak, bal oldalukat pajzs oltalmazza. *Szent György Bizáncban a katonák védôszentje volt, az ô képe díszítette a császárok zászlóit. (Bizánc bukása után az orosz cárok is címerükre, zászlajukra vették sárkányölô *Szent György alakját; e jelenet a közép- és nyugat-európai vallásos művészetben is kedvelt volt.) *Szent Demeter, a bizánciak másik harcos szentje, a vallásos hagyomány szerint, számtalanszor kelt ki sírjából s válságos pillanatban fehér lován megjelenve visszafordította a barbár seregek áradatát, megverte a hun, szláv, avar és bolgár támadókat. *Szent György és *Szent Demeter alakja tehát minden bizonnyal a barbárok elleni harcban az égiek segítségét jelképezô motívumként kerülhetett a koronára.

 

Kétoldalt továbbhaladva hátrafelé, *Szent György mellett *Szent Kozma, *Szent Demeter mellett *Szent Damján látható. A két orvosszent annak köszönhette népszerűségét, hogy a hagyomány szerint ingyen gyógyítottak. Ábrázolásuk megfelel a bizánci művészet felfogásának: jobb kezüket a mellük elôtt tartják s orvosi műszert fognak. Az önzetlen égi tudomány közvetítôiként kerülhettek a koronára. Kozma és *Damján után két e világi személyiség ábrázolása következik: az egyik *Bíborbanszületett Konstantin, a rómaiak (azaz: a bizánciak) császára, a másik »*Geobitzász, Turkia hívô királya«. (*Geobitzászt a kutatók szinte kivétel nélkül Gézával azonosítják.) Ôk már egészen hátra, *Dukász Mihály képe alá kerültek és ugyanúgy háromszöget alkotnak vele, mint elôl a *Pantokrátor a két arkangyallal. Konstantin *Dukász Mihály trónörököse és társcsászára volt, képe sokban emlékeztet apjáéra: koronás fejét ugyanolyan fénykoszorú övezi, koronájáról, akárcsak apjáéról, drágakövekben végzôdô aranyláncok csüngenek alá. Konstantin ruházata is hasonló apjáéhoz. Bal keze kardmarkolatán pihen. (Zárójelben megjegyezzük, hogy egyes kutatók a zománclemezen csak neve három elsô kezdôbetűjével (KON) jelölt alakot nem *Dukász Mihály fiával, Konstantinnal, hanem a császár hasonló nevű fivérével és társcsászárával azonosítják.)

 

Míg Konstantint vörös színű betűk illették meg, Géza képén a kékes felirat azt jelzi, hogy király ugyan, de rangban elmarad a császár és a társcsászár mögött. A szöveg »Turkia« megnevezése minden bizonnyal Magyar­országra utal: a bizánci források az ezredforduló táján turkoknak nevezték a magyarokat. Külön figyelmet érdemel a *Géza király címe mellé tett “hívô” jelzô: ez a görögben jelent hívô keresztényt, de van “hű” értelme is, ami célzás lehet arra, hogy Géza hű barátja, szövetségese Bizáncnak. Gézát nemcsak Magyarország királyának nevezi a korona, hanem uralkodóként is ábrázolja: fején korona van (persze nem olyan, mint *Dukász Mihályé és Konstantiné), de a fejét nem övezi fénykoszorú. Jobbjában kettôs keresztet tart, de a kereszt alsó vízszintese csak egy szakaszon egyenes, középsô része felül nyitott félkörök alakjában van kiképezve. Géza bal keze is kardon nyugszik. A koronán való ábrázolása és elhelyezése tehát amellett, hogy megbecsülést, elismerést jelent, egyben azt is érzékelteti, hogy Gézát mégsem lehet a bizánci uralkodókkal egyenlônek tekinteni.

 

A bizánci korona oromlemezei mögül drágakövekkel szegélyezett arany*pántok nyúlnak fel a koronacsúcs felé. A négy pánt alul a görög koronának a *Pantokrátort és *Dukász Mihály császárt ábrázoló zománclemezei mögül, illetve a két oldalon levô kis félkör alakú oromlemezek mellôl indul ki. Fenn középen a négy pánt négyszögletes lemezben egyesül. E négy, egymást keresztezô pánt és a középsô lemez alkotja a latin koronát, amelyet szintén zománcképek díszítenek. Tehát a bizánci koronapántra szerelték rá a latin korona keresztpántjait. A négy félpánt mindegyikén két-két kép van, de a görög korona *Pantokrátort és *Dukász Mihályt ábrázoló oromlemezei ezekbôl egyet-egyet szinte teljesen elfednek. A latin korona tetején a négyszögletes lemez szintén a trónusán ülô *Krisztust ábrázolja, két oldalán egy-egy ciprussal, »életfával«. Feje körül keresztes fénykoszorú, jobbját áldásra emeli, baljában “az élet könyvét” tartja. Feje mellett jobb­ról és balról egy-egy kör alakú mezôben a nap és a hold képe. A *Krisztus-alakot középen kerek, csavarmenetes lyuk fúrja át, a korona tetején álló kereszt beillesztésére. Az elmondottakból kitűnik, hogy a latin korona *Krisztus-ábrázolása, bár másként ül, mégis igen sokban emlékeztet a görög korona *Pantokrátorára, egyes kutatók fel is tételezik, hogy annak utánzataként készült.

 

A latin korona elsô keresztpántjának alsó zománclemeze alig látható, mert a bizánci korona *Pantokrátora elfedi. Csak a latin nyelvű névfelirat árulkodik arról, hogy *Szent Bertalan apostol képét helyezték a zománclemezre, amelynek mintegy kétharmada hiányzik (szétporlott, csonka). Fölötte a zárt zománctábla fénykörrel övezett, ôsz szakállú férfialakja könyvet tart a bal kezében, jobbjával a könyvre mutat. A felirat szerint *Szent Jánosé ez a kép. A jobb oldali keresztpánt alsó, szakálltalan fiatal férfialakja *Szent Fülöp, fölötte a félkörrel övezett, *Szent Jánoshoz hasonló, jobbját áldásra emelô szakállas férfi *Szent Pál.

 

A hátsó koronapánt alsó, *Dukász Mihály ábrájától elfedett zománcképén újabb szakállas apostol képe van: Szent Tamásé; felette a fénykörrel övezett, baljában kézirattekercset tartó szakállas alak a latin felirat tanúsága szerint *Szent Jakab. Végül a bal oldali pánt alsó képén levô apostol *Szent András, felette az ôsz szakállú, jobbjában kulcsot, baljában kézirattekercset tartó férfi *Szent Péter.

 

A latin korona ábráinak magyarázata jóval egyszerűbb, mint a bizánci korona képeié: a bibliai Jézus *Krisztus és nyolc apostola került a zománclemezekre. Mivel pedig a vallásos hagyomány szerint *Krisztusnak tizenkét apostola volt, az is nyilvánvaló, hogy a kompozícióhoz valamikor hozzátartozott mind a tizenkét apostol zománcképe. Mivel négy apostol zománclemeze teljesen hiányzik, ez azt jelenti, hogy a középkorban hagyományos tizenkettônek tekintett apostolok sorozatát alaposan megcsonkítva helyezték a koronára.

 

Már eddig is volt szó néhányról azok közül a drágakövek közül, amelyek mind a latin, mind a görög koronát nagy számban díszítik. A nagyalakú csiszolt és csiszolatlan zafírok, gránátkövek, rubinok és ametisztek mellett kisebb igazgyöngyökbôl felfűzött egész sorok díszítik a koronát, illetve övezik körül annak alsó pántját. A sokszínű gyöngyöknek, valamint a zöldes translucid oromzatoknak köszönhetô, hogy erôsebb megvilágításban a korona egyszerre a legkülönbözôbb színekben ragyog fel.”58 – 11-16.

 

 

 

Ez a koronaleírás a hagyományos, kétévszázados, egyben többségi véleményt fejezi ki, hiszen az, hogy egy vagy két egyesített koronáról beszélünk, a mértékegységet milliméterben adjuk meg, amint a XIX. századtól általános, vagy az angol inch-ben, hogy hány apostolról szólunk, már keletkezéstörténeti állásfoglalás. Abból, hogy a korona *Szent István idején már ebben a szerkezetben megvolt-e, történelmi, politikai következtetések adódnak. Az újabb nézetek és a hagyományos felfogás között szakadéknyi a távolság. Az újabb, Csomor Lajos és elvbarátai által képviselt felfogásnak nyomatékos teológiai, nemzetpolitikai, a nemzeti küldetéstudatot erôsítô mondanivalója van. Ennek a küldetéses, szakmai (ötvös) és teológiai, ôstörténeti megközelítést képviselô véleménynek az ismerete nélkülözhetetlen a Szentkorona-tan kutatói és hívei számára. E nézetek átfogó és lényeges részleteket jól kiemelô, eredeti keresztény megközelítésű és közjogi elemeket is felölelô összefoglaló, elemzése a Molnárfi Tiboré 322, 323, 324. Csaknem olyan jelentôs a maga rövidségében, mint Kocsis István alapvetô fontosságú, történelmi-közjogi-nemzetpolitikai értekezése.251

 

Mindazonáltal tudnunk kell, hogy a magyar közjogi felfogás szerint: “A Szent Korona ereje végsô elemzésben kétségkívül a nemzet akaratában van. … a magyar népléleknek vallásos hittel párosult hagyományos érzülete a Szent Korona klenódiumát a puszta jelképen túl valóságos egyéni tényezôvé emelte… Ha azonban a szent korona valamely sorscsapás következtében megsemmisülne, vagy annak használata másféle vis maior miatt lehetetlenné válnék, annak pótlásáról, mint azt fentebb már említettük, a nemzet akarata teljes jogérvényességgel gondoskodhatnék.” 422 – 290.

 

Amikor a nemzeti akarat gyenge, a közösség bajban van, megnövekszik a szent tárgy fontossága, a nemzeti akaratot erôsítô, erôt sugárzó jelentôsége, amint az napjainkban is látható. Amikor a nemzet élete kiegyensúlyozott viszonyok közepette, akaratnyilvánításra képesen zajlik, akkor a tárgy misztériumával szemben megnövekszik a közjogi tanban lévô misztérium ereje és súlya. Legjobb példája ennek a kiegyezés és az elsô világháború közötti idôszak, *Timon Ákos közjogi munkálkodásának ideje, amikor a nemzeti akarat láthatólag erôsnek mutatkozott arra, hogy erôt adjon a Szent Koronának a Szent Korona eszméjében, nem pedig a titokzatos Szent Koronától kérte, várta hiányzó erejét, mint korunkban, amikor igen nagy szükség van a Szent Koronának adott nemzeti erô visszasugárzására.

 

 

 

 

 

A Korona történetérôl*

 

 

 

A Szent Korona története maga a magyar történelem. A tárgy és a hozzá fűzôdô eszme nem azonos, de nem is válik el sorsuk, s mi több: nem érthetô egyik a másik nélkül. “A Szent Korona nem királyi ékszer, hanem az ország szent koronája, s mint ilyen, jelképe a magyar államhatalomnak… A koronázás a kezdetben tiszta egyházi szertartásból 1205 óta válik fontos alkotmányjogi intézménnyé, amikor is *III. András koronázásakor esküt tesz arra, hogy “országa jogait és a korona méltóságát sértetlenül fenn fogja tartani.”87 – 358. Koronánk történelmünk hiteles tanúja.

 

 

 

*Bartoniek Emma írja 1939-ben megjelent kitűnô, A magyar királykoronázások története című könyvében:

 

“Lássuk mármost a magyar Szentkoronának rövid történetét, hiszen ez a jelvény központjában áll az egész magyar koronázási gyakorlatnak, s döntô fontosságú, elengedhetetlen tényezô a magyar királyi hatalom átruházásában.

 

Eléggé ismeretes, hogy Szentkoronánk két részbôl áll. Az alsó, nyílt koronát, tudjuk, *Dukász Mihály görög császár küldötte *I. Géza magyar királynak mintegy 1075-ben, a hagyomány szerint, elismerésül azért az emberséges bánásmódért, melyben Géza Nándorfejérvár dicsôséges elfoglalásakor a görög foglyokkal bánt. Hogy ezt a diadémet valóban Mihály császár ajándékozta és valóban I. Gézának, az kitűnik a koronát ékítô képek felírásaiból, melyek megnevezik mind Mihály császárt, mind pedig Gézát, »Magyarország (görögül: Turkia) igazhitű királyát« is. Ezen tehát semmiféle szkepszis nem tud egy jottányit sem változtatni. Szentkoronánk másik része, a felsô, zárt korona, melyet egy ma már ferdén álló kereszt ékít. Ez a felsô zárt korona az, melyet *II. Szilveszter küldött *Szent Istvánnak, s melyet valószínűleg már *I. Géza korában összeillesztettek a *Dukász-féle nyílt koronával.

 

Szilveszter koronaadományát *Szent Istvánnak az a legendája beszéli el, melyet *Hartvik püspök szerkesztett *Kálmán király korában, mintegy 1109 és 1114 között. Nincs ok, amiért hitelét kétségbe vonnám, s ez a legenda a tanúnk arra, hogy mai Szentkoronánknak felsô, nem *Dukász-féle része az eredeti Szilveszter küldötte szentistváni korona.

 

Igaz, *VII. Gergelynek, a pápai világuralom szenvedélyes elôharcosának egy 1075-ben írt oklevele azt állítja, hogy *III. Henrik német császár, mikor magyar hűbéresét, Pétert 1044-ben trónjába visszahelyezte, a pápának, helyesebben *Szent Péter apostolnak megküldötte a legyôzött *Aba Sámuel királyi lándzsáját és koronáját éspedig azért, hogy »azok, mint az ország jelképei, eljussanak arra a helyre, hová a Magyarország fölötti fôhatalom (principatus) tartozik«. Ne feledjük, Gergely mindenáron fôhűbér urává akarta magát tenni minden keresztény fejedelemnek, így a magyar királynak is. Ezért Gergely elôadása csak részben lehet helyes. Mert ne feledjük azt sem, hogy más, teljes hitelű német krónikák, melyeknek nem volt érdekük mást mondani, mint a puszta tényeket, csak a lándzsa megküldésérôl tudnak. Így az Altachi Évkönyvek is, melyek pedig ennek a kornak magyar eseményeire máig a legfontosabb forrásunk, hiszen egykorú magyar krónikáink is ezekbôl merítettek. És csak lándzsát látott a Szent Péter bazilikában felfüggesztve az a milánói követ is, ki 1077-ben járt városa megbízásából Rómában, s ezt krónikájában szintén megírja. Úgy hisszük, *VII. Gergely a koronát csak állítólagos fôhűbérúri igényei alátámasztására tette hozzá a lándzsához, s ennek a koronaküldésnek csak annyi alapja van, mint a pápai hűbéruraságnak Magyarország fölött, melyet *VII. Gergely ebben a levélben is, de más írásaiban is épp ily meggyôzôdéssel hirdet. Különben is, még Gergely sem arról a koronáról szól, melyet Szilveszter küldött, – ez a hiedelem csak azért terjedhetett el a magyar történetírásban, mert Gergely levelét sokan félreértették, s úgy magyarázták, hogy Henrik azért küldötte volna *Aba Sámuel koronáját Rómába, mert az onnan jött.

 

Másfelôl tény az, hogy *III. Henrik császár *Aba Sámuel fölött nyert gyôzelme után (mikor pedig ennek lándzsáját is elküldötte »*Szent Péter testéhez«) Pétert megkoronáztatta – »koronájába teljes joggal visszahelyezte« – és sajátkezűleg intronizálta. A következô évben azután, mikor Henrik ismét meglátogatta magyar védencét, ez lándzsával felajánlotta neki országát, melyet Henrik nyilván ugyanazon lándzsával vissza is adott neki – hűbér gyanánt. Az is tény, hogy Péter után I. Endrét, I. Bélát, s mind az összes többi XI. századi magyar királyt megkoronázták (*Szent László kivételével). Volt tehát királyi lándzsa is, korona is az országban azután is, hogy Aba lándzsája Rómába került, s azelôtt is mielôtt *Dukász Mihály Szentkoronánk alsó részével I. Gézát 1075 körül megajándékozta. (Pl. Salamon király 1063–1076. évi obulusain – ezüstpénzein – is fején koronával ábrázoltatik.)

 

Miért a pápához fordult *Szent István koronáért?

 

Mert a koronázás egyházi szertartás, s ezért koronáért is a keresztény egyház fejéhez kellett fordulnia. Tény viszont az is, hogy *Szent István koronázásáról, tehát az új magyar királyság megalapításáról *III. Ottó német császár is tudott, sôt azt melegen pártolta, s *Szent István a magyar keresztény államot a császár jóindulatú buzdítására és a pápa áldása mellett alapította meg. (Kiemelés tôlem. Z. Zs.)

 

Melyik a többi, s legrégibb magyar koronázási jelvény? Már *Szent Istvánt is kereszttel kezében ábrázolják pénzein, hosszú, lándzsanyélre tűzött kereszttel, éspedig nem kettôs, hanem egyszerű, de görög (egyforma hosszú szárú) kereszttel. Legrégibb pecséteinken – *Szent László és *Kálmán idejébôl – országalmát is tart a király, szintén kereszttel ékítve – mint ezt már fentebb is említettük. A kard is már *Szent István korának hagyománya – a *Koppány vezér ellen induló még koronázatlan fejedelmet német vitézei lovaggá ütik – sôt ô *III. Ottó császártól lándzsát is kapott ajándékba. Ezt a lándzsát kereszttel is szokták ékíteni. Imre király és öccse Endre, a késôbbi *II. Endre viszályából tudjuk azt is, hogy a királyi (bírói) pálca mily fontos jelvénye a királyi hatalomnak. Mikor ugyanis a Dráva partján egymással szemben álló két sereg királyi oldaláról Imre király egymagába átmegy Endre táborába, csupán királyi pálcáját tartja kezében, mert ez a fegyver elég ahhoz, hogy öccsét kézenfogva ellenállás nélkül kivezethesse fegyveresei közül és fogságba vethesse. Régi hagyomány, hogy *Szent István palástját adják rá az új királyra.

 

Most már az a kérdés, hogy mai koronázási jelvényeink közül a szent koronán kívül, melyek kétségtelenül *Szent István koriak? A palást, s talán még a jogar is. Mert a ma is használatos kard, országalma, s a többi ruhák, sôt a kereszt is, kétségtelenül késôbbiek, legtöbbnek már stílusa is elárulja ezt. A palástra azonban – mely *Gizella királyné és udvarhölgyei munkája, – rá van hímezve, mégpedig a sok javítás és átalakítás dacára ma is olvashatóan, hogy azt *Gizella királyné ajándékozta a veszprémi egyháznak. Ebbôl az eredetileg miseruhának készült öltönybôl alakították át a koronázási palástot.

 

A jogar (sceptrum) *Szent Istvánkorinak látszik – stílusa erre mutat – s egyike a legrégibb máig fennmaradt európai királyi jogaroknak, ha éppenséggel nem a legrégibb. Mégis, teljes biztonsággal – adatok híján – nem lehet azt ma már *Szent Istvánra visszavezetni, hiszen régisége ellenére késôbben is kerülhetett a magyar koronázási jelvények közé. A kard kései darab, mintegy XVI. századi, késôbbi az országalma is, melynek korát elárulja a ráillesztett Anjou-kori magyar címer, és késôbbi az apostoli kereszt is, mely mai alakjában szintén nem lehetett meg *Szent István jelvényei között.

 

De lássuk most a magyar Szentkorona további sorsát. Tudjuk, mai Szentkoronánk két részbôl van összeillesztve, mégpedig elég primitív módon: a felsô, *Szent istván kori rész 1·5 mm vastag aranyszögekkel van hozzászögezve az *I. Géza-féle bizánci alsó koronához.

 

Ilyen nagyfontosságú esemény Szentkoronánk eléggé viszontagságos történetében nem fordult elô több. Az Árpádok sajnálatos testvérharcai alatt ugyan sokat vándorolt egyik trónkövetelôtôl a másikhoz, azonban egészen *Bajor Ottó ismeretes kalandjáig nem ismerünk róla semmi említésre méltó eseményt. Az említett Ottó a *Szent István-nemzetség fiágának kihalta után, 1305-ben magyar királlyá választatván, Magyarországba utaztában a Szentkoronát, melyet elôdjétôl, a lemondott *Venceltôl kapott meg, valahol Ausztriában, egy igen sokaktól járt országúton elvesztette. Tudniillik a tokba rejtett Szentkorona – lehet, hogy a tokot híven ábrázolja a Képes Krónikának ezt a jelenetet megörökítô képe – a kocsiról, melyen Ottó utazott, leesett, s azt csak jóval késôbb találták meg Ottónak a keresésé­re visszaküldött emberei. A kor vallásos képzelete, melyet mélységesen áthatott Isten mindenekre kiterjedô gondosságának hite, az Isteni gondviselés művét látta a Szentkorona csodálatos megtalálásában, s azt azzal magyarázza, miszerint Isten nem akarta, hogy Magyarország megfosztassék az ô, angyal-küldötte koronájától. Tehát a Szentkorona birtokosa már itten, a XIV. század közepei Képes Krónikában is Magyarország, és nem a király. Ottó már kezdettôl gyenge és népszerűtlen uralmát megerôsíteni nem tudta, s ezért, hogy a hatalmas *Apor László erdélyi vajda szövetségét megnyerje, ennek lányát óhajtotta feleségül venni. A vajda azonban a királyi kérôt fogságba ejtette, a Szentkoronát pedig magához vette. Ottó rövidesen kiszabadult, de reményt vesztve feladta a küzdelmet a magyar trón elnyerésére, s eltávozott az országból. A Szentkorona Apornál maradt, ki nem volt hajlandó azt a közben trónra került *Károly Róbertnek átadni. Károlyt tehát egy más, *Gentilis bíboros, pápai követ által felszentelt koronával koronázták meg, 1309-ben, míg az eredeti Szentkoronát Gentilis egyházi átokkal sujtotta, hogy azzal érvényesen koronázni mindaddig ne lehessen, míg az *Károly Róbertnek kezére, vagy pedig a székesfehérvári káptalan birtokába nem kerül. Ez utóbbi ugyanis mindeddig a Szentkorona ôrzôje. Végre is *Apor László 1310-ben mégis kiadta a Szentkoronát, s Károlyt utolsó: negyedik magyar koronázásán azzal is meg lehetett koronázni. Ettôl kezdve a Szentkoronát a biztos Visegrád vára idôkkel dacoló falai között ôrizték, vagy pedig Budán, a királyi várban. De a királyi tárnokmester budai háza is volt ôrzôhelye Szentkoronánknak. A visegrádi várban történt Szentkoronánkkal az 1440. évi, már többször említett különös, de a korona végtelen nagy jelentôségére igen jellemzô esemény: a Szentkorona elraboltatása *Erzsébet özvegy anyakirályné parancsára. Említettük azt is, hogy a királyné elítélendô parancsát *Kottaner Ilona hajtotta végre, a királyné bizalmas udvarhölgye, ki ezt a feladatot pontosan és nem minden leleményesség nélkül teljesítette. Bár igen érdekes a kalandos rablási história s az izgalmas utazás Visegrádról Komáromba a királynéhoz, télvíz idején kocsin a befagyott Duna jegén át, mely meg is repedt a Szentkoronát szállító kocsi súlya alatt, ezt itten mégsem mesélhetjük el újból. Itt csak annyit, hogy mikor Erzsébet megtudja, hogy a pártján lévô urak hajlandók lettek volna az ô gyermekét megkoronáztatni, eleinte nem merte bevallani bűnét a magyar urak elôtt, hanem nagyon megbánva fölöslegesnek bizonyult tettét, rá akarta bírni *Kottaner Ilonát, hogy csempéssze vissza a koronát ismét Visegrádra. Azonban a szegény asszony, ki már eddig is rengeteg aggodalmat, testi és lelki fájdalmat, lelkiismeretfurdalást állott ki bűne miatt, erre semmiképpen sem volt rávehetô, s megfeledkezve a királyné iránti tiszteletrôl és szubordinációról, elég nyers válaszban tagadta meg az elôbbinél is furcsább megbízás teljesítését. De az özvegy anyakirályné nem haragudott meg. Elhatározták, hogy rögtön végrehajtják a koronázást, s *Kottaner Ilona Zsigmond király egy díszes, arany és vörös, fehér mintás öltönyébôl, melyet késôbb miseruhává alakítottak át, éjnek idején a komáromi vár kápolnájába zárkózva, nagy titokban megvarrta a kis László koronázási öltönyét: albát, (fehér inget), palástot, stólát (tehát ez is volt a koronázási ruhák között, ami arra mutat, hogy a koronázási díszöltözet majdnem teljes papi ornátusnak felel meg), karkötôt (mint a misézô papnál), keztyűt (apátok, püspökök is viselnek ezt teljes díszben) és sarut. Ez a leírás igen fontos, mint egyetlen és teljes hitelű felsorolása annak, hogy a magyar király koronázási öltözete milyen darabokból állott. (Itt Zsigmond császárnak *Dürer által festett, ismert arcképére emlékeztethetek, melyben szintén van stóla, karkötô, s a császár szinte mint misézô püspök ábrázoltatik.) Ezen elôkészületek után az özvegy anyakirályné bevallotta a magyar urak elôtt, hogy a Szentkorona már nála van. L*átva a rossz benyomást, melyet ez a felfedezés *Garai Lászlóra, a Szentkorona ôrzésével megbízott báróra tett, (ebbôl úgylátszik, hogy ez tényleg nem tudott a Szentkorona elrablásáról) segítségül hívta *Cillei Ulrik mellé másik rokonát, Albert osztrák herceget. Az osztrák herceg felismerte a helyzetet: ha Ulászló lengyel király eljut a magyar trónra, elvesznek a *Habsburg-háznak a magyar trón elnyerésére táplált reményei, míg a gyermek László trónfoglalásából az osztrák ház elé fényes lehetôségek tárulnak. Lóhalálában – a szó szoros értelmében, mert több lovat halálra hajszolt – Székesfejérváron termett tehát, éppen pünkösd napján, melyre a kisded koronázását kitűzték. Már más helyt leírtuk a hirtelenében megejtett koronázást, melyen a magyar országlakosoknak csak egy része jelent meg, a többi – a nagyobb és jelentékenyebb rész, köztük *Hunyadi János is – a török veszedelem ellen legalkalmasabb királyjelölt: *I. Ulászló mellett állott.

 

Szentkoronánk XV. századi kálváriája *Kottaner Ilona merényletével még nem ért véget, sôt annak súlyosabbik része csak most kezdôdött. A gyermek László pünkösdi koronázása után (1440. május 15.) – ez is eléggé ismeretes – Szentkoronánk az özvegy királyné kezén maradt, ki azt féltékenyen ôrizte, s nem volt hajlandó az idôközben szintén megkoronázott *I. Ulászlónak átadni.” 40 – 58-64.

 

 

 

Amint másutt olvasható, ekkor koronázzák meg *I. Ulászlót a *Szent István fejereklyetartóját addig díszítô koronával, amelyet a székesfehérvári bazilikában lévô sírból vesznek ki. Az 1440. július 17-én kelt oklevélben az országgyűlés szól a királyválasztási jogról és a királyi hatalom átruházásának jogáról, s a Szentkorona eszméjérôl is, a Szentkoronát mindaddig megfosztva “hatályosságától, bármely jelentôségétôl, misztériumától és erejétôl”, amíg meg nem kerül, egyúttal átruházva e tulajdonságokat az említett ereklyére. Tették ezt azért, mert az 1439-ben elhunyt Albert csecsemô fia az adott helyzetben nem volt megfelelô, Ulászló volt “az alkalmas király”.

 

 

 

Kövessük tovább *Bartoniek sorait:

 

“A Szentkorona újból vándorútra indul tehát – híven kifejezve, szimbolizálva azt a szerencsétlen szakadást, mely a magyar királyi hatalom birtokában ekkor bekövetkezett, s csak Mátyás uralomrajutásával, illetôleg 1464-ben történt megkoronázásával ért véget. Nem egészen bizonyos, hogy a Szentkoronát *Erzsébet királyné hová rejtette és továbbította, csak az bizonyos, hogy meglehetôsen viszontagságos utazás után az özvegy anyakirályné végre is Habsburgi Frigyes római-német királynak, rokonának kezébe adja, mint zálogot 2500 magyar forintnyi kölcsönösszegért! Ez a legnagyobb megaláztatás, melyet Szentkoronánk kilencszáz éves története alatt elszenvedett: zálogtárgyként a Bécs melletti Hainburg várába vándorol, s osztrák földön és kézen marad 24 éven keresztül. Frigyes persze – látszólag *V. László gyámjaként, ennek érdekében – nem akarja kiadni a Szentkoronát, nemcsak *I. Ulászlónak, hanem magának gyámoltjának, *V. Lászlónak sem, mikor az 1453 januárjában tényleg átveszi az uralmat Magyarországon. Ezzel aztán Frigyes nyíltan színt vallott, hogy magának akarja Magyarországot megszerezni. Azonban 1464-ben – részben *II. Pius pápa, a híres Aeneas Sylvius Picco­lo­mini nyomására is, aki pápasága elôtt *III. Frigyes szolgálatában állott – mégis csak kénytelen Szentkoronánkat Mátyás királynak kiadni. Nem részletezhetjük itten azt a huzavonát, akadékoskodást, mellyel Frigyes Szentkoronánk visszaadását késlelteti, sôt kijátszani szerette volna. Mátyásnak magas váltságösszeget kellett fizetnie Frigyes császár kezéhez, 80,000 frt-ot, tehát harminckétszeresét annak a 2500 frt-nak, melyet Frigyestôl a Szentkoronáért anyagi nehézségbe jutott rokona: Erzsébet kapott.

 

Az a méltatlan sors, melyet a Szentkoronának az utóbbi huszonnégy év alatt el kellett szenvednie, arra késztette Mátyást és az országlakosokat, hogy törvényben gondoskodjanak ezentúl a Szentkorona kellô ôrzésérôl. Mindjárt a koronázás utáni 1464. országgyűlés törvényben elôírja, hogy a király gondoskodjék arról, hogy a Szentkorona méltó helyen, alkalmas személyek által ôriztessék, nehogy, amitôl Isten óvjon, ismét elidegeníttessék az országtól, ahogy ez nemrégiben annak méltatlan és gondatlan ôrzése miatt történt, amibôl az országra jóvátehetetlen károk és kimondhatatlan veszteségek származtak, s amiért a Szentkoronát az ország közössége pénzébôl vissza kellett váltani. (1464: II. t.-c.) A törvény csak ennyit mond, a végrehajtást, úgy látszik, a királyra bízták, ekkor még nem voltak szokásban a nagyon szabatos és részletes elôírások törvényeinkben. Ezek inkább irányelveket szabnak meg, melyeket a gyakorlat, a kormányzás a lehetôség szerint alkalmaz a felmerülô esetekben és rendesen márcsak megtörtént bajokat, jogsérelmeket akar reparálni.

 

Ezután végig a mohácsi vészig nem történt a Szentkoronánkkal említésre méltó esemény: Mátyás király halála után *Corvin János, kit Mátyás utódjává dezignált, s ki ezért a Szentkoronát és a többi jelvényt is magánál tartotta, készséggel átadta azokat szerencsésebb riválisának, *I. Ulászló cseh királynak, e néven második magyar királynak, sôt ennek koronázásakor a menetben ô maga, Mátyás trónjelöltje vitte a koronát. Két évvel Ulászló koronázása után, 1492-ben, az ô elsô törvénykönyve már pontosan megszabja, hogy hol, s kiknek kell a szentkoronát ôrizniük. (Beköszönt a nagy törvényhozási idôszak, Werbôczy korszaka, s Ulászló tizenöt éves uralkodásából hét törvénykönyv maradt fenn.) Tehát az 1492: 3. artikulus elrendeli – itt már az országgyűlés beszél, elsô személyben, nem a király, mint még Mátyás törvényeiben is –, hogy a korona ezentúl – mint eddig is – Visegrád erôs várában ôriztessék, két koronaôr által, kiket az országgyűlés választ tagjai közül. A Szentkoronának és a koronázási jelvényeknek tényleges ôre persze a visegrádi vár kapitánya volt, kinek az idônként választott koronaôrök a Szentkoronát írásos elismervény ellenében adták át. 1498-ban a 25. artikulus elrendeli, hogy a koronaôrök ne papok, hanem világi bárók legyenek, 1500-ban pedig a 23. artikulus megszabja, hogy koronaôrt csak kettôt válasszanak éspedig a világi urak közül, a király, a bárók, prelátusok és a többi országlakosok együttesen.

 

A mohácsi vész elôtt a többi koronázási jelvény mindig követte a Szentkorona sorsát, kivéve azt a 24 évet, mikor Szentkoronánk Ausztriában, *III. Frigyes császár kezén volt, hova a többi jelvényt nem vitték el. Hogy az akkori koronázási jelvények közül ma csak a jogar, az országalma és a királyi palást vannak meg, azt már fentebb említettük.

 

Nem hagyhatjuk el a középkort a nélkül, hogy ki ne térjünk arra a rendkívüli fontosságra, melyre Szentkoronánk a középkori magyar állami és politikai életben is szert tett. Ez már kiviláglik ugyan az eddig mondottakból is, hiszen már eddig is láttuk, hogy a Szentkorona eszméje, még ennél is nagyobb jelentôségű.” 40 – 64-66

 

 

 

Folytassuk ugyancsak Bartoniektôl:

 

 

 

“A Szentkorona és a koronázási jelvények története az újkorban.

 

A magyar Szentkoronát és a koronázási jelvényeket az újkor sem kímélte meg kisebb-nagyobb viszontagságoktól. *Zápolyai János király, ki *Pe­ré­nyi Péterrel, a mohácsi katasztrófa életben maradt alvezérével egyetemben ekkor a Szentkorona ôre volt, könnyen hozzáférhetett a hagyományos Visegrádon ôrzött koronához. Annál is inkább, mert ekkor még Perényivel egy párton volt, ki csak az ô megkoronázása után állott át Ferdinándhoz, magával víve a Szentkoronát is. Ferdinándnak székesfejérvári koronázása után aztán a Szentkoronát valószínűleg visszavitték Visegrádra, hol az még – úgy látszik – 1529-ben is ôriztetett. Ebben a szomorú évben újra szégyenletes esemény történt Szentkoronánkkal: a Zápolyai-párti *Bánffi János foglyul ejtette a török elôl a Szentkoronával menekülô *Perényi Péter koronaôrt, s azt a Szentkoronával egyetemben az akkor Magyarországra tört *Szulejmán szultánnak kiszolgáltatta. Szulejmán aztán átadta a Szentkoronát a nála hódolatra jelentkezô Zápolyainak. Jánosnál is maradt Szentkoronánk egészen ennek haláláig, mikoris özvegye, *Izabella királyné örökölte, ki 1551-ben a *Fráter György által közvetített békét *I. Ferdinánddal megkötve, ennek adta át a Szentkoronát. Ezzel is bizonyította, hogy a maga, fia *János Zsigmond és minden utódai nevében a magyar trónról Ferdinánd és utódai javára lemond. A Szentkoronát *Castaldo császári tábornok vette át, ki azt aztán spanyol és magyar lovasokkal Pozsonyba, az országgyűlésen ott idôzô Ferdinándhoz vitte. Ferdinánd birtokában nem maradt Szentkoronánk állandóan az országban. Az ország nagy része török kézre került és éppen azok a területek, melyeken eddig Szentkoronánk ôriztetett. A Habsburg-korban ezért túlnyomólag Pozsony erôs várában tartották a Koronát és a többi jelvényt, de elôfordult az is, éspedig mindjárt *I. Ferdinánd alatt, hogy a drága jelvények Bécsbe, sôt Prágába, az akkori Habsburgok kedvelt székhelyére vitettek, aszerint, amint a király éppen ott tartózkodott, vagy a török veszély és olykor forrongó alattvalói támadásai elôl biztonságosabbnak látta.

 

A bécsi béke aztán 1606-ban arra kötelezte Mátyást, az eljövendô királyt, hogy a Szentkoronát békésebb idôk beálltával visszahozza Magyar­országra és Pozsonyban ôriztesse, (1606. 4. tc.) szintúgy az 1608. 4. tc., mely a Szentkoronát corona regni-nek, az ország koronájának nevezi. *Rudolf ugyanis a prágai Hradzsinban, az ô állandó rezidenciáján tartotta magánál Szentkoronánkat, s nem akarta kiadni, azonban Mátyás fôherceg unszolására végül mégis engednie kellett. Ez viszont csak Ausztriában akarta ôriztetni az ország koronáját, mert méltán tarthatott attól, hogy ha az az országban van, valamelyik »rebellis« kezére jut, s az esetleg saját magát koronáztatja meg vele. Kisebb-nagyobb huza-vona után végre mégis az ország akarata gyôzött: *Rudolf 1608. június 12-én igen nagy ünnepélyességgel kiszolgáltatta a Szentkoronát rejtô ládát Mátyás fôhercegnek s a kíséretében lévô nagyszámú s fényes fegyverzetű magyar rendi deputációnak, s a koronázás megtörténte után *II. Mátyás – az 1608. koronázás utáni törvények 16. tc.-e értelmében – a Szentkoronát a koronázási jelvényekkel egyetemben a pozsonyi várba viteti.

 

A XVII. sz. folyamán aztán a *Bethlen-féle felkelés idején, 1618-ban a Szentkoronát *Révay Péter koronaôr kénytelen volt átadni a felkelôknek, s így az *Bethlen kezében elôbb Zólyom várába, majd Kassára, innen Eperjesre, végül Ecsedre, Szabolcs megyébe kerül, amint *Bethlen Ferdinánd elôl visszavonulni kényszerült. Az 1621. júniusi nikolsburgi béke értelmében aztán a Szentkorona újból *II. Ferdinánd birtokába jutott.

 

*Bethlent a magyar rendek ugyan megválasztották királlyá, azonban meg nem koronázták, noha a Szentkorona ekkor még az ô kezén volt. Ezen 1619–1622-i viszontagságos évek alatt a Szentkorona ôre, *Révay Péter gróf, állandóan a Szentkorona mellett tartózkodott, követte azt mindenhová, míg csak 1622-ben, miután azt *II. Ferdinánd megbízottának átadta, meg nem halt. A Pozsonyba érkezô Szentkoronát a nép a legnagyobb lelkesedéssel fogadta s a hatóságok a legnagyobb ünnepélyességgel vették át.

 

1644-ben, *I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felkelésekor a Szentkorona rövid idôre ismét elhagyta Pozsonyt, s Gyôrnek a Duna által védett várában ôriztetett.

 

1683-ban a Szentkoronának ismét menekülnie kellett, bár az 1659. 1. tc. újból eltiltja, hogy azt nem szabad kivinni az országból, de a török hadak ekkor Bécs ellen vonultak a Duna balpartján, hol Pozsony is fekszik, s innen a Szentkoronát elôbb Linzbe, majd Passauba kell menteni. Bécs felmentése s a török diadalmas visszaverése után a Szentkorona is visszakerül Pozsonyba, hol aztán 1703-ig marad, mikor ismét Bécsbe viszik, – valóban azért-e, mert a pozsonyi várat villámcsapás érte, s a vártorony kigyulladt, vagy mert *II. Rákóczi Ferenc szabadságharca miatt tanácsosnak látszott? Pozsonyba kerül vissza s ott marad aztán a Szentkorona 1712-tôl egészen 1784-ig, nem számítva azt a rövid idôt, midôn az osztrák örökösödési háború alatt a határtól távolabb fekvô, erôs komáromi várban ôriztetett.

 

Egyik legszomorúbb periódusa Szentkoronánk történetének az a hat év, melyet az 1784. április 13-tól 1790. febr. 17-éig a bécsi császári udvari kincstárban, *II. József rendeletébôl töltött, József többi országa koronái közé elraktározva. Két igen aulikus fôúr volt akkor a koronaôr, az egyik, gróf *Balassa Ferenc, magyar neve ellenére a magyarok esküdt ellensége is, s ezek valósággal lopva vitték át a szent kincseket. Annál nagyobb örömujjongás közepette, s valóságos diadalmenetben hozta vissza – mondhatni az egész nemzet – 1790-ben. Nem térhetünk itt ki azokra az ünnepélyekre, melyekkel a nemzet a hazatérô Szentkoronát fogadta, itt csak azt jegyezzük meg, hogy az általános lelkesedésben részt vett Horvátország nemessége is, mely ekkor még egynek érezte magát a magyarral és Zágráb megye követei magyar nemzeti színekben tartott magyar díszruhában vettek részt a Szentkoronát fogadó országgyűlésen. A hazatérô Szentkoronát Budára vitték, ott három napig közszemlére tették ki, s csak azután helyezték el a királyi várban, hol ettôl kezdve ôriztetik mind a mai napig. »Éljen a magyar szabadság«, a felszabadulásnak ez a kiáltása hangzott végig az egész országon a Szentkorona hazatértekor, s a kor legjobb magyar költôi intéztek költeményeket »dicsô koronánkhoz«, az »egekbôl szállott szentséges ajándékhoz«, s a történettudományban valóságos irodalma támadt a Szentkorona történetének.

 

A napóleoni háborúk alatt újból ismételten menekülnie kellett a Szentkoronának: 1805-ben Budáról Mohácsra, majd 1809-ben Egerbe és Gyöngyösre.

 

Az 1848–49-i szabadságharc alatt, midôn *Kossuthnak és kormányának 1848 decemberében *Windischgrätz hadai elôl Debrecenbe kellett menekülnie, a kormány magával vitte a Szentkoronát is. Nem kis nehézségek árán, kocsin, a még csak alig elkészült Lánchídon, melynek úttestét deszkákból hevenyészték össze, vitték a pesti pályaudvarra, innen a koronaôr-gránátosok kísérete mellett különvonaton Szolnokra, majd Debrecenbe. A világosi katasztrófa után – ez eléggé ismeretes – *Szemere Bertalan, akkori belügyminiszter Orsova mellett egy lakóitól elhagyott ház földjében három társa segítségével elásta a Szentkoronát és a jelvényeket rejtô ládát – nehogy az a császáriak kezére kerüljön. De itt nem volt jó helyen a Szentkorona, s ezért másnap újból kiásták, s az Oláhországba vezetô úton két fiatal fűzfa között újból elásták, most már ottan is hagyták. Itten találták meg 1853 tavaszán a nemzet Szentkoronáját, melyet külön tok védett, sértetlenül, de a kardot igen rozsdásan, s *Szent István palástja is sokat szenvedett a füzes nedves földjében. Innen vitte osztrák hadihajó fel Buda-Pestre, hol *Albrecht fôherceg, a császár helytartója és *Scitovszky János bíboros-hercegprímás fogadták, s a nép oly lelkesedéssel, mint 1790-ben. De itt csak három napig volt kitéve közszemlére, s aztán vitték tovább Bécsbe, mert *Ferenc József személyesen akart meggyôzôdni róla, hogy a valódi jelvényeket találták-e meg. Maga Scitovszky prímás szállította fel vasúton Bécsbe a Szentkoronát, s a vasúti kocsi ablakából minden állomáson megmutatta az odasereglett népnek, s áldást osztott vele. Bécsben aztán az ifjú császár az udvari kápolnába vitette, fölötte ünnepélyes Te Deumot tartatott, majd visszaküldte Budára.

 

Magyarország fennállásának ezredéves örömünnepén, 1896-ban ismét bemutatták Szentkoronánkat a magyar népnek, mely az udvari hintóban Budapest utcáin körülhordozott Szentkoronát az illô, el nem múló áhítattal szemlélte.

 

Az 1916. december 30-ai koronázás utáni három napon, az ismét közszemlére tétetett ki a Mátyás templomban, s akkor is a nép ezrei zarándokoltak szemléletére.

 

Attól kezdve a budai várpalotában ôriztetik a Szentkorona a nemzet legsúlyosabb megpróbáltatásai közepette is. *Szent István király halálának az idén ünnepelt kilenc százados évfordulóján a magyar népnek és a külföld baráti vendégeinek ismét alkalma nyílt a Szentkorona háromnapos áhítatos szemléletére, a magyar tudós világnak pedig a Szentkorona beható tanulmányozására.” 40 – 174-178.

 

 

 

1918-ban, amikor az ôszirózsás forradalom megszüntette a királyság államformáját, és kikiáltották a köztársaságot – ami a történeti alkotmány tükrében alkotmányellenesen az erre hivatott alkotmányos tényezôk mellôzésével történt –, az 1919. évi XXXI. néptörvény megszüntette a koronaôri tisztséget, és az ôrzést a miniszterelnök és a belügyminiszter kötelességévé tette.

 

Noha már 1918-ban, a köztársaság kikiáltása után terjesztettek a korona megsemmisítésére buzdító röplapot, a koronát a forradalmak és a kommunisták diktatúra idején nem érte támadás.

 

Az 1918–19-es forradalmak idején, még a Károlyi-féle “Népköztársaság” alatt feloszlatták a koronaôrséget, és megszüntették a koronaôri intézményt.

 

A kor viszonyait jól jellemzik *Ambrózy Gyula gróf, koronaôr feljegyzései:

 

 

 

“E napok egyikén egy orvosnövendék keresett fel, aki mint mondotta, annyira szívén viseli a korona sorsát, hogy a nyugtalanság kergette hozzám. Elômutatott egy röpiratot, »Mi történjék a magyar szent koronával?« cím alatt. Ebben az író a legképtelenebb ízetlenségek után oda konkludált, hogy a koronát el kell pusztítani, hogy vele a királyság symboluma is örökre megsemmisüljön. Látogatóm arra ajánlkozott, hogy ha a koronát biztosabb helyre kívánnám vinni, néhány társával szívesen segédkezik. Nagyon megköszöntem hazafias felajánlkozását, de mai napig sem tudom, vajjon az illetô tényleg a korona egy fanatikus rajongója volt-e, vagy pedig *Károlyi Mihály egyik felbérelt alakja, aki csak tôrbe akart csalni. Pár nap múlva ugyanis újra megjelent és még energikusabban ajánlotta fel szolgálatait. Jobb kezét beszélgetésünk egész ideje alatt kabátja zsebében tartotta s így minden pillanatban el voltam rá készülve, hogy tôrt, vagy revolvert ránt ki onnan. Egymás kölcsönös, gondos megfigyelésén kívül azonban nem történt semmi, távozott s azóta sem hallottam róla.

 

Károlyinak azt ajánlottam fel, hogy *Vix-et, a francia megszálló csapatok parancsnokát kérem meg arra, hogy a királyi vár ôrizetét vállalja el, mert így a nemzetközi csapatok védelme alatt, a várban elhelyezett korona is nagyobb védelemben részesülne. Minthogy Károlyi ezt az ajánlatomat sem tartotta teljesíthetônek, nem maradt más hátra, mint arra kérni, intézkedjék, hogy a megbízható csapatok valamelyike oly utasítást kapjon, hogy adandó esetben azonnal az ôrség segítéségre siessen. Károlyi megígérte, hogy sógorával, *Festetich Sándorral, az új hadügyminiszterrel beszélni fog errôl, de kért, hogy lépjünk magunk is érintkezésbe vele. Távozáskor a kapuban találkoztunk *Festetich Sándorral, kitôl aziránt érdeklôdtem, vajjon van-e oly megbízható csapata, amelyre mindenképpen számítani lehet. Azt válaszolta, hogy addig, amíg ô a hadügyminiszter, egy vadászezred neki teljesen megbízható. Arra kértem tehát, hogy ezt az ezredet vagy annak megfelelô részét utasítsa, hogy szükség esetén elsôsorban a korona védelmére siessen. »Hogyne, nagyon szívesen fogok intézkedni, de természetesen elsôsorban a mi személyünket kell nekik megvédeni!« volt az akkori hadügyminiszter, nem tudom nem-e meggondolatlan vagy megzavarodott válasza! Apponyi gróffal összenéztünk és továbbmentünk. Eszerint tehát a Károlyi-féle miniszterek személye elôbbre való az 1000 éves magyar szent koronánál is? A hadügyminiszter ezen válaszát, nehogy feledésbe menjen, azonnal papírra vetettem.

 

Július 26-ika táján *Patay Tibor a Berlinben megjelenô »Vossische Zeitung« július 21-iki 199. számát hozta magával. Ebben »Die Stefans Krone unter den Hammer« címmel nagy megdöbbenésünkre egy közleményt találtunk, mely szerint egy müncheni ószeres hiteles okmánnyal bizonyítja, hogy a magyar szent korona elárverezésérôl *Kun Bélával tárgyalt s megbízást is kapott arra, hogy a koronát 100.000 frankért eladhassa. Az összeg csekély volta eleinte kissé valószínűtlenné tette a dolgot, de késôbb gondolkozván afelett, hogy félig-meddig tisztességes ember egy országtól lopott koronát nem vásárolhat meg anélkül, hogy nyilvánvaló orgazdaságot ne kövessen el, kezdett a hír elfogadhatónak látszani, annyival is inkább, mert a koronán levô kövek a mai fogalmak szerint kevés értékűek s így a korona legfeljebb csak mint nyersarany értékesíthetô. – Ha nem tévedek, az 1867. évi becslés szerint nyers arannyal együtt csupán 30.000 forintra lett értékelve.”8 – 19-20.

 

 

 

A közfelfogás a Szent Koronában a magyar államiság jelké-pét látta. Ez a közmeggyôzôdés lehetett a korona legnagyobb védelmezôje.

 

Amikor 1920. március 22-én a hercegprímásból, az országbíróból, a nemzetgyűlés elnökébôl, a miniszterelnökbôl és *Ambrózy Gyula gróf koronaôrbôl álló bizottság, Horthy jelenlétében felnyitotta a korona ôrzésére szolgáló páncélkamrát, mindent rendbenlévônek talált.

 

 

 

Érdemes idézni a “Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok gondviselésérôl” szóló 1928. évi XXV. tc. indokolását és szövegét, amely részletesen, a Szent Korona közjogi jelentôségének teljesen megfelelô módon szabályozta a korona körüli teendôket és hatásköröket, az 1867 óta követett gyakorlatot kodifikálva.

 

 

 

“Az 1927. évi május hó 27-én a Felsôházban gróf *Ambróczy Gyula koronaôr egy interpelláció keretében adott kifejezést azoknak a hazafias gyötrô aggodalmaknak, amelyeket ô a lezajlott szomorú emlékű két forradalom alatt a Szent Korona biztonsága tekintetében elszenvedett és interpellációjában elmondotta, hogy a forradalmak alatt átszenvedett gyötrô aggodalmai érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy a legelsô adandó alkalmat meg fogja ragadni arra, hogy erre a nagyfontosságú és alkotmányos jelentôséggel bíró kérdésre – a rendezés érdekében – ráterelje a törvényhozás figyelmét.

 

A koronaôr akkoriban szíves volt rámutatni a rendezés szempontjából nagy jelentôséggel bíró kulcstartás kérdésére és annak megfelelô, megnyugtató rendezését sürgette.

 

A miniszterelnök az interpellációra adott válaszában ismertette a Szent Korona gondviselése körül az idôk rendjén kifejlôdött gyakorlatot és a rendezést a maga részérôl is szükségesnek találván, kilátásba helyezte egy, a koronaôr bevonásával és vele egyetértésben kidolgozandó szabályzatnak a törvényhozás elé való terjesztését.

 

Ilyen elôzmények után keletkezett a tárgyalás alatt álló törvényjavaslat.

 

Általánosságban a törvényjavaslat az idôk rendjén kialakult és immár 1867 óta fennálló törvényes és tényleges gyakorlatot tartalmazza és azzal szemben lényeges eltérést nem mutat.

 

Amidôn a törvényjavaslat a magyar királyi kormány alkotmányos felelôsségét és befolyását a Magyar Szent Korona ôrzése és gondviselése körüli teendôkre is kiterjeszti, ezzel a koronaôri intézményt megnyugtató összehangban tartja az 1848. évi törvényben lefektetett alkotmányos miniszteri felelôsség elvével.

 

Azzal az intézkedésével, hogy a koronaôr és a magyar királyi miniszterelnök közötti netáni ellentétek eldöntését az országgyűlésnek tartja fenn, amelynek döntéséig a vitás kérdésben a végrehajtás függôben tartandó, a Szent Korona biztonsága tekintetében messzemenô alkotmányos garanciát statuál.

 

Az egyesített bizottság azon a véleményen van, hogy amikor a Szent Korona ôrzése tekintetében legilletékesebb férfiú, a Szent Koronának ma már egyedül élô törvényes ôre, koronaôri esküjére való hivatkozással egy, a kulcstartás körül felmerült incidensbôl kifolyólag a törvényhozás elôtt feltárta azokat a súlyos aggodalmakat, amelyek ôt a lezajlott két forradalom alatt a gondjaira bízott Szent Korona biztonsága tekintetében eltöltötték és a törvényhozástól a kérdés intézményes rendezését kérte, sürgette, a miniszterelnök felelôssége tudatában és helyesen járt el akkor, amidôn a koronaôr kezdeményezésére a vele egyetértésben és összhangban kidolgozott törvényjavaslattal a törvényhozás elé lépett.” (Részlet a miniszteri indokolásból)

 

 

 

A Törvény így szól:

 

 

 

“I. Fejezet. Az országos koronaôrök hivatala.

 

1. §. A Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak (7.§) gondviselését, hivatali esküjükben fogadott hűséggel és szorgossággal, az ország törvényesen megválasztott és hivatalukba beiktatott koronaôrei végzik.

 

A magyar királyi minisztérium hatósága és felelôssége a Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak gondviselése tekintetében is fennállván, az ország koronaôrei e hivataluk ellátása körében ôket megilletô jogaikat és kötelességeiket a törvényesen kinevezett magyar királyi minisztériummal egyetértésben, a jelen törvény rendelkezései szerint, gyakorolják.

 

A minisztérium hatóságát a magyar királyi miniszterelnök érvényesíti.

 

2. §. Ha a miniszterelnök a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságoknak helyes gondviselése és törvényszerű magasztos rendeltetésük betöltésének biztosítása érdekében az ország koronaôrei által tett intézkedésen és eljáráson felül még intézkedést vagy eljárást tartana szükségesnek, a koronaôröket a szükséges tennivalókra felhívja, amennyiben pedig a felhívás veszélyes késedelemmel járna, a halaszthatatlan intézkedéseket maga foganatosítja.

 

A miniszterelnök közvetlenül tett intézkedései csupán az indokolt szükség tartamára maradnak hatályukban és azokról – megtételükkel egy­idô­ben – a koronaôröket értesíteni kell.

 

A koronaôrök – amennyiben nem a 3. §-ban írt módon kellene eljárniok – a miniszterelnök felhívásait teljesítik, esetleg közvetlenül tett intézkedéseihez pedig alkalmazkodnak és azok hatályosságát elômozdítják.

 

A miniszterelnök a jelen §. alapján tett intézkedéseirôl az országgyűlésnek haladéktalanul jelentést tesz.

 

3. §. Ha az ország koronaôreinek a miniszterelnök felhívása vagy intézkedése ellen olyan súlyos aggályaik volnának, hogy a felhívás teljesítését és az intézkedés hatályosulásának elômozdítását lelkiismeretükkel össze nem férônek vagy koronaôri esküjükben ütközônek tartanák, a felhívás vagy intézkedés ellen – aggályaik és javaslataik elôterjesztése mellett – felszólalnak.

 

Amennyiben az ellentétek eloszlatása ezen az úton nem sikerülne, vagy pedig a felszólalás veszélyes halogatással járna, a koronaôrök az országgyűlésnek azonnal jelentést tenni és jelentésük egy példányát – ugyanakkor – a miniszterelnökhöz is eljuttatni kötelesek.

 

Az országgyűlés határozatáig a vitás kérdésben a végrehajtást függôben kell tartani, kivévén, ha a függôben tartásból magára a Szent Koronára helyrehozhatatlan kár vagy közvetlen veszély származnék.

 

4. §. A koronaôri állás megüresedése esetében annak betöltése és a megválasztott koronaôr beiktatása iránt, a törvényes vagy törvényesen szokásba vett rendelkezéseknek megfelelve, haladéktalanul kell intézkedni.

 

5. §. Az ország koronaôrei tennivalóinak ellátása tekintetében egymás között szabadon állapodnak meg.

 

6. §. Az országos koronaôr lakóhelyének minden változását, valamint – lakóhelyétôl való tartósabb távollét esetében – tartózkodási helyét és annak változását a miniszterelnöknek bejelenti.

 

Az ország koronaôreinek az 1715: XXXVIII. törvénycikkben említett fenyegetô veszély vagy szükség esetében, avagy, ha a miniszterelnök a koronaôröket erre egyéb esetben felhívja, az indokolt idôtartam alatt állandóan a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok ôrzési helyének (8.§) közigazgatási területén kell tartózkodniok.

 

 

 

II. Fejezet. A koronaôrök gondviselésének tárgyai.

 

7. §. Az országos koronaôrök különös gondviselésének tárgyai: a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok, vagyis a királyi pálca, az országalma, a koronázási palást és koronázási kard.

 

Gondját viselik továbbá a koronaôrök a nekik számbaadott és a páncélkamarában (8. §. elsô bek.) elhelyezett többi tárgyaknak, amíg azok ott ôriz­tetnek és kiterjed még gondjuk magára a páncélkamarára, valamint az ahhoz csatlakozó ôrszobára, illetôleg azok kellô biztosságot nyújtó állapotára.

 

A koronaôrök a páncélkamarában elhelyezett többi tárgyak számbavételét az ezekrôl a tárgyakról készített leltárnak ilyértelmű záradékolásával, keltezésével és aláírásával ismerik el.

 

A leltározási eljárásnak részletes szabályait az országos koronaôrök meghallgatása után a minisztérium állapítja meg és gondoskodik arról, hogy az eddig feleslegesen koronaôri gondozás alatt álló tárgyak más helyen nyerjenek megfelelô elhelyezést.

 

 

 

III. Fejezet. A Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok ôrzésének helye és az ôrállás.

 

8. §. A Szent Koronát, a hozzátartozó drágaságokkal együtt, az ország székesfôvárosában, a királyi várpalotának ezidôszerint is erre a célra rendelt páncélkamarájában a m. kir. koronaôrség állandó ôrállása mellett kell tartani és szorgos és hűséges gondviseléssel ôrizni.

 

A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat más helyen és módon tartani és ôrizni nem szabad, kivévén az 1715: XXXVIII. törvénycikkben említett fenyegetô veszély és szükség eseteit, amidôn az országgyűlés avagy – halaszthatatlan esetben – a törvényesen kinevezett magyar királyi miniszterelnök intézkedik.

 

A miniszterelnök a jelen §. alkalmazása esetében is a 2. §.-ban kötelességévé tett módon teszi meg intézkedéseit.

 

9. §. Az országgyűlés együtt nem létében és ha törvényesen kinevezett minisztérium sem működnék, az ország koronaôrei esküvel fogadott kötelességük és lelkiismeretük szerint intézkednek és járnak el.

 

10. §. A m. kir. koronaôrség parancsnokának kinevezése elôtt az ország koronaôreit meg kell hallgatni.

 

 

 

IV. Fejezet. A Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak kivitele a páncélkamarából.

 

11. §. A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat a 8. §. második bekezdésében említett eseteken felül, ôrzésük és tartásuk helyérôl csupán a miniszterelnök és az ország koronaôreinek tudtával és hozzájárulásával, valamint legalább egyik koronaôr közreműködésével a gondosan mérlegelt törvényes vagy megokolt szükség tartamára szabad kivinni, így:

 

1. a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok rendeltetésének törvényszerű betöltése céljából az országgyűlés által törvényesen kitűzött koronázási szertartáshoz és annak elôkészületi cselekményeihez;

 

2. a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok biztonságának, épségének gondviselése, csorbítatlan megtartásuk biztosítása, valamint romlandóságuk megelôzése és meggátlása céljából;

 

3. a törvényes, törvényesen szokásba vett hivatali és egyéb indokolt szemlék céljából, valamint – amennyiben ehhez az országgyűlés is hozzájárul – az országos szertartásokhoz és ünnepségekhez;

 

4. a tudományos kutatás elômozdítása céljából.

 

12. §. A páncélkamara felnyitását igénylô minden esetben állami jegyzôkönyvet kell készíteni.

 

A jegyzôkönyvnek, az általános adatokon felül, tartalmaznia kell a lényegesebb mozzanatok és ténybeli adatok kimerítô és pontos leírását, valamint szemléltetô vázlat kíséretében, a koronaládán alkalmazott pecsétek változásának feltüntetését.

 

A jegyzôkönyvet – amennyiben jelen volt – a miniszterelnök, továbbá az országos koronaôr (koronaôrök) és a miniszterelnök által a jegyzôkönyv készítésére esetenként felhívott államjegyzô írják alá. Fontos vagy ünnepélyes esetekben – amennyiben jelen voltak – a jegyzôkönyvet aláírhatják még két közjogi méltóság és az országgyűlés két házának elnöke.

 

A jegyzôkönyvbôl két eredeti példány készül, amelyek közül az egyiket az Országos Levéltárban, a másikat a páncélkamarában kell elhelyezni. A páncélkamarában elhelyezett jegyzôkönyveket keletkezésük idôbeli rendjében, sorszámmal ellátva kell tartani.

 

A jegyzôkönyv másolataiból a miniszterelnök egy-egy példányt megküld az országgyűlés két házának, az országos koronaôröknek, egyet pedig a miniszterelnökség irattárában helyez el.

 

 

 

V. Fejezet. Belépés a koronaôrzô helyiségekbe.

 

13. §. A Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok tartására és ôrzésére rendelt páncélkamarába (8. §) csupán az arra feljogosítottak léphetnek be.

 

Hogy kit kell feljogosítottnak tekinteni, azt a miniszterelnök és az ország koronaôrei egyetértôleg döntik el.

 

Mindenesetre a belépésre jogosultaknak kell tekinteni azokat, akiket a 11. §-nak 1–4. pontjaiban felsorolt cselekmények elôkészítése vagy elvégzése céljából az országgyűlés, továbbá a minisztérium, illetôleg annak nevében a miniszterelnök kijelöl, meghív, avagy kirendel és errôl számukra okmányt állít ki. Ezt az okmányt, melynek a belépés célját és az okmány érvényességének idôtartamát tartalmaznia kell, a miniszterelnökön felül legalább is az egyik országos koronaôr láttamozza.

 

A belépés tilalmának a m. kir. koronaôrség az ország koronaôrei által kiadott szolgálati és ôrállási utasítások szerint szerez érvényt.

 

Az országos koronaôrök utasításai szabályozzák a páncélkamarához csatlakozó ôrszobába való belépést.

 

Az ország koronaôrei az általuk állandó érvénnyel kiadott utasításokat bemutatják a miniszterelnöknek.

 

 

 

VI. Fejezet. A kulcstartás.

 

14. §. A Szent Koronát rejtô koronaláda zárának kulcsa a miniszterelnököt, e kulcs két másodpéldánya közül egy-egy példány pedig az ország koronaôreit illeti meg.

 

15. §. A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat rejtô páncélkamara három zárpárjának eredeti (elsô példányú) kulcsai közül a felsô zárpár kulcsai a miniszterelnököt, a középsô és alsó zárpár kulcsai pedig az ország törvényesen beiktatott koronaôreit illetik meg oly módon, hogy a hivatalába beiktatott koronaôr a beiktatáskor mindig elôdének kulcsait nyeri el.

 

16. §. A páncélkamara három zárpárjának másodpéldányú kulcsait – a miniszterelnöknek és az ország koronaôreinek pecsétjeivel ellátott páncélládácskába helyezetten – a m. kir. központi állampénztár páncéltermének e célra kijelölt páncélszekrényében kell tartani.

 

A lepecsételt páncélládácska kulcsa, valamint a páncélládácskát tartalmazó állampénztári páncélszekrény egyik kulcsa – ennek másodpéldányával együtt – a miniszterelnököt, az állampénztári páncélszekrény másik két zárának eredeti és másodpéldányú kulcsai pedig az ország koronaôreit illetik meg.

 

17. §. A miniszterelnök a koronaláda és a 16. §-ban említett páncélládácska kulcsát, továbbá az állampénztári páncélszekrénynek ôt megilletô (16. §) kulcsát – ennek másodpéldányával együtt – és végül a Szent Koronát tartalmazó páncélkamarának ôt megilletô (15. §) eredeti kulcsait – saját pecsétjével lepecsételt külön-külön borítékokba helyezetten – a miniszterelnökség házipénztára páncélszekrényének e célra kijelölt páncélfiókjában tartja. Ebben a páncélfiókban más tárgyat elhelyezni vagy tartani nem szabad.

 

E négy, illetôleg az egyik koronaôr elhalálozása (18. §) esetén öt, mindkét koronaôr elhalálozása esetén pedig hat borítékot tartalmazó miniszterelnökségi házipénztári páncélfiók kulcsát a m. kir. miniszterelnökség házipénztárának és letéteinek kezelésére érvényes szabályok és gyakorlat szerint kell ôrizni.

 

A miniszterelnök a házipénztár rovancsolása alkalmával a miniszterelnökségi házipénztári páncélfiók borítékletéteinek sértetlenségérôl meggyôzôdést szerez és az eredményt közli az ország koronaôreivel.

 

18. §. Akár a koronaôr életében törvényes ok alapján nyert felmentéssel, akár pedig a koronaôr elhalálozásával szűnne meg a koronaôr hivatalviselése, a koronaôr birtokában tartott kulcsokat a m. kir. miniszterelnök gondviselésébe kell adni.

 

A miniszterelnök a koronaôr hozzájuttatott kulcsait, a miniszterelnök pecsétjével lepecsételt borítékokba helyezetten, a m. kir. miniszterelnökség házipénztárának említett (17. §) páncélfiókjában az új koronaôr beiktatásáig tartja.

 

Az elhunyt koronaôr birtokában tartott kulcsokat elsôsorban a koronaôr által e részben megbízott családtag vagy más személy – kinek nevét és lakását a koronaôr a miniszterelnöknek bejelenteni köteles – szolgáltatja be a miniszterelnökhöz. Ha ez nem történik meg, a kulcsok beszolgáltatásáról a hatósági közegek gondoskodnak. Ennek részletes szabályait, valamint a koronaôr elhalálozásának kötelezô bejelentését a m. kir. igazságügy­mi­niszter, illetôleg belügyminiszter rendelettel állapítják meg.

 

19. §. Ez a törvény kihirdetésének napján lép életbe és végrehajtásáról a m. kir. minisztérium, illetôleg saját ügykörükben az illetékes miniszterek gondoskodnak.” (A Magyar Törvénytár 1928. évi kötetébôl.)

 

 

 

Emlékezetes mozzanata a Szent Korona történetének az 1933-as koronaôr választás, amikor báró *Perényi Zsigmond és gróf *Teleki Tibor lett közfelkiáltással megválasztott koronaôr. Báró *Perényi Zsigmond megválasztott koronaôr a következôket mondotta:

 

 

 

“Nagyméltóságú Elnök Urak! Mélyen t. Országgyűlés! (Halljuk! Halljuk!) Mély hódolattal köszönöm koronaôrtársam és a magam nevében Ô fôméltóságának, a Kormányzó Úrnak legmagasabb elhatározását, hogy bennünket a koronaôri méltóságra jelölni méltóztatott. És hálásan köszönjük az Országgyűlés egybegyűlt mindkét Házának azt a kitüntetést, hogy bennünket megválasztani méltóztattak. Napjainkban a Korona ôrzése nem olyan nagyfontosságú tény, mint hajdan volt, amikor ellenséges hadak járása idején elôdeink várakban ôrizték és védelmezték. De mi még sem tartjuk a Korona ôrzését pusztán formalitásnak, dísznek, amely kötelezettséget nem jelent. Mi ôrizni és ápolni akarjuk azokat a megszentelt nemes hagyományokat, amelyek a Szent Koronához fűzôdnek, (Helyeslés) a nemzeti egység és összetartozás nagyszerű gondolatát.

 

Már az Árpádok alatt a királyi hatalomnak legfôbb kelléke a Szent Korona volt és csak azt tekintették törvényes királynak, aki evvel a Koronával koronáztatott meg. Ebbôl önként keletkezett az a sajátos magyar közjogi felfogás, hogy a Szent Korona volt az uralkodásnak, a legfôbb hatalomnak és jognak, az ország egész területe birtokának igazi forrása és szimbóluma (Úgy van! Úgy van!) és az egész adományos nemesség tagja volt a Szent Koronának. Ez képezte folyvást az egész testét: totum corpus sacrae co­ro­nae. Most a mi idônkben minden magyar ember egyformán tagja a Koronának, (Úgy van! Úgy van!) származás, vagyon- és felekezetkülönbség nélkül egyforma jogokkal. (Úgy van! Úgy van!) Csak a kötelezettségekben lehet köztünk különbség, (Úgy van! Úgy van!) mert azoktól, akik erôsebbek és gazdagabbak, többet kívánunk. (Úgy van! Úgy van!)

 

Mélyen t. Országgyűlés! A magyar történelem századain át mély vallási kegyelet környezte a Szent Koronát, keresztény legendák és krónikák hirdették és a hívôk erôs hittel hitték, hogy a Korona az egyház apostoli feje által csodás módon isteni sugallatból és angyali közbenjárással adományoztatott. Ma is szentnek hisszük a Koronát. Törpe nép, amely nemes eszményekre nem tekint fel tisztelettel, amely múltját semmibe veszi (Úgy van! Úgy van!) és így önmagát, a maga faját alacsonyítja le. (Úgy van! Úgy van!) De boldog nemzet az és csak annak a nemzetnek van jövôje, amely a múlt hagyományait és eszményeit a sors viharai között is megôrzi. (Úgy van! Úgy van!) Mert a múlt az a szilárd alap, amelyre építeni lehet és az eszmények hevítenek munkára, küzdelemre és áldozatra. A Szent Korona egyetértést, közösséget, békességet hirdet a magyarok között. És ha majd eljön az idô, alkotmányunk szellemében külsô befolyás és kényszer nélkül, párt- és magánérdek félretolásával az egyetemes nemzet lesz hivatva megvalósítani a Szent Koronának történelmi hivatását. (Élénk éljenzés.)

 

Mélyen t. Országgyűlés! A mai napon az országgyűlés mindkét háza ünnepi díszt öltött, ez a dísz a Szent Korona iránti mély tiszteletet jelenti, de nem jelent örömöt és ünnepet. Régen volt örömünnepe a magyarnak, ma sincs ünnepünk, (Úgy van! Úgy van!) mert szenvedés és fájdalom járja át ezt az országot. De mi mégsem csüggedünk, mert bízunk az igazságos Istenben (Úgy van! Úgy van!) és tudjuk és hisszük, hogy a fájdalom kovácsol erôs lelkeket és nagy cselekedeteket. És ha majd az erôs lelkekbôl új magyar élet támad, akkor mindaz, ami ma imádság, vágy és akarat, meg fog valósulni és kivirul megint régi fényében *Szent István koronájának boldog és dicsô országa. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps.)

 

*Almásy László elnök: T. Országgyűlés! A most megválasztott koronaôrök ünnepélyes beiktatása ma délután 12 óra 45 perckor fog a királyi várpalotában megtörténni.

 

Felkérem az országgyűlésileg egybegyűlt felsôházi tagokat és képviselôket, hogy erre az ünnepségre testületileg felvonulni méltóztassanak.” 463 – 627

 

 

 

1938-ban, a *Szent István jubileumi emlékév során közszemlére állították a Szent Koronát.

 

 

 

“Mint a királyság szimbólumát, közszemlére 1938-ban, a *Szent István jubileumi emlékév alkalmából állították ki utoljára a Szent Koronát. Augusztus 16-án reggel fél 8-kor Horthy kabinetirodájának fônöke, a miniszterelnök, a miniszterelnökségi államtitkár, a minisztertanács jegyzôje, valamint a két koronaôr megjelent a páncélkamra melletti koronaôrségi ôrszobában. Felsorakozott a koronaôrség, megjelent a koronaôrség parancsnoka és alparancsnoka. A jelentéstétel után felnyitották a páncélkamrát, majd a koronát és a jelvényeket tartalmazó ládát átvitték a Várpalota márványtermébe, s egy díszes emelvényre helyezték. Az emelvényre állított karosszékekben ült a két koronaôr, mögöttük állt a koronaôrség parancsnoka és alparancsnoka. Az emelvény két oldalán teljes díszben a koronaôrség három-három tagja állt ôrt. A közszemle augusztus 16–17-én reggel 8-tól este 8-ig, 19-én reggel 9-tôl délután 6-ig tartott. (Augusztus 18-án szünetelt, mivel a koronaôrök az országgyűlés székesfehérvári ünnepi ülésén vettek részt.) A közszemle három napja alatt 88000 ember látta a koronát. Megtekintette a Budapesten tartózkodó német és olasz katonai küldöttség, Faruk egyiptomi király édesanyja két lányával; imádkozott elôtte *Pacelli bíboros, a késôbbi *XII. Pius pápa is. A közszemle alkalmával a kutatók is végezhettek rövidebb vizsgálatot, de a fényképezéshez nem volt szabad mesterséges fényt használniuk, és a koronát nem érinthették meg kézzel. Ugyanakkor vettek méretet az illetékes szakemberek az új koronaláda és a tokok készítéséhez is. *Petrás István fényképfelvételeket készített nemzeti ereklyénkrôl. 1938. augusztus 19-én délután 6 órakor ugyanazok helyezték vissza a koronát és a koronázási jelvényeket ôrzési helyükre, akik három nappal korábban jelen voltak a kivételnél. A ládát fedô selyemtafotát a kormányzó, a miniszterelnök, a két koronaôr és a minisztertanácsi jegyzô pecsétjével zárták le. Ezután a vasládát és a koronázási palástot tartalmazó ládát visszavitték a páncélkamrába. A koronaôrség fegyverrel tisztelgett, a miniszterelnök és a két koronaôr pedig bezárta a kamrát.”58 – 173.

 

 

 

A korona világháborús és háború utáni hányattatásairól tömören és szakszerűen beszél az 1990-ben elhunyt *Bölöny József, aki közjogászként és történészként több alkalommal szerencsésen fejtette ki nézeteit mind a Szent Korona története, mind – különösen – a Szentkorona-tan története ügyében, még a két világháború között, amikor legitimista szemlélettel, a tények szigorú tisztelete alapján érvelt közjogi kérdésekben. Ôt idézzük 1978-ban megjelent cikke részletével, amelyet a Szent Korona 1978. január 5-i visszatérésekor közzétett tudósítások és más írások helyesbítésének szándékával jelentetett meg a Történelmi Szemlében:

 

 

 

“A korona és a koronázási jelvények utolsó vándorútja

 

A legutóbbi távolléte elôtt szentségtörô kezek felhasználták még a koronát annak megkísérlésére, hogy legalizálják a nyilas puccsot és ünnepélyessé tegyék a “nemzetvezetôi” eskütétel komédiáját. A korona és a koronaôrök ezzel kapcsolatos szerepérôl *Radvánszky Antal számol be a 2. pontban feltüntetett munkájában.

 

*Radvánszky Albert báró koronaôr a következôket jegyezte fel 1944. november 4-nek eseményeirôl: “Perényi (a másik koronaôr) hozza fel a koronát a várba (a márványterembe) és a hivatalos aktus után (Szálasi eskütétele) ismét visszahelyezték azt a vasládába”, visszavitték ôrzési helyére, a várpincébe. Zárójelben a következô megjegyzést fűzte ehhez Rad­vánsz­ky koronaôr: »Október 25-tôl november 6-ig *Radvánszky Albert vakbél-irritációval kórházban feküdt és semmiben sem vett részt«. Rad­ván­szky ugyanis diplomatikusan beteget jelentett, mert nem akart jelen lenni *Szálasi hivatali eskütételénél, aki ragaszkodott hozzá, hogy az esküt a Szent Koronára tegye le. Perényi koronaôr ezzel szemben azt az álláspontot képviselte (ezt *Radvánszky Albert említette nekem – mondja tovább *Rad­vánszky Antal – egy beszélgetés alkalmával 1948 nyarán), hogy Szá­lasi mindenképpen hatalmába tudja keríteni a koronát, mivel a korona már nem volt a lezárt páncélkamrában, hanem csak a vasládában, melynek eredeti kulcsa a miniszterelnökségen volt. Ezért nem akarta elhagyni a koronát és annak az állásfoglalásnak adott elsôbbséget, hogy elkísérje azt az eskütételhez. Hiábavaló lenne azon vitatkozni, hogy Szálasi már akkor (1944. november 4-én) megkockáztatta volna-e egy koronaôr közreműködése nélkül felhozatni a koronát a várpincébôl a királyi palota márványtermébe.

 

Nem nélkülözi az érdekességet az sem, hogy mindkét koronaôr tagja volt a felsôház elnökségének – Perényi mint elnök, Radvánszky mint elsô alelnök –, amely az eskütétel elôtti napon, november 3-án tüntetôleg lemondott testületileg, úgyhogy az eskütétel napján a felsôház már csak korelnök vezetésével működhetett.

 

Mikor és milyen körülmények között hagyták el ezután az országot a történelmünkben leghosszabb ideig tartó és legmesszebb vezetô útjukra a korona, és a jelvények közül a jogar, az országalma és a koronázási kard?

 

Erre a kérdésre szintén az 1963-ban Budapesten elhunyt utolsó koronaôr, *Radvánszky Albert báró feljegyzései és szóbeli közlései nyújtják a leghitelesebb választ. Az elôbbieket vázlatosan ismerteti Komjáthy Miklós az Országos Levéltárban található, 1945. december 20-án készült gépelt példány nyomán (Élet és Tudomány, 1978. jan. 6.), úgyszintén a néhai koronaôr unokaöccse, *Radvánszky Antal a jelenleg – közlése szerint – az Országos Levéltárban P 56675, fasc. 4. szám alatt elhelyezett feljegyzésekrôl még a koronaôr életében készített kézírásos kivonat és nagybátyjának személyes közlése alapján (id. m.)

 

November 6-ról feljegyzi a koronaôr, hogy a koronaôrség Veszprémbe vitte a koronát a Magyar Nemzeti Bank óvóhelyére. Ez a koronaôrök és a Szálasi-kormány egyetértésével történt. A vasládát a koronaôrök lepecsételték, mielôtt átadták elszállítás végett a koronaôrség parancsnokának. November közepén a koronaôrök ösztönzésére a koronázási palástot a pannonhalmi bencés fôapátságra vitték és *Kelemen Krizosztom fôapátnak adták át megôrzésre és oltalomra. (A tokjában üveg alatt kifeszített palástot falra akasztva ôrizték Pannonhalmán egy nehéz függöny mögött.) *Szôllôsi miniszterelnök-helyettes is elkísérte a palástot Pannonhalmára. Ezt az alkalmat felhasználták a koronaôrök, hogy nyomatékosan közöljék vele azt a kívánságukat, hogy a szent koronát és a többi koronázási jelvényt is átszállítsák Pannonhalmára. *Mindszenty József veszprémi püspök erôteljesen támogatta kívánságukat és átadta Szôllôsinek *Serédi bíboros-hercegprímásnak e tárgyban hozzá intézett levelét. Szôllôsinek egy mellékesen elejtett megjegyzésébôl következtettek arra a koronaôrök, hogy a nyilaskeresztes kormány a katolikus magas klérus legitimista beállítottsága miatt ellenezte a korona pannonhalmi megôrzését. A koronaôrök azért akarták ezt a megoldást elfogadtatni a kormánnyal, mert a fômonostor a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állott és ôk, a koronaôrök, esküjükhöz híven “meg akarták tartani a koronát az országnak”. A fejlemények teljes mértékben igazolták a koronaôrök álláspontjának helyességét.

 

December 6-án a nyilaskeresztes kormány a már az 1715: XXXVIII. törvénycikknek a »fenyegetô veszély vagy szükség esetére« utaló szakasza alapján a szent koronát a koronaôrök tudta és beleegyezése nélkül az osztrák határ mellett fekvô Kôszegre vitette. Említésre érdemes, hogy még a nyilaskeresztesek de facto kormánya is súlyt helyezett legalább a jogosság látszatának a megôrzésére ennél a cselekedeténél, ezért utólag írásban értesítette a koronaôröket, akik ezt december 8-án kapták meg. Már másnap elindultak gépkocsin Kôszegre a korona után. Útközben megálltak Sopronban, ahol akkor a Szálasi-kormány tartózkodott, hogy újból megkíséreljék rábírni a kormányt a koronának Pannonhalmára vitelére. A kormány megtagadta ezt és »hatalmi eszközei alkalmazásának terhe alatt megakadályozta a koronaôröket a továbbutazásban«. Szóbelileg azonban megígérte nekik Szôllôsi miniszterelnök-helyettes, hogy a koronát Kôszegen elássák; errôl azonban ismételt szorgalmazásuk ellenére sem adott írásbeli közlést. Így csak 1945 tavaszán tudták meg a koronaôrök, hogy a koronát külföldre vitték.

 

*Radvánszky Antal a szent korona misztikus erejének kissé groteszk példájaként említi meg ezzel összefüggésben azt a szélesebb körben ismeretlen tényt, hogy Ausztria amerikai megszállási övezetébôl Szálasi “külügyminisztere” a menekült kormány nevében »jegyzéket« intézett az amerikai külügyminisztériumhoz 1945 június elején vagy május végén, amelyben azt indítványozta, hogy a menekült Szálasi-kormánnyal tárgyaljanak Magyarország sorsáról, mert ez még »a száműzetésben« is gyakorolja a teljes állami szuverenitást, mert birtokában van most is *Szent István koronájának. Nevetve mutatta neki ezt az írásművet 1945 nyarán Svájcban Mr. Tyler, aki 1938-ig népszövetségi pénzügyi fôbiztos volt Magyarországon és akinek, mint a magyar ügyek szakértôjének adták át ezt véleményezésre az ausztriai USA megszálló hatóságok.

 

A korona és a koronázási jelvények további sorsáról összefoglaló áttekintést nyújt *Zsiday Csaba Budától Augsburgig című cikkében (Magyarország, 1978. jan. 8.). Megszólaltatja a *Pajtás Ernô ezredes, parancsnok vezetésével amerikai fogságba esésükig a koronát kísérô és már 8, késôbb 6 fôre olvadt koronaôrségnek szerinte utolsó élô tagját, *Bunda Józsefet is, akinek közlése szerint december 11-én vitték egy ponyvás teherautón a koronaládát Veszprémbôl Kôszegre; 18-án lépték át az osztrák határt és a Salzburg melletti Mattsee községbe mentek. Itt a nyilasok erôszakos fellépése és a front közeledése miatt a korona és a jelvények elásása mellett döntöttek, ami május 5-én meg is történt a tóparton. Az egykori augsburgi kihallgató-csoport vezetôjének emlékiratai szerint az amerikaiak felkutatták az elásott koronát, »amelynek belseje, bélése – a szövetrész – már teljesen el volt rothadva, ki is kellett szedni belôle«.

 

Ehhez a most idézett közléshez meg kell jegyezni, hogy ezzel természetesen semmiféle károsodás sem érte a koronát, mert abba minden koronázás elôtt a megkoronázandó király feje méreteinek megfelelô bélést készítettek. A korona kerülete 72 cm, tehát mintegy 10–20 centiméterrel meghaladja a férfi fejméretet. Ennek áthidalására szolgált a süvegszerű, különleges bélés, az ún. koppa, melyet a legutóbbi két koronázásra 1867-ben és 1916-ban a Váci utcai Pórfi-féle kalapüzlet tulajdonosa készített. A tönkrement és kiszedett bélés tehát csak az 1916-os koronázásra készült.

 

A 7. hadsereg parancsnoka megengedte Pajtás ezredesnek, a koronaôrség parancsnokának, hogy a koronát elkísérje, amikor beszállították Frankfurtba. 1956. augusztus 22-én az Actio Catholica egy magyar-német feliratú emléktáblát helyezett el Mattsee-ben a plébánia falán ezzel a szöveggel: »Itt ôrizték 1945-ben a Magyar Szent Koronát«.

 

A Hétfôi Hírek 1978. január 16-i számában a tévé által készített filmrôl beszámoló cikk azzal egészíti ki a fenti közlést, hogy a 22 tagú koronaôrségnek Bunda József mellett még két tagja van életben: a filmen szintén szereplô Kocsis József, és Borbély János.

 

Bertényi Iván szerint »az amerikai kormány 1951-ben különleges jogállású tárgynak nyilvánította« a koronát (id. cikk). A State Departement 1965 évi hivatalos nyilatkozata szerint a koronát »úgy kezelik, mint a magyar nép speciális státusban lévô tulajdonát, amely az Egyesült Államok hatóságainál van letétben«. Hazahozatala elôtt a koronázási jelvényekkel együtt a történelmi amerikai erôdítménybôl, a Kentucky állambeli Fort Knoxból szállították Washingtonba és a különgép a Washington melletti Andrews katonai légitámaszpontról indult velük haza az óceánon át. Vance külügyminiszter idézte beszédében Carter elnöknek Losonczi Pálhoz, az elnöki tanács elnökéhez intézett levelét, amely szerint büszkeséggel adja vissza “Magyarország népének ezt a felbecsülhetetlen értékű kincset, amelyet megóvni a második világháború szörnyű pusztítása óta az Egyesült Államok számára megtiszteltetés volt”.87 – 359-361.

 

 

 

Jelképes epizódja a Szent Korona sorsának a Csehszlovák kormány 1946. április 10-én a nagyhatalmaknak átadott jegyzéke, amelyben a trianoni határ megváltoztathatatlanságának elismerését, a magyar nemzetiségűek Csehszlovákiából való áttelepítését, a pozsonyi hídfô átadását és – mint ki nem mondott garanciát – “*Szent István koronájának, a revizionizmus jelképének” az Egyesült Nemzetek Szervezetének Múzeumába való elhelyezését követeli. A magyar nemzet megalázását így kötötték össze a Szent Korona megalázásának kísérletével. Aki láncot akar tenni a magyar nemzetre, fogságba veti a koronát!200

 

A korona sorsa – hazaérkezése után is – a magyar történelemhez hasonlóan alakult. A Nemzeti Múzeum dísztermébôl csakhamar egy földszinti terembe került, nem kapva közjogi jelentôségének megfelelô elhelyezést és ôrzést.

 

Az 1990–94-es országgyűlés sem foglalkozott a Szent Korona ôrzésével, bár egyes országgyűlési képviselôk, mint ismereteink szerint *Sándorfi György, *Szilasy György, *Pap András éltek ilyen kezdeményezéssel a kormány tagjainál.

 

*Maczó Ágnes, az országgyűlés mostani kisgazdapárti alelnöke pedig alkotmánytervezetében foglalkozik a Szent Korona szerepével. Tervezetének 5. §-a szerint “A szuverenitás teljességét a magyar Szent Korona testesíti meg, amely állandó jelleggel az Országházban kerül elhelyezésre”. Másutt szól a Szent Koronára tett eskürôl, és a tervezet indoklásában ezt mondja: “Mind a szocialista, mind az átmeneti alkotmányból teljesen hiányzott a magyar Szent Korona említése. A szuverenitás teljességét ezen alkotmány szerint a magyar Szent Korona testesíti meg. A magyar közjog az állami fôhatalmat szimbolizáló Szent Koronának közjogi funkciókat tulajdonított. A koronát nem egyedül a királyi méltóság világi, egyházi megjelenítésének tekintette, hanem olyan közjogi fogalommá vált, amely a szuverenitás teljességének a kifejezôje. A korona önálló, a király személyétôl független szerepe már a XIII. században megjelent. Ezt követôen a XIV. századtól kifejezte a rendek hatalmát. Még azzal a lehetôséggel is élt, hogy a király személyével szemben jelenítse meg a rendeket. Werbôczy Hármaskönyve már a korona részének tekinti a köznemeseket is. Organikus egységet alkotott a nemesség s a megkoronázott király, amely egységet a Szent Korona fejezte ki, s egyben ez volt minden jog forrása. A magyar korona szuverenitás teljességeként történô megjelenítése az új alkotmányban – történelmi hagyományainkra alapozva – újra régi szerepéhez juttatja a magyar közjogban a koronát. Állandó jelleggel az Országházban kerül elhelyezésre. Természetesen ezzel nem szűnik meg láthatósága, az Országházban történô kiállítása lehetôséget ad arra, hogy a látogatók – megfelelô ôrzés mellett – folyamatosan, az Országgyűlés munkájának zavarása nélkül megtekinthessék nemzeti kincsünket, mely ezáltal nemcsak történelmi emlék marad, hanem a magyar közjog élô részévé válik. A köztársaság elnöke, a kormány s az országgyűlési képviselôk esküjüket a magyar Szent Korona elôtt teszik le. Ezen alkalmakkor a koronát az Országgyűlés üléstermébe viszik át, ahol ünnepélyes keretek között a magyar történelem jogfolytonosságát jelképezve van jelen.”289 – 100-101.

 

 

 

Az eddigiekbôl megbizonyosodhattunk arról, hogy a Szent Korona jelentésének és szerepének, mibenlétének kérdésköre mennyire összetett, történelmileg és jelentéstanilag többrétegű. Érvényes ez a Szent Korona, mint tárgy történetére és sorsára, eredetére és szerkezetére, példázva a Szent Korona népének és országának sorsát.

 

 

 

 

 

A Szent Korona eredete*

 

 

 

Közkeletű felfogás szerint “mai Szentkoronánk két részbôl van összeillesztve, mégpedig elég primitív módon: a felsô, szentistvánkori rész 1.5 mm vastag aranyszögekkel van hozzászögezve az *I. Géza-féle bizánci alsó koronához”.40 – 61.

 

A Szent Korona eredetérôl a vele kapcsolatos eseménytörténet és a tárgy leírása kapcsán is sokat tudhattunk meg, amint az elôzôekben ez látható volt.

 

Ugyanakkor kiterebélyesedôben van egy új quasi tudomány, amely művészettörténeti, ötvösművészeti, fizikai, teológiai eszközök igénybevételével törekszik a magyar Korona eredetének és szerkezetének feltárására. Ennek nagy lökést adott a Korona hazahozatala az Amerikai Egyesült Államokból 1978-ban. Újra a magyar államra hárult a koronázási jelvények méltó ôrzésének, megóvásának, esetleges helyreállításának kötelessége. Ekkor nyílt meg a kutatás lehetôsége a magyarországi tudósok elôtt.

 

A koronázási jelvények tudományos igényű kutatásának összehangolására, a helyreállítás teendôinek meghatározására a művelôdési miniszter történészekbôl, művészettörténészekbôl és restaurátorokból álló szakértô és tanácsadó bizottságot létesített. E “koronabizottság” sürgetô feladata lett a foszladozó koronapalást megmentésérôl való gondoskodás. A korona romlásával fenyegetô 1867-es cin forrasztások megbolygatását elhalasztották addig, amíg változás nem észlelhetô, a palástot pedig kivonták a kiállított koronázási jelvények közül, helyreállításáig, a további romlás lassítása végett sötétben elhelyezve.

 

Legalább ennyire fontos döntés volt egy nemzetközi tudományos ülésszak megrendezése a Magyar Nemzeti Múzeumban 1981. szeptember 22–24. között a korona és a többi koronázási jelvény kérdéskörérôl.

 

Milyen elôzményekre támaszkodhatott a koronakutatás ebben az idôben?

 

Ennek tárgyilagos, torzítás nélküli leírása könyvtárnyi irodalom összefoglalását igényelné egy vaskos kötetben. Az érdekelt kutatók saját eredményeik köré csoportosítják az eddigi adatokat, saját felfogásuknak megfelelôen értékelve és rangsorolva ezeket. Az ilyen értékelô ismertetéseket akkor fogadhatnánk el minden tekintetben jónak, ha az ismertetô szerzô eredményeit igaznak, nézôpontját ebbôl eredôen kifogástalannak tekintenénk. Elôfeltevés nélküli, zárt logikai láncba illeszkedô, s minden tekintetben megdönthetetlen okirati és tárgyi bizonyítékokkal körülbástyázott elmélet a korona keletkezésének idejérôl, módjáról, szerkezete kialakulásáról nem létezik. Vannak viszont a valószínűség különbözô fokán álló elméletek.

 

A legnagyobb számban képviselt nézet szerint a Szent Korona két részbôl, az alsó, görög koronából és a felsô latin koronából való egyesítéssel jött létre a X–XIII. században, s a két rész közül a latin korona lehetett a régebbi alkotás, amely nagy valószínűséggel kapcsolatot hordoz *Szent István királyunkkal. Koronánk vitathatatlanul kifejezi az uralkodói hatalom Istentôl való eredetét, és egyértelműen utal a bizánci császársággal való szoros kapcsolatra.

 

A vázlatos teljességre és elemzésre való törekvés igénye nélkül felsorolunk néhány felfogást.

 

*Révay Péter koronaôr 1613-ban, majd 1659-ben megjelent könyvében a klasszikus felfogást képviseli, amely szerint a teljes koronát *II. Szilveszter pápa adományozta *Szent Istvánnak. A koronát Nagy *Konstantin császár a IV. század elsô harmadában ajándékozta I. Szilveszter pápának. (Ez az ún. konstantini hamisítvány, majd a hamisított, ún. Szilveszter bulla valódinak elfogadásán alapul.) Révay leírása szerint *Szűz Mária zománcképe látható volt a koronán.

 

1790-ben *Weszprémi István, a nagynevű debreceni orvos-tudós – miután megtekintette a Bécsbôl hazahozott, Budán kiállított koronát – nem látta tarthatónak a teljes korona *Szent István-i eredetét, figyelemmel a görög korona uralkodó képeire.

 

*Katona István a XVIII–XIX. század fordulóján határozottan állította, hogy a felsô koronarészt *Szent István Rómából kapta, s *Koller József pécsi kanonok a két korona összeillesztését *III. Béla uralkodásának idejére (1172–1186) tette.

 

*Franz Bock, korának szaktekintélye, német műtörténész 1857-ben a bécsi udvar megbízásából vizsgálta a koronát. Vallotta a két korona összeillesztését, s állította, hogy a latin korona 1000 elôtti római munka.

 

A kiegyezés után a Magyar Tudományos Akadémia bizottságot küldött ki *Ipolyi Arnold püspök vezetésével, amely királyi engedéllyel vizsgálta a koronát 1880-ban. Ipolyi jelentést tett, és 1886-ban könyvet jelentetett meg a koronáról és a koronázási jelvényekrôl. A latin korona római eredetét vallotta, nem titkolva bizonyos kétségeit. Készített egy koronarekonstrukciót elsô királyunk koronájáról, elhelyezve rajta a mai koronáról hiányzó négy apostol képet, ezzel mintát adva számos szobornak, az említett Szilveszter bullát valódinak fogadva el.

 

Az 1740 óta vitatott eredetű és valódiságú Szilveszter bullát *Karácsonyi János 1891-es tanulmánya XVII. századi hamisítványnak állította, bizonyítékokkal alátámasztva véleményét. Ugyanezt tette a *Hartvik-legenda koronaküldésre vonatkozó részével, 1150 körüli utólagos betoldásnak minôsítve azt.

 

*Hampel József, a magyar régészet késôbbi kiválósága, 1880-ban néhány órán át tanulmányozta a koronát. Kérdéseit a sajtóban tette fel, mintegy megadva a modern kutatás feladatait, eltérve *Ipolyi Arnold véleményétôl:

 

A korona-pánton (felsô koronarészen) miért van nyolc apostol a tizenkettô helyett? Ha a korona felsô lemezei eredetileg is koronának készültek, miért kellett a felsô-középsô lemezt, *Krisztus képét durván áttörni a tetôkereszt megerôsítésére? Miért kellett a *Szent István koronájának tartott felsôrészt megcsonkítani, zománctábláit megrongálni csupán azért, hogy összetoldozzák a jóval fiatalabb görög koronával?

 

*Pauler Gyula szerint a korona nyomtalanul eltűnt, miután *III. Henrik azt visszaküldte Rómába a ménfôi csata után. A korona felsô része kapcsolatban lehetett *Szent Istvánnal, bár más változat is lehetséges.

 

Az orosz *Kondakov, elismert zománcművészeti kutató szerint egy aranyabroncsból és egy (eredetileg szentelt kenyér beborítására használatos ortodox) bizánci “csillag”-ból van összetéve a korona, amelynek keletkezése XI. századvégi, vagy XII. századeleji.

 

*Czobor Béla az 1896-ban három napra kiállított koronát megtekintve állította Kondakovval szemben, hogy az aranypánt XIII. századi, noha annak zománcképei *Szent István korára utalnak.

 

1907-ben *Jean de Bonne Fon a magyar királyi koronát különféle korú elemekbôl álló hamisítványnak mondta, míg *Frankhauser karlsruhei német levéltáros, a latin koronát *VII. Gergely pápa fennhatósági törekvését képviselô papi körök hamisítványának tartotta.

 

1916-ban *Varju Elemér, a Magyar Nemzeti Múzeum történeti gyűjteményének igazgatója kiáll a latin korona *Szent István-i eredete, eleve korona jellege mellett. Álláspontját késôbb tévesnek minôsítették.

 

*Otto von Falke, nemzetközi hírű német zománcművészeti szakértô 1928-ban nem mondott ellent a latin korona *Szent István-kori eredetének, sôt annak zománcképeit egy 1000 táján működô milánói műhelyhez kötötte.

 

Ezért az 1938-as *Szent István év idején már általános volt a nézet: a latin korona *Szent Istvánhoz és *II. Szilveszter pápához kötôdik.

 

Epizódszerűen említhetjük *Percy Ernst Schramm kutatásait, aki állította, hogy *III. Ottó német császár és *II. Szilveszter pápa kapcsolatában a császár volt a meghatározó. A kor német történésze *Thietmar merseburgi püspök feljegyzésére hivatkozva állították, hogy *Szent István a császártól fogadott el koronát. Györffy szerint a szövegbôl csak a koronázás császári támogatása, de nem császári koronaküldés következik.

 

*Tóth Zoltán a latin koronát *Szent István fejdíszének tartva, a koronát császári adományként elemzi, megállapítva, hogy a mi zárt (pántos) koronánk a latin-germán koronafejlôdésnek felel meg. Nagy apparátussal bizonyítja, hogy a *Hartvik-legenda koronaküldési története *Hartvik püspök kitalálása.

 

Az eddigiek a latin koronával foglalkozó elméletek. Jóval kisebb a görög korona korábbi irodalma.

 

A XVIII. század egyetlen komoly vitáját a magyarországi származású *Schwarz Gottfried keltette azáltal, hogy az egész korona eredetét a bizánci udvarba helyezte, tagadva a pápával vagy *Szent Istvánnal való kapcsolatot. Ez a vélemény egyházi oldalról, de a katolikus történetírók részérôl is teljes elutasítást kapott.

 

A kutatók többsége ma is elfogadja *Weszprémi István véleményét az ezerhétszázas évek végérôl, miszerint az alsó koronarész görög betűkkel jelölt uralkodói: *Dukász Mihály, *Konstantin trónörökös és *I. Géza magyar király. Megállapítják a Dukász Mihályt ábrázoló lemez fölösleges átfúrását, ebbôl következtetve arra, hogy a bizánci koronarész sem teljes egészében maradt ránk.

 

Egyes kutatók – *Darkó Jenô és mások – az 1930-as évektôl állították, hogy a *Konstantin kép nem Dukász Mihály fiát, hanem testvérét ábrázolja. Ezt *Moravcsik Gyula elvetette.

 

*Mathilde Uhlirz osztrák kutatónô 1951-ben megkísérli bizonyítani a magyar királyság német császári gyámság alatti kialakulását.

 

1945 után (wiesbadeni) vizsgálatai alapján *Patrick J. Kelleher amerikai tudós 1951-ben publikálja eredményeit. A latin korona pántjai eredetileg nem készültek koronának, azaz *Szent István nem viselhette a latin koronát – állítja. Ugyanakkor a koronapántokat egy *Szent István birtokában volt evangéliumos könyv borítótáblájának részeiként mutatja be. Szerinte a latin korona zománcképei a korabeli regensburgi művészet stílusát mutatják.

 

*Alfred Boeckler német művészettörténész 1956-ban jelenteti meg tanulmányát e kérdésrôl. Szembefordul Kelleher és az ôt nagy vonalakban követô *Bárány Istvánné Oberschall Magda magyar kutató véleményével. Következtetése szerint a latin korona sohasem illette *Szent István fejét. Ez a tény – mondja – nem kisebbíti a nemzeti ereklye értékét és becsét. Az ugyanis a XII. századi magyar aranyművesség értékes, kiváló alkotása.

 

*Deér József vitatkozik a *Gerevich és követôi által vallott ír származtatással, és a latin koronát a XIII. század elsô vagy második negyedébôl, magyarországi műhelybôl származtatja.

 

*Vajay Szabolcs, neves svájci magyar heraldikus és történész, Oberschall Magdához hasonlóan vitatja ezt a késôi eredetet, lehetségesnek tartja a *Szent István koriságot, valószínűnek tekinti a korona XII. század eleji keletkezését. Állítja és valószínűsíti a latin korona Aquitania-i vagy Szentföld-i eredetét. Felveti azt a gondolatot, hogy a korona keresztje III. Béla idején helyet cserélt az országalma latin keresztjével, amely viszont *Szent István idejébôl való.

 

*Polner Ödön már 1943-ban, majd nyomában *Grexa Gyula, s a némileg hasonló gondolatokat hangoztató László Gyula nyomán honosodott meg a feltételezés: a latin korona *Szent István ereklyetartójának teteje.

 

Nyomatékosan említjük Györffy György történeti tényként állított véleményét, miszerint István *II. Szilveszter pápától koronát kapott. Utal rá, hogy *Szent István koronája és a mai korona összekapcsolását a művészettörténészek nem tartják igazolhatónak és valószínűnek. Ugyanakkor elképzelhetônek véli valaminek a beépítését, ami elsô királyunké volt. A görög koronát *Oberschall nôi koronának (*I. Géza felesége, a bizánci Szünadéné jelvényének), míg *Györffy György Géza herceg koronájának, ugyanakkor *Boekler 1956-os művében késô középkori, legkésôbb 1440-ben készült tárgynak tartja, kivéve a zománcképeket, tagadva a nôi korona-elméletet.

 

*Deér József a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy a görög korona csak a latin koronával való egyesítése után lett uralkodói fejék, elôtte *III. Béla király felesége, *Antiochiai Anna magyar ötvösök által készített koronája volt.

 

*Dümmerth Dezsô 1977-es könyvében feltételezi, hogy *Szent István koronaabroncsa és a görög korona abroncsa azonos lehet. A finomabb művű bizánci zománcokat pedig azért vették le egy másik görög koronáról, hogy az eredetileg elsô királyunk fejét övezô koronára helyezzék. Mivel mások késôbbinek állítják a görög korona abroncsát, ez a feltevés bizonyításra vár.

 

Térjünk vissza az 1981. szeptember 22–24-i tudományos ülésszakra. A korona sorsát érintô döntések mértéktartóak voltak. Mellôzték a korona szétszedését, besugárzását, forrasztásainak megbolygatását, a folyamatos állapotfigyelés mellett döntve.

 

A koronázási palást sötét helyre tétele a legkisebb elvárható óvintézkedés volt. A korona légüres térbe helyezését vagy más különleges kezelését nem tartották indokoltnak.

 

Kovács Éva a koronáról folytatott újabb kutatási eredményeket összefoglalva elôadta, hogy a latin korona valamely négyágú tárgy lehetett a román korból. Ezt forrasztották a korona tetején látható *pantokrátor-lemezhez.

 

*Györffy György és *Váczy Péter a görög koronáról hozott bizonyítékokat, amellett érvelve, hogy ez *I. Gézáé volt, s ez lett a Szent Korona alapja.

 

Az ülésszakon – más tudományos eszköztárral – megismétlôdtek a korábban már kifejtett álláspontok, azzal a lényeges eltéréssel, hogy az elsöprô többség szerint a Szent Korona nem ékesítette államalapító szent királyunk fejét, mert ekkor még nem léte*zett; a két koronarész egyesítése a XI. századtól a XV. századig történhetett, szerzônként más-más idôpont melletti érveléssel ezen idôtartamon belül.

 

Vannak azonban egyesek által “fattyúhajtások”-nak nevezett, tudományos elemzô kriti*kában méltatlanul nem részesített – mert a hagyományos történészi-művészettörténészi szemléletmódtól és világlátástól gyökeresen eltérô – tudományos eredmények és ezekre épülô nézetrendszerek, amelyek vázlatos ismertetésbôl sem hagyhatók ki, mint egy jövendô szintézis mellôzhetetlenül mérlegelést igénylô elemei.

 

Az egyik ilyen jellegzetes irányzat a fizikus *Ferencz Csaba és társai nevéhez fűzôdik, markáns természettudományos alapokon álló, fantáziadús elméletként illetve hipotézisként.

 

A másik, ehhez szellemiségében közelálló, ötvösművészeti alapo­zott­sá­gú, teológiai, ôstörténeti utalásokban gazdag, szuverén hipotézis a *Csomor Lajos és társai által képviselt nézetrendszer. Csomor Lajos és *Ferencz Csaba meghatározó egyéniségei ennek az irányzatnak.

 

Eredményeiket a hagyományos tudományossághoz érthetô módon kapcsolódó *Bertényi Iván és az új eredményeket nagy meggyôzôdéssel, összegezôen, a katolikus teológia szemléletmódját felhasználva tolmácsoló *Molnárfi Tibor összefoglalása nyomán ismertetjük.

 

 

 

“F. és tsai” szigorú kutatási követelményt követtek. A Koronát, mivel nyersanyagból készült vég-termék, tudatos, átgondolt munkával létrehozott műnek tekintették, amelynek szükségképpen “szerkezete” van, amely ép­pen ezért vizsgálható. Megállapításaikat a) a tények, b) a levonható következtetések, c) a felvethetô lehetôségek (hipotézisek) kategóriájába sorolták.

 

A tények közül a legfontosabb megállapítás a KORONA SZERKEZETÉRE vonatkozott. Kiderült, hogy a Szent Korona egészét, úgy ahogy van, EGYETLEN MÉRTÉKEGYSÉG jellemzi. A mértékegység az angol hüvelyk (inch), amelynek értéke 25,4 mm. Ez a mértékegység AZONOS A FELSÔ PÁNTOKRÁTOR kép, továbbá az ALSÓ (ABRONCSON LÉVÔ) JÉZUS KÉP TRÓNUSÁNAK SZÉLESSÉGÉVEL, az 1 HÜVELYKKEL.

 

MINDEN MÉRET KIVÉTEL NÉLKÜL EGÉSZ SZÁM. “Két hüvelyk az ABRONCS magassága, a PÁNTOK SZÉLESSÉGE, a ferdén álló KERESZT (függôleges) magassága, a FELSÔ, négyzet alakú PÁN­TOK­RÁ­TOR kép oldalhossza, a homlokzati *PANTOKRÁTOR kép szélessége, magassága, az ABRONCSON a két kis gyöngyökbôl álló gyöngysort rögzítô FÜLEK TÁVOLSÁGA, a 8 APOSTOLKÉP MAGASSÁGA, az abroncson a nyolc nagy ékkövet tartalmazó mezô szélessége, azaz két kép távolsága… A hagyományosan corona graeca-nak és corona latinának nevezett részeken ezek a két hüvelykes méretek a gyártáskor véglegesen kialakított méretek. MÁR ENNEK ALAPJÁN LEHETETLENNEK KELL NYILVÁNÍTANI A RÉGEBBI hipotézist, miszerint a Korona KÉT RÉSZE egymástól függetlenül, nem egymáshoz készült… Ha viszont… a Korona egységesen tervezett, akkor az egyetlen tervet A TELJES KORONÁN RÉSZLETEIBEN IS MEG KELL TALÁLJUK következetesen és hiánytalanul… Szembôl nézve az abroncs magassága két hüvelyk, a “corona latina” magassága az abroncstól mérve 3 (három) hüvelyk, a korona teljes magassága 5 hüvelyk és a szembôl nézeti átmérô 8 hüvelyk. Ezek pedig… (a XIII. század óta *Fibonacci-ról elnevezett) számsorozat tagjai, amelyek az “aranymetszést” definiálják, az egymásutáni tagok hányadosának határértékeként. A szereplô számok 1, 1, 2, 3, 5, 8. A következô tag (5+8=) 13 lenne s érdekes, hogy az abroncson éppen 13 rögzítô fül tartja – egymástól 2 hüvelyk távolságra – a kis gyöngyök mindegyik sorát, azaz a kerület 13×2=26 hüvelyk. Ezt a rendet KÜLÖN-KÜLÖN egyik rész se tartalmazza, a 3 és az 5 ugyanis az EGYÜTTESÜKNEK – ÉS CSAK AZ EGYÜTTESÜKNEK – a sajátja.” “A Koronán tehát egy szigorú, következetes REND tűnik a szemünk elé. A rend az arányokban az aranymetszést valósítja meg.”322 – 67–69.

 

 

 

A korona egyetlen szerkezetként való elkészítésérôl állapítják meg Csomor Lajos és munkatársai:

 

 

 

“Technológiai vizsgálat igazolja, hogy a kereszt felrögzítésére készült lyukat elôbb kifúrták a lemezen, majd felperemezték a lyuk szélét és ebbe helyezték a keresztet. A lyuk pereme körül nem zománcoztak be egy gyűrű alakú részt, a zománclemezeket pedig a pánton lezárták, sôt a *PANTO­KRÁ­­TOR ruharedôi e gyűrű körül elfordulnak eredeti irányuktól, vagyis a zománcozást AZ ELÔRE ELTERVEZETT FELTÉTELEK FIGYELEMBEVÉTELÉVEL VÉGEZTÉK.

 

A kereszt tervezettségébôl az is következik, hogy – függetlenül attól: íves volt-e eredendôen a pánt– könyvtábla nem lehetett semmiképpen, hiszen közepébôl merôlegesen kiállt volna a kereszt, mintegy 6 cm magasan, vagyis a könyv kezelhetetlen lett volna.

 

A pántok csak 8 képet tartalmazhattak.

 

A keresztpánt készítésekor – elôször a zárólemez, felsô *Pantokrátorkép tartólemeze készült el, majd az alá csúsztatták négy oldalról a pántok felsô végeit, amit odaszegeltek és odaforrasztottak. Ezt követte a képek (nyolc apostolkép) foglalatainak, az eltervezett kövek, filigránok, gyöngyök foglalatainak pántra helyezése. HA TEHÁT nem nyolc, hanem minden pánt egy képpel több lett volna (hogy 12 apostol legyen), akkor azt késôbb, az abroncshoz erôsítés elôtt le kellett volna vágni, a végeken pedig láthatóak lennének ezeknek a foglalatoknak a maradványai. Ezenkívül a pántokon a képek helyét (felülrôl nézve) behorpasztották.

 

Végül: amikor bevilágítottak a keresztpánt és az abroncs közé, szemmel is láthatták a keresztpántot lezáró gyöngydrótokat, amelyek ott helyezkedtek el az alsó keresztpánt SZÉLÉTÔL A SZÉLÉIG. Ide tehát több kép nem kerülhetett. Az is megállapítható volt, hogy ez a lezárás mind a négy alsó pánton megtalálható és kitapintható. A záró gyöngydrótok az alkalmazott többivel azonos minôségű és felforrasztása azokkal egyidôs. “Ez pedig azt jelenti, hogy a keresztpántot nyolc apostol képpel és egy *Pantokrátor képpel tervezték és készítették. Soha nem volt rajta a majd kétszáz esztendeig eltávolítottnak vélt másik négy apostol képe… Felmerülhet azonban a kérdés, hogy nem vághatták-e le a négy apostol képet a pántok FELSÔ végérôl. A keresztpánt tervszerű készítésének jele a felsô négy apostolkép gyöngydrót keretezése is, ugyanis a nagynégyzet alakú lemez keretezô gyöngydrótja EGYBEN A NÉGY FELSÔ apostolkép felsô gyöngydrótja. Ezeket a képfoglalatokat (a négy apostol kép befoglalását) ELEVE úgy készítették, hogy a felsô szélükre nem forrasztottak keretezô gyöngydrótot, mert a készítô aranyművesek tudták, hogy a négyzet keretezô gyöngydrótja találkozni fog e foglalatok felsô szélével. Ez tehát azt jelenti, hogy a pántoknak nemcsak az alsó végeit, hanem a FELSÔKET is gondosan megtervezték. Innen sem vághatták le az apostolképeket.”107 – 52-53.

 

 

 

*Beöthy Mihály, *Fehér András, *Ferencz Csaba és *Ferenczné Árkos Ilona nézeteire *Pap Gábor művészettörténész is hatással volt. Sarkalatos megállapításuk szerint a korona szembenézeti, oldalnézeti, továbbá a ferdén álló kereszt csúcsától a függôk átlagos hosszáig szemlélt méretei az aranymetszés szabályai szerint tagolódást mutatnak. A “kisebbik rész úgy aránylik a nagyobbik részhez, mint a nagyobbik rész az egészhez” szabályát, az “aranyarányt” (aranymetszést) írták le.

 

Másik megállapításuk szerint a korona tetején álló kereszt dôlésszöge hozzávetôlegesen megegyezik a földtengely és az égi egyenlítô hajlásszögével, amint ezt 1975-ben *Bosnyák Sándor már felvetette.

 

Végkövetkeztetésük: a kor világszemlélete, kozmológiája jelen van a Szent Koronában! Mindebbôl következik okfejtésük szerint, hogy a korona nem több különbözô korú alkotóelembôl tevôdik össze, hanem azt az 1000. év körül egyszerre készítették.

 

 

 

“A hagyományos nézetet vallókkal szemben a koronát szintén megvizsgáló aranyművesek egy csoportja – *Csomor Lajos, *Csontos Béla, *Ludvigh Rezsô és *Poór Magdolna – több fontos kérdésben támogatta a mérnökök felfogását. Ôk is megfigyelték az aranymetszés szabályának a követését s azt is vélelmezik, hogy az abroncs és a keresztpánt tudatos tervezéssel, együtt készült. A mérnökökkel szemben azonban, akik úgy vélekednek, hogy (a világ koronái sorában egyébként páratlan módon) a korona csúcsán álló kereszt eleve ferdére készült, az aranyművesek elfogadják a hagyományos álláspontot; szerintük a kereszt eredetileg egyenesen állt, s csak az utólagos erôs feszítô mozgás következtében dôlt meg. (Ez egyébként érthetô is, hiszen a kereszt dôlésszögének az égi egyenlítô hajlásszögével való megközelítô stabilizálása a véletlen, azaz a XX. századi forrasztás műve.) A Dukász-kép foglalata tetején egy nagyobb alkotórész letépésének a nyomát vélik felfedezni. Már a régebbi szakirodalom foglalkozott egy olyan híradással, miszerint 1551-ben, amikor *Izabella királyné átadta *Ferdinánd királynak (1526–1564), illetve megbízottainak a koronázási jelvényeket, a koronáról letört egy keresztet. Fia, *János Zsigmond állítólag egész életében a mellén viselte ezt a keresztet, »mert akinél a kereszt van, ahhoz visszakerülnek a hiányzó részek is, melyek a kereszt hatalmának alávetve hozzá tartoznak«. Az eddigi kutatók – amennyiben egyáltalán hitelt adtak a vonatkozó utalásoknak – arra gondoltak, hogy a koronát a csúcsán álló kereszttôl fosztották meg, s az így 1551-ben leszerelt kereszt helyébe került a ma ferdén álló. Az aranyművesek által feltételezett elképzelés azonban, miszerint a letört dísz a Dukász-foglalat tetején állhatott, lehetôvé teszi a kereszt letörésére vonatkozó híradás elfogadása mellett is annak a vélelmezését, hogy a korona csúcsán álló kereszt a XVI. századnál jóval korábbi idôbôl is ránk maradhatott.

 

Miután Csomorék megfigyelték, hogy az alsó koronapánton található Dukász Mihály, *Konstantin és *Géza zománclemezei nem illenek be pontosan a foglalatukba, azt a következtetést vonták le, hogy eredetileg más képek voltak a helyükben. Minthogy pedig a mérnök-kutatókhoz hasonlóan ôk is azon a véleményen vannak, hogy a korona egységesen tervezett és kivitelezett aranyműves mű, datálása korábbi is lehet a XI. század harmadik negyedénél. A Magyar Televíziónak adott interjújában, illetve a História című folyóirat hasábjain *Csomor Lajos úgy vélekedett, hogy a technológiai összehasonlító vizsgálatok alapján a teljes korona 750 és 1000 között készülhetett, azaz amikor *Szent István élt, a korona már megvolt. *Ferencz Csaba pedig mindehhez hozzátette: nem zárható ki, hogy a korona *Szent Istváné lehetett, ezt újra meg kell vizsgálni.

 

A művészettörténészek és a Szent Koronát késôbbre datáló kutatók véleményétôl eltérô felfogását Csomor Lajos önállóan megjelent könyvekben, újság-, illetve folyóiratcikkekben s különbözô emigráns szervezetek vendégeként nyugati körútjain tartott elôadásokban ismertette. Felfokozott népszerűsítô és “média”-tevékenységének köszönhetôen nézetei csakhamar ismertebbé váltak, mint bármely más korona-kutató felfogása.

 

Csomor szerint a Szent Korona (a három említett zománctábla kivételével) már *Szent Istváné is lehetett, sôt még régebbi.

 

Csomor újabb munkáiban is azt a felfogást vallja, hogy a három korjelölô képet kicserélték, foglalataikat utólagosan hajtogatták. *Géza képe nem fért be a foglalatba, ezért a képbôl levágtak (szimmetriatengelye balra csúszott), emellett a foglalat peremét simán ráhajtották a képre.

 

…A művészettörténészek 1986-os kritikájában felhozott érvek ellenére *Csomor Lajos és több követôje továbbra is kitart a Szent Korona összeállításának a feltételezése mellett. A *Révai Péter könyvének elsô kiadásában szereplô *Szűz Mária-kép megcsonkított párját, sôt magát a képet véli felfedezni Csomor a Tbilisziben ôrzött *Khakhuli triptichon táblácskáján, amely­rôl megállapítja, kiegészítése esetén olyan magas és széles *Szűz Mária-kép nyerhetô, amilyet a magyar Szent Koronáról leszereltek. (Azóta *Nyáry Éva személyében már művész is akadt, aki kiegészítette s kiállításokon a Szent Korona zománctábláiról készült festményeivel együtt szerepelteti ezt a Mária-képet.) Felfogása támogatására Csomor logikai érvet is felhoz: «akárhogy is van, logikus dolog elképzelni, hogy a magyar királyok beavatási koronáján – egyben a magyar állam jelképén – ott kellett hogy legyen annak a Szűz Máriának a képe, akire az országot bízták.«

 

…Csomor Lajos nyomán a Szent Koronát az ezredforduló elé datáló aacheni pap szerzô, *Szigeti István hatvanoldalas füzetet szentelt a Szent Korona titkának. Számmisztikával foglalkozó fejtegetések nyomán azzal a meglepô bejelentéssel »ajándékozza meg« az olvasót, hogy a magyar Szent Koronával koronázták császárrá *Nagy Károlyt (768–814). Konkrét koronát nem említô adatokkal próbálja alátámasztani fejtegetéseit; ezek szerint koronánkat Károly vagy zsákmányolta az avaroktól, vagy valamelyik avar kagántól (hódoló) ajándékként kapta. Amikor Rómában eljátszotta, hogy *III. Leó pápa »ráerôszakolta« a koronázást, a magával vitt három nemesfém aszta*lka egyikére helyezte a koronát, hogy a pápának csak utána kelljen nyúlnia, s könnyen az ô (Károly) fejére tehesse. Az avaroktól való kincsszerzés dátumaként 796-ot említi, amikor *Erich friauli herceg tizenöt szekér aranyat és ezüstöt zsákmányolt s ezt Aachenbe vitte. De ugyanazon évben *Nagy Tundum kagán hódoló úton járt Aachenben – ô is vihette a koronát. Szigeti szerint *Nagy Károly a császárkoronázást követôen visszavitte magával koronánkat Aachenbe. Fia és utóda, *Jámbor Lajos (814–840) szintén ezzel a koronával koronázta meg magát Károly parancsára, majd Nagy Károlyt a Szent Koronával a fején temették el. *III. Ottó 1000-ben felnyitotta *Nagy Károly sírját, »Károly-ereklyeként« magához vette annak mellkeresztjét és egyik fogát, de a források nem említik, hogy a koronát is elvette volna. Ezt az »apróságot« Szigeti a*zzal hidalja át, hogy a korona, jogar stb. említése már kimerítette volna egy sírrablás tényét, de hogy mégis elvitte, onnan tudjuk, hogy 1165-ben, a sír második feltárásakor a korona és a jogar már nem volt a sírban. Ottó Rómába ment, ott átadta a koronát a pápának (Szigeti erre sem id*éz forrást), a pápától került azután *Szent Istvánhoz, akit 1000-ben megkoronáztak vele… De megismerhetjük a korona 796 elôtti történetét is Szigeti munkájából: a koronát *Világosító Szent Gergely tervezte *III. Tiridates (294–324 k.) örmény királynak, aki hosszú betegségébôl felgyógyulva kiengedte a szentet börtönébôl s 301-ben udvartartásával megkeresztelkedett. A Szent Korona 304 és 308 között készülhetett. (A koronán szereplô *Szent Kozma és *Damján 303-ban szenvedett vértanúhalált.) 454-ben Avarairnál a Szasszanidák legyôzték az örményeket, a korona ezután “valahogy” avar kézre került.

 

…*Szigeti István füzetéhez *Csomor Lajos ugyancsak A Szent Korona titka címmel a Szent Korona szerkezeti, művészettörténeti és államjogi eredetét taglaló könyv vázlatát csatolta. Ebben jórészt megismétli korábbi tételeit *Szent István egységes (a három korjelölô zománctábla nélküli) koronájáról s átveszi Szigeti István avar-elképzelését: koronánkat az avar kagánok kincstárából rabolták el 795–796-ban. Ezt követôen azonban okfejtése elválik Szigeti Istvánétól: a koronát olyan uralkodói ékszerkészlet részének tartja, amely egyaránt tartalmazott szkíta-hun-avar, valamint keresztény jelképekkel készített darabokat. Az ékszerkészlet (beleértve a magyar koronázási jogart is) szerinte belsô-ázsiai, iráni és mezopotámiai eredetű, kaukázusi technikák felhasználásával készült, egy kaukázusi keresztény hun ötvösműhelyben. Zománcképei tanúsága szerint a Szent Koronát valószínűleg a *Krisztus utáni IV. században állították össze, egy kaukázusi keresztény hun uralkodónak, megrendelôje Katter hun király lehetett. A *Geo­bitzász-kép kaukázusi volta, Csomor szerint, bizonyítja, hogy koronánk a VI. században *Gordás kaukázusi hun király birtokában volt. …Így a magyar Szent Korona a keresztény csodaszarvas, Isten küldötte és Isten földi képviselôje. Mint ilyen, szorosan kapcsolódik a magyarság történelmi szerepéhez és kárpát-medencei küldetéséhez, küldetéstudatához – mintegy megtestesítôje mindezeknek”. Végezetül tézisszerűen is közli Csomor, hogy koronánkon eredetileg *Szűz Máriának, valamint Raffael és Uriel arkangyaloknak a képe állott. “*Szűz Mária képe egyben a Szent Lélek ábrázolása is volt, és ezen felül volt a magyar Szent Koronán egy olyan »liliomos kereszt« is, amely kifejezetten a Szent Lélek jelképe. Ezzel tehát a magyar Szent Korona a Szentháromságot is megjelenítette, mivel a felsô *Pantok­rá­tor-kép az Atyát, az oromzati *Krisztus-kép pedig a Fiút ábrázolja.”58 – 46-56.

 

 

 

Számtalan bíráló és megbélyegzô észrevételt vontak fejükre ezek a szerzôk. Lássunk néhány szemelvényt!

 

“Amint az 1978 utáni legújabb hipotézisekbôl láthattuk, a korona létrejöttét legkorábbra, az ezredforduló elé datáló, az egész korona *Szent Istvánhoz kötését lehetségesnek tartó szerzôk felfogása szerint az összeillesztés problémája fel sem merül, hiszen – szerintük – koronánkat (esetleg néhány zománckép kivételével) rögtön mai alakjában alkották meg. Mint azonban *Váczy Péter rámutatott, az aranymetszés követelményeinek való megfelelés önmagában még nem bizonyítéka az egész korona egységes, egyszerre való megtervezésének, megalkotásának. Minthogy az aranymetszés szabályát a középkor ismerte és gyakorolta, vérében lehetett annak az ötvösmesternek is, aki a korona felsô, latin részét összeillesztette az alsó, görög résszel. Váczy szerint a görög koronarész három uralkodóalakja – az aranyművesek ismertetett felfogásával szemben – beletartozik az alsó koronaabroncson ábrázolt többi zománclemez sorába. *Konstantin zománcképének a kerete is ugyanabból az anyagból készült, mint a többi, négyzetes görög kép. Foglalata, a piros betűk formája is tökéletesen azonos a fekete színű feliratokéval. A Géza-kép kopottsága, zománc- és aranyszíne sem tér el lényegesen a görög sorozatképek jellemzô tulajdonságaitól. Végül Dukász Mihály képe is beilleszthetô a görög korona alakjainak sorába. *Váczy Péter nem alaptalanul hivatkozik arra, hogy ha a korona egyszerre, meghatározott terv szerint készült volna, magyarázatlan maradna a rajta alkalmazott csúnya szegecselési eljárás. De – a feliratok nyelvén kívül – különbözik a latin korona a görögtôl a díszítések alkalmazási módját, elhelyezését tekintve is. Így a korona egységes egészként való, korai datálását – miként számos más, a koronával kapcsolatos feltételezést – távolról sem lehet bizonyítottnak tekinteni.” 58 – 57.

 

“A mérnökök kozmológiai elmélete, a szakrális célokat szolgáló korona egyfajta csillagászati eszközként, naptárként való felfogása, e sorok írója szerint aligha képzelhetô el.”

 

“A tudományos… szakirodalom külföldön és hazánkban egyaránt el szokta utasítani az olyan próbálkozásokat, hogy különbözô kronológiai, mitikus elemeket vonjanak be az egyes konkrét szakmai kérdések megoldásába… idegenkednek a kutatók a számmisztikától, hiszen a számokat többféleképpen lehet csoportosítani, szorozni, osztani,…”

 

“Amennyire helyeselni lehet új műszerek (szemfenékvizsgáló tükör, gégetükör) bevezetését a kutatásokba, s így egyes, korábban nem létezett részletek ötvösszemmel való megfigyelését, annál inkább ’övön alulinak’ kell tekinteni… a személyeskedô hangvételű támadásokat, amelyekkel a nézeteit el nem fogadó művészettörténészeket a sajtó hasábjain Csomor illette.” 58 – 57.

 

 

 

*Marosi Ernô, *Kovács Éva és *Lovag Zsuzsa 1986-ban a “Művészettörténeti Értesítô”-ben *Csomor Lajos érvelésének ellenérveit foglalta össze.

 

*Marosi Ernô, követve az érdemes *Bogyai Tamást, barokk szóvirágnak tartja *Révay Péter koronaôr 1613-as leírását, amelyben a korona hátoldalán Szűz Máriát írja le, amibôl a korona bizonyos képeinek késôbbi kicserélése és ezáltal kormeghatározásra való alkalmatlansága következne.

 

*Lovag Zsuzsa a fizikusokat bírálja, mondván: a földtengely hajlásszögével nem lehet olyan korban operálni, amikor a tudomány nem ismerte a föld-tengely fogalmát. Rámutat, hogy a corona Graeca valamennyi zománcképe azonos színű, tehát egyazon műhelybôl került ki, vagyis nem cserélték ki ôket.

 

*Kovács Éva leírása szerint a korona alkotórészei eredeti formájukat ôrzik, ezeket nem hajlították, zománcaikat nem cserélték.

 

1989-ben *Bogyay Tamás a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség 1989-es konferenciáján, majd a *Mojzer Miklós emlékkönyvben érvelt a koronaabroncs és a keresztpánt utólagos összeillesztése mellett – a Csomor féle egyszerre való összeállítás ellen –, hivatkozva a két koronarész gyöngysorainak eltérô típusára és elôállítási módjára.

 

*Péri József ötvös a Korona Bizottságban folytatott technikai vizsgálatai nyomán a Szent Koronában nem egységesen megtervezett és elkészített koronát ír le.

 

Nem folytatjuk a latin és a görög korona összeillesztésével és az összeillesztés idôpontjának meghatározásával foglalkozó terjedelmes irodalom taglalását, csupán arra utalunk, hogy *Mátyás király (így a Thúróczy krónika) elôtt *Szent István elsô pénzein jelenik meg az ábrázolásokon a zárt magyar királyi korona.322 – 61

 

Nem szabad, hogy *Csomor Lajos és *Ferencz Csaba eredményei ellenhatásként a régi nézeteket meg merevítsék, hanem inkább gerjesztô, élesztô erejükre és szerepükre van nagy szükség. Bízzunk ebben! Bízzunk a szemléleti kalodáktól megszabaduló, elôítélettôl mentes új nemzedékben, amint bizakodnunk kell a Szent Korona megújuló szerepében és hivatásában.

 

Szent Koronánk titka megfejthetetlen maradt mindmáig, s nagy valószínűséggel nem lesz ez másként a jövôben sem. Hivatásának betöltéséhez, misztériumához hozzátartozik a titok. Hiszen amirôl szó van: arany és drágakô, gyöngy és zománckép, de nemcsak arany és drágakô, gyöngy és zománckép, hanem sokkal több: Magyarország Szent Koronája.

 

 

 

 

 

Miért Szent?*

 

 

 

Szólnunk kell a Szent Korona és a koronázási jelvények közjogilag kifogástalan elnevezésérôl.

 

A Szent Korona 1978-as hazatérte után *Bölöny József lényegretörôen és pontosan írta meg véleményét a Sacra regni corona című cikkében (nem­hiába volt külön rovata a Történelmi Szemlében a különbözô közjogi és terminusbeli, szóhasználati, idôpont-megjelölési hibák helyesbí­té­sé­re). Lássuk írásának idevágó részét:

 

 

 

“A Szent Korona

 

 

 

A közlemények általában “a magyar korona” hazaérkezésérôl, átadásáról, történelmi és műtörténeti múltjáról számolnak be, “a magyar királyi koronáról” beszélne*k. Csak *Nemeskürty István nevezi szent koronának (id. cikk) és *Szuhay-Havas Ervin a Népszabadság karácsonyi számában.

 

*Szent István koronájának ezt a “szent” jelzôjét azonban semmi okunk sincsen mellôzni, még akkor sem, vagy talán akkor a legkevésbé, ha ezt pusztán epitheton ornansnak, díszítô jelzônek tekintjük. Ezt a díszítô jelzôt ti. évezredes hagyomány fűzi a koronához, amely ezzel a jelzôvel vált “az ezeréves magyar államiság szimbólumává”.

 

Mit is jelent koronánknak ez a “szent” jelzôje? A magyar “szent”, a német “heilige”, az angol “holy”, a francia “sainte” jelzô kevés támpontot nyújt ennek tisztázásához. Nem kell azonban idegenben keresnünk a kérdés eldöntését, mert a múlt század derekáig hivatalosan használt hazai latin nyelvünk világosan különböztet ebben a kérdésben.

 

Nem a magyar “szent” és az idegen nyelvek hasonló jelzôinek elsôsorban megfelelô értelem szerint nevezi ti. koronánkat, nem “sancta corona” néven, hanem sacra coronának. Szentnek (sanctus, -a) nevezi az Istent, a katolikus egyház szentjeit, az Istennek tetszô személyeket és személyi fogalmakat. Sacer (sacra) jelzôt fűzött a szent, megszentelt tárgyakhoz, dolgokhoz. Ez a “szent” jelzô jóval tágabb körű amannál. Nem függ szentté avatástól, még csak vallási értelemben vett szentségtôl, Istennek tetszéstôl sem. A Szentatya (pápa) megszólítása Sancte Pater, az apostoli Szentszék (pápaság, római Curia) latin neve Sacra Sedes (Apostolica). A régebben “Ô szent felségének” is nevezett királyoknak ez a jelzôje latinul Sua Sacra­tis­si­ma Maiestas, mert sanctus (sanctissimus) csak kettô volt közülük: *Szent István és *Szent László.

 

A sacra corona nem egy szentnek nyilvánított, vallási fogalom, hanem a katolikus egyház által szentté avatott s a magyar nép által szentekként tisztelt nagy Árpád-házi királyainkon kívül a többi nagy királyunk által is viselt, általuk mintegy megszentelt, a hagyomány által szentnek (sacra) tekintett évezredes jelvénye a magyar államiságnak (az 1836: II. tc. “az ország szentséges koronájának ôrjeirôl” rendelkezik), nem az uralkodó (rex), hanem az ország (regnum), a magyar állam folyamatos fennállásának a jelképe. Nem sacra regum corona, hanem sacra regni corona.

 

Szentnek tekintik és nevezik már a XIII. század közepétôl (*IV. Béla többek között 1256-ban) a koronát, amely a király személyét is megszenteli. 1388-ban már a dalmáciai városok is “Magyarország szent koronája” iránti hűségüknek adnak kifejezést.

 

“A szent korona” ôrzésérôl rendelkezik már az 1464: II. tc. “az ország szent koronájának” ôrzésérôl az 1492: III. tc., az 1498: XXV. tc., az 1500: XXIII. tc., “Magyarország koronájáról” és a “Szent Koronáról” szól *Pe­ré­nyi Péter 1527. november 11-én elhangzott koronaôri esküje. Az 1655: XLV. tc. úgy rendelkezik, hogy a koronaôrök közül “legalább egyikük állandóan a szent korona mellett maradjon”, az 1715: XXXVIII. tc. az ország szent koronája ôrzésének helyérôl és ôrei megválasztásáról szól, az 1790: VI. tc. arról, hogy az ország szent koronája Budán ôriztessék, az 1867: VI. tc. “az ország szent koronája ôreinek megválasztásáról” stb.

 

A szent koronát tárgyalják természetesen a legújabban idegen nyelven megjelent munkák is, így *Patrick J. Kelleher: The Holy Crown of Hungary címmel (Róma, 1951), *Deér József: Die heilige Krone Ungarns címmel (Bécs, 1966), *Radvánszky Antal: Das Amt des Kronhüters in Staatsrecht und Geschichte Ungarns címmel (Mainz, 1972), *Bárányné Oberschall Magda: Die Sankt Stephans-Krone címmel (Bécs, 1974).

 

Anélkül, hogy ennek különösebb jelentôséget tulajdonítanánk, inkább csak az elnevezés megszakítatlan folytonosságának jellemzésére említjük meg, hogy az Új Magyar Lexikon 1961-ben megjelent 4. kötetének korona szócikke is a szent koronára utal és az 1962-ben kiadott 6. kötete tartalmazza a Szent Korona szócikket, amely szerint “Szent Korona: a magyar királyi korona neve *I. István szentté avatása (1083) óta.”

 

 

 

A koronázási jelvények

 

 

 

Amint a koronát ôsidôktôl – ha talán nem is éppen István király szentté avatásától – szent koronának nevezték, úgy nevezik 1928-ig úgyszólván kizárólag, és azóta is koronázási jelvényeknek – az 1928: XXV. tc. erôsen kifogásolható utólagos szóhasználatával – “a hozzátartozó drágaságokat”, bár még a miniszteri indokolása is azt állapítja meg, hogy “A korona és a többi koronázási jelvények (kiemelés tôlem B. J.) gondviselésére elsôsorban az ország koronaôrei hivatottak.” A “drágaságok” a latin szövegekben elôforduló “clenodia” szolgai fordítása. A javaslat eredeti helyes szóhasználatával szemben csak a képviselôházi bizottság javasolta, hogy a törvényjavaslat címének és egész szövegének “koronázási jelvények” kifejezései helyébe “a hozzátartozó drágaságok” szavak tétessenek.

 

Még inkább kifogásolható az a szóhasználat, mellyel a koronázási jelvényeket a szent korona mostan történt átadásával kapcsolatban is többnyire “koronázási ékszereknek” vagy “koronaékszereknek” nevezik. “*Szent István koronáját és a koronázási ékszereket” említi a magyar-amerikai közös közlemény 1977. december 15-én, kijavítás helyett átvette a hibát *Ber­té­nyi Iván a Magyar Hírlap december 18-i számában közölt Koronázási ékszereink című cikkének már a címében is. Melyiket nevezhetjük vajon ékszernek a koronázási jelvények közül? A királyi palást ruhadarab (kisebb hibáit a koronázás elôtt a királyné szokta kijavítani); *Szent István kardja fegyver; a királyi pálca (a különleges alakú és hosszúságú jogar helyesebb neve) épp oly kevéssé ékszer, mint ahogy nem az pl. a marsallbot; az országalma lenne ékszer, melyet csak kézben lehet tartani?

 

Koronaékszerekrôl és koronázási ékszerekrôl beszélnek pedig többnyire a január 6-i ismertetések, vezércikkek, hivatalos közlemények, az ünnepség alkalmával maga *Cyrus Vance és *Apró Antal.

 

A koronázási jelvények egyike sem ékszer, hanem a királyi hatalom jelvényei, melyekkel a nemzet övezte fel a megkoronázott és ezzel teljes jogúvá vált királyát. Ezért latinul clenodia regni néven is nevezték ôket, ami nyilvánvalóan az ország jelvényeit jelenti, nem pedig “az ország ékszereit”.

 

A koronázási jelvényekhez sorolható távolabbról még az esztergomi kincstárban ôrzött három kereszt: a kettôs kereszt, az eskükereszt és a kiskereszt, az ún. pax vagy pacificale.

 

A koronázási jelvényviselôk az alábbi sorrendben következtek:

 

1. a fôkamarásmester az eskükereszttel;

 

2. a fôpohárnokmester *Szent István kardjával;

 

3. a tárnokmester a paxszal, vagyis kiskereszttel;

 

4. a horvát bán az országalmával;

 

5. az országbíró a jogarral;

 

6. a nádor, illetôleg az országgyűlésnek a nádori teendôkkel megbízott választottja a szent koronával.

 

Távolabbról: a nádort, illetve nádorhelyettest követô király elôtt oldalvást haladt jobbról

 

a rangban legfiatalabb püspök a kettôs kereszttel (apostoli kereszttel), balról a fôlovászmester az ország kivont kardjával.

 

A koronázási ünnepélyeken az országgyűlés mindkét házának vegyes küldöttsége által készített és mint hiteles leírást, jegyzôkönyvileg az országgyűlés elé terjesztett leírásai országos jelvényeknek is nevezték a koronázási jelvényeket, a korábbi clenodia regni szóhasználatnak megfelelôen.

 

Az 1608. évi koronázás elôtti IV. tc. az ország koronájáról “és ennek a régi jelvényeirôl” (a latin szövegben: clenodia) rendelkezik; a koronázás utáni XVI. tc. a koronáról “a lajstromba foglalt összes jelvényekkel együtt”; az 1715: XXXVIII. tc. azt határozza, hogy az ország szent koronája a hozzá tartozókkal együtt (cum suis accessoriis) Magyarországon ôriztessék.”87 – 356-357.

 

Ezek a sorok magukért beszélnek, egyesítve a jogászi szakszerűséget és pontosságot a történelmi szemlélettel és módszerrel.

 

 

 

 

 

Mária Országa*

 

 

 

“Regnum Marianum (a.m. Mária Országa), Magyarországnak *Szent László óta szokásos katolikus megjelölése; kiinduló pontja *Szent István király országfelajánlása Szűz Máriának, halála elôtt. A királyság elsô századaiban meglévô tisztelet (Máriás pénzek, zászlók, templomok, költemények, legendák) a barokk-korszakban a jezsuiták vezetésével érte el tetôpontját a nevelésben, ekkor alakultak az elsô Mária-kongregációk” (katolikus hitbuzgalmi egyesületek. A szerzô megjegyzése.) Így szól az 1941-ben megjelent Új Idôk lexikona, míg a század elején megjelent legjobb magyar tárgyú lexikonnak, a Pallasnak nincsen ilyen címszava.

 

A komunista önkényuralom korszakának 1961-es ismerettára, az Új Magyar Lexikon pedig így említi: “Az ellenreformáció idején (fôleg a 18. sz.-ban) a jezsuiták által kidolgozott állameszme, amely szerint Magyarországot I. István Szűz Máriának ajánlotta fel, aki így az ország védnöke, sôt tulajdonképpeni uralkodója lett. Erre alapították egyrészt a katolikus vallás egyeduralmi igényét, másrészt a királyi hatalom természetfelettiségét. A ~ eszméjében az ellenreformációs Habsburg abszolutizmus és a magyar feudális uralkodó osztály szövetsége jutott kifejezésre. Az ellenforradalmi Horthy-rendszer idején újból felelevenítették.”

 

Már ennyibôl is látható, mennyire más-más nézôpontból vizsgálható, világnézeti beállítottságtól függôen különbözôképpen megítélhetô eszmérôl van szó. Némi történelmi és közjogi érzékkel azonnal tudható: kivételesen jelentôs ez a tanítás mind vallási, mind nemzeti szempontból.

 

A Regnum Marianum, mint kifejlett eszme, a XVII. században jelenik meg *Istvánffy, *Pázmány, *Kopcsányi, *Inchoffer műveiben, támaszkodva a magyar király külsô hatalmaktól, de a rendektôl való függetlenségét kifejezô Patrona Hungariae eszme tételeire, amely szerint a magyar királyok és az ország az istenanya különös védelmét élvezik, mióta *Szent István felajánlotta országát a Szent Szűznek.

 

A kérdés tanulmányozásának kulcsa *dr. Máriás István 1943-ban megjelent “Nagyasszonyunk, hazánk reménye. A szentistváni állameszme koronája” című műve308; *Németh László: A Regnum Marianum állameszme című tanulmánya 1940-bôl336/a; és *Waczulik Margit: A magyar barokk vallásos nemzeti öntudatának kialakulása című írása 1942-bôl451.

 

Eredeti, hivatkozásokban igen gazdag, katolikus szemléletű tanulmányok *Molnárfi Tibor írásai (“A korona”, vagy “Alkotmányozás a Szentkorona-Tan (-Elmélet) függvényében” című a kilencvenes évekbôl).323,324

 

*Németh László, aki nem azonos a “Minôség forradalma” írójával, részletes tanulmányában rámutat, egyetértve más szerzôkkel: “a magyarság megtérésekor az ôsi istenasszony kultusza elôsegítette a keresztény értelemben vett Istenanya, a Boldogságos Szűz kiválasztását”. “A magyar katolikus megújulás Máriatisztelete a magyar lélek idôszerű igényeinek megfelelôen sajátos, normatív jelleget öltött. Néha más népeknél is találunk a Máriatiszteletben nemzeti színt, de ez nem szilárdult ki olyan formában, mint a magyar Regnum Marianum.”

 

Megemlíti a legendát, ahol a Szent Szűz tervében “*Géza fejedelem születendô gyermeke viszi majd a fôszerepet. A legenda… szerint a Szent Szűz megjelenik Gézának, és figyelmezteti a születendô gyermek hivatására.”

 

A protestáns *Heltai Gáspárnál *Szűz Mária helyébe – a *Hartvik-legendát követô *Bonfini szövegének magyar fordításában – maga az Isten lépett.

 

Hazánk és nemzetünk “természetjogon” a Szent Szűz oltalma alatt állott minden idôben, mondja a szerzô, majd így folytatja: “… az or­szág­fel­ajánlás lett a végsô és legjelentôségesebb, mondhatnók, jogi szerzôdés a Bol­dogasszony és a magyarság között”.

 

A Németh által idézett *Szekfű szerint Heltainál így beszél *Szent István fôembereihez: “Én Magyarországot ajánlottam már régen az *Szűz Mária Asszonyunknak, és azt választottam patrónának az magyarnak és az ô nevére verettem az magyaroknak pénzét. Ez okáért állhatatos szóval szolgáljatok mindnyájan asszonyunknak. És ha valami veszedelem akarna jönni rátok, Ô az palástjával befedezi és megoltalmazza Magyarországot, mert Ô Patrona Hungariae”.

 

Említi Németh – a katolikus-protestáns ellentét jellemzésére – *Magyari István könyvét, amely 1602-ben a pápistákat újítóknak nevezi, akik bevezették többek közt “az Boldogasszony és több Szentek ünnepe ülését”. Kimondja a bálványozás bűnét, amelyért az Úristen ostorozza a magyarságot.

 

Lássuk, hogyan ír a szerzô:

 

“A Mária-tisztelet *Szent István lelki életét és kormányzó tevékenységét egyaránt áthatotta. Legrégibb élettörténete, a Legenda Maior elbeszéli, hogy a szent király a lázadó *Koppány ellen a Szent Szűz nevében kélt harcra, Konrád támadása ellen is Máriához folyamodott segítségért, de éppenígy a Szent Szűz nevében bocsátott meg a személyét ért bántalmakért. Kitetszik *Mária-tisztelete az Isten anyjának ajánlott egyházmegyék

és monostorok nagy számából is. Hogy a keresztény magyarság nagy családját Mária személyéhez kapcsolja, népét haereditas Mariae, familia Ma­riana kifejezésekkel, a Szent Szűz házanépének és örökségének szerette nevezni.

 

Ez a törekvése különösen akkor nyilatkozott meg magasztos formában, amikor a kereszténység zsenge palántáját és a magyar királyságot *Szent Imre váratlan halála folytán megfelelô utód nélkül kellett elhagynia. A bizonytalanság hullámai közt mint egyedül biztos menedékhez, a Boldogságos Szűzhöz folyamodott: “Egek Királynéja, – esdekel fel hozzá – a Te pártfogásodra bízom utolsó imámmal a szent Egyház püspökeit és papságát, a királyság fôembereit és a népet”.

 

A magyarság és a Szent Szűz között fennálló bensôséges viszonynak elsô letéteményese tehát *Szent István király. A késôbbi idôk folyamán is mint az elsô rex Marianus szerepelt a magyarság kegyeletében. Éppen azért, mert mélységes hitével, államférfiúi bölcsességével, népe lelkének ismeretével, a helyzet világos átlátásával oly eszményi és szilárd államot hozott létre, továbbá államát a külsô és belsô ellenséggel szemben hadvezéri rátermettségével meg tudta védeni, a következô századok folyamán eszményképként állt utódai elôtt. Az eszményi állama a Boldogságos Szűz különös védelme alatt álló magyar királyság volt, melynek kötelékében a keresztény magyar nép az erkölcsi tökéletesedés útján haladva érheti el a földi jólét és az égi boldogság jutalmát. Ez az ideál, amely elôbb mint jámbor elgondolás, majd mint állameszme jelentkezett, gyökerét alkotja a századok folyamán kialakult *Regnum Marianumnak. Középkori királyaink, amint egyebekben, úgy ebben is *Szent Istvánt állították eszményként maguk elé.

 

*Szent László a középkori lovag eszménye, templomok építésében, püspökségek, apátságok alapításában az elsô szent király művének betetôzôje, egyben *Szűz Mária választott vitéze is, a középkori Regnum Marianum másik jelentôs királyi személye.

 

A magyar középkori máriás kultusz szempontjából felemlíthetô a szabolcsi zsinat, amely a Szent Szűz tiszteletére három ünnepet rendelt, Gyertyaszentelôt, Nagyboldogasszonyt, Kisasszony napját, amelyet *Fulbert, chartresi püspök, *Szent István kortársa terjesztett el a nyugati országokban. *Géza, *Szent László és *Kálmán királyok ideje még a clunyi reform behatását észlelteti. Kálmán kora a máriás történelem során azért is bír különös jelentôséggel, mert a Hartvik-féle legenda e korban íródott és lett *Szent István Mária-tiszteletének kikerekített leírása, amelyre a késôbbi idôk folyamán oly gyakran történt hivatkozás.”

 

…Az országfelajánlást tehát a barokk katolikus világ jogi ténynek, szerzôdésnek fogta fel, amelyben a szerzôdô felek az Istenanya, illetôleg a magyarság. A nemzetet *Szent István képviselte. Az elgondolás szerint mindegyik szerzôdô félre jogok és kötelességek hárultak. Amikor *Szent István országát, ifjú keresztény nemzetét és Koronáját Máriának felajánlotta, a Koronával együtt átadott minden uralkodói jogot, amelyet a Szent Korona e kor elgondolása szerint magában egyesített. A Boldogságos Szent Szűz valóságos királynô, sôt több lett mint királynô a hívô magyar szemében. Jogot nyert a magyarság minden ügyének intézésére, még a király személyének megválasztására is, amint késôbb látni fogjuk. A nagyhatalmú Szűz, akit szent Fia megdicsôített és maga mellé trónra helyezett, oly hatalommal rendelkezett, hogy képes volt országát kormányozni.”336/a – 223-230.

 

*Szekfű Gyula az ötkötetes Magyar Történetben elsorolja a Regnum Marianum öt jogi alapelvét, úgy mint

 

– a király csak katholikus lehet,

 

– a király a fôurak tanácsa segítségével uralkodjék,

 

– a király az országban tartózkodjék,

 

– a király az országot szabadságban tartsa meg,

 

– a király esküt tegyen az alkotmányra.195 – IV. kötet-376.

 

Ez a magyar történelem optimista, öntudatot adó szemlélete. “A királyi hatalmat is elismerô rendi szellem, vallásos érzés, s a mai ideáloknak a múltba való visszavetítése… teszik együttvéve a Regnum Marianum országának közjogi tartalmát.” 195 – IV. kötet-374.

 

Ez a tan a királyi hatalom mérséklését, a nyugaton már meglévô abszolutizmus elhárítását is szolgálta a *Szent Ágoston-i Civitas Dei felélesztésével, felújításával hirdetve olyan körülményeket, amelyek közepette a Ci­vi­tas Dei (Isten országa) polgárai könnyen elérhetik az örök boldogságot.

 

Nem feledkezhetünk meg a Regnum Marianum népérôl, amelyet a jogi vonatkozások nemigen foglalkoztattak, hiszen a jobbágyságnak nem voltak jogai a rendi állam irányításában.

 

A vallásos népi lélek, a maga alacsonyabb gyermeki műveltségével és sajátos világlátásával átélt egy sajátos Mária élményt, a máriás ország eszmevilágát. Ezt a világlátást erôsítette a török pusztítás tragikus vesztesége és a járványok okozta halálfélelem.

 

“A búcsújáró helyek jelentôsége tehát a Regnum Marianum szempontjából a nép nemzeti öntudatának emelésében is megnyilvánul. Általánossá lett a meggyôzôdés, hogy a földön nincs más olyan ország, ahol Mária annyiszor és oly sok helyen mutatta volna meg csodás hatalmát, mint hazánk.”336/a A hívôk külföldrôl is felkeresik a “magyar” Máriát. A sümegi csodás Mária az elsô csodát egy bécsi asszony könyörgésére művelte. (Sas­vár, Sümeg, Boldogasszony, Máriavölgy voltak az ismert Máriás helyek.)

 

*Bálint Sándor, a szakrális néprajz kiváló tudósa művébôl is következtethetünk a népi vallásosság ôsi gyökereire: “Az Emese-szimbólum (ide tehetjük: a csodaszarvas szimbólum, az életfa stb.) érteti meg velünk *Szent Istvánnak és az Árpád-háznak feltűnô Boldogasszony kultuszát, az országnak az ô oltalmába ajánlását, mintegy a pogány matriarchális világkép továbbélését, szublimációját is… Ez a hit magyarázza, hogy a keresztény utódok templomot építenek Árpád sírja fölé, és alapítanak hasonlóképpen Mária tiszteletére Szeren, az elsô országgyűlés mondai színhelyén monostort.” “*Boldogasszony” *Bálint Sándor szerint feltehetôleg ôsi asszonyistenség neve, ahogyan azt *Kálmány Lajos már a múlt században megírta. Ebbôl is következik a Boldogasszony kultusz régmúltba nyúló folytonossága, sajátosan magyar jellege.41 – 228.

 

A Nagyasszony, a *Boldogasszony tiszteletét ôstörténetünk egyik nehezen vitatható tényének kell tekintenünk. Ôsi, szkítakori nem keresztény, nem is egyszerűen pogány, hanem “ôs-kinyilatkoztatásból” jövô hagyomány birtokosai vagyunk, amint azt *Badiny Jós is mondja.

 

*Szent Gellért legendájának Toldy-féle múlt századi fordításából egyértelmű, hogy a szent férfiú egyenesen tanácsolta, miszerint Szűz Máriát hívják Magyarországon “Boldog-Asszonynak” vagy “ez világnak nagy asszonyának”. Ez a népi hagyomány felhasználása *Szűz Mária elfogadtatására.

 

Olvassuk el ezután *Molnárfi Tibor néhány mondatos Regnum Ma­ria­num összefoglalását:

 

“A REGNUM MARIANUM NÉHÁNY MONDATBAN

 

A Szentkorona-eszme és ANNAK FÖLAJÁNLÁSA A SZENTKORONA ÁLTAL A NAGYASSZONYNAK (gondolatilag beleértve azt is, hogy Ô azt elfogadta) Magyarországot mint KÖZÖSSÉGET részelteti abból a föladatból, ami az Istenszülô feladata, az EMBERISÉG TERMÉSZETES ÉS (FÔLEG) TERMÉSZETFÖLÖTTI, GONDVISELÉSHEZ KAPCSOLÓDÓ ÉLETÉBEN. Népünknek ez a rendeltetése. Sorsunk és minden konkrét történelmi feladatunk (évszázadok során valamennyi ütközésünk) ehhez kapcsolódik. Ezért irányul felénk az erkölcsi élet legmagasabb fórumainak – nem egyszer – megrendült tisztelete, bizonyos szellemi áramlatok és történelmi mozgalmak gyakran esztelen, izzó és indokolatlan gyűlölete, napi senkik ártó, életünkre kártékony és fájdalmas romboló igyekezete. De ezzel függ össze összetöréseink, áldozataink és vereségeink ellenére is legyôzhetetlenségünk, halhatatlanságunk is. Kétségtelen, hogy a “metafizikai történelemszemlélet” modern világunkban nem általános. De ennek ellenére hatékony és igaz. *Mindszenty József Emlékirataim c. könyvében ezt írja: “A magyarság a történelem folyamán, mint nemzet is találkozott Máriával *Szent István országfelajánlása révén… kitörölhetetlenül bele volt vésve a magyar köztudatba, hogy Magyarország Mária országa. Ez a kapcsolat nem üres szólam, nem jelentôség nélküli képzelgés”. A lényeget pedig így summázza: “A sajátosan magyar Reg­num Marianum-eszme azt jelenti, hogy Mária védi országát, mi pedig hűen követve a krisztusi hitet, érvényre juttatjuk állami és társadalmi életünkben az evangélium tanítását.” Történelmi sorsunkat ebben a vonatkozásban így látta: “A szent király fölajánlását történelmünkre kiható természetfölötti tényezônek fogtam föl… A Mária országa-eszme mintegy kulcs volt a kezemben a magyar történelem hullámhegyei és hullámvölgyei, a nemzeti nagyság és a nemzeti tragédiák megfejtéséhez”. Hasonlóképpen vélekedett a történelemtudós is. *Szekfű Gyula írta: Mária apostoli országának, a Regnum Mariano-Apostolicumnak már alapításakor is isteni kegyelem működött közre, nagyobb mértékben, mint más európai államoknál. Más keresztény államoknak Isten a protektora, de Magyarországnak ô az alapítója, conditora is. Ezért Magyarország kezdettôl fogva nem egyszerű világi, profán állam, hanem sacrosancta respublica, amelynek alapítása két vallásos momentumból tevôdik össze: az egyik a Szent Koronának Szilveszter pápától küldése, a másik a KORONÁNAK A FELAJÁNLÁSA… SZŰZ MÁRIÁNAK.”

 

Az ismertetett Eszme testet ölt könyvekben, festményekben, szobrokban, templomokban, oltárképeikben stb. Ott találjuk ezernyi magyar templomban, templom elnevezésben, fô- és mellékoltár képben. Közismert, hogy Máriát csak általános koronával szabad ábrázolni. Ez alól csak a magyar Szent Koronával való ábrázolás a kivétel. A magyar Szent Koronával ábrázolt Nagyasszony nemcsak hazánk templomainak ékessége, de ott van Rómában, az altemplomban is *Szent Péter sírjától néhány méternyire. Megtalálható Jeruzsálemben, Názáretben stb., Csíksomlyóban is mint Babba Mária, mint litániánk “Szép Szűz Máriája”- Ott van a magyar nép eredetmondájában, népmeséiben, életstílusában, népdalaiban. De ott van a politikai, diplomáciai, államközi kapcsolatokban is.

 

A Szentkorona-elmélet a Szent Korona tagságot NYELVTÔL, VALLÁSTÓL, FAJTÓL, NEMZETISÉGTÔL függetlenül a SZENT KORONA TERÜLETÉN élô népekhez kapcsolja. Ma is a Szent Korona tagja (lehet) az, aki elismeri a Nagyasszony fôségét, aki kinyilvánítja, hogy a Szent Koronához tartozik: része annak, legyen horvát, szlovák, román stb. Ezzel a Szentkorona-tagság univerzális eszméjének érvényessége a népek közötti egyenjogúságnak megalapozója, az emberi nem egységének is hirdetôje. Ez az egység tehát megnyilvánulhat egyetlen államban, de lehet külön-külön szervezett részek Szentkorona tagsága is, mint volt nyolcszáz éven át Horvátország és Magyarország esetében. Ha a történelem fejlôdése az autonómiák egységét tűzi napirendre, akkor a Szent Korona tagjainak “magyar” hivatása “a *Boldogasszony népének hivatása lesz”, mint volt a politikai fogalomként használt “hungarus” tagság idején. Ôk is a Gondviselés választottjaiként teljesítik a Gondviselés tervét, amit a világtörténelem irányítója kijelöl a Szent Korona tagjának a világ végéig.”322 –26–27.

 

Mindazonáltal hiba lenne, ha a Szent Korona tagságot a Nagyasszony fôségének elismeréséhez kötnénk, mert ezen eszme katolikus – és nem vallástól független – jellegű. Ezt *Mindszenty hercegprímás is elismerte. A Szent Koronához tartozás, mint közjogi viszony, nem függ sem nyelvtôl, sem vallástól. Ennek megállapítása akkor is nélkülözhetetlen, ha a Boldogasszony tisztelet túllép a római katolikus vallás keretein.

 

Mindezeket egybevetve: látjuk, hogy a Regnum Marianumban valóban egy különleges, történelemhordozó eszmerendszert tanulmányozhatunk, amelynek ismerete nélkülözhetetlen a magyar közjog történetének megértéséhez, s amely méltán érdemel nagy figyelmet a mai katolikus teológiában, a magyar eszmetörténet múltjában és jelenében. Ha egy nép azonos a saját történetével, akkor elválaszthatatlan tôle a Regnum Marianum gondolata. A Szent Korona misztériuma azonban nem azonos a Szentkorona-tannal. Mint jogon túli elemnek, mint a kollektív tudattalanhoz kapcsolódó, abból táplálkozó ideának, a vallási tanítás mellett nagy jelentôsége van a szentkoronás Mária-kultusznak. A Szentkorona-tan és a *Regnum Maria­num­ mégis két elmélet, minden szoros összefüggésüket és idôleges egybefonódásukat elismerve, amint a Boldogasszony Anyánk gyönyörű éneke és a Himnusz is két szöveg és két dallam. Ahogy a két dallam azonos lelkiséget fejez ki, úgy a Regnum Marianum sugározza a Szent Korona misztériumát, rejtélyét, mérhetetlen szellemi mélységét, gondviselés küldte erôt adva a Szent Korona tanának.

 

A Regnum Marianum alapjául szolgáló *Boldogasszony imádás sajátosan magyar jellegét, hazafiságát, karizmáját, bizakodást sugárzó erejét mu­tatja a XVIII. században elsô himnuszunknak tett ének:

 

 

 

Boldogasszony anyánk,

 

Régi nagy Pátrónánk!

 

Nagy ínségben lévén,

 

Így szólít meg hazánk:

 

 

 

Egyetérthetünk *Mindszenty hercegprímás 1947. augusztus 15-én, a Boldogasszony Év megnyitásán mondott szavaival: “A múltnak tanulságai útmutatói a jövendônek. Egyént, családot, nemzetet nem engedünk testünktôl, lelkünktôl idegen gondolatokba beöltöztetni. Ragaszkodunk tépett hazánknak a múltból örökölt, a jövôben híven örvendô, kipróbált nagy történelmi alapjaihoz, s akár titokban, akár nyíltan, ápolni fogjuk fenntartó erôinket.” 310

 

 

 

III. *

 

A Szentkorona-eszme a középkortól a XIX. Századig*

 

 

 

 

 

“A magyarok nem olyanok, mint a többi népek, melyek egy vereség után le vannak gyôzve.”

 

 

 

(Bölcs Leó, bizánci császár: Haditaktika, 904 után.)

 

 

 

A Szent Koronához jelképes jelentéstartalom is fűzôdik. Ez az uralkodó személyétôl elvonatkoztatott, megkülönböztetett, szükség esetén kivételesen szembeállított, a magyar állam hatalmának teljességét kifejezô jelentés a XV. században már közjogilag elsôbbséget élvez a magyar Szent Korona, mint szakrális jelentôségű tárgy, a király személyét és hatalmát megtestesítô fogalmához képest.

 

Ez a Szentkorona-eszme és a Szent Korona elválaszthatatlan kettôsége, a corona regni (az ország koronája) és a corona regia (királyi korona) megkülönböztetésének megfelelôen. A Szent Korona elsôdlegesen az ország koronáját jelenti a történetileg kialakult szóhasználat szerint.

 

A Szentkorona-tanban az ország koronájának kifejezôdése, alkotmányos nézetrendszerré válása van jelen, folyamatot és állapotot megtestesítve.

 

A középkorban elterjedt felfogás – az ókor görög, majd római filozófusai , mint Cicero, a híres köztársaságpárti politikus, majd *Pál apostol tanításai, *Aquinói Szent Tamás XIII. századbeli nézetei és követôik nyomán – az egyházat, illetve az államot élô – organikus – emberi szervezetként szem­lélte és írta le.

 

Szent Tamás szerint “az összes emberek, akik egy közülethez tartoznak, testnek tekintetnek, és az egész közület embernek”. Az egyháznak és az államnak ilyen organikus felfogása már a XIII. század végén ismert volt hazánkban, s a XV. századi felfogás azokat tekintette az ország tagjainak, akik az ország ügyeinek intézésében részt vettek.83 – 68-74.

 

Ebben az értelemben a Szent Koronához tartoztak az országot irányító személyek, a XV. század végén a rendek, mint a Szent Korona tagjai, míg más tekintetben az ország testét alkották a “Magyar Szent Koronaház tartozó” területek, amelyen belül tagok voltak az egyes tartományok, országrészek, mint Horvátország, Dalmácia, Szlavónia, Erdély és más területek, mint pl. Raguza. Az ország, tehát egyúttal a Szent Korona tagja minden nemes, a városok és más közületek.

 

Az egész magyar birodalom egy hatalmas test, amelynek feje az anyaország, de ugyanígy feje a király a rendi “testnek”, amit nem területi értelemben kell felfogni.

 

Így a corpus mysticum Christi, *Krisztus titokzatos teste, mely *Krisztust fejként, a hívôket a test tagjaiként tekintô katolikus egyházi felfogásban ismert, s oda is korábbi világi nézetek felhasználásával került, mintaként, de legalábbis értelmezést könnyítô hasonló megoldásként tekinthetô az állami élet organikus szemlélete számára. A szerzôk jelentôs része – különösen *Eck­hart Ferenc 1931 és 1941-es munkáiban – vallja, hogy az organikus államfelfogás Werbôczynél már jelen van a fenti értelmezésekben, míg mások tagadják ezt.

 

A következôkben a Szentkorona-eszme alakulásának sarkalatos pontjait igyekszünk megvilágítani, számtalan – jogtörténeti tanulmányból, különösen Eckhart igen részletes 1941-es könyvébôl jól megismerhetô, vagy általunk már ismertetett – részletre nem térve ki.

 

 

 

*Szent István királyunk Imre herceghez intézett, a forráskutatók többsége szerint valóban Imre herceg életében született Intelmei az elsô ismert magyar államelméleti alapvetést testesítik meg, a kor színvonalával egybevetve kiváló megfogalmazásban. Noha *Eckhart csupán az általános egyházi szemlélet megjelenését látja benne ugyanúgy, mint a koronát említô *Szent István legendákban és a Gesta Hungarorumban.

 

Az újabb kutatások – elsôsorban a kor kiváló kutatója, az 1988-ban elhunyt *Szűcs Jenô írásai – szerint az Intelmek méltán tekinthetô magyar államelméleti műnek, amelynek szövegezésében *Szent István részt vehetett, és valószínűleg részt is vett, ha nem ôtôle származik a szöveg.

 

Többrôl van itt szó, mint általános keresztény tételek hangoztatásáról, hiszen már az is határozott célt fejez ki, hogy mely tételeket tartotta fontosnak felvenni az Intelmek írója. Jól foglalja össze *Bartoniek a korona méltóságát, tisztességét, becsületét megóvni szándékozó, mintegy a jó kormányzás tízparancsolatát adó sorokat:

 

“Sok szó esik a király koronájáról, (ekkor még nem nevezik szentnek) a korona méltóságáról, tisztességérôl, becsületérôl. A király itt ismételten arra inti fiát, hogy tartsa meg a katolikus hitet, ha a királyi koronát tiszteletben akarja tartani, mert hit nélkül sem itt e földön nem kormányozhat tisztességgel, sem az örök birodalomból vagy »koronából« nem részesülhet. Gyarapítsa az egyházat, hogy koronáját dicsérjék, védje az egyházi rendet, mert ezzel felmagasztalja dicsôséges koronáját, bíráskodjék igazságosan, mert ez a korona (ötödik) ékessége, és ítélkezzék könyörületesen, mert akkor koronája ékes és dicséretes lesz: pártolja az idegeneket, s akkor koronáját mindenki fenségesnek fogja tartani, kövesse ôsei példáját, s engedelmeskedjék nekik, – itt *Szent István nyilván saját magára gondol – mert az engedetlenség lehelete szétszórja a korona leveleit. Az erények ékítik, teljessé teszik a koronát, mondja végül *Szent István, s Intelmeit azzal fejezi be, hogy az azokban vallott elvek alkotják a királyi koronát.

 

*Szent István tehát az intelmekben egy képzeletbeli koronát állít fia elé, mely felöleli a király kötelességeit, azokat a tulajdonságokat, melyekkel birnia s azokat a kormányzási elveket, melyeket követnie kell Szent Imrének s utána mindenkinek, ki Magyarország felett uralkodik.”40–67.

 

Az Intelmek végén ez a mondat olvasható: “Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Amen!” Az egész királyi hatalmat, s amivel egyenlô: magát a korabeli magyar államot és feladatait, erkölcsi elveit látjuk itt. Ahogy növekszik az alattvalók társadalmi, politikai szerepe, úgy jelennek meg változások, eltolódások, lesz a corona regia-ból corona regnum. Az Intelmek tükrözik nemcsak *Szent István erkölcsi-politikai elveit, hanem az akkori hatalmi viszonyokat is, a magyarországi alkotmányosság akkori állapotát.

 

Így “A KATOLIKUS HIT MEGÔRZÉSÉRÔL” szólva a példamutatás és a jócselekedetek jelentôségét a “csak az nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerűen küzd” parancsát közvetíti.

 

“AZ EGYHÁZI REND BECSBEN TARTÁSÁRÓL” elmélkedve rámutat a tunyaság, restség és hanyagság veszélyeire az új hit megôrzéséért folyó munkálkodás során, nemkülönben az egyház nélküli kormányzás lehetetlenségére, ami a kor “politológiai” alapkövetelménye volt. “*Krisztus testének” csonkításáról mint veszélyrôl beszélve, a szerves (organikus) államszemléletet vetíti elôre egyházi keretben (az egyház = *Krisztus teste).

 

“A FÔPAPOKNAK KIJÁRÓ TISZTELETRÔL” beszélve rámutat, hogy a kárhoztatásra méltó vétekbe esô fôpapot “figyelmeztesd háromszor, négyszer is négyszemközt az evangélium tanítása szerint. Ha akkor intelmeidet nem hallgatja meg, nyilvánosan kell megfeddni a következôk alapján: Ha rád nem hallgat, jelentsd az Egyháznak.”

 

“Vezetéslélektani” és politológiai tanács ez, hiszen miért vállaljon a király olyan összeütközést, “leszámolást”, amit az egyház kialakult szervezete jobban kezel ill. végez, míg “saját hatáskörében” eljárva, az egész egyházzal kerülhet összeütközésbe.

 

“A FÔEMBEREK ÉS VITÉZEK TISZTELETÉRÔL” szólva mondja: “Az uralom negyedik dísze a fôemberek, ispánok, vitézek hűsége, erôssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ôk országod védôfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ôk, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának. Katonáskodjanak, ne szolgáljanak, uralkodj mindannyiukon harag, gôg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gôg és a gyűlölség.”

 

Nem elég ebbôl az evangélium üzenetének egyszerű tolmácsolását kiolvasnunk, hiszen másról is szó van, amikor így ír: “…hogy vonzalmaddal felövezve a királyi méltósághoz mindig háborítatlanul ragaszkodjanak”.

 

Itt a “hatalomgyakorlók” “mi” tudatának a hatalomból való tudatos részesedésének, annak fenntartásában való érdekeltté tételének gondolatát, a “diszfunkcionális”, “működést rontó” eljárási módok elhárításának, végül is a hatalom “legitimitásának”, elfogadottságának és hatékonyságának elérését, mint célt fedezzük fel.

 

Amikor pedig “AZ IGAZ ÍTÉLET ÉS A TÜRELEM GYAKORLÁSÁRÓL” értekezik, ily módon idézve a bibliából: “Ítéletedet, Isten, bízd a királyra”; “Király vagy, az igazságosságot szereted” – az uralkodás és az ítélkezés jogát, az igaz ítélet kötelességét jelenti olvasatunkban.

 

Olvasva ezeket a szavakat: “Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlô ügy kerül eléd vagy valamely fôbenjáró bűn vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erôsködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne is ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ô megbízatásuk, hogy a törvény szerint döntsenek. Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni. A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. Ha pedig egyszer olyasvalami kerül eléd, amelyben ítéletet hozni méltóságoddal összefér, türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes és ékes.”17 – 58.

 

Kivehetô ebbôl az elfogulatlan, pártatlan eljárás, a szakszerűség követelménye, a bíró törvényhez kötöttsége, a jó kormányzás zsarnokoskodás nélkülisége, az “önkényuralom” elutasítása.

 

“A VENDÉGEK BEFOGADÁSÁRÓL ÉS GYÁMOLÍTÁSÁRÓL” szólva a középkori nemzetközi kapcsolatok, a középkori központok elérése, külföldi katonai (kíséretek, testôrségek, lovagok), egyházi (szerzetesrendek, fôpapok), gazdasági (kereskedôk, kézművesek, agrártechnikai ismeretek) tényezôkkel való érintkezések elônyeit, országgyarapító hatásait értjük üzenetként.

 

A sokat idézett mondatnak: “Mert az egynyelvű és egy szokású ország gyenge és esendô”, ez a helyes értelme, hiszen ebben az idôben újkori értelemben vett nemzetiségi politika nem volt, s e megjegyzések – amint *Györffy György rámutat – nem itt honos, más nyelvűekre vonatkoztak.

 

“A TANÁCS SÚLYÁRÓL” olvasva a testület, királyi tanács különös súlyt kap királyi üzenetben: “A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, gyôzelmeket ô arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ô rakat és ô ront le ellenséges városokat.”

 

Vajon írhat-e így abszolút hatalomra törô uralkodó? Semmiképpen.

 

E sorokban a testületi vezetés, a többféle érdek érvényesítésének és a tudás, tapasztalat szerepének felismerhetôsége a nagyon figyelemreméltó. Itt van valahol a Szent Korona tagság csírája!

 

“A FIAK KÖVESSÉK AZ ELÔDÖKET” szavakkal a hagyománytisztelet, az apák szokásainak megbecsülése és követése, s – micsoda bölcsesség! – “az idegenek dicséretére szert így teszel”.

 

A “nemzeti sajátosságok” jelszavával annyiféleképpen visszaélô “Trianon sújtotta” “európai integrációs” korunkban milyen veretesen cseng: “Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra?”

 

“AZ IMÁDSÁG MEGTARTÁSÁRÓL” című rész a jó király ismérvének tartja a legnemesebb imádkozást, Isten segítségül hívását a kormányzásban.

 

Vaskos valláslélektani és teológiai művek azóta nyugtázzák az Istennel való beszélgetés óriási erejét és gyógyító jelentôségét. Ezer év távlatából szól a hatalom birtokosaihoz: “a folytonos imádkozás: a bűnöktôl megtisztulás és feloldozás”. “Imádkozz… hogy a tétlenséget és tunyaságot elkergesse tôled, megajándékozzon az erények összességének segedelmével, s így legyôzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet.”

 

“A KEGYESSÉGRÔL ÉS AZ IRGALMASSÁGRÓL, VALAMINT A TÖBBI ERÉNYRÔL” szólva mondja: “Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövô reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a fôemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sôt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfôbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erôszakot szenvedôhöz, ôrizd szívedben mindig az isteni intést: “Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erôs, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövôben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzôjét.

 

Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Amen.”17 – 61.

 

 

 

Mindezeket olvasva nem tarthatjuk igazi kérdésnek, hogy a Szentkorona-tan gyökerei visszanyúlnak-e *Szent Istvánig. Kivételes, egyéni és közösségi sors nyújtotta adomány, ha valaki olyan hatalmas tekintélynek és hírnévnek örvend évszázadok, s immár egy évezred elteltével, mint Szent István.

 

Méltán írta róla a történész az Isten- és nemzet-ellenes állam- és kormányforma végén, 1988-ban:

 

 

 

“Emlékezete köré olyan eszmerendszert rajzolt a magyar politikai gondolkodás, amely a feudalizmus évszázadai során az államhatalom, az uralkodás, a függetlenség, a területi egység, a rendi törekvések szimbolikus kifejezôje volt. A politikai gondolatok természetébôl adódóan ezek az elképzelések mindig történelmileg meghatározott, és éppen ezért gyakran eltérô érdekeket fejeztek ki.

 

Istvánt halála után 45 esztendôvel szentté avatták. A szent jelzô azonban az ô esetében nemcsak vallási jelentést hordozott, hanem nagyságának világi elismerése is volt. A szentté avatás egyszerre fejezett ki egyházi és dinasztikus érdekeket. Az egyház az áhítatra ösztönzô apostoli szentet kereste István “példaadásában”, a királyok erôs kezű elôdjüket, tetteik igazolóját találták meg benne. Árpád-házi királyaink ôt tartották ôsüknek: az ô jogán uralkodtak, késôbb pedig az számított törvényes királynak, akit a Szent István koronájának tartott Szent Koronával koronáztak meg. A korona az ô nagyságára emlékeztetve nyerte el a szent jelzôt.

 

A különféle társadalmi törekvések is a szent királlyal próbálták bizonyítani vágyaik s követeléseik igazát. A süllyedô szabadok ugyanúgy az István kori jogaikra hivatkoztak, mint késôbb a kiváltságaikat féltô és védô köznemesek. És az egyik legjelentôsebb parasztmozgalom részvevôi is – 1437-ben – a nagy király állítólagos oklevelét keresték, amelyben – mint a *Budai Nagy Antal vezette erdélyi parasztfelkelés során, hitték – szabadságjogaikról rendelkezett.

 

A szent királyra utalt a szentkorona-gondolatban kiteljesedô nemesi-rendi állameszme is. A király és a nemesek, a nemesi nemzet között megosztott közhatalom elve azonban valójában az Istvánnál még meglevô királyi hatalom túlsúlyának eszmei revízióját jelentette. Werbôczy a Szent Koronában, a korona tagságban – a királyokkal szemben is – a nemesi szabadságjogok zálogát látta, és egyúttal kirekesztette ebbôl a köznépet.” 218 – 226.

 

 

 

Amennyire igaz tény, hogy a magyarság túlnyomó jobbágyparaszti része kívülrekedt a Szentkorona-tan keretein, nem bírva a Szentkorona-tagság formális jogi elônyeivel sem, annyira igaz az is, hogy a nemesi nemzet maga nyitotta meg a rendi alkotmányosság kapuit, engedte be az addig jogfosztottakat az alkotmány sáncaiba, Európában párját ritkító politikai bölcsességgel mondva le jogairól.

 

Az ún. rendi alkotmányt helyesen és méltányosan a kor társadalmi-politikai viszonyaiba ágyazva vizsgálhatjuk.

 

Amikor a Szent István kezenyomát viselô Intelmeket tanulmányozzuk, felismerve a X. század magyar uralkodójának üzenetét jóról, rosszról, kormányzásról és imádságról, úgy, ahogy azok Imre herceghez minden bizonnyal eljutottak; amikor a Szent István nevétôl és emlékétôl elszakíthatatlan Szent Koronában hazánk sorsát ismerjük fel; amikor a magyar alkotmányosság története és hitünk szerint jelene kulcsfogalmának tartjuk a Szentkorona-eszmét, akkor a magyar alkotmányosság központi eszméjét, a Szentkorona-tan egyik forrásvidékét kell látnunk az Intelmek-ben.

 

Az Árpádok korában a koronaeszme erôteljesen bontakozik ki, az oklevelek tanúsága szerint a magyarországi művelôdésben igen jelentôs egyházi hatást hordozva.

 

A kora nemzeti sorskérdéseit taglaló testôríró, *Bessenyei György 1777-ben írta le ezeket a sorokat “a scithiai pogány hitet” kényszerűen fellobbanni engedô I. András koráról, mintegy megmutatva a nem egyházias szemlélet példáját.

 

“Magát a hitet megtagadták, azonban királyokat ugyanazon hit által kívánták szentelni, melyet a király koronázásban ezáltal szentségnek lenni megismertek; különben pedig átoknak, veszedelemnek tartották.”462–43.

 

Íme a korona különleges ereje és jelentôsége: erôsebb a hitbéli ellenszenveknél és rokonszenveknél! Majd ezt mondja:

 

“Soha a magyar korona erôs és állandó békességgel, szomszédaival kötött hasznos frigyekkel magát nem erôsítette. Szomszédai minden idôben mind­nyájan ellenségei voltak körülötte, és csak akkor békéltek, ha gyô­zet­tet­tek. A magyaroknak mindég verni kellett elôbb, ha frigyet akartak.”462 – 40

 

Felismerhetô a pogánykori és keresztény karizma bizonyos folyamatossága, amit *Eckhart *Deér József nyomán említ:

 

 

 

“A magyar alkotmányfejlôdést még a nem hűbéri államokkal szemben is a királyi hatalom nagy ereje jellemzi, s ez túlnyomó részben a magyar nemzet török faji jellegére vezethetô vissza. A fejedelmi család pogánykori karizmáját az egyházi felkenésen és a koronázáson alapuló keresztény karizma csak még jobban megszilárdította, és olyan erôssé tette, hogy még akkor is fennállott, ha gyenge egyéniségek viselték a koronát.”128 – 35.

 

 

 

Már a XIII. században a koronaeszmére utaló adatok láthatók az oklevelekben, hála az igen fejlett és kötelezô formulákkal működô hiteles helyeknek, mindenekelôtt a kiváló kancelláriai gyakorlatnak.

 

Az Árpád-ház tagjai Szent Istvánnak köszönik a koronát. A közvélemény a Szent Koronával való koronázásból eredezteti a királyi jogokat.

 

*Gentilis bíboros, pápai legátus 1309-i oklevelében szól a Szent Korona tiszteletérôl, “mert benne rejlik a királynak, a királyságnak joga”.

 

A koronának misztikus erôt tulajdonítanak, a XIII. század közepétôl illetve a Sacra, Sanctissima (szent) jelzôvel.

 

A király személyét és méltóságát szoros kapcsolatban mutatja “a mi koronánk” (corona nostra v. corona nostra regia). A király személyének kijáró hűség a koronát is illeti, a köteles hűség nemcsak az uralkodónak, hanem a koronának is kijár (fidelis corona regie). Aki a korona érdekei ellen tesz, hűtlenséget (infidelitas) követ el, és a korona hívébôl (fidelis corona regie) a korona hűtlene (infidelis corona nostra) lesz.

 

Az angol Magna Charta jelentôségével mérhetô 1222. évi Aranybulla 31. cikke szerint a *nádor ne engedje se a királyt, se a nemeseket, se másokat az aranybullától eltérni, “hogy ôk is örüljenek szabadságuknak, és ezért nekünk és utódainknak mindig hívek legyenek, s a királyi koronának a köteles engedelmességet ne tagadják meg”. Ezért a XIII. század a corona regni, az ország koronája fogalmának elôtérbe kerülése a királyi koronával (corona regia) szemben. Találóan mondja *Bartoniek, hogy “a Szentkorona eszméjének változásai… a magyar alkotmány történetének leghívebb… kifejezôi: … azoknak a változásoknak, melyeken a magyar történetben király és alattvalók egymáshoz való viszonya átment”.40 – 69.

 

Amikor tehát megjelenik a szabadságjogokat védô, történelmi alkotmányunk egyik alapkövének tekinthetô Aranybullánk, azután nemsokára nemcsak az “ország koronája”, azaz a Szent Korona kerül az oklevelek fontos szövegrészeibe, hanem egyúttal az a jelentés is uralkodó lesz, hogy a Szent Korona iránti szolgálatok és hűség az államnak, az országnak teljesített kötelesség teljesítéseként értendôk, noha a király és az* ország szolgálata nem válik el hangsúlyosan.

 

“A »Szentkorona« a XIII–XIV. században, tehát a Szent István-nemzetség fiágának utolsó tizedei alatt, s a nôág (az Anjouk) nem egészen egyszázados országlásának idején, a következô értelemben említtetik. A magyar Szentkorona eszméje kifejezi egyfelôl az alattvalóknak a királyhoz való viszonyát, másfelôl – s ez az Anjou-kor, a XIV. század újítása – a Magyarországot körülvevô, hódított tartományoknak az anyaországhoz való viszonyát. Ezért van, hogy Moldva, Havasalföld s a határmenti lengyel tartományok: Ladomér és Gácsország »a magyar Szentkorona tartozékai«, fejedelmeik »a magyar királynak és magyar Szentkoronának esküsznek hűséget és tartoznak engedelmességgel.« A szent korona reprezentálja ezenkívül a magyar államot a külfölddel szemben is: mik*or Nagy Lajos 1382-ben Turinban békét köt Velencével, akkor az errôl szóló békeszerzôdés megszabja, hogy Velence a kikötött hadisarcot fizeti a magyar királynak és utódainak, kik ôt az országlásban és koronában (!) követik, valamint magának a koronának, mely Magyarországot reprezentálja. De ez a kor is a Szentkoronában látja még összpontosítva az egész királyi jogot, vagyis mai fogalmaink szerint: az egész akkori magyar államot. Ez a tartalma a XIV. században – az Anjou-korban – a »magyar Szentkorona« fogalomnak, ez az értelme a magyar Szentkorona eszméjének.

 

A Szentkorona-fogalom tehát az Anjou-kor egész tartama alatt is – csakúgy, mint legelsô kezdetein – különálló valami a király személyétôl:* személyfeletti. Személyfeletti *Apród János küküllei fôesperesne*k Nagy Lajosról írt művében is, márpedig ez a munka híven tükrözi vissza a XIV. századvégi közvéleményt. De a Szentkoronának döntô jelentôsége tűnik ki abból is, hogy* mily szívós következetességgel ragaszkodik az ország közvéleménye a valódi, ôsi Szentkoronával való koronázáshoz *Károly Róbert uralomraléptekor. Ezért igyekszik minden trónkövetelô mindenekelôtt azt hatalmába keríteni.”40 – 70-71.

 

 

 

Kivételes helyzetekben megmutatkozik a Szent Korona önálló jogalanyisága, személy (király) feletti jellege, mint egyébként állandó jellegzetesség.

 

Amikor 1401-ben, mintegy fél esztendôre fogságba vetik *Zsigmondot az ország bárói, a felségjogokhoz tartozó ügyekben az országtanács, mint az ország, a regnum, a rendek képviselôje intézi az ország sorsát, használva az akkor megvésetett pecsétet:

 

“Sigillum sacre corone regni Hungariae”. Magyarország Szent Koronájának pecsétjét az ország, a Szent Korona nevében használták, nem a király nevében. A fôhatalom a Szent Koronáé, az alattvalók a Szent Korona hívei. Van persze elôzménye ennek, hiszen oklevelek tanúsítják, hogy a királyi adomány a koronának, ennélfogva a királyok sorának teljesített hű szolgálatok következménye. A királyi kancellária még Zsigmond idején is a király méltóságát és jelképét a Szent Koronát együtt tekinti az államhatalom alanyának. Mégis – bár beleértik a király személyét – a Szent Korona primátusa a XIV–XV. században nehezen vitatható, azt pedig, hogy a király személye, s ezáltal a királyi korona lenne meghatározó vagy elsôbbséget élvezô, még az igen óvatos Eckhart sem állítja.

 

A XIV. századtól a perben kihallgatott tanúkat “Istenben való hitükre és a király és az ô szent koronája iránti hűségükre” esketik meg a királyi udvar parancsára.

 

Az erdélyi három nemzet 1459-ben történt unióba lépésekor Magyarország Szent Koronája iránti törhetetlen hűségét fejezi ki. Bajcsy-Zsilinszky Endre írja 1944-ben kiadott, Genfben angolul megjelent könyvében a Szent­korona-eszme nagy becsét hangsúlyozva:

 

 

 

“Aligha létezhetnék ékesebben szóló bizonyítéka a Szent István építette magyar állam oszthatatlan és rendíthetetlen belsô egységének vagy a magyar állameszme és a magyar politikai géniusz meggyôzô erejű kisugárzásának, mint az, hogy Erdély németségükre oly féltékeny, hideg és *önzô szászai, akik politikai szűklátókörűségükben sohasem voltak képesek rá, hogy mint az Észak-Magyarországon élô, és az erdélyiekhez hasonlóan szintén a Rajna-vidékrôl származó szepességi szászok, valaha is azonosítsák magukat fogadott hazájukkal akár lelkileg, akár jogilag, akár társadalmilag, közös megállapodás útján építették ki a maguk különálló önkormányzatát, s fenntartás nélkül illeszkedtek be a magyar állam eszmei és szervezeti egységébe. Alig pár évtizeddel azután, hogy *Mátyás király 1481-ben szentesítette a szász “uni­ver­si­tas”-t, Nagyszeben polgármestere, *Altenberger megszerkesztette a szászok nürnbergi, magdeburgi és iglói forrásokon alapuló jogszokásainak gyűjteményét. A szász jog e gyűjteményében találjuk annak az eskünek a szövegét, amit beiktatásakor minden tisztségviselônek le kellett tennie:

 

»Esküszöm Istenre, a Szűz Máriára, a mennyek királynôjére, és minden szentekre, hogy minden tárgyalásomban kötelességtudó és állhatatos leszek a mi Legkegyelmesebb Urunkhoz, Királyunkhoz és a Szent Koronához, szintúgy a Testülethez, hogy annak minden erôm szerint becsületet szerezzek, hasznára váljak és elômozdítsam az igazság szolgálatát; igazságot szolgáltatok nem tekintve sem barátra, ellenségre, sem gazdagra, szegényre; elhárítok minden barátságot, nyereségvágyat vagy adományt; kiváltképpeni gonddal istápolom az özvegyeket és árvákat, megoltalmazván ôket, ha szükséges, saját eszközeimen túl is; a Tanács üléseinek titkait csupán azok elôtt fedem föl, akik arra jogosultak. Isten és minden szentjei úgy segítsenek!«

 

Ebbôl az ünnepélyes hűségeskübôl, amelyet épp azon nemzet egy tagja kellett hogy letegyen, amelyik a magyarságtól és a magyar nemzettôl legtávolabb állt, kiviláglik, hogy mekkora is volt a Magyar Szentkorona varázsa, hatalma és ereje. Mint abból is, hogy ugyanez az ellenállhatatlan szug­gesztív erô tette az ádáz és félelmet nem ismerô huszita vezért, Giskrát, Mátyás király leghűségesebb zsoldoskapitányává, aki *személyesen intette Boroszló polgárait, hogy maradjanak a jövôben is hűségesek a Szentkoronához.

 

Ha Erdély autonómiájának történelmi fejlôdését vizsgáljuk, a leghatározottabban le kell szögeznünk, hogy ez az autonómia teljes egészében egy olyan idôszakban jött létre, amikor – bár a Magyar Királyság kényes nemzetközi helyzetben volt, s életére ránehezedett az oszmán-török elôretörés fenyegetése – az ország történelmének egyik legfényesebb és legvirágzóbb korát élte, s hogy ennek az autonómiának mind az eszméje, mind a szervezete javarészt Erdély három »nemzetének« unióján alapul. A fenyegetés és a szükség hatására, de nem a kényszerére, hanem Erdély magyar, székely és szász népének megfontolt és szabad elhatározásából! És az is kétségtelen, hogy a többévszázados elôkészítô munka nélkül, ami épp a legnagyobb veszedelem és a legmélyebb válság idején ért a csúcspontjára, a politikailag független Erdélyi Fejedelemség nem tudott volna olyan magától értetôdô természetességgel alakot ölteni, és a maga államiságában már a kezdet kezdetétôl olyan egészséges erôt és energiát kifejteni. Erdély és népei a körülmények által rájuk kényszerített politikai függetlenség állapotába olyan alkotmányszerkezet birtokában léptek át, amelyet a maguk szabad akaratából és jószántából akadálytalanul hoztak létre.25–28-29.

 

Íme a Szentkorona-eszme szellemisége és hatalma!”

 

 

 

*Károly Róbertet trónralépésekor harmadszor is meg kellett koronázni Szent István koronájával, amint Mátyás király is ragaszkodott már évekkel királlyá választása után (1464-ben) a Szent Koronával való megkoronázáshoz, erôsítve ezzel a Szent Korona misztériumát.

 

A korona kultusz érdekektôl és politikai akarattól függô voltát, egyúttal a középkori értelmű nemzeti szuverenitás megmutatkozását látjuk az 1440-es koronázáskor, amelyet az elsô igazi királyválasztásnak is nevezhetünk. Ekkor *I. Ulászlót nem a távol levô Szent Koronával, hanem – politikai ésszerűségre hivatkozva – valószínűleg Szent István fej ereklyetartójával koronázták meg a rendek, hangoztatva, hogy a király megválasztása, a hatalom átruházása, a korona ereje az ô akaratuktól függ. Ekkor nagyot emelkedtek a rendek a királyi hatalommal szemben, igazi alkotmányjogi tényezôvé váltak. “Az 1440-es évektôl kezdve pedig csaknem kizárólagosan az ország koronája szerepel az oklevelekben…”.128 – 102-103

 

 

 

Már az eddig elmondottakból is kitűnt, hogy a korona némileg már a XIV. század utolsó évtizedeitôl kezdve, de még inkább az 1440-es évek óta más jelentésű fogalommá lett, mint az elôzô korban volt. A fogalom kialakulása szerves fejlôdés útján történt. Azelôtt a korona, rendesen a király személyével együtt, a királyi méltóságot jelentette, a közjogi vonatkozások az ország lakosai és a király személye között állottak fenn, az alattvalók neki tartoztak hűséggel. (Az idôk múlásával, a hatalmi viszonyok változásával a fejlôdô alkotmányos gondolkodás szükségesnek tartotta, hogy a mindenkori király változó személyét valami állandó gyűjtôfogalom váltsa fel. A korona elôtérbe nyomulása az Árpád- és Anjou-dinasztiák kihalása után azt jelenti, hogy a közjogi vonatkozások alanya állandósul, s az a nehézkes mód, ahogyan eddig az államhatalom alanyát megjelölték, az egyes királyok személyének felsorolása, az ôket egybefoglaló korona személyiségének ad helyet. Érthetô tehát, hogy azok a vonatkozások, amelyek régen a király és az alattvalók között fennállottak, az államhatalom szubjektuma, a korona és az országlakók közt alakulnak ki.)

 

A hűség, mely az ország lakosait eddig a kir*ály személyéhez és az ô koronájához fűzte, most már az ország koronájához és csak azon keresztül a mindenkori királyhoz, a korona viselôjéhez, kapcsolja ôket. A személyes hűség, amely sokban emlékeztetett a hűbéri hűségre, magasabb fogalommá, állampolgári hűséggé kezd átalakulni. Aki hűségét kiváló szolgálatokkal bizonyítja, az »Magyarország szent koronájának állapotát állítja helyre és javítja«, amint Zsigmond adományleveleiben hangsúlyozza, s az ilyenek jutalmazása mind a királynak, mind a szent koronának hasznára van.

 

A XIV. század végétôl kezdve végbemenô nagy alkotmányos változást legjobban az a tény juttatja kifejezésre, hogy, ha valamely elôkelô külföldi családot az ország rendjei maguk közé fogadnak, az miként *Stibor vajda és testvérei, nemcsak a királynak fogad hűséget, hanem tiszteletet is »Magyarország szent koronája, továbbá a fôpapok és bárók és az ország hű lakói, a nemesek közössége iránt.« Megígérik, hogy minden módon elômozdítják a királynak, az ország szent koronájának, a fôpapoknak, báróknak és a nemeseknek tiszteletét, hasznát és elônyét, és semmiben sem fognak velük szóval vagy tettel szembeszállni. De az ország fôtisztviselôi is hűségesküt tesznek a király mellett az ország koronájának is.”128 – 102-103

 

 

 

A Szent Korona alattvalója az ország minden lakója, akár teljes jogú, akár nem, nemzetiségre tekintet nélkül. A Szentkorona-tanban kifejezôdô magyar alkotmányos felfogás nem különböztet magyar és más, “az ország szent koronájának alávetett nemzetű férfiak”, a Szent Korona alattvalói, mai szóval magyar állampolgárok között.

 

Más dolog persze a Szentkorona tagság. Ez csak a rendek tagjait, az országgyűlésben képviselteket illeti meg. A XIV. század végétôl az országot nem a király birtokaként, hanem a korona hatalma alatt álló területként emlegetik. Minden országrész vagy terület kisebb elidegenítése a korona sérelme, hiszen a korona egyesíti az országot, védi egységét. A városok mint a király régi birtokai, ragaszkodnak közvetlen függésükhöz és elidegeníthetetlenségükhöz. Ezek az elvek törvények sorában jelennek meg.

 

A hűtlenség vagy megszakadás esetén a háramlás ill. visszaháramlás alanya a Szent Korona. Hunyadi János kormányzósága idején – amikor királyra háramlásról nem lehetett szó – vált állandó alkotmányos szabállyá.

 

Ismételten és hangsúlyosan említik a különbözô források Raguza (ma Dubrovnik) hűségét a Szent Koronához. A raguzaiak nem a koronában látták a királyi hatalom jelképét, hanem a királyban a korona megszemélyesítôjét. Így írnak a magyar királynak: “Megkaptuk a levelet, mely által kegyes koronátok kegyes volt velünk közölni…”; vagy: “koronátok parancsai”.128 – 136

 

*V. László oklevele írja 1453-ban: “Az ország szent koronája ellen lázadt fel” a moldvai és havasalföldi vajda a törökhöz való csatlakozásával.

 

A hosszan sorolható példák folytatása helyett nagy nyomatékkal kell ismét megemlíteni a nevezetes 1440. év “quasi alkotmánylevelét” – ahogyan *Bartoniek nevezi –, mert az országlakosok akkor egyértelműen kijelentik, hogy a korona “érdemét”, azaz erejét, hatalmát nekik van joguk megállapítani, a királyi hatalmat ôk ruházzák a királyra, a nép akaratával való koronázással. Az 1440-tôl 1464-ig távollévô korona fogsága alatt – amíg *III. Frigyes császár kezén van – sem szenvedett zavart a királyi hatalom gyakorlása. Ez akkor is igaz, ha a következô országgyűlés kétségbevonta az 1440-ben megválasztott *I. Ulászló koronázásának alkotmányosságát.

 

 

 

“Összefoglalva, megállapíthatjuk, hogy a szent korona, amelynek szent jelzôje a XV. században gyakran elmarad, az államhatalom alanyát jelenti: a királyi udvar felfogása szerint legtöbbször a mindenkori király személyét, más, elsôsorban külfö*ldi felfogás szerint, az ország báróit vagy a királyt és az ország báróit együttesen; azokat akiket a XII–XIII. században »reg­num« névvel jelölnek, az »országot«.

 

Amint a regnumnak, az országnak legrégibb idôtôl fogva területi jelentése is van, úgy a korona is kifejezi az ország, sôt ezen túlmenôen a magyar birodalom területét és védi ennek egységét, sérthetetlenségét, részeihez fűzôdô jogait.

 

Az ország, sôt ezen túlmenôen a magyar birodalom minden részének lakói a korona alattvalói; hűséggel tartoznak neki, viszont ô joga*ikat tartja fenn és védi meg. A korona területi jogaihoz hasonlóan a hozzá tartozó egyéb jogok sem idegeníthetôk el, így elsôsorban a korona jövedelmei, melyek régebben a király jövedelmei voltak. A királynak a birtokokban rejlô joga a korona jogává válik, a birtokok tehát magszakadás vagy hűtlenség révén a koronára szállnak vissza és tôle erednek, ha eladományozzák ôket.

 

A szent korona tehát a XV. században, *Werbôczy elôtti korban kialakult államszemélyiség, az állami cselekmények jogalanya, melyet külföldön morális személynek tekintenek, akaratáról beszélnek és szerzôdésre lépnek vele.”128 – 140-141.

 

 

 

A XV. századnak két nagy üzenete van a Szentkorona-tanról. Az egyik szerint a nemesek joga a királyválasztás, ôk testesítik meg a kor fogalmai szerint való népfelséget. A másik szerint a rendek, az ország ügyeinek intézôi – értelemszerűen a nemesek, fôpapok, a XVI. század elejétôl véglegesen szabad királyi városok (ezáltal közvetve polgáraik) – a “Szent Korona tagjai”. A Szentkorona-tagság, mint országtagság a magyar politikai gondolkodás egyik legjellemzôbb, legmélyebb gyökerű fogalma.

 

A “Szent Korona teste” a középkorban nehezebben értelmezhetô. Teljes test, “corpus totum” gyanánt tekinti a magyar rendiség elôször Magyarország és a melléktartományok területét, másodszor magát a magyar rendiséget, 1459-tôl a királlyal mint fejjel együtt. Ami nekünk a legfontosabb: a Szent Korona is testnek (corpus) tekintendô, fejjel (a királlyal) és tagokkal (nemesekkel és nemesi jogú testületekkel).

 

A Szent Korona egész teste, így leírva nem található középkori oklevelekben, annál inkább a köztudatban. A Magyar Szent Korona egész teste, melyben a fej a király, a tagok a nemesek és nemesi jogúak, majd 1848-tól az egész nemzet, így kifejtve, mintegy “rekonstrukcióként”, talán túlszínezett, romantikus retorikával, mintegy kínálkozva az Eckhart-i bírálatnak, *Timon Ákos XIX–XX. századi tollának terméke. Ezért mondják egyesek – így *Sarlós Márton, a budapesti egyetem jogtörténész professzora az 50-es évek végén – hogy a Szentkorona-tan Timon kitalálása. Pedig árnyalt valóságában ott van az a középkori oklevelekben, az összegezô *Werbôczy István nagy művében, és a működô közjogban.

 

 

 

A feudális kor igazságszolgáltatásának növekvô igényei miatt halaszthatatlanul szükségessé vált egy átfogó kodifikációs tevékenység. Amint a Hármaskönyvet megerôsítô királyi privilégium mondta, “az ország törvényeinek és szokásainak… különbözô és sokféle magyarázata következtében… úgy az ítélô bírák, mint a perlekedô felek lelkei nagy bizonytalanságok között hánykolódnak”.291a – 125

 

Az ország “szokásait és jogait” össze kellett írni már az 1498:6, majd az 1500:10 tc. értelmében. Miután *Ádám ítélômester és a királyi udvarban működô kuriális bíróságok ülnökei nem jártak sikerrel, *Werbôczy István országbírói ítélômester, a *Szapolyai János erdélyi vajdát támogató nemesi párt egyik vezéralakja kapott megbízást Magyarország szokásjogának összegyűjtésére. Werbôczy összegyűjtötte az élô szokásjog testét, a történetileg összegyűlt okleveles anyagra támaszkodva. Művébe belefoglalta még a köznemesség, az egyenjogúságra épülô nemesi ország érdekeit szolgáló dokumentum-szövegeket, Mátyás, *II. Ulászló dekrétumait.

 

Ebben az idôben az íratlan jog, másnéven szokásjog (consuetudo, jus consuetudinarium) igen fontos, mondhatni: legjelentôsebb forrása volt a magyar jognak. Werbôczy elfogadott elmélete szerint a dekrétumok igazi erejét, szokásjoggá válását az állami szervek gyakorlatában hosszasan tartó alkalmazásuk adja, míg a nem alkalmazott joganyag kiesik az országos jogból, hatályát veszíti. A szokásjog e jellegén írásbaf*oglalása nem változtat. Érvényesüléséhez és gyökeressé válásához szükséges, hogy

 

– okszerű (rationabilis) legyen, “a közjóra irányuljon”,

 

– kellô idôn át tartó, “idôsült” (praescripta) legyen, azaz az elsô alkalmazástól legalább tíz év, míg a felségjogok körében emberemlékezetnyit meghaladó idô teljen el,

 

– a szokás ismételt cselekvésben, gyakorlatban nyilvánuljon meg, azaz a cselekvések gyakoriak legyenek (frequentia actuum).

 

A szokásjog szerepe lehet törvénymagyarázó, törvénypótló és törvényhozó, de mindenképpen nélkülözhetetlen. Olyannyira igaz ez, hogy a XVI. századig nemigen hivatkoznak sem a bírói ítéletek, sem más oklevelek törvényekre (dekrétumokra), hanem annál inkább “az ország régi szokására” (antiqua regni consuetudo).

 

Ezekbôl a formulákból elsôsorban, részben pedig római jogi ismeretekbôl és néhány dekrétumból tevôdik össze az 1514-ben elkészült és az országgyűlés elé terjesztett latin nyelvű munka: “Tripartitum corpus juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae” (Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve). A rendek az országgyűlésben elfogadták e Tripar­ti­tu­mot, a király megerôsítô levélbe foglalta, de nem szentesítette, azaz nem látta el pecsétjével. Nem hirdették ki a megyéknek való szétküldés bevett módján. Nem vált törvénnyé a fônemesi párt ellenirányú érdekeltsége miatt, bár ezt bizonyító okiratokra nem hivatkoznak a jogtörténeti munkák.

 

Az egy és ugyanazon nemesi szabadság, a nemesi jogegyenlôség, az “una et eadem libertas” elve, amely szerint – noha vagyonilag nem egyenlôk a rendek – nem illeti több a fôpapot és fôurat a nemesi szabadságjogokból, mint bármelyik köznemest, ez volt *Werbôczy István merész és ilyen formában korábban más forrásokban ki nem fejtett, noha a történelmi tényekbôl levezethetô adaléka a magyar szokásjoghoz.

 

A minket elsôsorban érintô közjogi vonatkozások némileg elszórtan, több helyen, de elsôsorban az I. rész 3. és 4. címében (titulusában) és a II. rész 4. címében (titulusában) találhatók meg a következôk szerint:

 

 

 

“I RÉSZ 3. CZIM.

 

 

 

Nemességünk eredetérôl és arról, hogy az uralkodást

mikép ruházták át fejedelmünkre.

 

Ámbár nem történetírásra, hanem ezen ország saját szokásainak és jóváhagyott törvényeinek ismertetésére határoztam el magam, de mivel azt mondtam, hogy minden fôpap, báró úr és nemes a mentességnek és szabadságnak egy és ugyanazon elôjogával él és mivel különben is sokan kételkedni szoktak a felôl, hogy a mi nemességünk, a melybôl a báróság és minden egyéb fôuraság származik, honnan ered, és hogy az ország valóságos nemesei alatt kiket kell értenünk? ugyanazért ennek a nemességnek eredetét és kezdetét szándékom röviden megmagyarázni.

 

1. §. A hol is tudnunk kell, hogy ámbár a tudósok közös véleménye szerint nemes az, a kit saját érdeme megnemesít, mind a mellett is, czélunkhoz képest a nemesség, a melyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, a melyet most változtatott néven, az ittlakó magyaroktól Magyarországnak neveznek; még pedig ily módon:

 

2. §. Midôn ugyanis a hunnok feleségestül, fiastul, leányostul és egész háznépestül Scythiából jöttek, több tartománynak bejárása és bebarangolása után kapitányokat tettek és ezen kívül a viszálkodók pereinek elintézésére, a tolvajok, rablók s egyéb gonosztevôk megbüntetésére közakarattal igazgatót választottak és állítottak be, mindnyájának közös egyetértésével és végzésével elhatározván, hogy a mikor az egész közönséget egyenlôen érdeklô dolgok merülnek föl, vagy a hadseregnek általános felkelése válnék szükségessé, akkor a hunnok lakása helyén és táborában, vérbe mártott tôrt vagy kardot hordozzanak körül, és hangozzék a hirdetô szó: mondván: »Istennek szava, és az egész közönségnek parancsa az, hogy mindenki ezen s ezen a helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel vagy a mint teheti, a közönség tanácsának s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen«.

 

3. §. Ezt a szokást a magyarok közt Szent István elsô magyar király, dicsôséges fejedelmünk és Apostolunk atyjának Géza vezérnek koráig sértetlenül fentartották, a mely szokás a hunnok közül sokat örökös szolgaságra juttatott.

 

4. §. Mert, elhatározták és végezték, hogy az ily parancs áthágóit, hacsak helyes mentségét nem adják, pallossal kell ketté vágni, vagy közönséges és örökös szolgaságra vetni.

 

5. §. Azt állítják, hogy ez a végzés (a mint mondók) igen sok magyart juttatott a parasztság állapotába. Különben nem történhetett volna, hogy az egyik urrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert mindnyájan ugyanegy nemzetségbôl, tudniillik Hunortól és Magortól származtak.

 

6. §. Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletébôl, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és Ôt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképen a nemeseket ékesítô és a nem nemesektôl megkülönböztetô birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a község a maga akaratából, az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképen fejedelmünkre és királyunkra ruházta; ettôlfogva Ô tôle ered minden nemesítés és e két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a kölcsönösségnél fogva, annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik a másik nélkül nem történhetik.

 

7. §. Mert a fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal.”

 

Ez a rész *Thuróczy János 1488-ban megjelent *Kézai Simon XIII. sz. művét követô munkájából származik, tükrözve az ôsi egyenlôség “radikális” gondolatát, a királyválasztás eszméjét.

 

 

 

“4. CZIM.

 

 

 

Hogy a valóságos nemességet hadi szolgálatokkal és egyéb érdemekkel szerzik és birtokadományozással erôsítik meg.

 

A valóságos nemességet tehát katonai élettel s tudománnyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel lehet megszerezni.

 

Mert mihelyt fejedelmünk bármely állapotú embert jeles tetteiért és szolgálataiért várral vagy mezôvárossal akár pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az a fejedelemnek ilyen adománya által (ha ezt törvényes iktatás követi), azonnal valóságos nemessé lesz és a parasztság állapotának minden igája alól kikerül.

 

1. §. És ezt az adományos szabadságot a miéink nemességnek mondják. A honnan az ily nemesek fiait joggal örökösöknek és szabadoknak nevezzük. Az ilyen nemeseket az imént említett javakban való részesülés és összeköttetésnél fogva a szent korona tagjainak tartjuk, a kik senki más hatalmának alávetve nincsenek a törvényesen megkoronázott fejedelmén kívül.”

 

 

 

“9. CZIM.

 

 

 

A nemeseknek négy fô és kiváltságos jogáról.

 

Ámbár pedig a nemeseknek a fejedelmi kiváltságlevelekbôl és rendeletekbôl kitetszôleg igen sok joguk van, mindazáltal közülök négy a legfôbb, a melyeket ide iktattam.

 

1. §. Az elsô tehát az: hogy ôket elôzetes idézés vagy perbe hívás és törvényes elmarasztalás nélkül, senkinek unszolására, panaszára vagy kérésére személyükben senki sehol le nem tartóztathatja.

 

2. §. Megszoritást szenved azonban ez a jog büntettek és bünügyek, ugymint: a szándékos gyilkosság, faluk felgyujtása, tolvajság, rablás, vagy haramiaság, sôt az erôszakos paráznaság esetében is, a melyekben a nemesség tisztségét, czimét és szabadságát mindenki elveszti. És igy az ilyent a tett szinhelyén parasztkézzel is szabad mindig letartóztatni és kihágásához képest elmarasztalni és megbüntetni.

 

3. §. Ha azonban a tett szinhelyérôl elfutott és ellenfeleinek kezei közül kimenekült; aztán nem máskép, hanem csak idézés vagy perbe hivás és törvénykezési eljárás utján lehet ôt elitélni és büntetni.

 

4. §. A második fôjog az: hogy az egész ország nemesei (a mint elôbb említve van) senki másnak hatalma alatt nem állanak, mint a törvényesen megkoronázott fejedelemnek; sôt fejedelmünk maga is, rendes hatalmánál fogva, bárkinek puszta panaszára és gonosz besugására, közülök senkit, a törvény útján kívül és kihallgatása nélkül, sem személyében, sem vagyonában meg nem háboríthat.

 

5. §. A harmadik az: hogy törvényes jogaikkal és földbirtokuk határain belôl fekvô minden jövedelmeikkel, tetszésük szerint mindenkor szabadon élhetnek; mindennemű jobbágyi szolgálat, adakozás alól, rovás és egyéb adó, vám és harminczad fizetésétôl mindörökre teljesen mentesek és ki vannak véve, csupán csak az ország védelmére tartoznak katonáskodni.

 

6. §. A negyedik és utolsó (hogy a többit mellôzzem) az: hogyha bármelyik királyunk vagy fejedelmünk, a néhai második, vagy melléknevén Jeruzsálemi András király úr és fenséges fejedelem országos végzeményében (a melynek megtartására minden magyar király, mielôtt a szent koronát fejére tennék meg szokott esküdni) kinyilvánított és kifejezett nemesi jogok ellenére tenni merészelne, akkor örök idôkre szabadságukban áll, annak el­lene szegülni és ellene mondani a nélkül, hogy a hűtlenség vétkébe esnének.

 

7. §. A nemesek alatt pedig értsd e helyen általában az összes fôpap, báró urakat és a többi mágnásokat, valamint az ország más elôkelôit, a kiket (a mint elôbb mondám) mindenkor egy és ugyanazon szabadság elôjoga védelmez.

 

 

 

10. CZIM.

 

 

 

Hogy fejedelmünk az ország minden báró urának és

nemeseinek igaz és törvényes utóda.

 

Mivel fentebb azt mondottam, hogy minden nemesítésnek és birtokadományozásnak teljes hatalma fejedelmünkre szállott át, azért szükséges megjegyeznünk azt is, hogy fejedelmünk minden báró úrnak és mágnásnak, az ország többi nemeseinek és birtokosainak igazi és törvényes utódja, abban az esetben, ha valamelyikük örökösök és maradék nélkül hal-

na el.

 

1. § Mert azoknak összes fekvô jószágai, és birtokjogai a jelzett átruházás erejénél fogva, *eredetileg Magyarország szent koronájától függenek és törvényes birtokosuk magvaszakadtával mindig ugyanerre is néznek és háramlanak.

 

2. §. Ez oltotta belénk azt a törvényerôre emelkedett szokást, hogy minden egyedül álló és magára maradt személy, a kinek igazi és törvényes örököse nincsen, birtokjogairól királyi jóváhagyás nélkül, örökre szóló joggal épenséggel nem rendelkezhetik. Sôt azokat közbecsün felül még zálog czimen sem vallhatja be, a mint ezt alább a maga helyén bôvebben elôadom.

 

3. §. Ezenkivül fejedelmünk valamennyi fôpap úrnak és egyházi férfiúnak is hasonlóképen igazi és törvényes utóda; nem abban az értelemben, mintha a fekvô jószágokat és birtokjogokat az egyháztól elvehetné vagy elszakíthatná, hanem abban, hogy ezeket (s megürülvén a fôpapi és egyházfôi székek) az egyházzal együtt kormányzás czéljából eladományozza.”

 

 

 

“II. RÉSZ 3. CZIM

 

 

 

Kik alkothatnak törvényeket és statutumokat?

 

Immár azt a kérdést veszem fejtegetés alá: vajjon a fejedelem törvényeket és statutumokat önmagától alkothat-e, avagy a nép beleegyezésének is szükséges hozzájárulnia?

 

1. §. Mire nézve meg kell jegyeznünk, hogy jóllehet hajdan, a midôn a magyar nemzet még pogány módra élt és nem király, hanem vezér és kapitányok igazgatása alatt állott, akkor a törvényhozásnak és rendelkezésnek minden hatalma ezeknél vala.

 

2. §. De minekutána a katholikus hitre tértek és maguknak önként királyt választottak, úgy a törvényhozásnak, mint bármely birtok adományozásnak és minden biráskodásnak hatalmát és jogát az uralkodással és kormányzással együttesen ez ország szent koronájának, melylyel Magyarország mindenik királyát megkoronázni szokták, joghatóságára és következésképen a mi törvényesen rendelt fejedelmünkre és királyunkra ruházták át. És így ettôl fogva a királyok a törvényeket a nép összehívása és megkérdezése mellett kezdették alkotni, a mint ez korunkban is történni szokott.

 

3. §. A fejedelem mindazáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképen az isteni és természeti jogot sértô dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára semmit sem rendelhet; hanem össze kell hívnia és megkérdeznie a népet; ha vajjon ennek az ilyen törvények tetszenek-e vagy sem? a kik ha igennel felelnek, azontúl az ilyen végzéseket (az isteni és természeti jog mindig épségben maradván) törvényekül tartják meg.

 

4. §. Többnyire pedig, közös megegyezéssel, maga a nép is elhatároz valamit, a mit a közjóra hasznosnak itél és írásban terjeszti a fejedelem elé, kérvén, hogy erre nézve neki törvényt adjon és ha maga a fejedelem az ilyen végzéseket elfogadja és helyben hagyja, akkor az törvényerôre emelkedik s azonnal törvénynek kell tekintenünk.

 

5. §. Mégis mindezeket nem a nép, hanem különösen a fejedelem sta­tutumainak mondjuk azért, mert ha a fejedelem beleegyezése és megerôsítése mindkét esetben azokhoz nem járul, eme rendeleteknek semmi ereje nem leszen. Mindazáltal általános néven eme rendeleteket igen gyakran az ország végzeményeinek nevezzük.

 

 

 

4. CZIM.

 

 

 

Kiket értünk a nép és kiket a köznép elnevezése alatt?

 

E helyen pedig a nép neve és elnevezése alatt egyedül a fôpap és báró urakat és egyéb mágnásokat s a többi nemeseket kell érteni, de nem a nem nemeseket.

 

1. §. Noha e kifejezés: nép minden nemest és nem nemest egyaránt felölel, mindazáltal a nem nemesekrôl (kiket a köznép elnevezés alatt értünk) e részben czélunkhoz képest szó sincsen.

 

2. §. Mert miként a nem a fajtól, úgy különbözik a köznép a néptôl. Mert a nép elnevezés magába öleli az összes nemeseket, úgy a mágnásokat, mint az alsóbb rendűeket, a nem nemeseket is ide számítva; de a köznép elnevezés alatt egyedül a nem nemeseket értjük.”430

 

 

 

Az I. rész 3. címe (“Nemességünk eredetérôl és arról, hogy az uralkodást mikép ruházták át fejedelmünkre”, és 4. czíme (“Hogy a valóságos nemességet hadi szolgálatokból és egyéb érdemekkel szerzik és birtokadományozással erôsítik meg”) szerepel a tankönyvekben, mint a Szent Korona tanának forrása. Ez helyes is így, hiszen a hatalomátruházás és az országtagság valóban alapja a Tannak. Nem mellôzhettem az I. rész

2. cím felvételét (“Hogy úgy az egyházi, mint a világi személyek, egy és ugyanazzal a szabadsággal élnek”), azért, mert a Szentkorona-tagság, mint a hasonlóképpen értelmezett, jóval korábbi egyháztagság egyenlô jogú tagokat jelent és feltételez.

 

 

 

“Mindenekelôtt tudnunk kell, hogy azok a személyek, a kiknek jogairól és szokásairól most szó van, vagy lelkiekkel foglalkozó, azaz: egyházi személyek, vagy pedig világiak.

 

1. §. És habár a lelkiekkel foglalkozó személyeket, a kiket Urunk és Megváltónk az emberi üdvösség kiszolgáltatására rendelt, méltóbbaknak tartják a világi személyeknél, mindazáltal e Magyarországnak minden fôpap, egyházfô és báró urai és többi mágnásai, nemesei és elôkelôi nemességükre és világi javaikra nézve, a szabadság, kivételesség és adómentesség egy és ugyanazon elôjogát élvezik; nincs is valamely úrnak nagyobb és valamely nemesnek kisebb szabadsága. Innen, egy és ugyanazon törvény­nyel és szokással, és a törvényszékeken szintén ugyanazzal a törvénykezési eljárással is élnek, egyedül csak az emberdíj mennyisége tekintetében különböznek egymástól.”430

 

Ugyanez okból nélkülözhetetlen az országtagság, azaz Szentkorona-tagság körének és ismérveinek pontos ismeretéhez az I. rész 9 cím, a “Primae Nonus” (primae partis nonus titulus) ismerete (“A nemeseknek négy fô és kivételt képzô jogáról), és a II. rész 4. cím arról, hogy “Kiket értünk a nép és kiket a köznép elnevezése alatt”.

 

Végül megemlítjük, hogy az ún. Szent Korona birtoktan olvasható ki a Hármaskönyv ismertetett I. rész 3. cZIm 6. §, 10 cZIm bevezetés és 1. §, valamint 13 cZIm 4. és 5. § szövegébôl. Ez utóbbi így szól:

 

 

 

“13. CZIM.

 

 

 

“4. §. Mert a királyi Felség (e Magyarország szent koronájának elôbb említett joghatóságánál fogva) bármely elhaltnak, a kinek magva szakad, vagyis a ki örökösök hátrahagyása nélkül múlik ki, minden birtokjoga fölött mindenkor teljes hatalommal szabadon (a mint akarja) rendelkezhetik, tudniillik: fenntarthatja magának, vagy eladományozhatja, vagy ideiglenesen átruházhatja annak részére, a kinek inkább akarja.

 

5. §. És hogy az istentelen embereknek elkövetett gonoszsága büntetlenül ne maradjon; hogy a nemesség és parasztság egyenlô értékűnek föl ne tünjék; s ismét, hogy a hűségnek a hűtlenséggel egyenlô jutalma ne legyen; tehát a hűtlenek vakmerôségének és lázadásának megtörésére és az istentelen és becstelen emberek rosszindulatú szabadosságának megfékezésére a mi eleink – ezt hozván magával a törvény szigora s a közjó is ezt kivánván, – országos végezménynyel elhatározták és megállapították, hogy nemcsak valamely magvaszakadtnak (amint elôadtam) hanem azoknak birtokjogai is, (még életükben) Magyarország szent koronájára háramoljanak s következéskép adományozás alá kerüljenek, a kik konokul az ország alkotmánya ellen támadnak és ezáltal a királyi felség méltóságát megvetik, és másokat a törvényes igazságon kívül önkénybôl és vakmerôen háborgatnak, hogy az istentelenek megbüntetésének példája némelyeket elrettentsen, másokat pedig, a kik az ilyenek jószágait netalán adományúl nyerik, annál inkább a hűséges cselekedetek gyakorlására és végzésére buzdítson.”430

 

A magvaszakadtak és hűtlenek utáni öröklés és háramlás az “Ôsiség eltörlésérôl” szóló 1848: XV. t.c. alapján attól kezdve a magyar Szent Koronát illeti meg, mint a magyar állam jelképét, teljesen kikapcsolva az uralkodó személyét.

 

A Tripartitum 272 címet tartalmaz, a bevezetés 16, az I. rész 134, a II. rész 86, a III. rész 36 címet, titulust zár magába, a címeket paragrafusokra osztva.

 

*Werbôczy már három év múlva Bécsben kinyomatta könyvét, s minden bizonnyal ô küldte el a megyéknek. A jogkönyv közelismertséget kapott, a nemesség elfogadta, a bíróságok alkalmazták. Így a szokás útján kötelezô erejűvé vált. Bevették a Corpus Juris-ba, a magyar “jogok testébe”, ennek állandó melléklete lett. A Tripartitum a Corpus Juris Hungarici gerince. 1565-ben magyar fordítása megjelent Debrecenben. Nemcsak a “nemesség bibliája”, s ezáltal történelemformáló tényezô lett, hanem a legismertebb magyar törvénykönyv, magánjogunk és közjogunk fô forrása és formája. *Werbôczy műve nélkül nem lett volna olyan 1848, mint amilyen volt.

A jogi formák és tételek határtalan kultusza és szerepe ültette el a nemességben a meggyôzôdést, hogy a jogkiterjesztô törvények nemcsak jogaiból vesznek el, hanem meg is védik a parttalan jogkiterjesztéstôl, a forradalomtól.

 

Tengernyi könyv és tanulmány foglalkozik Werbôczy művével. Nála találkozik a királyi hatalmat, mint királyok sorát is jelképezô, fôhatalmat kifejezô koronaeszme az organikus államszemlélettel, az ország államtestként, működô organizmusként való felfogásával. Tudatosan kapcsolja össze ôket Werbôczy azért, hogy a korona és regnum közeledésében és néha felcserélôdésében megmutatkozó folyamatra feltéve a koronát, a nemesség egészének szabadságát és egyelôségét mondhassa ki. Ezzel összefüggésben építi be munkájának építôkövei közé a hatalomátruházás gondolatát és a nemesség eredetének elméletét. Ezért használja a *Kézai Simont követô *Thuróczy János krónikájának történetét a kapitányok és a “rector” választásáról, az ôsi egyenlôség állapotáról, amelyben mindenki maga választja elöljáróit, akár elôkelô, akár közember valaki.

 

*Werbôczy az “una eademque libertas”, az ôsi egyenlô szabadság gondolatát teszi szokásjog tétellé, a plebs kiválása – amely a nemzeti közösség elleni bűn, azaz a hadi szolgálat megtagadása folytán való jogvesztés lehetett, amint “azt állítják” – után maradó populus tagjainak jogait védelmezve, az ôsi szabadság és egyenlôség helyébe lépett rendi szabadság és egyenlôség állapotában. Kifejti a választott királyság történelmi gyakorlattal igazolt elméletét, ugyanazt mondván, mint az *I. Ulászló koronázásakor 1440-ben kiállított oklevél: az uralkodói hatalom a közösségtôl ered, amint azt a Hármaskönyv I. részének 3. címe 6. §-a tömören leírja.

 

Mi a szerves, mi az új a korábbiakhoz képest, tehetjük fel a kérdést, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy ilyen nagy összegzés azért is elismerést és méltánylást érdemel, ha “csupán” évszázadok okleveleit és bírói gyakorlatát fogta egybe.

 

Az új és egyben régi tétel: minden nemes a Szent Korona tagja. Ezt a tételt vonta le a történeti fejlôdésbôl és a politikai viszonyokból, amit annál is inkább megtehetett, mert az egyház már régen hirdette *Krisztus teste (az egyház) tagjainak egyenlô szabadságát. Ebbôl következik, hogy minden nemes része a törvényhozásnak, miképpen azt a XIII. század politikai gondolkodóihoz hasonlóan már Kézai mester vallotta és írta. Amint *Eckhart megjegyzi: “gyűlést akkor hívnak össze véres karddal, amikor a közösséget egyenlôen érdeklô dolgok merülnek fel”. Werbôczy Kézaitól ill. Turó­czytól idézett tétele a római jogra visszavezethetô népfelség elvébôl következô középkori gondolat a közösségrôl, mint a hatalom forrásáról. Werbôczy műve az egyenlô nemesi szabadság bizonyításával, a magyar történeti folyamatosságban létrejött koronaeszme és a középkori magyar krónikákból átvett népfelség elve alapján sugallja a magyar közjog és magánjog tételeit és szemléletmódját. Benne ezt, nem pedig a Hármaskönyvben is megjelenô jobbágyi jogkirekesztés képviselôjét becsüljük, amely jogkirekesztés a kor társadalmi-politikai viszonyaiból következett, *Werbôczy nevét a “feudális elnyomással” kapcsolva össze, noha ugyancsak belôle vezethetô le a jogkiterjesztés eszméje. Tárgyunk a magyar Szent Korona tana, azonban nem a jogfosztás, hanem a jogokban való részesedés elmélete, nem az alkotmány sáncain belül levôk és a kirekesztettek súlyos történelmi feszültséget hordozó kapcsolatának ismerettára, hanem a hatalom gyakorlásának, szerkezetének a társadalom történelmi létezését szolgáló – ezért a társadalmi feszültség alapját, a jogegyenlôtlenséget jogkiterjesztés útján a történelmileg lehetséges idôben feloldó – eszméje.

 

Mielôtt rátérnénk a Szent Korona tanának Mohács utáni történetére, mindenképpen érintenünk kell Közép-Európa más országai, a cseh és a lengyel állam koronaeszméje és a magyar Szentkorona-eszme összehasonlítását, azért mert a magyar Szentkorona-eszme sajátos mivoltát még­job­ban érzékelteti.

 

Csehországban használják a corona regni Bohemie fogalmát. Eckhart – követve *Robert Flieder 1908–1909-ben megjelent cseh nyelvű értekezését – rámutat:

 

 

 

“Ha összehasonlítjuk Flieder kutatásainak vázlatosan ismertetett eredményeit és különösen az idézett forráshelyeket azzal, amit a magyar koronaeszme XIV–XV. századi fejlôdésérôl mondottunk, meglepôen sok rokonvonást találunk a corona regni Hungarie és a corona regni Bohemie közt. Közös a korona összetartó ereje, az eszme területi vonatkozása. Közös a korona szereplése nemzetközi szerzôdésekben. Egyaránt megvan a magyar és a cseh koronaeszmében a koronához tartozó jogok, mind területi, mind pénzügyi jogok elidegeníthetetlensége. Mindkettônek fejlôdésében a király és a rendek mellett vagy felett álló államszemélyiség kialakulását kell látnunk, de Csehországban erôsebb benne a rendi elem, mint nálunk. A corona és regnum azonosítása Csehországban hamarabb megy vég­be, de ez a regnum mindenütt elsôsorban az ország nagyjait jelenti.”128 – 151.

 

 

 

Ugyanakkor – *Eckhart és *Benda Kálmán nyomán, különösen figyelve *Bartoniek Emma gondolatait – elismert sajátossága a Szent Korona tanának az, hogy a gondolat a hagyomány szerint tisztelt egyetlen koronához, a magyar Szent Koronához fűzôdik, szemben a Csehországban vagy másutt elfogadottal, amely nem kötôdik egyetlen megfogható koronához. A magyar koronaeszme és Szent István koronája, avagy – azok által is elismerten, akik a Szent Istvánhoz való tárgyi kapcsolódást vagy eredetet vitatják – a magyar Szent Korona elválaszthatatlan! A magyar koronatan az európai műveltséggel rokonítható, vagy ilyen kapcsolódása nem vitatható, de nem kölcsönöztük idegenbôl, sôt nem zárható ki, hogy a csehországi kancelláriába tôlünk jutott el a gondolat gyökere.

 

A másik sajátosság a magyarországi fidelitas páratlan jellege, ami a koronához és nem máshoz való különleges személyes kapcsolat alapján tett szolgálatokban és a szolgálatokat elismerô adományokban, adományrendszer és koronaeszme elválaszthatatlanságában mutatkozik meg.

 

A corona regni Polonie-nek nincsen akkora súlya, mint akár a cseh koronaeszmének. Lengyelország történetének fontos idôszakában *(Nagy Lajos lengyel és magyar trónon uralkodása idején szemben a magyar birodalommal, majd amikor a litván *Jagelló Ulászló házassági szerzôdést kötött Hedviggel, *Nagy Lajos lányával, egyesítve Lengyelországot és Litvániát, a litván uralkodó litvániai és oroszországi földjeit örökre Lengyelország koronájához csatolva) a birodalmi egység és összetartozás jelképéül szolgált. A lengyel koronaeszme kezdeményeinek magyar eredete még valószínűbb, mint a csehországié, azzal, hogy Lengyelországban a XV. század végén már “mint idegenbôl vett fogalom”, nem játszik szerepet.”128 – 157.

 

Amint késôbb látjuk: Eckhart a kortársak szerint is túlértékelte a cseh és lengyel korona-eszmét a magyar rovására.

 

Megállapíthatjuk, hogy egyetlen Szentkorona-eszme van. Az amely Magyarország Szent Koronájához fűzôdik.

 

A magyar koronaeszme kétségtelen hatásaként megjelenik a gondolat néhány Szerbiával kapcsolatos középkori oklevélben is.

 

A magyar Szent Korona és a Szentkorona-eszme széttéphetetlen kapcsolatához és a magyarországi adományrendszernek a Szent Korona iránti hűséghez, tehát a koronaeszméhez kötôdéséhez hasonló gondolatokat nem találunk a magyar birodalom határain kívül. Ez a két sajátosság a magyar Szentkorona-eszme eredeti, mással össze nem hasonlítható voltának vitathatatlan bizonyítéka, egyben a Szent Korona tanának lényege.

 

Igazat kell adnunk *Bartoniek Emmának, amikor a két világháború között ezt írja:

 

 

 

“Mindebbôl tehát egészen kétségtelen, hogy a magyar Szentkorona eszméje egyfelôl sokkal régebben keletkezett, mint északi és északnyugati szláv szomszédjai koronájáé, – már Szent István Intelmeiben felbukkan – másfelôl, hogy azokkal tartalmilag sem egészen egyezik. Mert míg a szláv államokban a korona-eszme fôképpen a hűbértartományoknak a lengyel, illetôleg a cseh anyaországhoz való viszonyát, tehát e két állam területi egységét fejezi ki, addig nálunk elsôsorban az alattvalóknak az államhoz (királyhoz) való viszonyát.

 

Mindez kizárja tehát, hogy a magyar Szentkorona eszméjének akár keletkezésében, akár valamelyik késôbbi fejlôdési fázisában cseh, vagy lengyel hatást tételezhessünk fel. Ilyen hatás, ez most már egészen világos, nem is volt, hanem csak analógia. Ez az analógia is csak egy területen teljes, mégpedig a Magyarországhoz csatolt királyságoknak (vagy melléktartományoknak) a Szentkoronához (ill. a magyar államhoz) való viszonyának kifejezésben, s ez is csak a XIV–XV. században. Ez idôben Galícia, Ladoméria, Havasalföld és Moldva stb. valóban lényegében ugyanúgy a magyar Szentkoronának hűbértartományi, azoknak fejedelmei alapjában véve úgy esküsznek hűséget királyainknak és a magyar Szentkoronának, mint a sziléziai, vagy morva, vagy oppelni, vagy lausitzi fejedelmek a cseh királynak és koronának, s akár a litván hercegek a lengyel királynak, illetôleg Szentkoronának. Még az idegen, egyenrangú államokkal kötött, nemzetközi szerzôdésekben is éppúgy a cseh vagy lengyel korona képviseli ezeket az országokat, mint a magyar Szentkorona a magyar királyságot az 1382-i turini békeokmányban. Ez azonban, ezt már fentebb is hangoztattam, a magyar Szentkorona eszméjének csak egy része, igen kis, mondhatni legjelentéktelenebb része, s ez is, úgy látszik, csak a XIV–XV. századra korlátozódik. A magyar Szentkorona eszméjének központjában mindig is az alattvalóknak az államhoz való viszonya állott.”40 – 84.

 

A Werbôczy által elvégzett, a történelmi magyar közjog gerincét – ha nem is egybefüggôen – adó összegzés után 1867-ig következô idôszakot *Deák Ferenc műve, az “Adalék a magyar közjoghoz” 1865-ben megjelent, jellegzetesen magyar tárgyú és érvelésű lapjai nyomán tekintjük át. E munka a trónöröklési rendet meghatározó Pragmatica Sanctiót és egyéb sarkalatos jellegű közjogi törvényhozást vizsgálja azért, hogy megvédje az 1848. évi magyar törvények alkotmányosságát, mind tartalmukat, mind a törvényhozás módját illetôen. Célja világos, nyilvánvaló. A minden jogászi körmönfontságot nélkülözô, ugyanakkor vas logikáról, fölényes törvény- és történelmi ismeretrôl tanúskodó munka a magyar történeti alkotmányon alapuló jogfolytonosságot tartja a kiegyezés alapfeltételének olymódon, hogy az 1848. évi törvényeket a történelmi jogfejlôdés legutolsó vitathatatlanul alkotmányos, jogfolytonos vívmányainak tekinti.

 

Nézeteit *Lustkandl Venczel osztrák jogtudós “Das ungarisch-öster­reichische Staatsrecht” (A magyar-osztrák államjog) című, Magyarország alkotmányos önállóságát vitató tanulmányára válaszolva fejti ki. Lustkandl a Corpus Juris Hungarici-ben leírtak ismertetésére és értelmezésére vállalkozik, összhangban a “megfelelô többi osztrák tételes törvény” szövegével. A Corpus Juris Hungarici, a Magyar Törvénytár a XVI. századtól számos kiadást ért meg az új törvényekkel kiegészítve.96 1628-tól Werbôczy Hármaskönyvét is magába foglalta. Ennek közjogi anyaga a Hármaskönyv több helyén széttagolva, nem rendszerezve és elkülönítve található meg. Legmaradandóbb része a gyorsabban módosuló magánjoghoz képest az* évszázadokig változatlan közjog. E részét alkalmazták és hivatkozta*k rájuk 1945-ig.* *Lustkandl Venczel elhatárolja magát az ún. jogeljátszási vagy jogvesztési elmélettôl (Verwirkungstheorie), mondván: “Egy nép éppen úgy nem veszítheti el jogát, mint ahogyan az uralkodóház sem, csupán azért, mert valamelyik uralkodó jogtalanul járt el. De éppen azért, mert egy nép nem veszítheti el jogát, Ausztria népei sem veszthetik azon jogaikat Magyarországgal szemben, melyek ôket a magyar alkotmány szerint megilletik.” Erre mondja szellemesen *Deák: “Az alkotmányvesztés elmélete a magyar közjognak múltját érintetlenül hagyja, csak a jelent támadja meg, hogy a jövônek tabula rasát csináljon. L. úr a múltat is meg akarja semmisíteni, hogy ez által jog-alapot készítsen azoknak, kik a jövôt saját elméletök szerint akarják így is alakítani. Egyik szemközt állva nyíltan, a másik oldalt kerülve támad: de czéluk ugyanaz.”118 – 171. Akár manapság is írhatta volna ezt!

 

A jogvesztési elmélet lényege *Alexander Bach, az abszolutizmus belügyminisztere szerint – amint rendeleteiben írta – az volt, hogy “Magyarország alkotmányos intézményeit nyílt lázadás és forradalom által elvesztvén” kapjon új jogállást. Ezzel indokolták 1849-tôl több mint egy évtizedig Magyarország jogfosztását. Erre válaszolta Deák: “Ôseink… tiszteletben tartották a törvényeket s az örökösödést megállapító állami alapszerzôdéseket, s nem azon elméletbôl indultak ki…, hogy midôn az egyik fél megsérti a viszonos szerzôdést, a másik fél az egész szerzôdést megszüntnek tekintheti; hanem azt hitték: hogy a szerzôdés szent és sérthetetlen; s midôn az egyik fél attól bármi részben eltért, a másik fél jogosan kívánhatja a szerzôdés szoros megtartását, a nélkül, hogy az tüstént felbontottnak tekintessék.”118 – 112.

 

Ennél is veszélyesebb volt az önálló államiság tagadása az 1848 elôtti korszakra visszamenôlegesen, ezzel tagadva a jogfolytonosságra épülô 1848-as törvények alkotmányosságát.

 

A közjog kifejezést tágabb értelemben a magánjoggal szembeállítható összes jogágazat, még szűkebb értelemben az alkotmányjog megjelölésére használták a francia forradalom utáni polgári felfogás szerint. A közjog – alkotmányjog alapkérdései: az állampolgárok jogegyenlôsége talaján elismert alapvetô jogok, a lakosság részvétele a hatalom gyakorlásában, legalább képviselôin keresztül, s az elôb*bieknek megfelelô államhatalmi rend szabályozása. A magyar közjog a feudális közjogból alakult át szervesen, mert – szemben a nyugat-európai abszolutista hatalom által elnyomott ottani rendi és önkormányzati testületek és jogok sorsával – Magyarországon ezen rendi jogok az állami-nemzeti önállóság védelmezôjének szerepét (is) játszották mindvégig, a rendek önkéntes jogkiterjesztô döntéssorozatáig, végülis az 1848-as, ún. áprilisi – mert akkor kihirdetett – törvényekig.

 

A magyar közjog Mohács után évszázadokon át megtestesítette az önálló magyar államiságot azáltal, hogy a rendi szokásjogi intézmények magyar közjoggá szervezôdtek. “Az ún. királyi Magyarországon a *Habsburg-ház az ún. örökös tartományokhoz hasonlóan igyekezett az abszolút királyi hatalom elismertetésére, ez azonban megtört a királyi Magyarország rendjeinek – gyakran az Erdélyi Fejedelemség katonai erejével is támogatott – ellenállásán. Ennek az ellenállásnak az eredményeként létrejött feudális közjog együtt védte a rendi kiváltságokat és a magyar államiságot. A rendi kiváltságok védelmezésének közös érdeke állította egymás mellé a katolikus és protestáns rendeket, mindannyiszor, amikor a bécsi udvar önkénye a magyar államiságot végleges megsemmisítéssel fenyegette. Az általuk képviselt önálló államiság védelmére pedig a rendek számos esetben a nemzet nagy többségét is mozgósítani tudták. Így állott elô az a helyzet, hogy a bécsi udvarral szembeni ellenállásból kibontakozó és megerôsödô feudális közjog Magyarországon – a reformkor egyes eseti kivételeitôl eltekintve – lényegében egészen a kiegyezésig pozitív szerepet játszott a független államiság megôrzésében. Ezzel jelentôsen hozzájárult ahhoz, hogy a viszonylag nem nagy lélekszámú magyarság a legkritikusabb idôszakokban nem csupán az Európára nehezedô török nyomás elleni küzdelemnek volt jelentôs bázisa, hanem sikeresen tudott fellépni azokkal a törekvésekkel szemben is, amelyek Közép-Európában egy második német birodalom létrehozását célozták.”*Kovács István tanulmánya II8

 

*Bocskai István erdélyi fejedelem, akiben a protestáns rendek az Aranybulla 31. szakaszában rögzített fegyveres ellenállási joguk letéteményesét találták meg, küzdött az Erdélyi Fejedelemség megôrzése, a rendi önkormányzat megóvása és a protestánsok vallási egyenlôségének kivívása, azaz a vallásszabadság érdekében. Legnagyobb célja mégis a magyar államiság fenntartása volt.

 

Bocskai végrendeletében írja:

 

“Ha pedig Isten azt adná, hogy a magyar korona Magyarországban olyan kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük, nem hogy attól elszakadnának vagy abban ellent tartanának, de sôt segéljék tehetség szerént, és egyenlô értelembôl azon korona alá a régi mód szerént adják magukat.”298/a – 751.

 

A Bécsi béke (1606) kifejezte ezt az elképzelést. Éppen emiatt, az elfogadására összehívott országgyűlést szétverni akaró *Rudolfot lemondásra kényszerítve választották királlyá *II. Mátyást, akinek választási feltételül szabta az országgyűlés a Bécsi béke cikkelyeinek és más, rendi kiváltságokat szavatoló törvényeknek elôzetes beiktatását. A vallásszabadság ebben az idôben a politikai önrendelkezéssel volt egyértelmű. A korabeli német közjogi irodalom is megemlékezik *II. Mátyás magyar király 1608. évi koronázási esküjérôl. Ez az Aranybullára, az országgyűlés jogaira és az ország­la­kók szabadságaira tett kijelentéseivel kifejezte a korlátozott monarchia királyi hatalmának korlátait. Ekkor rögzítették törvényben – a koronázás után – a szokásjogilag kialakult kétkamarás országgyűlés rendjét és a meghívhatók körét.

 

A XVII. század folyamán többször rögzítik törvényben a Hármaskönyv (II. rész, 3 cím) tételét: Magyarországon az országgyűlés és a király – csakis ôk – együtt alkothatnak törvényt.

 

Bár *II. Mátyásmegválasztásakor és koronázásakor a koronázás elôtti törvénycikkekben megvalósuló választási feltételek pótolták a királyi hitlevelet, de az ôt követô Habsburg királyok – különösen 1622, 1638, 1657-ben – a magyar közjog summázatát, szinte az összes “alkotmánybiztosítékot” hitlevélbe foglalták. Magyarország rendjei a közjogi biztosítékok rendszerének elfogadtatásával mind az ország önállóságát, mind pedig rendi kiváltságaikat megerôsítették.

 

Amikor a vesztes török birodalomnak jelentôs engedményeket tévô Vasvári béke (1664) kiszolgáltatta az országot a török rablóhadjáratoknak, s ez ellen fôúri és vármegyei ellenállás bontakozott ki, a felkelés leverése után a bécsi udvar a “jogeljátszásra” hivatkozva törvényen kívül helyezte az országot (1670), *Zrínyi Péter horvát bánt, *Frangepán Ferenc országbírót és *Nádasdy Ferencz gróf királyi helytartót törvénytelenül osztrák bíróság elé állította és kivégeztette.

 

Nem telt el sok idô, amikor az 1681-es soproni országgyűlés újra megerôsítette és helyreállította az ország többször megerôsített jogait és szabadságait, a X. törvénycikkben *megújítva az összes hitlevélben foglalt közjogi biztosítékokat, több törvényt kiemelve, mintegy alaptörvények rangjára emelve. Így külön idézi a Hármaskönyv I. rész 9. címét a nemesi kiváltságokról, beleértve az ellenállás jogát (ius resistendi), utalva *II. Endre király II. törvényére, amely szerint: “soha nemes embert el ne fogjanak s meg ne nyomorítsanak valamely hatalmasnak a kedvéért, hanem, ha elôbb perbe hívatott és rendes úton törvényt láttak rá.” Tiltakozás ez Zrínyi, Frangepán Nádasdy törvénytelen elítéltetése miatt.

 

A török hódoltság után az udvar rövid ideig meghódított területként kezelte az országot, megkísérelve a magyar államiság intézményes felszámolását. Erre azonban még az udvarhű arisztokrácia és a katolikus fôpapság sem látott lehetôséget országgyűlési döntés nélkül.

 

A XVII. század utolsó közjogi törvényhozása az 1687. évi II. és III. törvénycikk, melyben a rendek lemondtak a fegyveres ellenállás (Aranybulla 31. cikkelye) jogáról, és elismerték a *Habsburg-ház német és spanyol fiágának elsôszülöttségi örökösödési jogát a magyar trónra, fenntartva a szabad királyválasztás jogát a fiág kihalása esetére. Ez utóbbi kikötés az önálló magyar államiság létének dokumentálása volt.

 

Késôbb, a Rákóczi szabadságharc idején, a fegyveres ellenállást hatályos jognak tekintették, hivatkozva arra a való tényre, hogy a rendek az ellenállási jogról a fegyveres erôszakkal való fenyegetés hatására mondtak le, mert a királyi személynök az országgyűlésben megfenyegette ôket. A Szatmári béke (1711), majd az ezt követô 1712–1715 évi országgyűlés törvényei azt fejezik ki, hogy az egységes közép-európai Habsburg birodalom, a Rákóczi szabadságharc leverése ellenére nem hozható létre. Magyarország önálló államiságát és a rendi kiváltságokat még ekkor is el kellett ismerni!

 

A Pragmatica Sanctiót határkônek tartja *Deák Ferenc a magyar közjog fejlôdésében. Egyesek szerint ez a különös jelentôség Deák találmánya azért, hogy jogi alapja legyen a Habsburg házzal való alkudozáshoz, hiszen mondták: a bécsi udvar is elfogadja a saját öröklését szabályozó “alapszerzôdést”.

 

Deák jogászi lángelméje alkalmas lett volna arra, hogy egy jelentéktelen törvényt sarkalatosra nagyítson, de nem ez az igazság.

 

A Pragmatica Sanctio már elfogadásakor elismerten az ország alaptörvénye volt. A XVIII. századvégi közjogi művek is megegyeztek ebben, hiszen az osztrák császárság területi alapját ezek a törvénycikkek adták a Német-Római Birodalom felbomlása után, mint amelyek a Magyar Királysággal együttesen birtokolt területrészekrôl szóltak.

 

Mi is valójában a Pragmatica Sanctio? Így nevezik az ünnepélyes alakban kiadott fejedelmi edictumokat, s így a *Habsburg-ház osztrák nôágainak örökös tartományokbeli örökösödési rendjét szabályozó császári rendelkezést, de a magyar közjogban kizárólag az 1723. évi törvénykönyv részét alkotó I. II. III. törvénycikket “Ô császári és királyi legszentségesebb felsége osztrák háza nôágának Magyarország szent koronájában s a régtôl fogva hozzá kapcsolt részekben való folytonos királyi örökösödésrôl”.420

 

*Szabó Béla, korának kiváló közjogásza találóan, a jogászi közvélekedést kifejezve írta 1848 tavaszán megjelent könyvében: “az 1723-ban megállapított, s törvényesített pragmatica sanctiónak nevezett pactum conven­tum az, amibôl nemcsak mi magyarok, de Európa valamennyi igazi publicistája meríti honunk státusjogi állása iránti ismeretét – és amibôl merítenie is kell…”383

 

*Kovács István egyetemi tanár Deák “Adalék”-ának reprint kiadásához 1987-ben írott utószavában, az osztályszemléletű jogtörténetírás idején is elismeri:

 

“A magyar Pragmatica Sanctiót valóban már elfogadása idôpontjában olyan pactumnak, kétoldalú szerzôdésnek fogták fel, mely a Habsburg-család számára biztosítja a nôág örökösödését, de nyújt valamit a magyar rendeknek is azért, hogy lemondanak a fiág kihaltával rájuk visszaáramló királyválasztási jogról. Ez az elôkelôk, a fôrendek számára különbözô címek, rangok, birtokok, privilégiumok személy szerinti adományozásában, az uralkodó osztályok egésze irányában a hatalomban való részesedésük közjogi biztosítékainak fejlesztésében, illetve megújításában, megerôsítésében jelentkezett. Ezek a közjogi biztosítékok egyben az önálló államiság létét is kifejezik. Ezt egyébként már maga a pactum létrejötte is dokumentálja. Úgy tűnik, a magyar rendeknek még ebben az idôszakban is volt elegendô erejük ahhoz, hogy tárgyalópartnerei és ne csupán alattvalói legyenek *VI. Károly császárnak, aki egy világbirodalom uraként Európa legerôsebb hadseregét mondhatta magáénak. Ez annál figyelemre méltóbb, mert erre az idôre az uralkodók már mindenütt megtörték a rendek hatalmát. Lengyelország kivételével úgyszólván mindenütt kialakult az abszolút királyság politikai rendszere.”118

 

Mit mond errôl *Deák Ferenc *Lustkandl-lel vitatkozva?

 

“Azt állítja továbbá L. úr, munkája 307 lapján: “hogy az osztrák tartományok, legalább a sanctio pragmatica óta, egységes össz-monarchiát képeztek, melynek Magyarország csak egy speciális része volt.”

 

Ime itt már L. úr nem csak “uniót” és “cointelligentiát” vitat Magyarország és az osztrák tartományok között, hanem Magyarországot valóságos osztrák tartománynak nevezi! Tehát a kezdetben vitatott real uniót már a beolvasztásig potencirozta. Mert ha az osztrák tartományok képezik azon egységes monarchiát, melynek Magyarország csak egyik specialis része: akkor Magyarország sem lehet más, mint osztrák tartomány.

 

Mind Magyarországot, mind az ausztriai tartományokat törvényes örökösödési joggal ugyanazon fejedelem, együtt, elválaszthatatlanul s feloszthatatlanul bírja. Magyarország tehát egyike azon országoknak, melyeket a fejedelem ugyanazonossága s az elválaszthatatlan s feloszthatatlan birtoklás elve köt össze, s ily értelemben, de csak ily értelemben, képeznek a közös fejedelem uralkodása alatt álló országok és tartományok egy monarchiát; ily értelemben tartozik Magyarország a közös monarchiának birodalmához: de nem osztrák tartomány, hanem jogilag önálló és független az osztrák népek hatalmától, mind törvényhozására, mind kormányzatára nézve. Ellenben azon értelmezés, melyet L. úr az idézett sorokban felállított, megsemmisítené Magyarország alkotmányos önállását, s az osztrák tartományokat Magyarország sorsának uraivá tenné. Pedig se ô, se más nem tudja soha bebizonyítani, hogy Magyarország az osztrák népekkel valaha oly szerzôdésre lépett volna, melyben saját önállását azok akaratának alája rendelte. Még a sanctio pragmaticát is, melyre L. úr a “mutua coin­tel­ligentia et unio” tekintetében oly gyakran hivatkozik, nem az osztrák tartományokkal kötötte a magyar nemzet, hanem saját fejedelmével, a magyar királylyal. Nincs abban, mint fennebb kifejtettük, oly értelmű szorosabb kapcsolat megállapítva, minôt a “mutua cointelligentia et unio” szavakból L. úr magyarázgat. De ki van igenis mondva határozottan és világosan, hogy még azon egyetlen kapcsolat is, mely a personal uniónak következménye, az uralkodóház azon ágainak, melyekre a nôági öröködés megállapíttatott, végképeni magvaszakadtával teljesen megszűnik.”118 – 158-159.

 

Nem kívánjuk a közös ügyek könyvtárnyi vitájával untatni az olvasót. Ebben a vitában *Deák Ferenc és *Szabó Béla is tagadja a reáluniót megalapozó közös ügyek létezését, míg mások elismerik közös ügyek létezését a közös védelemhez szükséges mértékben, de tagadják, hogy ez ún. reáluniót hozott volna létre Magyarország és az örökös tartományok között, megint mások – mint az újabb, 1945 utáni jogtörténetírás egyes képviselôi – elismerik a reálunió tényét, a közös kormányzás meglétét bizonyos ügycsoportokra, tehát azt, hogy nemcsak a közös uralkodó, hanem kölcsönösen intézendô államügyek, mint 1867-tôl a közös hadügy, külügy, pénzügy is összekötötte ezeket az országokat. Mindezen viták gyökere mégis inkább az volt: közjogilag független, önálló alkotmánnyal bíró állam-e Magyarország?

 

*Deák Ferenc a Corpus Juris, azon belül a III. Károly király II. törvénykönyve II. törvénycikke különösen 7. §-ának alábbi szövegére: a III. Ká-

roly “Férfi Ivadéka magvaszakadtával” a *Habsburg-ház “Nô Ivadékára”, azaz *III. Károlytól, majd *I. Józseftôl, majd *I. Lipóttól “Leszármazó, Törvényes, Romai-Katholika hitű, mind-két Nemű Utódokra, Austriai Fôhercegekre, az Ô Legszents. Cs. és Kir. most országló Felsége által, már, Németországon belül és kívül fekvô, Örökös Országai és Tartományaiban, Magyarországgal s a hozzá kapcsolt Részek, Országok és Tartományokkal eloszthatatlanúl és elválaszthatatlanúl, kölcsönösen és együtt, örökösödésileg birandókban, megállapított Elsôszülöttségi Sor szerint, az elôre bocsátott Jogon és Renden átteszik” (a trónöröklési jogot: a szerzô megjegyzése), a Corpus Juris szövegével, a “Függetlenségi Törvény”-nek nevezett 1790/91. X. törvénycikk idézésével válaszol: “az ország rendeinek alázatos fölterjesztésére ô felsége kegyelmesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nôágának az 1723: 1. és 2. t. czikkek által Magyarországban s kapcsolt részeiben megállapított öröködése ugyanazon fejedelmet illeti, kit az a megállapított öröködési rend szerint elválaszthatatlanul s oszthatatlanul birandó, s Németországban és Németországon kivül fekvô többi örökös tartományokban illet: Magyarország mindazonáltal kapcsolt részeivel együtt szabad ország s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve (oda értve minden kormányszékeit) független, azaz: semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs (idest: nulli alteri regno, aut populo obnoxium), hanem tulajdon önállással és alkotmánnyal bíró (sed propriam habens consistentiam et constitutionem); annálfogva törvényesen megkoronázott örökös királya által, tehát ô felsége és utódai, Magyarország királyai által saját törvényei és törvényes szokásai szerint, nem pedig más tartományok mintájára kormányzandó és igazgatandó, a mint azt az 1715: 3., s az 1741: 8. s 11. t. czikkek is rendelik.”118 (Kiemelés tôlem. Z. Zs)

 

Ilyen érvekkel fejtette ki nézeteit *Deák Ferenc a Pragmatica Sanctióról – amelyet így elôször csak az 1790–91-es törvényhozás során neveztek –, s ami a legfontosabb: Magyarország független, önálló alkotmányos létérôl, az 1848-iki törvények alkotmányos elôzményekre és hatályos, törvényként létezô alapokra épülésérôl, a jövô államberendezkedésének alkotmányos voltáról vallott, a magyar közjogból – s ami vele azonos: történetébôl – egyenesen következô nézeteit a nyilvánvalóság erejével és s hitelével, a történelmi alkotmányosság és jogfolytonosság, a szerzôdések kötelezô megtartásának, “a törvénysértés nem alapít jogot” elvének szellemében, bebizonyítva, hogy amit egyesek a magyar állami függetlenség csorbításának értelmeztek, az a magyar állami függetlenség biztosítéka egy idôleges engedménnyel, a leányági trónöröklés elismerésével szemben. Ez az értelmezés olvasható ki *Szluha Ferencnek, *II. Rákóczi Ferenc egykori hű emberének, nádori ítélômesternek a szavaiból, amikor a trónöröklési törvénycikkek elfogadása elôtt emlékeztette a rendeket, felidézve Werbôczy Tri­par­titumának a fiúsításról szóló tételeit: a hatályos magyar jog szerint a királynak joga van a fiúörökös nélkül elhalt, arra méltó atya leányának fiúsítására. Ezért a rendek csupán alkalmazzák a régi törvényt egy ország­gya­rapító hôsi tetteivel érdemes atya leánygyermekére azért, hogy az a fiúgyermek jogával követhesse atyját a trónon.

 

Íme a közjogi érvelés ereje és természete! *Szluha Ferenc 1722-ben szinte ugyanúgy érvel, mint *Deák Ferenc 1865-ben: a trónöröklési törvények a régi magyar alkotmányosság, a Hármaskönyv szellemében születtek, biztosítékul szolgálva a jelen és jövô alkotmányosságának.

 

Deák rámutatott: az 1723. évi II. törvénycikkben a “Corona” fogalmán “nem a királyi hatalom jelvénye, maga a korona, hanem az állam, vagyis Magyarország mint állam értendô”, hozzáfűzve, hogy “a corona szónak ezen értelme gyakran fordul elô törvényeinkben, valamint más nemzetek közjogában is”.118 Nagyon fontos, hogy ezt más nemzetek közjogában elfogadott elméletnek tünteti fel, ami – ahogyan az elôzôekben láttuk – teljesen nem, csak bizonyos megfelelésekben igaz, de erôsíti az érvelés gyakorlati eredményességét, annak elfogadtatását, hogy nem valami különleges, rendhagyó viszonylatban kaphat helyt az érvelés, hanem szokványos, ebbôl eredôen a *Deák által adott magyarázat szerint vitathatatlan értelmezésrôl van szó.

 

Magyarország önálló alkotmányos létezése tehát nem valami közjogi bűvészmutatványra alapított igény, hanem a társadalmi-politikai alapfolyamatokat megtestesítô magyar közjogban benne lévô, vitathatatlan tétel, amely elismerést követel.

 

Hasonlóan, de még határozottabban érvel a reformkor kiváló közjo-gásza, *Szabó Béla, amikor szinte az 1848-as alkotmányos változások másnapján így ír:

 

“Magyar-, Erdély-, Dalmát- ’s Tótország azon terrenumok, mellyeket a’ pragmatica sanctio egyesitett, ’s “indivisibiliter”, és “ins­eparabiliter invicem, et insimul” összekötött. – Ezekbôl lôn azon magyar koronai közbirodalom, mellyben a’ *Habsburg-Lotring család országlási jogszerü örökösödésén kivül a’ pragmatica sanctio által állodalmi egység (Staatliche Einheit) van örök idôre megállapitva. Ezen országok azok, mellyeknek egymás iránt pactált, ’s tagadhatatlan kötelezettségeik vannak, egy alkotmányos kormány alatt, ha bár különbözô igazgatási formájok lenne is.

 

Ezen országokból alakított eloszthatlan állodalom, képezi a’ magyar korona egységét.”383 – 139.

 

Az “állodalmi egység” nem más, mint a magyar birodalom, a “magyar korona egysége”.

 

A magyar alkotmány vitathatatlan tételei követelnek maguknak életet!

 

A lényeget ragadja meg *Csizmadia Andor, az 1972-es egyetemi tankönyv szerzôje:

 

“Magyarország sem az által, hogy a Habsburg-dinasztiát királyi trónjára hívta, sem azáltal, hogy elôbb 1687-ben a fiági, 1723-ban pedig a leányági örökösödést, a dinasztia többi országaival egyezô, de nem valamennyi leányágra kiterjedô öröklési rendben, mégis önálló törvényhozási intézkedés által megállapította, sem végül azáltal, hogy e megállapítással együtt a kölcsönös védelmi kötelezettséget az uralkodóház többi országaira nézve vállalta, és hogy e kötelezettség teljesítése céljából bizonyos funkciókat e többi országokkal közös szervekre ruházott, állami szuverenitását fel nem áldozta, tehát nemzetközi jogi egyéniségérôl nem mondott le. Kétségtelen ugyan, hogy a Pragmatica Sanctio által biztosított állami önállóság, mely a magyar politikai törekvések nyomán 1848-ban sikeresen bôvült, az 1867. évi kiegyezésben a közös ügyekkel bizonyos korlátozást szenvedett. Ez azonban nem befolyásolta a szuverén magyar államiság fennállását. 291/a – 413.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szabadságküzdelmeink és a Szentkorona-tan*

 

 

 

A magyar szabadságküzdelmek kivétel nélkül alkotmányvédô, alkotmányhelyreállító mozgalmak.

 

A *Bocskai István vezette nagy rendi, szabadság- és vallásvédô mozgalom a Hármaskönyv eszméit és tételeit vallja, általában is, de különösen az ellenállási jog hangoztatásában. A felkelést megokoló kiáltvány szerint

 

“Magyarország különleges szabadságainak egyike, hogy bármelyik úr és nemes szabadon uralja jószágait, és hogy az urak akarata ellen sem a király, sem a fôpapok nem helyezhetnek plébánosokat az ô jószágaikba, amelyek használatában mind a mágnások, nemes urak, mind a szabad városok, mind Magyarország koronájának tagjai békében és szabadon voltak.”128 – 251.

 

Azért, hogy a szabad királyi városok is igénybe vehessék a “cuius regio, illius religio” elvét, hogy az “akié a föld, azé a vallás” tételére jogokat alapíthassanak, túllépnek a rendek a Hármaskönyvön a vallásszabadság érdekében. Felkelésük – amelynek lényeges követelései, bizonyos engedményekkel bekerültek az 1606-os bécsi békekötésbe – a Szent Korona jogukban megsértett tagjainak az Aranybulla 31. pontjában foglalt ellenállási jog alapján megvívott sikeres küzdelme volt.

 

Bocskainak a történelmi magyar alkotmány és a Szentkorona-tan alapján maradását mi sem bizonyítja jobban, mint az erdélyi országgyűléshez intézett fejedelmi elôterjesztése: “Erdély Magyarországba bekebelezve maradjon”, nemkülönben 1606-os végrendelete: “Valameddig… a magyar korona ott Fönn, nálunknál erôsebb nemzetségnél, a németeknél lévén, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”. Ez a Szent Korona területe sérthetetlenségének, a magyar birodalom egységének deklarálása, amint az erdélyi rendek nem sokkal késôbb mondják: “… egy nemzet és magyar birodalomnak nem kicsiny része vagyunk…” 128 – 249.

 

Nem csupán politikai megfontolás, hanem a Szent Korona közjogi tanának ismerete vezette *Bocskai Istvánt, amikor a szultán által küldött koronát átvette, de nem koronáztatta meg magát, és nem viselte a magyar királyi címet, hiszen az országnak volt királya. Hasonló meggondolás vezethette *Bethlen Gábort, amikor a besztercebányai országgyűlés királlyá választotta, de ô nem kívánta megkoronáztatni magát, hiszen az ország jelképe kizárólag a Szent Korona volt.

 

*Bethlen Gábor és *II. Mátyás az akkor legkifejezôbb szavakkal mondják az 1615-ben Bethlen fejedelemségét elismerô nagyszombati szerzôdésben: “És Erdélyt és a neki alávetett részeket Magyarország koronája elválaszthatatlan tagjának tekintik és elismerik, és a korona jogának nem fognak sérelmet okozni…”.128 – 248.

 

A magyar alkotmányfolytonosságért folytatott küzdelem nagy erdélyi példája *Bethlen Miklós harca Erdély alkotmányos jogállásáért a Rákóczi szabadságharc elôtt. Szabadságküzdelem volt az is, ha nem is fegyveresen vívták. Alkotmányos elôjátéka a Rákóczi szabadságharcnak, egyúttal szilárd alap a szabadságharc leverése után.

 

Az Erdély közjogi alkotmányos jogállását meghatározó Diploma Leo­pol­dinum, az erdélyi rendek által Bécsbe küldött *Bethlen Miklós és az udvar alkudozásai során kialakított szövegével, az erdélyi rendek által történt elfogadása után, késôbbi változtatásokkal 1691. december 4-én lépett hatályba. Másfél évszázadig meghatározója volt Erdély alkotmányos életének. Benne magyar marad Erdély közjogi státusa, mint a magyar korona országáé, amelyben az uralkodó az országgyűléssel együtt alkotja a törvényhozó hatalmat.

 

Szépen ír errôl kitűnô munkájában *Kocsis István, Bethlen Miklós sikerét a Szentkorona-eszme gyôzelmeként értékelve. Megítélésünk szerint igaza van. Bethlen Miklós a török hódoltság megszüntetése után méltán gyôztesként fellépô, s ezzel a helyzetével nem a magyar korona elsôrendű szolgálatát feladatának tartó *I. Lipót Habsburg királyt a magyar alkotmányosság elismerésére bírta rá a Szentkorona-eszme jegyében, elismerve a régi magyar törvényeket, bár az Aranybulla ellenállási záradékának – Magyarország tekintetében már 1687-ben megtörtént – eltörlése mellett. Olvassuk Kocsis sorait:

 

 

 

“Bethlen és az erdélyi rendek által nem kívánt módosítások ellenére sem tekinthetjük e diplomát másnak, mint az Erdély magyar államiságát és régi, magyar közjogi státusát védelmezô erdélyi rendek rendkívül jelentôs gyôzelmének.

 

Hogy *Bethlen Miklós viszonylag könnyen gyôzedelmeskedhetett az Erdély új helyzetét tárgyaló konferencián, azt sokan, így a kérdés legjobb szakértôje, *Trócsányi Zsolt is a kedvezô idôponttal magyarázzák a török fronton a birodalmi hadsereg újabb sikereket már nem ér el, fennáll egy komoly török ellentámadás lehetôsége, Vidint és Nist vissza is foglalják, Thököly pedig megveri az Erdélyben tartózkodó birodalmi hadakat és a Habsburg-párti erdélyi fôurak seregeit.

 

Van azonban *Bethlen Miklós közjogi gyôzelmének három másik, a szakirodalom által kellôen figyelembe nem vett magyarázata is. Elsô: tárgyalópartnerei, a bécsi fôhivatalnokok járatlanok mind a magyarországi, mind az erdélyi magyarközjogban, a központosítottabb, így egyszerűbb közjogi státussal bíró részébôl valók a Habsburg Birodalomnak, a fejlettebb (az alkotmányossághoz jobban hozzászokott) erdélyi rendi társadalom bonyolult közjogi helyzetét áttekinteni sem tudják, és ugyancsak alábecsülik az erôs, kipróbált intézményeire támaszkodó közjog lehetôségeit. Második: Nem hisznek úgy igazukban, mint *Bethlen Miklós, aki hisz a Szent Korona misztériumában.

 

A harmadik a legkülönösebb: a Szent Korona misztériumában való hit az *I. Lipót magatartását is meghatározza…

 

Mit vett tekintetbe elsôsorban? Ha eltörli a rendi alkotmányt, a magyar korona országai valószínűleg kormányozhatatlanokká válnak. De ha kormányozhatatlanná válnak, legalább lesz mire hivatkoznia a magyar államiság felszámolásakor… Vagy megértette volna, hogy a magyar közjog és a dinasztikus érdekek között nem kibékíthetetlen az ellentét? Ismerte-e, megértette-e a magyar közjogot, azaz tudatában volt-e magyar királyi jogainak és kötelességeinek? Koronázási esküjét mindenesetre megtartja, pedig még legmegbecsültebb fôpaptanácsadója is esküszegésre biztatja…

 

Hozzájárul ahhoz, hogy a *Szent István koriaktól kezdve minden törvény visszanyerje hatályát Magyarországon. (Egy kivételével. Az országgyűléstôl az Aranybulla 31. Paragrafusának a törlését kéri, annak korszerűtlenségére hivatkozva.)

 

És aláírja a *Bethlen Miklós megszövegezte, de alap-Diploma Leopol­di­num néven híressé vált erdélyi alkotmányt, amely Erdély magyar közjogi státusát biztosítja és kimondja, hogy Erdély önálló államisággal ugyan, de a magyar korona országa marad.”251 – 152-155.

 

Bethlen Miklós *Deák Ferenc-i tettet hajtott végre nehezebb körülmények között, egy gyôztes birodalommal szemben sikerrel érvényesítve hazája alkotmányos alaptételeit.

 

*II. Rákóczi Ferenc híres manifesztuma 1703-ban a szabad királyválasztás jogának hangoztatásával, a nemzet jogainak és szabadságának védelmében, a régi magyar alkotmány alapján áll. Az 1707-i trónfosztó, ónodi végzésben a magyar országgyűlés – amikor így szólalt meg: “declaratum est: eb ura fakó, József nem királyunk többé” –, erre a régi magyar közjogi alapra helyezkedik, vitatva az 1687-es országgyűlés döntéseinek érvényét a résztvevô rendek fenyegetettsége miatt, vitatva ezáltal magát a királykoronázást és az Aranybulla által szavatolt ellenállási jog eltörlését, mert “az ausztriai ház… az ország… ellenségévé változtatta magát”. Márpedig – mondja a magyar közjog – az ország maga a Szent Korona. Mindig, amikor az ország jogairól, alkotmányáról, területi épségérôl, ugyanezek sérelmérôl van szó, a Szentkorona-eszme alapján felépülô történelmi alkotmány a tét.

 

A rendi nacionalizmus megköveteli az ország javát és a nép védelmét szolgáló, kormányzásra alkalmas uralkodót, amint a Regnum Marianum eszmevilága is arról szól, hogy a “… koronához nem volna a testnek és vérnek állandó jussa, sem erôszakkal ahhoz nem juthatni, hanem, aki mennyei hivatalnak erejével választatik és akinek adatik a Boldogságos Szűz kezébôl”.40 – 104.

 

Íme a vezérlô fejedelem udvara és országgyűlése által meghatározott vélemény egyfelôl, míg másfelôl a jezsuita felfogásnak az “ország javát” az “Isten java” fogalmába beolvasztó gondolatelemei, hasonló meggyôzôdést sugallnak: az uralkodó egy magasabb célt szolgál, Istenét és hazáét. A hatalom csupán eszköz a számára kötelessége teljesítéséhez.

 

Nézzük az ónodi országgyűlés végzésének második, *I. Józsefet trónvesztetté nyilvánító articulusát:

 

 

 

“…függetleneknek nyilvánított érett elmével fontolgatván a most uralkodó I. József császárnak a mi királyi koronánkra való képzelt igényét, melyrôl azt állítja, hogy a pozsonyi országgyűlésen az ország státusai és rendei öröklésjogán neki juttatták, ugyanis ez az országgyűlési határozat így hangzik: Mi Lipót stb. stb. Midôn lelkünknek egyéb gondjai között arra törekedtünk, hogy a mi ôsi Magyarországunknak régi boldog állapotát helyreállítsuk, azon üdvös orvoslás is eszünkbe ötlött, hogy ebben az 1687-ik esztendôben, Szent Lukács napján szabad királyi városunkba, Pozsonyba valamennyi praelatus uraknak, valamint báróknak, mágnásoknak és más nemeseknek részére, a már említett Magyarországunk és hozzá kapcsolt részek statusainak és rendeinek egyetemes országgyűlést hirdessünk, ahol a mi jelenlétünkben felséges elsôszülött fiunkat, József fôherceget jövendô királyukká és uralkodójukká koronáznák, stb., – ebbôl a dekrétumból nyilvánvaló, fel lévén még állítva az eperjesi mészárlás és zsarnoki hóhérság véres színpada, nagyon is az emlékezetünkben van ez és biztos értesülésünk van róla, mily szorult helyzetben voltak akkor az ország fôrendei s életük és javaik milyen veszélyben voltak, Józsefet minden elôzetes választás nélkül zsarnoki módon tolták a trónra, fenntartással letett esküje semmis, az erôszakosan kicsikart szavazás törvénytelen, ismerjük továbbá zsarnokságának további folytatását, hogy t. i. annyi fondorlatos szerzôdés után nemcsak az ország elôbbi szabadságát nem igyekezett helyreállítani, sôt ellenkezôen: atyja ténykedéseit helybenhagyva s ô maga is zsarnoki módon uralkodott s az ország pusztításával, mely zsarnoki módon törekedett az országot szolgaságba hajtani, nem hagyott fel s vérengzô fegyvereinek kegyetlenségét nem szüntette meg.” 30 – 24-25

 

 

 

A régi magyar alkotmány (*Szent István intelme) megszegése és zsarnoki kormányzás, a nemzet szolgaságba és jobbágysorba süllyesztése a legsúlyosabb trónfosztási indokok.

 

*Bessenyei György 1804-ben írott művében teljesen egyértelmű, a kor felvilágosodott nézetei ismeretét tükrözô, a hagyományos magyar alkotmányos felfogást kifejezô fejtegetésekkel találkozunk, megtapasztalva a magyar nyelv alkalmasságát az elvont filozófiai mondanivalóra:

 

“… soha nemzet e földön nem ismértetett oly, mely koronájához, királyához forróbb és állandóbb hívséggel viseltetett volna, mint mi és atyáink.”60 – 200

 

“A nemzet a korona dicsôségét s hatalmát a maga javával össze tudta olvasztani.”

 

“… a magyar koronának igazsága a magyar nemzetnek törvényében és szabad akaratjában gyökerezik annyi száz esztendô alatt. Már ha ezen utolsó eltöröltetne amaz által, igaz ez, hogy annak csak erôben kellene magát fenntartani…”61 – II.64

 

“Ki tészen királyt ot, ahol ország nints?… a királyt az ország szüli, és nem a király az országot.”60 – 261

 

Egybevetem ezzel *Berzeviczy Gergely: Ausztria uralma Magyarországon című, 1790-ben kelt írását, az 1849-i trónfosztás elôzményi iratát, bizonyosságaképpen annak, hogy függetlenségi nyilatkozataink hasonló közjogi alapokon állottak.

 

“A déli napnál világosabb dolog, hogy a föld királyai és fejedelmei a feltételeket és kötött szerzôdéseket, melyek alapján neki a legnagyobb hatalom adatott, pontosan betartani kötelesek és mivel az engedelmesség feltétele kizárólag ehhez a feltételhez van kötve, ha a fejedelmek a megállapított szerzôdéseket nem tartják be, az engedelmesség kötelezettsége is megszűnik. Tehát a szabad nemzetet egészben véve megilleti az a jog, hogy az olyan királyt, ki a kötött szerzôdések, szabadságjogok és ígéretek ellenére a saját érdekét helyezi elôtérbe, kiváló méltóságától megfosztani, ha egyszer azt látta (t. i. a nemzet), hogy elôterjesztései, kérései, vagy enyhébb eszközök alkalmazása hiábavalónak bizonyultak. A magyar nemzet tehát *II. József uralkodót, kirôl tudva van, mily fáradhatlan zsarnoki buzgalommal zavart össze mindent, ami nekünk szent volt, hogyan irányított mindent saját akarata szerint s hogyan forgatta fel országunk szabad és törvényes alkotmányát, midôn annyi és oly hatalmas felterjesztések még csak meghallgatásra sem találtak, – a magyar nemzetnek joga lett volna ezt a fejedelmet az ország kormányzásától eltávolítani.

 

Ez a jog minket a természeti és népjog szerint megillet s ennek a pozitív ôsi jog sem mond ellent. Mert elsô királyunk, *Szent István fiához, Imréhez írt intésének IV. fejezetében ezt mondja: “A bárókat, grófokat, nemeseket atyáid és testvéreid gyanánt tekintsed, senkit közülük szolgaságba ne hajts, ôk ne szolgáljanak, de katonáskodjanak neked, tartsd mindég emlékezetedben, hogy minden ember egyforma teremtmény, nehogy amazok erôssége a királyi hatalom eltompulását jelentse, nehogy idegeneknek adják a te országodat, legyen rá gondod, hogy háborítatlanul csüggjenek a királyi méltóságon és hogy országod mindég békeszeretô legyen.” *András király határozatában pedig (1222:31. szakasz) ezt mondja: “Ha valaki a királyok közül az ország jogaival és szabadságával kerülne szembe, a püspököknek, a jobbágyoknak és nemeseknek, együttesen és egyenként, most és a jövôben, valamint az utódoknak is örök idôkre legyen joguk ellenállni és ellenmodani.” Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a Karok és Rendek az olyan király ellen, ki az alaptörvényeket, az alkotmányt, a szabadságot megsérti, kényszerítô eszközöket is alkalmazhatnak s ezek közé lehet számítani az illetô fejedelemnek a kormányzásból való elmozdítását is, akitôl nem lehet remélni, hogy a törvényeknek megfelelôen uralkodjék; azon nem kell csodálkozni, hogy ezekre nézve kevés törvényt hoztak, mert az országgyűlésen hozott törvényeket a királynak kell jóváhagyni; ez mégis annyira összefügg a mi alkotmányunkkal, hogy ha határozataink mélyen hallgatnak is errôl, ez önmagából következik. Ezért nem akadály az, hogy András király határozatának ez a záradéka 1687-ben Lipót alatt már elévült, egyébként a válságoknak kitett diaeta ilyen alapvetô kiváltságban nem tud ítéletet mondani; de megmarad ennek érvényessége *Szent István idézett szavaiban, kinek határozatában a törvénynek mindkét jelentôsége benne van: mikor ugyanis azt mondja: nehogy idegeneknek adják át a Karok és Rendek az országot, ezt a jogot hallgatagon megadta. Túlságosan éltek is ezzel a joggal *Bocskay és *Rákóczi, az osztrák udvar viszont, mely velük fegyverszüneteket, szerzôdéseket, békeegyezményeket kötött, ôket mintegy függetleneknek s következôleg olyanoknak ismerte el, mint akik törvényesen éltek ezzel a joggal.”30 – 46-47.

 

 

 

Végül olvassunk bele “A magyar nemzet függetlenségi Nyilatkozata” című 1849. április 14-i országgyűlési döntésbe:

 

 

 

“A KÖZLÖNY, Debrecen 1849. április 21-iki 85. számából.

 

MI, A’ MAGYAR ÁLLADALMAT törvényesen képviselô nemzetgyűlés, midôn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által, Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben, az önálló független európai státusok sorába igtatjuk, ’s a’ hitszegô Habsburg-Lothringi házat isten és világ elôtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük, ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész müvelt világ elôtt, hogy e’ lépésre a’ halálig üldözött magyar nemzetet nem tulzott elbizakodás, ’s nem forradalmi viszketeg: hanem a’ türelem végsô kimerültsége ’s az önfentartás kénytelensége vezeté. Háromszáz esztendeje mult, hogy a’ magyar nemzet, szabad választás által az osztrák házat, kétoldalu kötések alapján a’ királyi székbe emelé.

 

És e’ három század nem egyéb, mint a’ folytonos szenvedés három százada.

 

…Több izben történt, hogy e’ zsarnok rendszer ellenében, mellynek minden lépését vagy nyilt erôszak, vagy bűnös ármány és cselszövés bélyegzé, a’ magyar nemzet, önfentartása végett, fegyveres védelemhez volt nyulni kénytelen.

 

És bár diadalmasan harczolta az igazságos védelem harczait, erejének használatában mindig oly mérsékelt, ’s a’ királyi szó iránti hitben mindig olly bizakodó volt, hogy gyôzelmes fegyverét azonnal letette, mihelyt királyai a’ nemzet jogait és szabadságait egy újabb alkukötéssel, egy újabb esküvel biztosították.

 

De hiában volt minden ujabb kötés; minden ujabb királyi eskü az uralkodóház ajkairól egy ujabb hitszegés kezdete volt, ’s a’ magyar nemzet országos életének megsemmisítésére intézett politicája soha nem változott háromszáz éven át.

 

…És a’ magyar nemzet mind e’ mellett tiszteletben tartá a’ kapcsolatot, melly ôt kétoldalu kötésekkel ezen dynastiához kötötte, ’s ha most az önfentartásnak természetes kötelességénél fogva e’ hitszegô háznak trónvesztését és számüzetését elhatározza, ezen igazságos ítéletre csak azon tapasztalás által volt indítható, hogy a Habsburg-Lothringi ház kérlelhetetlenül összeesküdött Magyarország státuséletének kiirtására, és önmaga tépte szét azon kötelékeket, mellyek ôt a’ magyar nemzethez csatolták, mit Európa elôtt nyilt kérkedéssel be is vallott.

 

Több ok van, melly isten és világ elôtt minden nemzetet feljogosít, hogy a ’ felette uralkodott dynastiát trónjáról számüzze. Illyenek:

 

ha az ország ellenségeivel, rablókkal, pártütôkkel a’ nemzet elnyomására szövetkezik;

 

ha az esküvel szentesített alkotmány, ’s országos státusélet eltörlésére fegyveres erôszakkal támadja meg alattvalóit, kik ellene fel nem lázadtanak;

 

ha erôszakkal eldarabolja, ’s megcsonkítja az ország területi épségét, mellyet fentartani megesküdött;

 

ha idegen fegyveres erôt használ saját alattvalóinak legyilkolására, ’s törvényes szabadságuk elnyomására.

 

Minden egyes ok elég bün arra, hogy a’ dynastia a’ trónt elveszítse.

 

A Habsburg-Lothringi ház példátlan hitszegéssel mind ezen bünt, együtt és egyszerre követte el, ’s elkövette a’ magyar nemzet statusélete eltörlésének határozott szándokából, elkövette annyi árulás, annyi rablás, gyujtogatás, öldöklés, kegyetlenség, a’ népjognak olly lábbaltapodása kíséretében, hogy e’ büneinek históriája felett elborzad az emberiség.

 

Alkalmul ezen hitszegésre az osztrák háznak, azon törvények szolgáltak, mellyek az ország alkotmányának biztosítására a’ mult 1848-ki tavasszal hozattak.

 

És azért mindezeknek alapján, az örökké való isten igazságára, ’s a’ művelt világ ítéletére hivatkozva, és nemzetünk természetes jogaira ugy, valamint nehéz szenvedések alatt tettleg bebizonyított erejére támaszkodva, azon kötelességnél fogva, melly minden nemzetet az önfentartásra ösztönöz, ezennel az általunk törvényesen képviselt nemzet nevében kijelentjük és határozzuk, a‘ mint következik:

 

1.-ör. Magyarország a’ vele törvényesen egyesült Erdélylyel és hozzá tartozó minden részekkel és tartományokkal egyetemben, szabad, önálló és független európai statusnak nyilváníttatik, s’ ezen egész status területi egysége feloszthatatlannak ’s épsége sérthetetlennek kijelentetik.

 

2.-or. A’ Habsburg-Lothringi ház, a’ magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, nem különben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek, Horvátországnak, Slavoniának, Fiuménak és kerületének, Magyarországtóli elszakítását, ’s az ország önálló statuséletének eltörlését fegyveres erôszakkal megkísérteni, e végett idegen hatalom fegyveres erejét is a’ nemzet legyilkolására hasz­nálni nem iszonyodott, saját kezeivel szaggatván szét ugy a’ prag­m­a­tica sanctiót, mint általában azon kapcsolatot, melly kétoldalu kötések alapján közötte ’s Magyarország között fenállott, ezen hitszegô Habsburgi, ’s utóbb *Habsburg-Lothringi ház, Magyarország, ’s a’ vele egyesült Erdély, és hozzá tartozó minden részek és tartományok feletti uralkodásból ezennel a’ nemzet nevében örökre kizáratik, kirekeszttetik, a’ magyar koronához tartozó minden czimek használatától megfosztatik, ’s az ország területérôl, ’s minden polgári jogok élvezetébôl számkivettetik. A’ minthogy ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és számüzöttnek a’ nemzet nevében nyilváníttatik.”30 – 99-113.

 

 

 

E nyilatkozatok az alkotmányvédelem, azaz a nemzeti jogvédelem, a magyar alkotmányos intézmények folyamatosságának szolgálata jegyében születtek a jogellenes, önkényes hatalomgyakorlás, alkotmánysértés, azaz önkényuralom ellen. A magyar függetlenségi, trónfosztó nyilatkozatok és tervezetek az alkotmányosság hagyományos intézményeire hivatkoztak, és hangsúlyozták a *Habsburg-ház súlyos szerzôdésszegését a nemzettel szemben.

 

Nemcsak *Berzeviczy Gergely, hanem gróf *Széchenyi István is – a “Blick” néven ismert, Pillantás egy ismeretlen visszapillantásra (Bach emlékiratára) című művében – a szerzôdéses államfelfogást, mint a magyar alkotmányért folyatott harc alaptételét fejti ki, mondván, hogy a forradalomban nem semmisülhettek meg “a szent egyezmények, amelyeket az osztrák dinasztia és a magyar nemzet kötöttek, és amelyek ünnepélyes eskükkel nyertek megerôsítést”.371 – 143.

 

Ez egybecseng a Függetlenségi Nyilatkozat szavaival: “… a *Habsburg-Lotharingiai ház… önmaga tépte szét azon kötelékeket, amelyek ôt a magyar nemzethez kapcsolták”. *Kossuth 1849. április 14-i nemzetgyűlési beszéde is kétoldalú szerzôdésekrôl beszél, hangoztatva a “koronázási alkukötéseket”.

 

*Széchenyi pedig azt mondja: “Magyarországgal tartós egyezség nem jöhet létre, amig el nem fogadják, hogy a Pactum Conventum a Habsburg-Lotharingiai dinasztia és a magyar nép között egyáltalán nem bomlott fel, hanem ép olyan szilárdan fennáll, mint az utolsó forradalom elôtt”.396 – 579-587.

 

Ez a felfogás rokon *Deák Ferencnek az “Adalék”-ban kifejtett véleményével, tehát azzal, hogy a szerzôdéseket – még akkor is, ha a másik fél súlyosan megsérti azokat – meg kell tartani és megtartásukat ki kell követelni. Így maradt a Pragmatica Sanctio az osztrák-magyar viszony közjogi hivatkozási alapja 1867-ben és utána, mint “alapszerzôdés”.

 

Könnyen felvethetô, hogy *Kossuth és a Függetlenségi Nyilatkozat egy fordított jogeljátszási elméletet állít fel, mondván, hogy az uralkodó ház eljátszotta jogát, noha azt állította késôbb, hogy a nemzet játszotta el a saját jogait. Ki dönthetne el egy ilyen vitát? Ezért mondja Deák, hogy a jogokat nem lehet eljátszani, s ezért értelmetlen vita ez.

 

Valójában azonban *Kossuthnak is igaza volt, s az igazi kérdés a taktikai helyesség, a politikai célszerűség, azaz hasznosság, amint ezt *Széchenyi is látta, ezen az alapon vitatva a trónfosztás helyességét. A közjogi viszonyok többek között abban is különböznek a magánjogiaktól, hogy a közösség létkérdéseit fejezik ki. Amikor pedig az egyik fél a másik – a nemzet – alkotmányos alapintézményeit, sarkalatos törvényeit leromboló tudatos magatartást tanúsít, akkor ezen intézmények zavartalan működéséért éppen a szerzôdés felszámolása, ílymódon a súlyos szerzôdésszegés következményeinek enyhítése, a szerzôdésszegô fél további szerzôdésszegéseinek elhárítása indokolt lehet. Amikor például az egyik szerzôdô fél megtagadja a szerzôdés teljesítését, ad analogiam vállalása ellenére nyilvánvalóan nem hajlandó alaptörvények megtartására, akkor a másik fél egyoldalúlag elállhat a szerzôdéstôl, vagy követelheti a teljesítést, a szerzôdésszerű magatartást, az alkotmányos rend helyreállítását. Nyilván azt választja, ami érdekeinek jobban megfelel. Ezért is ragaszkodott *Deák Ferenc a történelmi alkotmány helyreállításához, hiszen Magyarország gyengébb helyzetében az “elállást”, a Függetlenségi Nyilatkozatot nem választhatta.

 

A szerzôdéses vagy más szóval hatalom-átruházási elmélet szerint ezek a függetlenségi nyilatkozatok indokolhatók Hármaskönyv I. rész 3. címének 6–7. §-a és a II. rész 3. címének 2–4. §-a rendelkezéseivel, amelyek szerint a nép (azaz a nemesség) ruházta a hatalmat a koronázással és királlyá választással “az ország szent koronájának joghatósága alá, következésképpen fejedelmünkre és királyunkra” (I. rész 3. cím, 6. §), (ami jelképesen megismétlôdik minden koronázáskor), és “a fejedelem mindazáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképpen az isteni és természeti jogot sértô dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára semmit sem cselekedhet; hanem össze kell hívnia és megkérdeznie a népet” (II. rész. 3. cím, 3. §). A Szent Korona tagjai (I. rész, 4. cím, 1. §) a szervesség helyes értelme szerint jogosultak fenntartani a szent Korona működôképességét úgy is, mint a nemzeti szuverenitás megtestesítôi, azé a nemzeti szuverenitásé, amely az elsô és azóta minden királyt részeltetett a Szent Korona joghatóságából.

 

Erôsítik mindezt Molnár Kálmán szavai:

 

“Nem az aranybulla szavai adtak életet az ellenállási jognak s az 1688: IV. t.c. nem is szüntethette ezt meg. Mert mélyebben gyökerezik az, mint törvények szavai: a lelkünkben kiirthatatlanul élô jogérzeten nyugszik.

 

Hiába törölte el a régi paragrafust az 1688. évi törvény, tovább élt és él a lelkekben, nem azokban a szavakban, amik már valóban elavultak, hanem lényegében, abban az értelemben, hogy a jog nem kénytelen a jogtalanság elôtt meghunyászkodni.

 

És hogy ez a jogérzet nemcsak a lelkekben élt, hanem a gyakorlatban is érvényesült, eléggé igazolja, hogy a Bocskaiaknak, Bethleneknek, Rá­kó­cziak­nak szabadságharcát az ellenállási záradék eltörlése után folytatják Thökölyék. *II. Rákóczi Ferenc és az 1848-as szabadsághôsök. Nem egyesek vállalkozásai és fészkelôdései voltak ezek a harcok, hanem a nemzet jogérzete nyilvánult meg bennük. A nemzet jogi felfogását kétségkívül nem a Rákóczi emlékét meggyalázó 1715: XLIX. t.c. fejezte ki, hanem az ô és bujdosó társainak emlékét megdicsôítô 1906: XX. t.c., amelyik nem a jogsértô lázadók, hanem a jogvédô dicsô szabadsághôsök feje körül font glóriát. Mert a magyar jogi felfogás különbséget tesz forradalom és szabadságharc között. A jog felforgatását célzó erôszak, vagyis a forradalom sohase lehet jogosult. De jogosult a szabadságharc, mert a jog nem köteles meghátrálni a jogtalan erôszakkal szemben. Ez az alkotmányjogi jogos védelem.

 

…1688 óta is, minden király hitlevele és esküje kiveszi az eltörölt ellenállási záradékot a megtartandó törvények közül, mert érzi, hogy ez a jog olyan mélyen gyökerezik a magyar jogfelfogásban, hogy ezt sem a derogáló törvény kifejezett rendelkezése, sem a hitlevelek és eskük folytonos ismétlései nem tudták onnan kiirtani.

 

Nem logikus tehát formáljogi szempontból a hitlevél szövegének ez a passzusa, de ismétlem: “éppen ez a következetlenség teszi e szövegrész szépségét”, mert beszédesen mutat rá a magyar nép alkotmányos érzületére és meg nem szüntethetô elszántságára alkotmányának védelmében.

 

Minden alkotmány igyekszik érvényesülését biztosítani, ezért u.n. alkotmánybiztosítékokat statuál. Mégis örök igazság marad, hogy csak egyetlen valóságos alkotmánybiztosíték van: a nemzet ragaszkodása alkotmányához, s önfeláldozó elszántsága annak megvédelmezésére. (Kiemelés tôlem. Z. Zs.) Ha ez megvan, ha a nemzet tagjai annyira magukénak tekintik alkotmányukat, hogy annak megvédése érdekében szenvedni, magukat feláldozni készek, akkor az alkotmány biztosítva van. Ha ez az önfeláldozó elszántság hiányzik, ha az én érdeke felette áll az alkotmány sérthetetlenségének, akkor a legszebben megfogalmazott alkotmánybiztosítékok is üresen kongó, tartalom- és érték nélküli hatálytalan papirosgaran­ci­ák.” 318 – 22-23.

 

Összegezve: a magyar szabadságharcok az alkotmány visszaállításának, az ország függetlensége helyreállításának küzdelmei. Sikeresnek tekintendôk annyiban, amennyiben az alkotmányos jogok megerôsödéséhez, garantálásához vezettek, még a fegyveres harc bukása esetén is, feltéve, hogy összefüggés van (kimutathatóan vagy valószínűleg) a szabadságharc teremtette (vagy utáni) társadalmi-politikai-közjogi helyzet és az alkotmányos jogok megerôsítése között, akár évekkel, évtizedekkel a szabadságharc után.

 

 

 

 

 

Az Alkotmány kiterjesztése*

 

 

 

Láthattuk, hogy a *Szent István teremtette állam közjogi viszonyaihoz képest igen erôs hatalmi rétegzôdés mutatkozott meg a középkor századaiban a földbirtokos fônemesség javára, a XIII–XIV. századra igen erôsen megnövelve politikai-gazdasági hatalmát.

 

A köznemesség helyzete a XV. század végére látszik kiegyensúlyozott képet mutatni anélkül, hogy a nagybirtokos fônemesség valódi súlya tartósan és jelentôsen csökkent volna. *Werbôczy művét méltán tekintik az egy és oszthatatlan nemesi szabadság kodifikálásának, hangsúlyozva, hogy ô sem tudott volna nemlétezô szabadságokat létezônek mutatni, ahogyan a nemesi jogegyenlôséget törvényalkotással nehezen lehetett (volna) esélyegyenlôséggé változtatni. A Hármaskönyv az alkotmány kiterjesztésének, a nemesi egyenlôségnek deklarálása, de nem létrehozása, a jogkiterjesztés helyzetének rögzítése egészen a XIX. századig a nemesi jogegyenlôség szellemében. Ez volt tehát az elsô nagy jogkiterjesztés, még akkor is, ha ôsi jogokról volt szó valójában.

 

A jogkiterjesztés legnagyobb, történelmi tette a XIX. századi *Kossuth-i érdekegyeztetési elképzelés sikerre vitele az alkotmány kiterjesztésével, az eddig kirekesztettek beengedésével (vagy visszaengedésével?) az alkotmány sáncaiba. A nemesi elôjogok, a primae nonus, a Hármaskönyv I. rész kilencedik címe tekintetében nem egyszerűen megszüntetésérôl, hanem a köznép és a nép közötti különbség eltörlésérôl van szó.

 

Mi a nép és a köznép közötti különbség? Errôl így szól a Hár­mas­könyv II. rész, 4. cím 1–2. §-a: “Kiket értünk a nép és kiket a köznép elnevezése alatt?

 

E helyen pedig a nép neve és elnevezése alatt egyedül a fôpap és báró urakat és egyéb mágnásokat s a többi nemeseket kell érteni, de nem a nem nemeseket.

 

1. §. Noha e kifejezés: nép minden nemest és nem nemest egyaránt felölel, mindazáltal a nem nemesekrôl (kiket a köznép elnevezés alatt értünk) e részben czélunkhoz képest szó sincsen.

 

2. §. Mert miként a nem a fajtól, úgy különbözik a köznép a néptôl. Mert a nép elnevezés magába öleli az összes nemeseket, úgy a mágnásokat, mint az alsóbb rendűeket, a nem nemeseket is ide számítva; de a köznép elnevezése alatt egyedül a nem nemeseket értjük.”430

 

Az 1847/48. évi országgyűlési törvénycikkek szinte valamennyi rendelkezése, de különösen az V. törvénycikk “az országgyűlési követeknek népképviselet alapján választásáról”, a VIII. törvénycikk “A közös teherviselésrôl”, A IX. törvénycikk “Az úrbér és az azt pótló szerzôdések alapján eddig gyakorlatban volt szolgáltatások (robot), dézsma és pénzbeli fizetések megszüntetésérôl”, a XI. törvénycikk “Azon ügyekrôl, mellyek eddig a földesúri hatóságok által intéztettek”, a XIII. törvénycikk “A papi tized megszüntetésérôl”, a XV. törvénycikk “Az ôsiség eltörlésérôl” a rendi nemzet és az alapjául szolgáló jogintézmények korlátainak feloldását jelentették számos következetlenséggel mind magánjogi, mind közjogi tekintetben. Noha e törvények tételesen nem jelölik meg az érintett korábbi törvényeket, az egybevetést, összehasonlítást elvégezték a kortársak. Így a Hármas­könyv milleniumi kiadása bôséges lábjegyzet anyaggal pontosan követhetôvé teszi a régi törvények sorsát, világosan jelölve, hogy mely rendelkezések vannak még hatályban és melyeket érintett a késôbbi jogalkotás.

 

A Hármaskönyv I. rész, 4. cím bevezetése és 1. §-a:[“Mert mihelyt fejedelmünk bármely állapotú embert jeles tetteiért és szolgálataiért várral vagy mezôvárossal akár pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az a fejedelemnek ilyen adománya által (ha ezt törvényes iktatás követi), azonnal valóságos nemessé lesz és a parasztság állapotának minden igája alól kikerül.

 

1. §. És ezt az adományos szabadságot a miéink nemességnek mondják. A honnan az ily nemesek fiait joggal örökösöknek és szabadoknak nevezzük. Az ilyen nemeseket az imént említett javakban való részesülés és összeköttetésnél fogva a szent korona tagjainak tartjuk, a kik senki más hatalmának alávetve nincsenek a törvényesen megkoronázott fejedelmen kívül.], ilymódon hatályon kívül került, amihez a Corpus Juris milleniumi kiadásának szerkesztôje, *Dr. Márkus Dezsô törvényszéki bíró a következô megjegyzést fűzte:

 

“… A nemességet a birtoktól és viszont függetlenné tette a nemesi javak bírhatásának nem-nemesekre kiterjesztésérôl szóló 1844: IV. t.cz., míg a kir. adományozást (melynek megszünte az ôsiség eltörlésérôl szóló 1848: XV. t.czikknek volt természetes folyamánya) alakilag is megszüntették az 1852. nov. 29. kelt ôsiségi ny. parancs (1852. R. G. Bl. 247.) 1., 4. és 5. §-ai, valamint az Id. törv.szab. I.R.3.§-a. Jelenleg tehát a nemesség adományozása birtok adományozása nélkül történik.

 

… Ez idô szerint a nemesség adományozása nem szerez az illetônek semmi elôjogot a többi állampolgárral szemben, úgy, hogy az ezen czímben foglaltak csakis történelmi jelentôséggel bírnak, az elsô mondat kivételével, mely a nemesség adományozásának most is érvényes föltételeit tartalmazza.”

 

Ez az elsô, hatályban maradt mondat ennyi:

 

“A valóságos nemességet tehát katonai élettel és tudománnyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel lehet megszerezni.”

 

Ez a történeti alkotmánnyal bíró ország törvényalkotásának útja.

 

Mivel pedig a nemesség megszűnt elôjogokat adó közjogi fogalomként létezni, és a polgárok közötti egyenjogúság lépett a nemesség és a köznép közötti megkülönböztetés helyére, a haza minden teljesjogú polgára tagja a Szent Koronának. Ez volt az értelme és célja az érdekegyeztetési politikának és a jogkiterjesztésnek, éppen az átalakítva meghagyható régi intézmények és a parancsolóan szükséges változások jó arányának megôrzése végett, a volt történelmi uralkodó osztály politikai tapasztalatainak és társadalmi pozícióinak lehetséges megóvásával, megnyitva a volt jogfosztott osztályok szellemi és anyagi felemelkedésének, nemzeti értékgyarapító szerepének kibontakozását. Ez volt a múlt századi nemzeti liberális, vagy újabb kifejezéssel konzervatív-liberális program, úgy is mint a romboló forradalommal sikerrel szembeállítható lehetôség.

 

*Kossuth Lajos 1833-ból keltezett, “A Magyar Fôrendek 1833-ban” cí­mű kéziratában ez olvasható:

 

 

 

“Mellyik Isten ütötte fel Werbôczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak örök természet örök könyvét illetheti? Engedelmesség a törvényeknek! ez minden magános polgár mulaszthatatlan kötelessége. De a törvényhozóra nézve a múlt ezredek minden törvénykönyvei csak olly tekintetbe jöhetnek, mint egy virág, mellynek kelyhébôl azt, ami méz, a szorgalmas méhecske gondosan kiválogatja. Legyen szabad azonban ezen ellenvetést egy más szempontból tekintenem. Werbôczy Hármaskönyve 1-ô rész 9-ik címjét s az odaszóló törvényeket változhatla­nok­nak tartom én is annyiban, hogy a nemeseknek ottan biztosított személy- s vagyonbeli igazaikat és szabadságukat (mindezt ép értelemben, s nem a törvénycsavaró magyarázat szülte szabályosságot, licentiát értve) tôllök elvenni nem lehet; p. o. a magyar nemes tagja a Szent Koronának, melly viszont a nemzeti felség jogainak képzô jele, és így a magyar nemes részese a törvényhozó hatalomnak, s földbirtoki jussal bír; a magyar nemest törvény útján kívül, személyében és vagyonában még a király sem háborgathatja; tulajdonával szabadon élhet s a t. – Mindezek a jogok a társaságos élet eredeti szerkezetébe szôtt nemzeti felség talpkövén alapulnak, s azért szentek, változhatlanok, elavulhatlanok. De kérdem én, mit veszít mindezek igazaiból a magyar nemes, ha törvény által azt nyilatkoztatnók: hogy a magyar parasztot személyében a vagyonában szintén senki sem háborgathatja, hogy ô is birtoki tulajdonnal bír, hogy ô is tagja a nemzetnek, a Szent Koronának, – valjon mit veszít? Kevésbé szabad lesz személye, kevésbé biztos tulajdona? Hiszen mindezen törvényes jóvol­tok­nak érdeme nem abban áll, hogy vélök csak a nemes élhet, hanem abban, hogy azokkal élhet. Nékem szabad a friss levegôt beszínom, szabad a nap élesztô melegének örülnöm, s veszítettem-é ezen szabadságomból valamit azért, hogy az minden élôlénnyel, az utolsó féreggel is közös? Ilyen a polgári szabadságnak áldása is. A szabadság olly kimeríthetlen kincs, melly azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sôt nô, sôt erôsödik. Ki az, aki javallani merje, hogy a magyar nemes mondjon le alkotmányos jussairól, hogy leszálljon a néphez? s én leszek elsô, ki ôt, bármi hatalmas legyen is, a nemzeti felségsértés bűnével nyilván megvádolom. Nem arról van szó, hogy mi nemesek leszálljunk a néphez, hanem arról, hogy ôtet magunkhoz felemeljük. Olly kincset osztani meg tíz millió polgártársainkkal, melly a megosztás által nem fogy, csak az irigység ellenkezhetik, s ezen rút vétken alapítnók mi szabadságunkat?”258 – 220.

 

 

 

*Kossuth Lajos ezen fejtegetése a nemesi-nemzeti reformellenzék nézeteinek legmagasabb színvonalon való summázata, akár Weselényi “Balítéletek”, akár *Széchenyi “Stádium” című művére vagy másokra gondolunk, amint ezt Barta István találóan megjegyzi a fiatal Kossuthról írott művében, amely közli az idézett Kossuth szöveget is.

 

Így értjük meg, miért milyen érvekkel övezve bukkant fel a reformkorban a “primae nonus”, a nemesi elôjogok általánossá tételének, az egész népre való kiterjesztésének igénye több vármegye véleményében.

 

Ezeknek a nézeteknek, a történelmi osztályok által vezérelt jogkiterjesztésnek, a magyar alkotmányos “forradalom”-nak képviselôje a jogirodalomban *Szabó Béla, aki a Szentkorona-tagság, azaz országtagság kiterjesztését hirdeti meg “e honnak minden lakója” számára, aki a népszuverenitással a jogok és az ország közjogi állapotával összhangban levônek ítélt nemzet-szuverenitást helyezi szembe, aki a Szent Korona tulajdonjogát az ország szuverenitása forrásának tartja, s más tulajdonjogot nem ismer el.

 

 

 

“Legyen a’ jövendô hongyülés akaratának nyilvánulandása bármilly irányu: engedtessék meg nekem annak föltételezése, hogy az nem leend más, mint: a’ magyar monarchiai státusegységnek alkotmányos nemzeti formákbani biztositása minden idôre. … egyszerűen kimondhatjuk: hogy magyarkoronai állodalomban eddig nemzet csak a’ nemesség: az az nemzet tagjai eddig csak a’ nemesek; ’s gyakorlatból azok is, kik nemesi jogokkal bármikép élnek.

 

E’ szerint e’ hon lakosinak mintegy tizenkilenczhuszad része nem nemzet. Ez csak nép. A’ nép – e’ tizenkilenczhuszadrész honlakói iránt, az lehetne a’ kérdés: valljon a’ nemzet tagjai közé felveendôk-e, minthogy egy állodalomban egy nemzettel több népek létezhetvén, – ezt az állodalom hatályi (dynamicus) fogalma elkerülhetlenül nem igényli. – E’ kérdést azonban, – ha más indok nem volna is, – maga az arány, melly e’ hon nemzete, ’s népei között létez, – fölteendônek sem javalja; hanem mintegy kérdésben van a’ felelet, miszerint: e’ honnak minden lakója nemzet tagjává teendô. És ne felejtsük, hogy nálunk érdekegység békésen csak az általános nemzetesítés formájában létesithetô, – ’s érdekegység nem eszközölhetô, hacsak egyesek – még eddig különbözô magán ’s közérdekei, a’ népiségek kimélése, ’s tiszteletben tartása által, egymás irányában ki nem egyenlittetnek.

 

…a’ magyar álladalomban létezô népek nemzetesitésének munkájánál, a’ magyarhoni földvagyon iránt olly intézkedés, olly reform szükséges, hogy midôn általa a’ föld népe nemzetté lesz; a’ nemzet mostani tagjainak földbirtok-viszonyai is a’ minden oldalróli érdekek szemügybeni tartása mellett kiegyenlíttessenek, kiigazíttassanak.

 

Mindenekelôtte ezekrôl értekezném, szükség némieket elôrebocsátanom. Státusszerkezetünk fôelvénél fogva, – mint már fölebbi értekezésemben megmutatni igyekeztem, – a’ magyar monarchicus állodalomnak jogszerü alapja nyugszik azon elvitázhatlan igazságon, miszerint: “egész magyarföldnek tulajdonosa a’ korona, ’s ennek földtulajdonosi mine­mü­sé­gé­bôl folyik ki azon hatalomjog, mellyet fölségiségnek (souveraineté) mondunk.”

 

…a’ magyar korona országai lakosinak tizenkilenczhuszad része nemzetté legyen, nem más szükséges, mint a’ magyar nemzetiség alapját közjogilag szélesbiteni” – az az ugy intézkedni, hogy a’ magyar korona terri­to­riu­mán ne találtassék egy talpalatnyi földbirtok, mellynek különbözô közjogu természete van.

 

Tudván jól, hogy miként a’ magyar állodalomban többféle (nemesi, városi, urbéri, praedialistai, inscriptionalis, ’s isten tudja, milly szabadalmas) birtok van: ugy a’ birtokjogok, ’s kötelességek is különbözôk; – különbözô joggal ’s kötelességgel pedig, – minthogy csak személy az, melly jogot gyakorolhat, ’s kötelességet teljesithet, ha bár a’ jog, ’s kötelesség földbirtokra van is rakva – érdekegységet eszközölni nem lehet; – tudván továbbá azt, hogy érdekegység nélkül nemzet tagjává válnia bárkinek is lehetetlen: …a’ magyar politikai nemzet gyarapitásánál, ’s igy szilárditásánál, – bár hogy okoskodjunk, elsô, ’s elkerülhetlen teendônk, azon korlátolt földbirtoknak felszabaditása, mellyet urbérinek mondunk. E’ fölszabaditás nem történhetik máskép, mint az urbéri mindennemü viszonyok teljes – ’s ha észszerüen intézkedni akarunk, egyszerrei ’s nem fokonkinti megszüntetése által.

 

…Mihelyt tehát az eddigi urbéres, birtokviszonyánál fogva önjoguvá tétetik: nincs nehézség ôt nemzeti taggá átalakitni.

 

…Erre szükséges, hogy az eddigi nemzettag (nemesség) politikai jogaiban részesittessék.

 

…Itt csak az emlittetik meg: hogy státusrendszerünkben az, mit az V-dik törvény népképiselet-nek mond, valódilag nemzeti képviselet. Hiszen ha azok, kik politikai jogokkal felruháztattak, népnek neveztetnek: hol van akkor a’ politikai nemzet?

 

…Midôn ekép nemzeti tagokká tétettek – ’s könnyen teendethettek, – mind azon honpolgárok, kiknek érdekük van, akár földvagyoni, akár észi, akár erkölcsi vagyoni tekintetbôl, a’ magyar korona territoriumán leélni éltük napjait: akkor biztositotta a’ magyar törvényhozás a’ monarchiai hatályi státusegységet, a’ magyar korona országinak téri státusegységén, vagyis más szóval akkor leend: az önálló, független, ’s szabad magyar koronai birodalomnak, igazi ’s valóságos szilárd nemzeti alkotmánya minden üdôre.”383 – 110-120.

 

 

 

Ezen sorok – még akkor is, ha csak *Kossuth és Szabó Béla sorait olvassuk – pontosan adják meg a jogkiterjesztés közjogi alapját a Szentkorona-tan új értelmének megvilágításával: a Szent Korona tajga minden or­szág­la­kos, a királyt is magában foglaló politikai nemzet. Ha ezután semmit sem írtak volna a Szent Korona Tanról, akkor is elegendô lene a legújabb-kor közjogi kérdéseinek értelmezéséhez.

 

Pedig írtak még – nagyon is értékes és figyelemreméltó gondolatokat – a Tanról nagyon sokan. Mégis – ha csak három nevet mondhatunk a sok közül, vállalva a leegyszerűsítés, az oktalan sommásság vádját – le kell írnunk *Hajnik Imre, *Timon Ákos és *Eckhart Ferenc nevét. *Hajnik Imre az összegzô és betetôzô, *Timon Ákos a híres és nagy fantáziájú, *Eckhart Ferenc a legtöbb részletet tudó.

 

A jogtörténeti irodalom szerint *Hajnik Imre fô érdemének betudhatóan kapott a Szentkorona-tan a polgári korszakban újabb tartalmat, csillogást, az eszme lényegének megôrzésével. Ekkor lett igazán része a Tan nemcsak a történelmi osztályok, hanem az egész politikai nemzet közgondolkodásának. *Hajnik Imre fontos műve a “Magyarország az Árpádházi királyoktól az ôsiségnek megállapításáig és a hűbéri Európa” 1867-ben jelent meg. Nézetei teljes részleteiben, mégis összefogottabban késôbbi műveiben is tanulmányozhatók.

 

Figyelemreméltóan ír a királyi szék betöltése és a koronázás kérdéskörérôl 1872-ben megjelent munkájában.

 

 

 

“A trónutódlás ugyanazon nemével találkozunk e korszakban, mint a multban; csakhogy az Árpád családnak trónon maradása századokon át, az örökösödési elvnek folyvást nevekvô fölényt szerzett a szabad választásé felett. Utolsó Árpádkirályaink, jobbára már elôdeik életében királyokká kenetve, öröklés alapján irják magokat Magyarország királyainak, kik a fôhatalmat határozott öröklési jog és rendnél fogva nyerték el. Az Árpádcsalád magvaszakadása azonban a soha teljesen nem mellôzött választás elvét tolta ismét elôtérbe.

 

A trón elnyerésével összefüggô koronázás a késôbbi Árpádkorszakban egészen uj jelentôséget nyer.

 

A jogtalanságok ellenében, milyeneket az erkölcsi tekintélyében, valamint anyagi erejében megfogyatkozott királyság elnézése, sôt nem ritkán istápolása mellett szenvedett a nemzet egyik-másik része, az országlakosok némi biztositékot az esküben kezdtek látni, melyben a király koronázása alkalmával, talán már régibb szokás alapján, de tudvalevôleg *II. Endre óta, az ország, a nemzet jogainak megtartását igéré. Innen, hogy a tizenharmadik századbeli oklevelekben már gyakran történik hivatkozás a koronázási esküre, sôt *III. Endre ennek tartalmát még különösen biztositó oklevelet, vagy, mint a késôbbi magyar közjog azt nevezé, koronázási hitlevelet (diploma inaugurale) is adott ki. Szükségkép emelte ez a koronázás tekintélyét, a magyar alkotmánynak mintegy biztositékává avatva azt, minek csak következetes fejleménye volt, hogy maga a korona a jogositott ország és ennek államhatalma képviselôje gyanánt kezd jelentkezni a nemzet szemében, mely a tiszteletet, a mellyel az egykor erôteljes, vele hatalmát, de egyszersmind védelmét is éreztetett királyság irányában viseltetett, átszállitotta mindinkább a koronára, és ettôl származtatta le azt annak viselôjére.

 

Szóval, Sz. István koronája nevezetes fogalommá kezd válni és pedig, mint a nemzet közjogi életével összefüggô, jogi fogalommá, mivel a korona Európában sehol sem birt, mindenütt a súlypont nem a koronázásban, hanem a választásban feküdvén, sôt maga a koronázás, a mint az egyház középkori állása változtával régi értelmét veszitette, mindinkább üres diszelgéssé válván. És hogy király és nemzet már e korszakban át voltak hatva a koronázás ezen jelentôségétôl, a korona e magasztos fogalmától, melyet azonban csak is *Szent István koronájához kötött, oklevelek bi­zo­nyit­ják, melyek nem csak a királynak, hanem a koronának is tett hűséges szolgálatokról szólanak, és hangsulyozva a korona tekintélyét, annak a “szent” melléknevet adják; és a Robert Károly irányában követett eljárás, kit öt izben megkoronáztak, mig végtére a Sz. István koronájával végrehajtott tekintetett teljes jogérvényünek, napnál fényesebben bizonyitja, hogy a királyi hatalom tovább szállásánál a súlypont a nemzet beleegyezésével és jogai biztositása mellett végrehajtott koronázásban keresendô mindinkább.”178 – 208-211.

 

 

 

Késôbb az “Egyetemes Európai Jogtörténet” 1891-es kiadásában ezt olvashatjuk:

 

 

 

“… a szent korona, minden szabad birtokjog forrásának (radix omnium possessionum) lett nyilvánitva, minden szabad birtok élvezete azonban a birtokos egész családjának, de csak is ennek, biztositva; a család kihaltával a rendelkezés annak birtoka felett ismét a koronára háromolván (1351-ki törvényhozás). A hazai földnek adományba adása, vagy, mint azt nyugaton mondották volna, az infeudatio, ezzel teljesen végre volt hatva, a nyugatitól leginkább csak abban eltérôleg, hogy minden szabad birtok közvetlenül a királyság irányában jutott függésbe, és így a birtok közjogi forrása s ebbôl folyó közjogi természete el nem enyésztek.

 

…Magyar jellemét e rendi alkotmány a benne, minden hűbéri irány daczára, folyton uralkodó közjogi felfogásnak köszönte, mely a szent korona fogalma s tanában nyert kifejezést.

 

Szent korona alatt kezdetben csak a magyar koronázási jelvényt értették. Idôvel azonban a koronázás az alkotmány biztositékává vált, az alkotmányra ez alkalommal letett királyi eskü miatt, miért is azon felfogás létesült, hogy csak is akkor, midôn a korona a király fejére illesztetik, ô az országnak és viszont ez neki megesküszik, nyeri a jogot királyi hatalmának teljes gyakorlásához. Innét, hogy idôvel a királyi hatalmat és a benne foglalt jogokat a koronában rejlôknek tekintették; szóval, a korona már a XIII-ik század végén, és a XIV-iktôl innen folyvást kifejezettebben, mint a királyi hatalom és a királyi felségjogok képviselôje kezdett a nemzet szemében szerepelni.

 

A magyar királyi hatalom közhatalom lenni soha meg nem szünt. Felségjogai egynémelyikét (péld. a hadtartási, biráskodási jogot stb.), ugyan a király hatalmas nagyokkal megosztani kénytelenült, a törvényhozás s kormányzatban pedig elébb ezeknek, késôbb pedig a mindinkább területi közönségekbe sorakozó nemességnek is, jelentékeny befolyást adni: de közvetlen uralma alól az ország területének bármely csekély része és az országlakosok bármely szabad eleme sem volt soha, Magyarország leg­hű­bé­riebb korszakában sem, elvonva. A királyi mellett még ugynevezett tar­to­mányuri hatalmat Magyarországban soha sem ismertek. De a királyság, mióta a várszerkezettel önálló hadereje bukott és uradalmai adományba adásával önálló vagyonforrásai jobbára elapadtak, kénytelen volt a nemzettel nagyobb mértékben összeforrni, ennek haderejében (banderiumi szerkezet) s vagyonában (a nevekvô adók) támaszt keresni. Viszont pedig a nemzet, mióta a hazai földnek adományba adása be volt fejezve, szorosabb függésbe jutott a királyságtól, mint sem az Árpádkirályok korában volt. Királynak és nemzetnek ezen, noha jobbára hűbéri formák mellett, egyesülése egy közjogi egészben, a koronázáskor nyert külsô kifejezést, midôn a korona, a királyi hatalom ezen jelképe, a nemzet beleegyezésével és kölcsönös eskü mellett, illesztetik a király fejére. Innét, hogy idôvel a szent korona a király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az alkotmányos közhatalomnak, vált jelképévé és minden nevezetesebb közjogi viszony alakulására befolyást vevô közjogi fogalommá vált.

 

Az ország területe t. i. hovatovább a szent korona területének mondatik, a királynak e területre vonatkozó joga a korona jogának és a királyi jövedelmek s javak a szent korona jövedelmeinek s javainak (peculium, bona S. Regni Coronae). Minden szabad, önálló birtok a szent korona területén az uj birtokrend értelmében csupán a szent koronától származhatván le, ez tekintetik minden birtokjog gyökerének (radix omnium possessionum), és csupán az, ki ily szabad birtokot bir, áll közvetlen összeköttetésben a szent koronával vagyis ennek közvetlen hatósága alatt és lehet egyszersmind e hatalomnak részese, vagy, mint azt kifejezték, a szent korona tagja (membrum Sacrae Regni Coronae). És valamint az, kinek birtoka szétágazóbban gyökeredzett a szent koronában és ép azért élénkebb részt vett a szent korona életében, ennek elôkelôbb tagja volt a kisbirtokú nemesnél: ugy viszont az, ki birtokát nem közvetlenül származtatta le a koronától, nem állhatott ennek közvetlen hatósága alatt sem, hanem annak, kire birtokjogát visszavezette; vagyis nem lehetett a szent korona tagja, azaz önálló részese a szent korona életének. Csak is ott tehát, hol, mint az országgyűlésen, a koronát fején viselô fejedelem és a szent korona tagjai együtt voltak, volt jelen a szent koronának egész teste (totum corpus Sacrae Regni Coronae) vagyis a közhatalom egész telje, miért is csak ott fejthette ki a szent korona teljes működését, jöhetett létre törvény. És végtére a szent korona és ennek tagsága értelmében alakultak a kormányzati viszonyok is, és velök függ különösen össze a magyar álladalmi önkormányzat természete.

 

Szóval, a szent korona mindinkább azon kapocs, mely a magyar társadalom hűbériekké fejlôdô alkatelemeit közjogilag összefűzi, és mely a XI-ik századtól innen hosszú idôn át a magyar államfogalomnak tekinthetô.”179 – 232-234.

 

 

 

Hajnik Imrénél jelenik meg egyértelműen kimondva a “Szent Koronának egész teste (totum corpus Sacrae Regni Coronae)”, értve ezen a király és a Szent Korona tagjai együttes jelenlétének helyét, az országgyűlést.

 

A közjogi integritás, a Szent Korona országgyűléseken jelenlévô “egész teste”, a Szent Korona egységének tana, az a felfogás, hogy a Szent Korona az állammá szervezôdött magyar nép (azaz a nemzet) megjelenítôje, a Fôhatalom a Szent Koronában egyesült állampolgárok összességének közösségéé, mind-mind Hajnik műve nyomán vagy továbbfejlesztésével vált közismertté.

 

Amint láttuk, *Hajnik Imre gondolatai maradandóan formálták a Szentkorona-tant, de nem ô találta ki. *Timon Ákosra még kevésbé mondható, hogy ô a szerzô, de *Werbôczy Istvánra sem.

 

Így mondhatja a kor kiváló alkotmányjogásza, *Concha Gyôzô, hogy a Szent Korona egysége az 1848-as törvényhozással vált teljessé, mert ekkor egyesült a törvényhozásban az addig szembenálló országgyűlés és király.

 

Az elôbbiek ismeretében vitatnunk kell Eckhart két megállapítását, amit annál könnyebben megtehetünk, mert önmaga szolgáltat adatokat a cáfolathoz.

 

Az egyik megállapítás: “A Hármaskönyv szentkoronatana nem lehetett kedvelt azoknak a nagy nemzeti politikusainknak szemében, akik a parasztság millióit fel akarták emelni és jogokban részesíteni, kik a politikai egyenlôség harcosai voltak. Hiszen a szentkoronatagság válsztófal volt nemes és jobbágy között.”128 – 294.

 

*Kossuth Lajos és *Szabó Béla idézett gondolatai az ellenkezôjét bizonyítják, különös tekintettel arra a tényre, hogy a “rendek” fölemelni akarták a népet az alkotmány sáncaiba, nem pedig lerombolni az alkotmányt, földönfutóvá téve saját magukat, a népet pedig meghagyva lesüllyedt állapotában. Ez a törekvésük – ha nem is eszményi módon – sikerrel járt. Mindez a magyar alkotmányosságra hivatkozással, annak szellemében történt, éppen a Szent Korona tana jegyében, a Szentkorona-tagság kiterjesztésével az országlakosokra. Etekintetben a politikai eseményekben meghatározó politikai és eszmei szerepet játszó *Kossuth Lajos szava perdöntô.

 

A másik cáfolható megállapítás ugyancsak Eckharttól származik: “A Werbôczy-féle szentkoronatan a rendi világban megôrizte az elôzô korszakban nyert jellegét, sôt a külpolitikai megpróbáltatások idejében a király és a nemzet egyetértésének kifejezôje volt, de a nagy nemzeti feladatok megoldása, a liberális programm megvalósulása idejében nem jutott jelentôs szerephez”128 – 296., míg másutt ezt írja: “Közjogi íróink az 1890-es évekig nem tulajdonítottak különösebb jelentôséget a szent­ko­ro­na­tan­nak”.128 – 315. Ebbe a körbe tartozik az az állítás, amely szerint Deák “nem alkalmazta a szent korona tanát azok között a szellemi fegyverek közt, amelyekkel oly kitartóan vívta meg harcát az alkotmányosságért”.128 – 295.

 

Szó se róla, hogy a kitűnô kutató kioktatást érdemelne a történeti tények, források ismerete tekintetében. Azt sem mondhatjuk felelôsséggel, hogy téves módszert alkalmazott volna, vagy következtetéseiben logikai hiba lenne. Inkább a tények, források más világszemlélettel, más értéksorrendek figyelembevételével való megközelítése tapasztalható Eckhartnál egyfelôl, bírálóinál másfelôl. Hiszen, ha abból indulunk ki, hogy hány alkalommal nevesített hivatkozási jogcím a Szentkorona-tan a jogkiterjesztésért folytatott küzdelemben, akkor egészen más eredményre jutunk, mint hogyha azt vizsgáljuk: használnak-e a Szentkoronatan fogalmi körébe tartozó érveket, fogalmakat, s a közjogi küzdelmek összhangban vannak-e, összeegyeztethetôk-e a Tannal, vagy ellentétesek annak tartalmával, elerôtlenítik-e azt. A pozitivista szemléletű tudós nézete szerint egy közjogi, társadalomtudományi vagy más jelenség meglétének, jelenlétének az a bizonyítéka, ha arra egyértelműen hivatkoznak, érvként használják, néven nevezik.

 

A mi esetünkben mirôl van szó? A XIX. század uralkodó eszméit hazánk is Nyugat-Európától eredeztette, a népfelség elvét a francia forradalom szótárából, szellemi környezetébôl ismerve meg, nem Werbôczy Hár­mas­köny­vébôl, pedig abban benne van az országlakosok szuverenitása. A változások ugyanakkor a történeti alkotmány alapján, a független alkotmányos állam történelmileg kialakult közjoga alapján, a jogkiterjesztés és jogfolytonosság szellemében folytak. Számtalanszor használják a beszédek, cikkek, törvénytervezetek és törvények a koronára, mint a magyar államra való hivatkozást, a szentkoronatagság fontos közjogi tényként említését vagy a Magyar Szent Korona Országai kifejezést, mint a magyar birodalom megjelölését. Mi ez, ha nem a Szent Korona tanának állandó jelenléte a jogkiterjesztés és az annak elôfeltételéül szolgáló osztrák-magyar viszony közjogi küzdelmeiben?

 

Igaz, hogy a magyar közjogi szemlélet, gondolkodás 1848-ban sokat merített a belga alkotmány elveibôl, hogy érdeke volt az örökös tartományok alkotmányos státushoz juttatása is, éppen Magyarország helyzetének megerôsítése végett.

 

Mi lett az eredménye mindezeknek?

 

Magyarország alkotmányos önálló államiságának az adott bel- és külpolitikai viszonyok között lehetséges közjogi szavatolása az 1867. évi XII. törvénycikk, a kiegyezési törvény által, az országtagság, azaz a politikai nemzettagság körének megnyitásával, a jogegyenlôség törvényi elismerésével az addig kirekesztett honpolgárok elôtt. Mi ez, ha nem a Szent Korona tagság és test megerôsítése?

 

A politikai érdektelenség bizonyítására *Eckhart Széchenyire hivatkozik. *Széchenyi István valóban tett ironikus utalást a Szentkorona-tannal kapcsolatban, amikor a nemesi tulajdonjog korlátairól elmélkedett.128 – 294. Ez a viszonyokat megmerevítô korabeli “konzervatív” szemléletnek adott reflexió, nem pedig a Szentkorona-tan érdemi elemzése.

 

Ugyanígy ítélhetjük meg *Sarlós Márton marxista jogtörténész írását a legkeményebb diktatúra éveibôl. Többek között így ír Széchenyirôl:

 

 

 

“A Blick-ben egyenesen arra alapította az abszolutizmus jogtalanságát, hogy a forradalommal nem semmisülhettek meg “a szent egyezmények, amelyeket az osztrák dinasztia és a magyar nemzet kötöttek és amelyek ünnepélyes eskükkel nyertek megerôsítést.”

 

Önkéntelenül, de szükségszerűen felvetôdik ebben az összefüggésben: mi az oka, hogy e küzdelem folyamán a kiegyezés és ellenforradalom közjogában a magyar alkotmány “palladiuma”-ként emlegetett ún. Szentkorona-államtant nem használta fel *Széchenyi? A felelet egyszerű: nem is használhatta, mert ezt a szentkorona-államtant csak késôbb találta ki *Hajnik Imre. Ellenben a történeti események véletlene folytán, *Széchenyi egyenesen a koronával összefüggôen fejtette ki a Blick egyik helyén a pacta conventa-felfogást. Felháborodva írt azokról a “ceremóniákról”, amelyeket az Orsovánál elrejtett magyar korona megtalálásakor rendezett a Bach kormány, hogy “az ostoba tömegnek homokot szórjon a szemébe”. Ezt az ereklyét ugyan – írja Széchenyi – “mi sem szentnek nem nevezzük (Széchenyi aláhúzása), mert hideg érc, még ha arany is, és még drágakövekkel díszes is, sohasem lehet szent…, sem diplomatikai jelentôséget nem tulajdonítunk egy koronának”,még sem lehet egy ilyen “tiszteletreméltó ereklyével” bohózatot játszani. Éles gúnnyal támadja a Blick azokat a “re­zi­denc-zsurnalisztákat”, akik a kormány szolgálatában hirdették, hogy a korona felfedezésével, a gondviselés akaratából, a fölforgató-pártok elvesztették a talajt lábuk alól. Egyszersmind ugyanilyen élességgel fejti ki a szent koronáról és az állam-szerkezetrôl vallott felfogását. Ha a császár “István szent koronája helyett egy csákót, egy tábori sapkát, cilindert vagy kalábriait vagy akár egy hálósapkát tenne a fejére, és esküt tenne azokra a pacta conventa-ra, amelyek ôsei és a magyar nemzet között megköttettek és amelyek jog szerint is isten elôtt most is fennállanak és az esküt meg is tartaná…, akár a csákót, kalapot, sapkát stb.… Magyarország lakossága ép olyan szentnek tartaná, mint a koronát.” “… Nem egy élettelen koronában… van a paktált nemzeti viszonyok biztonsága, hanem az uralkodó esküjében… és az elnyomottak energiájában”.

 

A Blickben részletesebb kifejtés nélkül, de egyre ismétlôdô motívumként, számos helyen újra meg újra elhangzik ez a szerzôdéses államfelfogás. A Függelékben pedig az alaptörvények felsorolásánál a pragmatika szankció törvényeit a rendek és királyi ház közötti kétoldalú szerzôdésnek nevezi. Az alkotmányos követelések alapelve a Blickben az, hogy a nemzet és az uralkodó ház közti szerzôdések, a pacta conventa érvényesek és az uralkodóra is kötelezôek.”371 – 143-144.

 

 

 

A király és a nemzet közötti kétoldalú szerzôdésekre épülô államfelfogást nemcsak *Széchenyi, hanem Deák és *Kossuth is vallotta. E felfogás szembeállítása a korona jelentôségével és szerepével nem szerencsés, de a szerzô nem is a Szent Koronát kívánta becsmérelni és jelentékteleníteni. Mondanivalója más: a Szent Korona nem legitimál, nem erôsít meg olyan személyt, aki ezt a magyar nemzettel szemben, a nemzettel elôdei által kötött szerzôdést megszegve vagy a szerzôdéskötést megtagadva kívánja elérni. A fogságba esett Szent Korona nem ad a rabtartónak hitelességet, hiszen az uralkodó a koronázással, esküvel és hitlevél kiadásával, azaz a nemzettel kötött szerzôdéssel válik a Szent Korona tagjává, tehetjük hozzá.

 

*Széchenyi felfogása teljes összhangban van a Szent Korona tanával. A magyar történeti alkotmányról való vélekedését jobban meg tudjuk ítélni, ha a magyar birodalom alapvetô törvényeit összefoglaló, 1864-ben kiadott munkáját olvassuk, benne azokat a törvényeket, amelyek “a magyar nemzet alkotmányos öntudatát, politikai életszívósságát, s mély ragaszkodását ôsi institutióihoz visszatükrözik”397 ahogy *Török János írja az elôszóban. Legjobban pedig a Stádium alábbi szavai jellemzik *Széchenyi felfogását, amikor így ír a Hármaskönyv nemesi kiváltásokat összefoglaló I. rész

9. címérôl:

 

 

 

“Egy bizonyos könyvben ez áll: »Mily rôffel ti mértek másoknak, olyannal fognak azok viszont nektek mérni.« S ha nem akarjuk magunkat készakarva s legfájdalmasabban megcsalni, azt fogjuk találni, hogy ezen állítás valóságát, ti. hogy azt büntetlen soha nem lehet megsérteni, minden század, minden esztendô, minden nap, minden óra eltörülhetetlen betűkkel bizonyítja; minthogy bizodalmatlanság bizodalmatlanságot, gyűlölség gyűlölséget, önkény önkényt, irgalmatlanság irgalmatlanságot, szóval: a nyomás ellennyomást okoz; s ha nem egy óra, egy nap, egy esztendô, de minden bizonnyal s annál nagyobb erôvel – egy, két vagy több század leforgása után is.

 

S ha ezen isteni szót, mely az örök igazság magyarázta, nem akarjuk kétségbe vonni, azt sem tagadhatjuk, hogy a P[artis] I-ae 9-us égi malasztját ennek utána mind kül-, mind belmegtámadások ellen csak úgy fogjuk köztünk örök bátorlétben legbiztosabban fenntarthatni, ha annak férfihoz illô méltóságát hazánk minden lakosira ruházzuk…”250 – 378-379.

 

 

 

Amikor *Deák Ferenc azt mondja 1865-ben az “Adalék…” lapjain:

 

“Egyébiránt is a törvényhozási jog nem 1790-ben lôn legelôször megállapítva. Ôsi joga volt ez a nemzetnek, melyet századokon keresztül híven megôrzött… A fejedelem nem saját korlátlan hatalmával alkotta a törvényeket, hanem összehíván a népet, megkérdezte, hogy ily törvények tetszenek-e vagy nem; és ha a nép azt felelte, hogy tetszenek, akkor lett csak a törvény szentesítve; valamint gyakran a nép is, amit a közjóra nézve szükségesnek tartott közakarattal elhatározta, írásban a fejedelem elébe terjesztette, s ha a fejedelem elfogadta, törvény lett belôle. Íme nemzet és fejedelem között megosztott törvényhozó hatalom, s a mindenik részt egyaránt megilletô kezdeményezési jog a régebbi idôkbôl”, akkor a Hármaskönyv II. rész 3. címét idézi, amirôl minden közjogi tankönyvben olvasható, hogy a Szentkorona-tan Werbôczy féle összefoglalásának része.118 – 127. A Hármaskönyv I. rész 3. és 4. címe és a II. rész 3. és 4. címe foglalja össze a Szentkorona-tan lényegét. Más helyen arról szól *Deák118 – 117. hogy “a koronát s annak jogait az uralkodóháznak adta át a nemzet, nem az ausztriai tartományoknak…”, túl terjeszkedve a “korona”, mint a királyi hatalom jelképe fogalmán. Egyértelmű az “Adalék…”118 – 82-83. amikor ezt mondja: “A ’Corona’ szó alatt állam, vagyis Magyarország mint állam értendô”. Világos beszéd.

 

*Deák Ferenc kiegyezést elôkészítô tárgyalásai és írásai számos helyen szólnak a “korona épsége” elvérôl.

 

Érvényesül ez az elv az ún. válaszfelirati bizottság tárgyalásai során ugyanúgy, mint magában a kiegyezési törvényben. Deák is, más politikusok és közjogászok is hangsúlyozták a magyar korona országainak önállóságát és épségben tartását. Így olvashatunk Deáknál “Szent István koronája területének” épségben tartásáról, amint a “Magyarország koronája országai”, vagy “Szent István koronájának birodalma” megóvásáról. Gyakorlati ok indokolta ezt: Magyarországot és a társországokat meg kellett különbözetni az osztrák örökös tartományoktól. Alapkövetelménye volt ez a magyar közjogi gondolkodásnak.

 

Sikeresen érvényesült ez a lehetôségek keretei között a kiegyezési törvényben, “A magyar korona országai és az Ôfelsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekű viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról szóló 1867. évi XII. törvénycikk” szövegeiben:

 

“A magyar korona országai és az Ôfelsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekű viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról.

 

Ô császári s apostoli királyi felsége, miután többi országait és tartományait alkotmányos jogokkal ruházta fel, legmagasabb trónbeszédében, mellyel a jelen országgyűlést megnyitni méltóztatott:

 

Felszólítá az országgyűlést, hogy a pragmatica sanctiónak mint kölcsönösen elismert jogalapnak elveibôl kiindulva, gondoskodnék oly módokról, melyeknél fogva mind Magyarország- és társországainak a pragmatica sanctio által is biztosított közjogi és belkormányzati önállósága, mind a birodalom biztosságának és együttmaradásának életfeltételei sértetlenül megóvassanak, egyszersmind pedig a fenn érintett közös ügyek alkotmányos elintézésénél egyrészrôl a magyar korona országai, másrészrôl Ôfelsége többi országai és tartományai alkotmányos befolyása biztosíttassék.

 

Ôszinte örömmel üdvözölte az országgyűlés Ô császári s apostoli királyi felségének ezen legmagasb elhatározását, mely szerint az alkotmányos kormányzat rendszerét az egész birodalomban megállapítani óhajtván, ezáltal trónjának fényét s a birodalom erejét és hatalmát mindannyi népeinek a közügyek iránti érdekeltségére, mint természetszerű s ennélfogva legszilárdabb alapra kivánta fektetni.

 

Ez okból Magyarország fôrendei és képviselôi nem mulaszthatták el gondoskodni oly módokról, amelyek lehetôvé tegyék, hogy azon alapszerzôdés, amely az 1723. évi 1., 2. és 3. törvénycikkek által a felséges uralkodóház és Magyarország között létrejött, amely egyrészrôl a birodalmi kapcsolathoz tartozó országok és tartományoknak az 1723:1. és 2. törvénycikkek értelmében együttes és elválaszthatatlan birtoklását, másrészrôl pedig Magyarországnak önálló törvényhozási és kormányzati függetlenségét biztosította, lényegében jövôre is sértetlenül fenntartassék.

 

Ennélfogva szükségessé válván, hogy a magyar korona országai és az Ôfelsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekű viszonyok pontosan és határozottan kijelöltessenek, s hogy a két egymástól független alkotmányos képviselet közti érintkezés módja eme közös viszonyok elintézése körül szabatosan megállapíttassék: az országgyűlés erre vonatkozólag a következôkben állapodott meg:

 

1. §. Azon kapcsolat, mely egyrészrôl a magyar korona országai, másrészrôl Ôfelségének többi országai és tartományai között jogilag fennáll, az 1723:1., 2. és 3. törvénycikkek által fogadott pragmatica sanctión alapszik.

 

2. §. Megállapítván ez ünnepélyes alapszerzôdés a *Habsburg-ház nôágának trónöröklési jogát, kimondotta egyszersmind, hogy azon országok és tartományok, melyek a megállapított öröklési rend szerint egy közös uralkodó alatt állanak, feloszthatatlanul és elválhatatlanul együtt birtoklandók. E határozottan kimondott elv folytán a közös biztosság együttes erôvel leendô védelme és fenntartása oly közös és viszonyos kötelezettség, mely egyenesen a pragmatica sanctióból származik.

 

3. §. De ezen megállapított kötelezettség mellett határozottan kikötötte a pragmatica sanctio azon föltételt is, hogy Magyarország alkotmányos közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül fenntartassék.”44 – 359-360.

 

Magyarország alkotmányos közjogi állását a teljeskörű országtagság, a Szent Korona tagságának a haza minden polgárára való kiterjesztése jegyében nyerte vissza. A modern Magyarország polgári eszmerendszerében kitörölhetetlenül jelen van Magyarország Szent Koronájának eszméje, mint a jogegyenlôség és területi integritás biztosítéka, mint a történelmi ország és a legújabb kor találkozásának szimbóluma.

 

 

 

IV.

Szentkorona-eszme a XX. században *

 

 

 

“Valami nagy-nagy Sors,

 

Ok, Cél van itt,

 

Valami nagy-nagy ôs tanulság,

 

Amely kis népeket tanít.”

 

 

 

Ady Endre: “Szép magyar sors”

 

 

 

Ha beszélhetünk a magyar romlás századáról, akkor nekünk ez a XX. század, mind erkölcsi, mind gazdasági, mind politikai tekintetben. Századunk sorsfordító évtizedeit, sorsdöntéseit követte a Szent Korona és eszméje. A századunkra Trianont hozó, népünk és országunk szétdarabolását, az országterület 2/3-ának, a népesség több mint felének elszakítását jelentô elsô világháború idején, 1916-ban elhunyt I. *Ferenc József király. *Károly királyt megkoronázzák 1916. december 30-án, miután a koronázási hitlevelet az országgyűlés 36 tagú országos küldöttsége megszerkesztette, és megállapította a koronázási királyi hitlevél és koronázási eskü szövegét, amelyet a király elfogadott. Az országgyűlés képviselôháza 1917. január 23-án, fôrendiháza február 1-én fogadta el harmadik olvasásban és emelte törvényerôre az 1917: III. törvénycikket:

 

 

 

“A királyi hitlevél szövege a következô:

 

Mi I. Károly Isten kegyelmébôl Ausztriai császár, Magyarország e néven IV., Apostoli Királya, Cseh, Dalmát, Horvát-Szlavonországok, Galicia, Lodoméria, Ráma, Szerb, Kún és Bolgárországok, úgy Illyria, Jeruzsálem stb. Királya, Ausztria fôhercege… mint Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországoknak Apostoli Királya adjuk emlékezetül jelen hitlevelünk rendében: hogy,

 

1. Szentül és sértetlenül megtartandjuk, s királyi hatalmunkkal mások által is meg fogjuk tartani az 1723. évi 1. és 2. törvénycikkekben megállapított királyi trónöröklést: – az 1791. évi 3. törvénycikk értelmében teljesítendô koronázást: Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét, szabadságát és területi épségét, valamint a Magyarországgal egy és ugyanazon állami közösséget képezô Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok integritását és országos alkotmányát. Szentülés szigorúan megtartandjuk, s királyi hatalmunkkal mások által is megtartatjuk Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmát­or­szá­gok törvényesen fennálló szabadalmait, kiváltságait, törvényszerű szokásait, és az eddigelé országgyűlésileg alkotott, s dicsô Elôdeink, Magyarország koronázott Királyai által szentesített, valamint ezután országgyűlésileg alkotandó s Általunk, mint koronázott magyar Király által szentesítendô törvényeit, minden pontjaikban cikkeikben és záradékaikban úgy, amint ezeknek értelme és gyakorlata a Király és országgyűlés közös megegyezésével fog megállapíttatni; kivéve mindazonáltal dicsôült II. András 1222. évi törvényének azon megszüntetett záradékát, amely így kezdôdik: »Quodsi vero Nos«, ezen szavakig: » in perpetuum facultatem«. Mindezek biztosítására szolgáland azon királyi eskünk is, amelyet jelen királyi levelünk tartalmára dicsô Elôdünk *I. Ferdinánd koronázási esküje szövegének alapján koronáztatásunk alkalmával le fogunk tenni.

 

2. Az ország szent koronáját az ország lakosainak régi törvényes szokása, s a hazai törvények szerint az országban fogjuk mindenkor tartatni, s a kebelükbôl valláskülönbségre való tekintet nélkül választott és megbízott viliági személyek által ôriztetni.

 

3. Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországoknak mindazon részeit és tartozmányait, amelyek már visszaszereztettek és azokat, amelyek Isten segedelmével ezután fognak visszaszereztetni, koronázási eskünk értelmében is, a nevezett országokhoz visszakapcsolandjuk.

 

4. Abban az esetben, melyet Isten kegyelme messze távoztasson, – ha az ausztriai fôhercegek mindkét nemének magvaszakadása, elsôben is: a dicsô emlékezetű Ôsatyánk VI., illetôleg III. Károly; utána dicsôült I. József; végre: dicsôült I. Lipót Császárok és magyar Királyok ágyékaiból leszármazó örökösök kihaltával bekövetkeznék, – a királyválasztás és koronázás elôjoga az 1723. évi 1. és 2. törvénycikk rendelete szerint is visszaszáll Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországokra, s ezen országoknál régi szokásaik szerint az sértetlenül megmarad hajdani érvényében és állapotában.

 

5. Amint fentebb az 1. pontban foglaltatik, valahányszor jövendôben ilyen koronázás Magyarországban országgyűlésileg teljesítendô: Örököseink és Utódaink, a koronázandó örökös Királyok kötelesek lesznek mindannyiszor ezen hitlevélbeli biztosítások elfogadását elôrebocsátani és arra esküt letenni.”

 

 

 

A miniszteri indokolás szerint “Százados gyakorlat az, hogy a magyar törvényhozás a Király Ô Felsége által szerencsés felavattatása és megkoronáztatása elôtt az ország részére kiadott királyi hitlevélnek és a koronáztatásakor letett királyi eskünek szövegét egész terjedelmében szószerint törvénybe iktatja. A jelenleg bemutatott törvényjavaslat Ô Felsége IV. Károly király által 1916. évi december hó 28. napján, két nappal megkoronáztatása elôtt kiadott hitlevelet és az 1916. évi december hó 30. napján történt megkoronáztatásakor letett esküjét tartalmazza és iktatja törvénybe.”

 

“Felséges IV. Károly úrnak királlyá avatása és koronázása” tárgyában hozott 1917: II. törvénycikk szerint a fentidézett 1723. évi 1. és 2. törvénycikkek által megállapított öröklési rend szerint Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországokban a királyi trón Felséges IV. Károly úrra, fenttisztelt Fenséges Ottó úr elsôszülött fiára szállott, aki az uralkodást, mint törvényesen jogosult örökös tettleg át is vette. Magyarország és társországainak országgyűlésen egybegyűlt fôrendei és képviselôi szemük elôtt tartván a fent említett törvénycikkeknek tartalmát, hódolati köteles hűségüknél fogva, legkegyelmesebb Urukat IV. Károly Ô Felségét a következô törvénycikkben foglalt kegyelmes koronázási hitlevelének kiadása után, s az alább szintén beiktatott koronázási esküjének letétele mellett, a mindenható Isten segítségül hivásával egyhangú örömnyilvánítások s ôszinte üdvözlések között Magyarország Apostoli szent koronájával ünnepélyes szertartás szerint a székesfôvárosban Budapesten Karácsony havának 30. napján Urunk 1915. évében megkoronázták.”

 

Így szólnak érdemleges részükben az utolsó magyar királykoronázás törvényei (nem idézve a Király és Királyné részére koronázási ajándék felajánlásáról szóló 1917: IV. és V. törvénycikket), jelképesen megismételve a Hármaskönyv I. könyve 3. címe 6. §-ában írott hatalomátruházás aktusát, amint mindegyik törvényes uralkodó esetében is történt.

 

Ez volt a történelmi Magyarország utolsó fényes ünnepe, egyúttal a Szent Korona utolsó hivatalos, rendeltetésszerű szereplése, a Szentkorona-tan látványos megnyilatkozása. Ebben az idôben különös dicsfény övezte Szent Koronánkat a magyar birodalomban, mintegy tükörképeként a kiegyezés és az ezredéves Magyarország közjogias életérzésének.

 

Ennek a kornak az embere volt *Timon Ákos, a Pázmány Péter Tudományegyetem Magyar Alkotmány- és Jogtörténeti tanszékének vezetôje 1891-tôl haláláig, 1925-ig. Ô vitte a legnagyobb hírnévre, ismertette meg jogászok nemzedékével és a szélesebb közvéleménnyel a Szent Korona tanát, s az ô neve lett a legszélesebb körben ismert a Szentkorona-tan által. 1902-ben adta ki elôször “Magyar Alkotmány- és Jogtörténet különös tekintettel a nyugati államok jog fejlôdésére” című, sok kiadást megért tankönyvét, majd 1907-ben “A szent korona és a koronázás jelentôsége” című tanulmányát, sok más műve mellett. E két mű a Szentkorona-tan legbôvebben, leggazdagabban gyümölcsözô fájának tekinthetô.

 

Nem véletlen, hogy azok, akik akár történészi tudásuk, módszereik és új eredményeik felmutatása, hírnevük növelése végett – mint *Eckhart Ferenc –, akár a történelmi Magyarországgal való osztályharcos szembenállásuk kifejezésére – mint a marxisa önkényuralmi rendszer jogtörténészei és publicistái – támadási-elemzési célpontot kerestek maguknak, megtalálták ezt *Timon Ákos személyében és művében.

 

Timon túlzó bírálata, a vele kapcsolatos fenntartások hangoztatása már azok körében is elôfordul, akik a történelmi közjognak megértést követeltek, mint *Molnár Kálmán a két világháború között. Tárgyilagosságukat úgy hangsúlyozták, hogy nemcsak a kor jogtörténeti iskolájával szembeszálló Eckharttól, hanem a másik “szélsôséget” jelentô Timontól is elhatárolták magukat. Így került *Timon Ákos és műve máig méltatlan helyzetbe. Ezért vár elégtételre, tárgyilagos értékelésre mind a mai napig. Ehhez Timon értékének és színvonalának megfelelô külön elemzô-értékelô tanulmányra, tanulmányokra van szükség. Biztató jel az 1995-ben *Mezey Barna szerkesztésében megjelent “Magyar Alkotmánytörténet”, amely négy helyen hivatkozik *Timon Ákosra és idéz tôle.290 – 16-23-75-142. Részletes elemzés nélkül is elôrebocsátjuk, hogy *Timon Ákos művének kilenctized részét helytállónak tekintjük, amennyiben a Szentkorona-tan jelentését keressük a huszadik század elejének Magyarországán. Aki fenntartásos utalásokkal és nyitva hagyott kételyekkel teletűzdelt, többféle jelentéssel felruházott oklevél-szövegelemzések helyett azt keresi, hogy mi a történelmi magyar közjog alapképletének összegezése jogászi és történészi eszközök együttes alkalmazásával, az olvassa el *Timon Ákos említett művein kívül, vagy azok helyett, mintegy summázatként “A Szent Korona elmélete és a koronázás” című Timon tanulmány 1920-as kiadását. Ennek lapjairól idézzük “A szent korona elmélete” című részt kisebb kihagyásokkal.

 

“A MAGYAR nemzet a koronát, Szent István koronáját szentnek tartja s ezzel a felfogásával a monarchikus államformában élô *nemzetek között egyedül áll. Ez a felfogás a magyar nemzetben akkor vert gyökeret, akkor lépett elôtérbe, amidôn egyfelôl a koronázás ténye alkotmányjogi jelentôséget nyert, elvesztette tisztán egyházi jellegét, másfelôl kifejlôdött a korona közjogi fogalma, mysteriuma.

 

A koronázás nálunk is úgy, mint általán a középkori népeknél, a keresztény egyháztól vette eredetét és így eredetében egyházi, nem államjogi, nem alkotmánybiztosító intézmény. Ez utóbbi jelentôségét csak akkor nyeri, amidôn királyaink koronázásuk alkalmával nem csak az egyházi esküt, az úgynevezett »iuramentum iustitiae et pacis«-t teszik le, hanem megesküsznek az alkotmányra: a nemzet jogainak, törvényeinek, kiváltságainak és szabadságának fenntartására. Ezt okmányilag *II. Endre óta lehet igazolni. Ettôl az idôtôl számítjuk a koronázásnak alkotmányjogi jelentôségét s innentôl kezdve tapasztaljuk annak a nagyfontosságú közjogi elvnek érvényre emelkedését, hogy csak az tekinthetô a magyar állam törvényesen uralkodó királyának, akit Szent István koronájával, a szent koronával a magyar nemzet megkoronázott.

 

…A magyar nemzetet – amint azt egykorú tudósítások igazolják – történeti föllépésétôl kezdve napjainkig erôteljesebb közszellem, közjogi irányú felfogás és gondolkodás jellemzi és különbözteti meg a nyugati népektôl. A magyar nemzet sohasem lelkesedett az egyénért vagy egyénekért, hanem lelkesedett eszmékért, a közért. Ennek természetszerű következése, hogy a magyar nemzetnél az egyéniség elve sohasem emelkedett az államiság elve fölé, hogy közéletében a magánjogi irány, a magánfüggôségi viszony sohasem gyôzött a közjogi irány fölött.

 

…A nyugati hűbéri államszervezet alapelveinek és intézményeinek befogadása Magyarországon nem magánjogi, hanem közjogi formákban történt. Az egyéniség elve a birtokaristokratia kifejlôdése következtében elôtérbe nyomul ugyan, de nem emelkedik a köz, az államiság elve fölé, nem szüneti meg annak uralmát. Az egyéni hatalmak korlátozása a köz, az állam érdekében nem magánjogi, nem hűbéri formákban történik, mint a nyugati államokban, hanem közjogi formákban, a közhatalom eszméjének érvényre emelése mellett, mely a szent korona mysteriumában, személyesítésében nyer kifejezést.

 

…Midôn a magyar királyság régi erejében megfogyatkozott és azt az uralkodó állást, amelyet egykoron az állami élet terén elfoglalt, hovatovább elvesztette, midôn már közel állott a veszély, hogy a nyugati behatások következtében a magyar nemzet közélete is magánjogi alapokra helyezkedik s ezen az alapokon kifejlôdik a patrimoniális jellegű monarchia, mely az igazi államiság, a valódi közhatalom eszméjének egyenes negációja: akkor a magyar nemzet erôteljes közszelleme, közjogi irányú felfogása mindinkább kifejleszti és elôtérbe lépteti a nemzetben gyökeredzô, a királyt és a nemzetet együttesen megilletô közhatalom fogalmát. A magyar nemzetnek ez a törekvése, az államiság, a közhatalom eszméje a személyes jellegű királyi hatalommal szemben a szent korona közjogi fogalmában, személyesítésében nyert konkrét megvalósulást és létrehozta a szent korona elméletét, vagy ami egyet jelent: a szent korona személyiségén fölépülô államjogi rendszert.

 

Az államnak élô organizmusként, személyként való felfogása az újabb közjogi tudomány egyik alaptételét képezi. Az államnak ez a felfogása, valamint egyáltalán az állam elvont fogalma hiányzik a középkori népek és így a magyar nép képzetében is. Az állam tulajdonképeni fogalmához és ehhez képest a valódi, az átruházott közhatalom eszméjéhez a középkori népek késôbb is csak a római államjogi elvek behatása alapján jutottak el; holott ehhez a magyar nemzet a szent korona közjogi fogalmának kifejlôdése, a szent korona személyesítése által valamennyi nyugati népnél korábban eljutott.

 

A magyar nemzet az államot mint az összesség érdekében szervezett társadalmat, a szent koronában látta megtestesítve. Ehhez képest a szent koronát úgy fogja fel, mint egyfelôl a magyar államiság symbolumát, amely kifelé más államokkal szemben a magyar nemzet szuverénitását, nemzetközi önállóságát jelképezi; másfelôl személyesítve, mint a nemzetben gyökeredzô, a királyt és a nemzetet együtt megilletô közhatalom birtokosát. A szent korona mysteriummal bir: a fôhatalom bennrejlônek tekintetik.

 

Kétségbevonhatlan bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy az államiság, a közhatalom fogalmának kifejlôdése nálunk kezdettôl fogva a szent koronához füzôdik. Már a XII. század végétôl kezdve az okmányok állandóan a király személye mellett a korona érdekében kifejtett küzdelemrôl a korona iránti hűségrôl vagy hűtlenségrôl és a koronának tett szolgálatokról szólanak. Mindezekben a kifejezésekben már az a képzet tükrözôdik vissza, hogy a király felett egy magasabb eszmei egész áll, a szent korona, mely a királyt és a nemzetet együttesen magába foglalja, mely mint ilyen azonos a patria, a haza fogalmával, amely elôzôje a mai állam, mint személyiséggel biró organikus egység fogalmának.

 

Amidôn így állunk, a szent korona személyisége, vagy ami ezzel egyet jelent, mysteriuma kifejlôdött, ez képezte az állami szervezet talpkövét, kiindulási alapját. Az állami élet és szervezet minden tényezôje közvetlen kapcsolatban áll a szent koronával és attól nyeri éltetô erejét. Egyfelôl minden jognak és hatalomnak forrása a szent korona, minden hatalom az államban a szent korona joghatóságából származik, másfelôl az összesség az állam érdekében teljesítendô szolgálatok és kötelességek a szent korona felé irányulnak. A XV. század okmányaiban már a királyok elsôsorban a szent korona jogáról, a szent korona iránti hűségrôl beszélnek, amelybôl saját jogukat és a király iránti hűséget származtatják. Sôt az egyházi eredetű királyi fôkegyúri jogot (ius supremi patronatus) is a királyi decretumok a szent korona jogának tekintik és az apostoli követség jelvényét, a kettôs keresztet, a magyar nemzet saját cimerébe foglalta.

 

Az állami fôhatalom – ellentétben a nyugati népek fölfogásával – nem a király, nem a fejedelem személyéhez füzôdô hatalom többé, hanem a szent korona hatalma (jurisdictio Sacrae Regni Coronae), az állami felségjogok nem királyi felségjogok, nem személyes uralkodói jogok, hanem a szent korona jogai (jura Sacrae Regni Coronae), amelyek a szent koronát, mint eszmei személyt illetik meg és attól szállanak át a királyra. Az ország területe a szent korona területe, mely a maga egészében a szent korona uralma alatt áll, a királyi jövedelmek a szent korona jövedelmei (bona vel peculia Sacrae Regni Coronae) és minden szabd birtokjog a szent koronától, mint gyökértôl veszi eredetét (radix omnium possessionum). Ehhez képest a magyar adományrendszer, ellentétben a nyugati államokban fennálló hűbéri birtokrenddel, nem magánjogi, hanem közjogi alapon nyugszik; nem a fejedelem vagy más hűbérúr magánjogi, hanem kizárólag a szent koronát fején viselô király közjogi ténye. Innen az a jogelv uralma, hogy a magyar adománybirtok közérdemek jutalma (laurea virtutis), mely jogosan csak a köznek tett szolgálatok alapján vagy, mint már az aranybulla mondja: iusto servitio szerezhetô meg.

 

A szent korona közjogi fogalmának, mysteriumának következménye az is, hogy a magyar nemzet a szent koronában egyesül királyával. Egykoron mindaz, aki szabd birtokjogát a szent koronától származtatta, tagja volt a szent koronának (membrum Sacrae Regni Coronae) és ez alapon résztvett a szent koronát megilletô fôhatalmi jogok gyakorlásában. Az állampolgári jogegyenlôség kimondása óta pedig az egész nemzet, a szent korona területének összes lakói, a szent koronát fején viselô királlyal egyetemben alkotják azt az egységes közjogi egészet, azt az élô szervezetet, amelyet régibb közjogunk a szent korona egész testének (totum corpus Sacrae Regni Coronae) nevezett, napjainkban pedig államnak nevezünk. A szent korona tagsága az állampolgári jogegyenlôségnek legerôsebb biztosítéka, mely nem ismer sem vallási, sem faji, sem rendi különbséget, amint azt a multban a Hunyadiak, Zrínyiek és mások példái bizonyítják.

 

A szent korona személyiségének kifejlôdése hozta létre nálunk a valódi közhatalomnak, az állami hatalomnak tiszta fogalmát, mely a nemzetben, az állammá szervezett népben birja gyökerét és annak akarata alapján koronázás útján száll át a királyra. Ehhez képest a szent korona személyisége vagy mysteriuma és azzal kapcsolatosan a szent korona egész testének (totum corpus Sacrae Regni Coronae) fogalma, mint a királyt és a nemzetet egybefoglaló organikus egység, mely a fôhatalom tulajdonképeni birtokosa, nem egyházi eredetű fogalom, nem a középkori »mysterium Christi« egyszerű utánzata, hanem valóságos államjogi constructio, mely a magyar nemzet alkotmányfejlôdésének legsajátosabb alkotása és a mai alkotmányunknak, közjogi jogrendünknek is középpontja. Ennek a tételemnek igazságát ma már a külföldi jogtudós világ is elismeri. Így Redslob, a rostocki egyetemen az állam- és népjogok tanára, ezeket mondja: »A szent korona az a megtestesülés, mely a közéletet egy összességbe forrasztja össze. Forrása a törvénynek és jogszolgáltatásnak. Egyszóval a szuverén jogok nem a királyi felség attributumai, hanem a szent koronát illetik. A király és a nép az ô szervei, az ô hű sáfárjai, és nem egyebek. A föld a szent korona dominiuma. Az állam jövedelme az ô tulajdona.«

 

A szent korona személyesítésében rejlô átruházott közhatalom eszméjét és lényegét már *Werbôczy Hármaskönyvében oly világosan és határozottan formulázta, amint az egyik nyugati államnak, még abban a korban Angolországnak alkotmányában sem találjuk. Werbôczynek idevonatkozó egyik fôtétele mondja: Miután a magyarok… Szent Istvánt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek és birtokadományozásnak joga és teljes hatalma az uralkodással és kormányzással együtt az összességtôl és az összesség hatalmából az ország szent koronájára és következésképen fejedelmünkre és királyunkra átruháztatott.

 

…A ránk maradt pozitiv bizonyítékok kétségtelenné teszik, hogy a szent korona személyesítése és az azon felépülô államszervezet nem Werbôczy­nek vagy más jogtudósnak találmánya, – mint azt egyes külföldi írók vitatni akarják, – hanem a magyar alkotmány évszázados fejlôdésének eredménye, amelyet Werbôczy Hármaskönyve már készen talált, sôt kellôképen és minden irányban figyelemre sem méltatott, mert a Hármaskönyv célja nem a magyar alkotmányjog codificatiója volt, hanem inkább a magánjogé.

 

Amint az eddig elôadottak tanusítják, a magyar nemzet államszervezetének a nyugati hűbéri államszervezettôl eltérô jellegét a szent korona személyesítésében, mysteriumában kell keresnünk. A szent koronára vonatkozó jogelvek kifejlôdése állotta útját annak, hogy az állami lét fennállási alapját képezô állami kötelék teljesen elveszítse közjogi jellegét és annak helyébe az egyéniség elvén nyugvó magánkötelék, a hűbéri kötelék lépjen, sôt ellenkezôleg elôidézte azt, hogy az általános alattvalói kötelék közjogi jellege szilárdabb alapot nyert azáltal, hogy a nemzet szabad tagjai, mint a szent korona tagjai, az államhatalom birtokosa gyanánt tekintett szent koronával, mint állami személyiséggel közvetlen alattvalói viszonyba léptek. Az ország különbözô nyelvű és nemzetiségű népelemeit a szent korona elmélete foglalta össze egy organikus közjogi egységébe.

 

…Csak ott, hol a szent korona egész teste, vagyis a szent koronát fején viselô király és a szent korona tagjai jelen vannak, alkotható törvény.

 

A magyar országgyűlés hatásköre tárgyi tekintetben korlátlan, minden állami ügyre nézve kivétel nélkül kiterjedhet. Az állami fôhatalom, az állami szuverénitás teljessége az országgyűlést illeti meg a szent koronát fején viselô királlyal egyetemben, aki egykoron az országgyűlésen személyesen jelen van és elnököl, majd a habsburgházbeli királyok óta 1848-ig a nádor és a királyi személynök által helyettesítteti magát.

 

Már Mátyás 1462. évi meghivólevelében olvassuk, hogy: »mindazok az ügyek, amelyek az ország közjavát tárgyazzák, az egész nemzet közös tanácsában, az országgyűlésen vitatandók meg és intézendôk el«. Világos elismerése ez annak a jogtételnek, hogy az országgyűlés hatáskörébôl semmiféle állami ügy el nem vonható és absolut fejedelmi jog gyanánt nem gyakorolható. A szent korona államszervezet, kezdettôl fogva napjainkig absolut vagy fenntartott fejedelmi jogokat, amelyre az országgyűlés korlátozó befolyást nem gyakorolhatna, nem ismer, kizárja azt a királyi felségjogok átruházott és így alkotmányos jellege. Nálunk a közhatalmi jogok a királyt és a nemzetet egyesítô és megtestesítô szent koronától erednek, amelyek egykoron a királyválasztás, újabban a trónöröklési rend és a koronázás útján szállnak át a királyra, miért is a királyi felségjogok a törvényhozó hatalom által konstituált és korlátozott jogok. A magyar közjog ehhez képest csak a törvények által konstituált és a törvényhozó hatalom által gyakorlásában módosítható felségjogokat ismer. Ezt az alkotmányjogi felfogást juttatja kifejezésre az 1741:XI. törvénycikk 2. §-a, mely ekként hangzik: »Annál fogva a királyné legmagasabb udvarában is, mindazokban, amik a neki engedett fôhatalomból folynak, magas belátása és királyi tiszte szerint hű magyar tanácsosainak segítségével és tanácsával fog élni.«

 

Ime látjuk, hogy e törvénycikkben maga *Mária Terézia elismeri, miszerint a királyi felségjog, a királyt megilletô legfôbb hatalom: suprema po­testas a magyar államban a nemzettôl eredô és a nemzet által átruházott, engedélyezett hatalom, mely mint ilyen az* országos törvények alapján áll s azok rendelkezései szerint gyakorlandó.

 

…A szent korona elméletének lényege abban a közjogi felfogásban összpontosul, hogy az állami fôhatalom, a szuverénitás a királyt és nemzetet szerves egységbe összefoglaló szent koronát illeti meg és hogy ehhez képest a királyi hatalom a szent koronától eredô a nemzet által átruházott hatalom. Ennek az organikus felfogásnak szükségszerű következménye, hogy ha a szent koronában egyesített fôhatalom egyik szerve vagy tényezôje működésében tartósan akadályozva van, azt a másik szerv helyettesíteni és az állami lét fennmaradását a jogrend folytonosságát biztosítani nemcsak jogosított, de kötelezett is. Ha nincs király, vagy működésében akadályozva van, akkor a királyt megilletô közhatalmi funkciók a szentkorona hatalma alapján, amelybôl azok erednek, a szent koronának másik alkotó részére, a nemzetre és annak képviseletében az országgyűlésre szál­la­nak át. Az országgyűlés feladata a királyt megilletô hatalmi kör ellátásáról gondoskodni, részint közvetlenül, részint az általa alkotott ideiglenes szervek útján.

 

…a szent korona jogán, mint a szent korona egyik szerve választotta meg az országgyűlés 1446-ba*n Hunyadi Jánost és 1458-ban *Szilágyi Mihályt az ország kormányzójává (gubernator Regni), akik mint ideiglenes államfôk a törvényszentesítési jogot is gyakorolták. Hunyadira nézve világosan mondja a törvény, hogy »a kormányzónak olyan hatalma lesz, amilyen a királyi felségnek volna«.

 

A nádornak király-helyettesi minôsége szintén a szent korona elméletének egyik sajátos alkotása, melynek hasonmását egyik európai államban sem találjuk. A király távolléte esetén a nádor hivatalánál fogva (ex officio) a királynak szükségképeni helyettese, királyi helytartó (locumtenens regius). Egyfelôl a király az ô végrehajtó hatalmának gyakorlását másra, mint a nádorra, át nem ruházhatja; másfelôl, midôn a király a szent korona területén kívül tartózkodik, a végrehajtó hatalmat közvetlenül nem gyakorolhatja, hanem csak a nádor útján, aki nem kinevezett királyi tisztviselô, hanem a szent koronának választott tisztviselôje, nem csupán a királynak, hanem a királynak és a nemzetnek együtt, vagyis a szent koronának érdekeit képviseli, méltóságát a királytól és a nemzetet képviselô országgyűléstôl, törvénybeiktatott választás útján nyeri és nem királyi kinevezés útján.

 

A nádori tisztségnek ez az alkotmányjogi jelentôsége abban a nagy küzdelemben, amelyet a magyar nemzet a mohácsi veszedelem után a szent koronára vonatkozó jogelvek fenntartása érdekében az absolut hatalmi törekvésekkel szemben idônkint vivott, mindinkább elôtérbe nyomult. A nádornak, mint a szent korona tisztviselôjének, volt feladata a szent korona egész testének érdekeit képviselni, ehhez képest a király és a nemzet között felmerült ellentéteket a jog és a méltányosság alapján kiegyenlíteni, az idegen tanácsadók káros befolyását ellensúlyozni és a magyar nemzet ôsi alkotmányát minden jogtalan támadásokkal szemben megvédeni, mert a nádori törvény világos szavai szerint ô a közbenjáró a király és a nemzet között (mediator inter regem et regnum).

 

…a nádori intézményben jut kifejezésre a szent korona elméletének az a követelménye, hogy a nemzetnek, a szent korona tagjainak egyeteme is részesüljön a végrehajtó hatalom gyakorlásában és annak önkényszerű gyakorlását lehetetlenné tegye. Ennek az ôsi magyar intézménynek hatása még a felelôs minisztérium alakítására vonatkozó 1848. évi 111. tc.-cikkben is feltalálható, melynek 2-ik §-a ekként rendelkezik: »Ô felségének az országbóli távollétében a nádor és királyi helytartó az országban s ahhoz kapcsolt részekben, a korona egységének s a birodalom kapcsolatának épségbentartása mellett, a végrehajtó hatalmat a törvény és alkotmány ösvényein teljes hatalommal gyakorolja s ez esetben a mostani nádor, cs. kir. fôherceg Istvánnak személye hasonlóképen sérthetetlen.«.

 

…A politikai szabadságnak egyetemes közjogi alapja: a szent korona tagsága útját állotta annak, hogy nálunk is, úgymint a nyugati rendi monarchiákban, külön elôjogokkal biró rendi testületek szervezkedjenek és ezek az állami életben mint önálló közjogi jogalanyok szerepeljenek, az államhatalmi jogosítványok birtoklásában a fejedelemmel osztozkodjanak. Magyarországon a szent korona közjogi fogalmának kifejlôdése óta napjainkig a fôhatalmi jogoknak csak egyetlen alanya van és ez szent korona. Ezek a jogok – amint már fentebb kifejtettük – a koronázás útján szállanak át a királyra, aki azokat alkotmányos módon, a szent korona tagjainak részvétele mellett gyakorolta és gyakorolja jelenleg is. Ehhez képest nálunk sohasem voltak a fejedelem személyét megilletô uralkodói jogok (Herr­scherrechte), aminôkkel a nyugati államokban találkozunk és amelyekkel szemben állottak a jogozott rendi testületeket, mint külön jogalanyt megilletô rendi jogok (Ständerechte).

 

A közhatalmi jogok birtoklásának ez a magánjogi fogalmak szerint konstituált dualismusa és ez alapon az egész állami életnek mechanikus széttagolása mindenkor ismeretlen volt a magyar nemzet állami életében. Minthogy pedig a magyar királynak sohasem voltak személyes természetű, magánjogi formák szerint konstituált uralkodói jogai, hanem csak a nemzetben gyökeredzô és a szentkoronától átszármazott valóságos közhatalmi természetű felségjogai: ezek a jogok sohasem olvadhattak össze, sohasem voltak egyesíthetôk az osztrák örökös tartományok urát, majd késôbb az osztrák császárt megilletô személyes természetű fejedelmi jogokkal.

 

A monarchia sohasem volt közjogi egység, nem volt a magyar és az osztrák birodalom felett álló állami szervezet. A monarchiának, mint olyannak, nem volt saját külön állami hatalma, souverainitása, nem volt külön koronája, nem volt külön törvényhozása, valamint nem volt soha egy ilyen közös állami hatalomnak alapját képezô állampolgársága. A nemzetközi vonatkozásokban az ú.n. »osztrák-magyar monarchia« csak hatalmi egység, hatalmi szervezet volt, melynek alapját két teljesen önálló és egymástól egészen független alkotmányfejlôdéssel biró állam szövetkezése képezte oly célból, hogy egyfelôl az uralkodó személyének egysége, másfelôl a közös és együttes védelem állandóan biztosítva legyen.

 

A magyar közjog nem ismeri a dynastiának, mint organizált jogalanynak fogalmát és így nem ismerheti annak patrimoniális jellegű uralmát sem. A magyar király a fôhatalmat nem valamely dynastiától, nem az ô dynastiájának akaratából, hanem a szent koronától birja – a törvény, a nemzeti akarat átruházása alapján.” 418 – 5-29.

 

 

 

*Timon Ákos hivatalos alkotmányjogászi és népszerűsítô szerepe hatott közre *Szekfű Gyula és *Molnár Kálmán vele kapcsolatos fenntartásai kialakulásában hangoztatva, hogy személye nem hozható közös nevezôre a történetírás vagy közjog művelôinek akkori körével. Az ôt ért bírálatot igyekeztek műve fogyatékosságaival magyarázni, elismerve bizonyos értékeit, ugyanakkor a “szent koronán nyugvó államfelfogás kritikátlan képviselôje”-ként említve.318 – 27.

 

A huszadik századi Szent Korona állameszmét *Timon Ákos és a vele ellentétes nézeteket valló *Eckhart Ferenc munkásságából ismerhetjük meg legjobban.

 

 

 

Vita a magyar közjog eredetiségérôl*

 

 

 

*Eckhart Ferenc, az elismert történész, 1929-ben kinevezést kapott a budapesti egyetem magyar alkotmány- és jogtörténeti tanszékére, mint tanszékvezetô egyetemi tanár. Eckhart nem közjogász, nem is jogász ott, ahol a magyar közjog nagysága, *Timon Ákos működött 1925-ig.

 

1931-ben “Jog és alkotmánytörténet” címmel tanulmányt ír “A magyar történetírás új útjai”, *Hóman Bálint szerkesztette, című kötetben. Ezzel indul egy viharos vita, melyet a kiváló történész, *Mályusz Elemér ismertet a Századok 1931-es évfolyamában. A tanulmánykötet bemutatja az elsô világháború után Németországból elterjedô szellemtörténeti módszert, azt, hogy a szellemtörténet milyen eredményekkel járt a magyar tudományban.

 

Eckhart vihart kavaró tanulmányáról így ír *Bertényi:

 

 

 

“Eckhart megállapította, hogy a századfordulón a magyar jogtörténet fejlôdésében törés következett be, a tudományos igényű forrásfeltáráson és elemzésen alapuló korábbi törekvéseket népszerűség-hajhászó hazafias jelszavak, frázisok váltották fel. Név szerint is elmarasztalta a nagy tekintélyű *Timon Ákost, aki nem tudományos kritikával, nem a forrásokra támaszkodva, hanem “a jogtörténeti iskola keblén feszítô sovinizmus” által vezéreltetve olyan ôsi, egyenletes és magasrendű fejlôdést tulajdonított a magyar nemzeti jogalkotásnak, amilyennek az európai kontinens egyetlen más állama sem dicsekedhet. Hiányolta Timonnál és követôinél a külföldi jogfejlôdés összehasonlító vizsgálatát is, s ennek kapcsán felhívta a figyelmet a lengyel, a cseh, a magyar gazdasági és társadalmi fejlôdés hasonló voltára, a lengyel, a cseh és a magyar közjogi fejlôdés analógiáira. Majd egy olyan megállapítás következik, amelyet inkább talán csak példának szánt az elôbbi tétel igazolására, de amely hatalmas politikai vihart kavart. *Eckhart ugyanis kijelentette, hogy a cseh rendi felfogás is eljutott a legfôbb állami hatalomnak a király személyétôl elvonatkoztatott fogalmáig, s a “corona regni” Magyarországon és Csehországban közel egy idôben jelent meg mint az államhatalom szimbóluma, az állam egész területének ezen szimbólum alatt való egyesülése.”58 – 161-162.

 

 

 

A tanulmány kifejezi szerzôjének “históriai prakticizmusát”, a “jogi formalizmus” még legkevésbé nélkülözhetô elemeivel is – szembefordulását, a közjogias történelemszemlélet teljes elutasítását, a magyar alkotmányfejlôdés eredeti jellegének tagadását. Nézzük Eckhart fejtegetéseit:

 

“… Csak a dolgok lényegébe nem hatoló történeti tudatlanság és nemzeti önhittségbôl táplálkozó fantázia beszélhet az angol és a magyar parlamentáris fejlôdés hasonlóságáról. A parlamentarizmus Angliában a gazdasági, társadalmi és jogi adottságból sarjadzott ki, és egyedül csak ott sarjadzott ki, míg másutt mindenütt, így nálunk is, idegenbôl átültetett nemes növény, mely a talaj szerint más-más módon virágzott ki.

 

…Fejlôdési hasonlóságok sokkal nagyobb mértékben találhatók meg hozzánk földrajzilag közelebb fekvô, velünk szomszédos országokban. A magyar alkotmánytörténet analógiáját megtaláljuk a lengyel, de különösen a cseh közjogi fejlôdésben. Ez elsô pillantásra nagyon meglepô, de ha az alkotmányfejlôdés tényezôit ismerjük, könnyen megmagyarázható. A jogfejlôdés legfôbb tényezôi a gazdasági és társadalmi, ezen országokban megegyezôk voltak. Ehhez járul, hogy a közjogi berendezkedés mindkét államban, épúgy mint nálunk, a frank-német jogfejlôdésrôl vette mintáját, tehát a gondolati, a szellemi háttér is azonos volt.

 

Mindhárom országban az idegenbôl mintázott uralkodói hatalom a törzsi különállás erôszakos legyôzése után a 10–11. Században létesült, és ez magyarázza meg a fejedelmi hatalom teljességét, mely Csehországban a Németországhoz való hűbéri kapcsolat mellett is megvolt. Az uralkodó a nemzetségi kötelékek rovására növelte mindenütt hatalmát, és a frank minta szerint gyakorolja a legfôbb törvényhozói, jobban mondva rendeletkiadási jogot, s legfeljebb tanácsát hallgatja meg, melynek tagjai kíséretébôl, udvarának tisztviselôibôl és az egyházfôkbôl állottak. Mindhárom országban az uralkodó az egyház legfôbb szervezôje és pártfogója. A fejedelem úgy a cseheknél, mint a lengyeleknél a legfôbb bíró, a hadsereg vezetôje és az állam kormányzója, övé a hivatalszervezés joga.

 

…A cseh rendi felfogás is eljutott a legfôbb állami hatalomnak a király személyétôl elvonatkoztatott fogalmára, és a »corona regni« Magyarországon és a cseheknél is egyidôben jelenik meg mint az államhatalom szimbóluma, az állam egész területének ezen szimbólum alatt való egyesülése. A »cseh korona tartományai« éppúgy az egész állam területét akarja kifejezni, mint “a magyar szent korona tartományai”. A közjogi viszonyoknak ez az azonos fejlôdése semmiesetre sem tulajdonítható véletlennek, hanem a már jelzett körülményeknek. A germán jogviszonyok hatása alól az alacsonyabb műveltségi fokon álló, környezô népek nem vonhatták ki magukat, s ezen hatások a megegyezô gazdasági és társadalmi feltételek között olyan fejlôdést hoztak létre, melyet méltán kezdenek összefoglalóan közép­eu­ró­pai jogfejlôdésnek nevezni. Ez azonban szintén nem teljesen különálló valami, hanem a középkori univerzális keresztény műveltség egyik hajtása.

 

…Meglepô biztossággal és csalhatatlanul hivatkoznak jogtörténészeink és közjogászaink alkotmányunk ezer évére, amely jelszót a század elején lefolyt közjogi küzdelmek parlamenti harcosai hihetetlenül gyorsan vettek át, a hírlapok ezen küzdelmek visszhangja gyanánt ezerszer hangoztattak, úgyhogy az ma is mélyen gyökeredzik a köztudatban. Ha ezeréves alkotmány alatt a folyamatos közjogi fejlôdést értjük, mint ezt a jogtörténeti iskola s nyomában közjogászaink teszik, vagyis azt, hogy a nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi berendezésének maguk voltak a megalkotói, úgy ezt a felfogást nem a tudományos kritikát kiálló források adatainak, hanem a jogtörténeti iskola keblét feszítô sovinizmusnak a lapjára írhatjuk. »A magyar alkotmány történeti alkotmány, több mint ezeréves fokozatos fejlôdés eredménye, melynek gyökerei és alaptételei még az ôshazába nyúlnak vissza. Hasonló magaskorú, egyenletes (!) alkotmányos fejlôdést, mely a nemzet szabad tagjainak a közügyek intézésében való részvételét állandóan biztosította volna, a kontinens egyik állama sem mutat*hat fel.« »A magyar nemzet a szent korona közjogi fogalmának kifejlesztése, személyesítése által az államiság és a valódi közhatalom fogalmához valamennyi népnél korábban eljutott, s ezáltal elkerülte azt az alkotmányjogi fejlôdést, melyet a nyugati államok államszervezeti fejlôdésében kezdetben hűbériségnek, késôbb pedig patrimoniális jellegű rendi monarchiának neveznek«. Mindez az ô hitük szerint »a tudomány világánál forrásszerűleg« be van bizonyítva, idézi Timon alkotmánytörténetét.

 

…Ha már a jogtörténeten el tudott terpeszkedni ez az apriorisztikus feltevésekbôl táplálkozó felfogás, hogy a magyar jogfejlôdésben minden sajátszerűen magyar, amint sajátszerűen magyar a nemzet közjogi irányú alapfelfogása, nem csodálkozhatunk, hogy ez az elmélet korlátlanul úrrá lett közjogi irodalmunkon is. Természetes, hogy egy közjogi rendszerbe legjobban beleillik a nemzet közjogi irányú alapfelfogása, közjogi szellem, mert felment minden további történelmi rugók ismeretének szüksége alól. Pedig ha történeti alkotmányról beszélünk, és nem tiszta jogi foga­lom­meg­határozások és jogelvek rendszerbe való fogl*alása alapján adjuk elô a közjogot, ha helyt adunk a történelmi dinamikus elemeknek is, akkor a közjogászt is kötelezi a kritika mint minden történelmi tudomány éltetô eleme. Nem lehet egységes jogi elgondolás alapján készült rendszert belehelyezni elmúlt idôkbe, hanem az elmúlt idôk közjogi felfogását azokból magukból kell megérteni és jellemezni.

 

… specifikusan magyar intézmény a nemesi vármegye, mely a frank-bajor mintára alakított királyi vármegyébôl évszázadok során fejlôdött önkormányzati szervezetté, a rendi kiváltságok legfontosabb biztosítójává. Így sajátszerűen magyar a hiteles helyek intézménye, mely az egyházi jognak a hiteles pecsétrôl hirdetett elve alapján fejlôdött ki, és amelynek köszönhetô, hogy a magyar jog már a 13. században egységes rendszert alkotott, és fel bírta venni a küzdelmet minden idegen jogi hatással. Hogy mennyire erôs volt a magyar jog, az legjobban kitűnik abból a körülménybôl, hogy a szentszéki törvényszékek a világiaknak eléjük tartozó ügyeiben a magyar jog szerint ítéltek, és felsôbb hatóságuk ezekben éppen úgy a királyi udvar volt, mint a világi bíróságoknak. Nem egészen szokatlan jelenség-e az egyházi bíráskodás terén, hogy bonyolultabb ügyeket, melyekben a hazai jogszokás nem volt eléggé ismert, vagy ahol bizonyos szabályt kellett a hazai jogszokásnak megfelelôen felállítani, ahol tehát, mai szóval élve, döntvényrôl volt szó, az egyházi bíróságok gyakran önként vagy királyi felszólításra a királyi udvarba terjesztettek fel, hol megállapították, hogy a magyar jogfelfogás mit kíván az adott esetben?

 

…A magyar jogi fejlôdésben is határozottan igen nagy befolyása volt a hűbérjogi felfogásnak, sôt alkotmányunk kifejlôdése a hűbérjogi felfogás hatása alatt és nem valami sajátszerű magyar közjogi irányú szellem irányítása mellett ment végbe, bizonyítékául annak, hogy a középkori univerzális műveltség hatása alól ebben a tekintetben sem vontuk ki magunkat.

 

…Az Aranybulla a nyugati, magasabb fokon álló hűbérjogi felfogás érvényesülését, az ezen érvényesülés érdekében folytatott küzdelem eredményét tárja elénk. A király magát az egész ország hűbérurának tekinti, alattvalói is ennek tartják, ebbôl a királyra nézve ugyanazon kötelezettségek járulnak, mint a hűbérúrra, az alattvalóknak vele szemben ugyanazon kötelességei, de jogai is vannak, mint a hűbéreseknek a hűbérúrral szemben. Ez elsô pillantásra paradox állításnak látszik, de csak olyan mentalitás mellett, minôt az uralkodó jogtörténeti iskola gondolkozásunkban szinte meggyökeresített, amely szerint a hűbériség éles ellentétben áll a nemzeti fejlôdéssel, megakadályozza a nemzeti alkotmány létrejöttét. Ez pedig téves állítás. Minden rendi alkotmány a hűbéri jogfelfogásból indult ki, melynek alapja a szerzôdéses viszony hűbérúr és hűbéres között, melybôl mindkettôre egyformán származnak jogok és kötelezettségek.”131 – 240-253.

 

 

 

Ezekkel az idézetekkel Eckhart felfogásának fény- és árnyoldalait arányosan igyekeztünk bemutatni, amint a méltányosság megköveteli annak rögzítését is, hogy a Szent Korona tanáról alkotott nézeteit nem szabad megítélni az 1941-ben megjelent, adatokban igen gazdag könyve, “A Szentkorona-eszme története” és 1946-ban kinyomtatott tankönyve (Magyar alkotmány- és jogtörténet) nélkül. E késôbbi műveiben tompította nézeteit, sôt tartózkodott az ítélkezô hangvétel túlságba vitelétôl.

 

Nemcsak a méltányosság, de a tények iránt kötelezô tárgyilagosság és Eckhartnak a késôbbi alkotmánytörténeti irodalomra tett meghatározó hatása is megköveteli, hogy 1946-os tankönyvébôl szószerint idézzük “A szentkorona-eszme” címmel írottakat.

 

 

 

“A korona, a királyi hatalom jelképe, a XIII. században kezd Angliában és Franciaországban, mint a királyi hatalomhoz tartozó, attól el nem idegeníthetô birtokok tulajdonosa szerepelni. Az egyház, amely egyfelôl a hívek szabadságjogait védelmébe vette a zsarnok királlyal szemben, másfelôl a királyi hatalmat anyagi alapjainak a megôrzésével akarta fenntartani. Az erre szükséges ingatlanok alkották a korona jogát (ius coronae). A XIII. és a XIV. században, mint láttuk, mind az angol, mind a magyar, majd késôbb a francia királlyal is koronázásakor esküt tétetett le a pápa, hogy koronája jogait megtartja és az elveszetteket visszaszerzi. Hogy mely birtokok tartoznak ide, az a XVI. századig nem volt megállapítva. (1514:1. tc.) Ez a király megítélésétôl függött, aki »a királyi korona sérelmére« eladományozott jószágokat idônként visszavette, hogy »a korona szabadságát« helyreállítsa, miként az az egyház támogatásával a XIII. században ismételten megtörtént.

 

A király személye és méltósága, melyet a koronázással nyert el s amelynek jelvénye a korona, szorosan összefonódnak és azért a királyi oklevelekben gyakran van szó a korona tiszteletérôl, dicsôségérôl, hasznáról. Mindaz, ami a király személyét és méltóságát emeli, növeli a koronát is tekintélyben, vagyonban, ami pedig a királynak erkölcsi vagy anyagi kárt okoz, a korona sérelmeként szerepel. A hűség, amellyel az alattvalók a királynak tartoznak, a koronára is átszármazott. Aki a király ellen fellázad, hűtlenséget követ el a koronával szemben. A hűséget az alattvaló elsôsorban katonai erények gyakorlásával mutatja ki s ha ez a hűség áldozatkészségrôl tesz tanuságot, »a szentkorona híve« megérdemli, hogy a király ôt adományban részesítse. Az ilyen, mint a király mondja: »nekünk és a mi királyi koronánknak« (nobis et coronae nostrae regiae) tett szolgálatot.

 

A XIV. század óta a korona nemzetközi szerzôdésekben is, mint az állam jelképe szerepel, elôször 1381-ben a turini békében, amelyben a velencei köztársaság évi adófizetésére kötelezi magát a királynak és »a királyságot képviselô koronának«. Az Anjou-korban még a király és a korona együtt képviselik az államot, pótolják a hiányzó államfogalmat. Mikor 1401-en Zsigmondot az ország bárói fogságra vetik és ôk gyakorolják a koronából eredô királyi jogokat, a korona egyedül marad az államhatalom alanya, az országnagyok a korona felhatalmazásából (auctoritate juris­dic­tio­nis sacrae coronae) intézkednek, az inerregnum idejére megvésetik a szent korona pecsétjét ezzel a körírással: “Magyarország szent koronájának pecsétje” (sigillum sacrae coronae regni Hungariae), a pecsétet ôrzô kancellár pedig a szentkorona kancellárjának címét vette fel.

 

*Zsigmond uralkodása alatt a király személye egyre inkább háttérbe szorul az ország koronája (corona regni Hungariae) mögött, mikor az államhatalomról van szó. Ez a szemlélet, a korona, mint az államhatalom alanya, jelképe az ország lakosságának szélesebb rétegeiben is elterjedt, nem maradt meg a királyi kancellária gyakorlatán belül. Erre alkalmat adott elsôsorban az az eljárás, amely szerint a perdöntô eskütételt megelôzô tanu­ki­hall­gatásoknál minden rendű és rangú tanút »Istenben való hitükre és a király, meg az ô szent koronája, (avagy Magyarország szentkoronája) iránti hűségükre« eskették meg, kötelezték igazmondásra. Ez az eskü gyakran nagyobb tömegek jelenlétében hangzott el, így a nádori közgyűléseken. A hűség, amely az ország lakosait eddig a király személyéhez és általa a koronához fűzte, a XV. század óta az ország koronájához és azon keresztül a mindenkori királyhoz, a korona viselôjéhez kapcsolta. A személyes hűség, amely sokban emlékeztetett a hűbéri hűségre, magasabb fogalomnak, az állampolgári hűségnek adott helyet. Az országot lakói nem a király, hanem a törvényben is a szentkorona országának tekintik: (1439: 16. tc.) »Magyarország szentkoronájának alattvalói.« Bármely országrész vagy kisebb terület leszakítása annyit jelent, mint a szentkoronától való elidegenítés. Ha viszont visszaszerez a király valamit, ami az ország területébôl elveszett, az újból »a szent korona tulajdonába« kerül vissza.

 

A korona nemcsak területileg jelentette az államot a XV. században. Ha nincs király, a korona védi meg az alattvalók jogait, a korona az államérdek alanya. A király jövedelmei a koronáéivá válnak, a királyi kincstár a szentkorona kincstárává. A magtalanok és a hűtlenek birtokai a szentkoronára szállnak vissza. Így lesz a korona öröklési joga a birtokokban a királyi adomány forrásává a XV. század második felében.

 

A szentkorona nemcsak a szűkebb értelemben vett magyar királyság, hanem a magyar király hatalma alatt álló, egész terület egyesítôje is. Miként Angliában már a XIII. században a koronában látták a birodalom területi felségjogának jelképét, úgy Magyarország melléktartományai is a szentkoronának vannak alávetve a XV. században “a szentkorona orsz*ágai”, ami a magyar királyság “szuverénitását” fejezi ki idegen területek felett. Ezzel a felfogással találkozunk a dalmát köztársaságok, fôleg Ragusa, de Velence írásaiban is.

 

A koronában, mint az államhatalom birtokosában, részeseknek a külföldön, különösen Velencében a királyon kívül a nagyurakat, az ország báróit is tekintették, akik a királyt választották, tanácsában jelen voltak, az ország fontosabb ügyeiben résztvettek.

 

Tágabb körű volt már ebben az idôben a cseh korona, amelyet a király személyétôl teljesen elválasztva, a rendek képviseltek. A »corona regni Bohemiae« a cseh államterület feletti szuverénitás alanya, amely egyesíti magában az egyes területek feletti uralmat. Ha új területek csatlakoznak a cseh királysághoz és elismerik ennek felsôbbségét, a hűségeskü a koronának jár ki. A korona (koruna ćeská) a cseh birodalmi terület védôje, az államterület integritásának képviselôje. Nemzetközi szerzôdésekben, mint szerzôdô fél szerepel, akárcsak a magyar korona. Vannak olyan szerzôdések a XIV. századból, melyeket a magyar király, illetôleg a magyar korona kötött a cseh koronával. Míg a XIV. században a korona inkább a királyi méltóságot jelentette, a XV. században már kizárólag a rendek képviselték. Ez a változás azzal függ össze, hogy a huszitizmus idejében a rendi országgyűlés keríti hatalmába az állam vezetését. A rendek a korona nevében lépnek fel, kötnek szerzôdést az újonnan választott királlyal és kötelezik ôt arra, hogy tartsa meg »a korona tagjainak« jogait.

 

Mind a magyar, mind a cseh koronaeszme kifejlôdésében a király és a rendek felett álló államszemélyiséget kell látnunk. Mindkét koronaeszmében megvan a koronához tartozó területi és pénzügyi jogok elidegeníthetetlensége. Míg azonban az eszme Csehországban nem fűzôdött valamely reális koronához, Magyarországon a hagyományos szentkoronához van kapcsolva. Sajátossága még a magyar koronaeszmének a csehvel szemben a hűség gyakori hangoztatása, ami közvetlen, szinte személyes kapcsolatot létesített a szentkorona és az alattvalók között.

 

Az egyházi eredetű koronaeszmén kívül a középkorban még egy általánosan elterjedt, ugyancsak az egyházi gondolatkörbôl származó államelmélettel találkozunk: az államnak emberi szervezetként való elgondolásával. Eredetét az egyháznak korporatív szemléletébôl veszi: az egyház *Krisztus misztikus teste (corpus mysticum Christi). Ez a felfogás *Szent Pál tanításán alapszik. Ô tekinti a hívôk közösségét *Krisztus egységes testének és *Krisztust a test fejének. Az organikus szemléletet a középkor gondolkozása az egyházi közösségrôl az államra is átvitte. Minden ország, minden királyság a publicisták szerint test, amelynek tagjai vannak. Angliában már a XIII. század végén feltűnik az a gondolat, hogy az ország test, területének részei pedig tagjai a testnek. A XV. század folyamán pedig egyre sűrűbben találkozunk az állam antropomorfikus szemléletével, amelyben keresztény és klasszikus gondolatok fonódnak össze. A német választófejedelmek a XIV. században testnek tekintették a birodalmat és a birodalom koronáját, tagoknak az egyes országokat. Az egyházi eredetű koronaeszme és az államtestgondolat egyesülése itt már megtörtént és a cseh birodalom kiépülése idejében *IV. Károly alatt ugyanezt a szemléletet ott is alkalmazták.

 

Az organikus államszemlélet egyházi közvetítéssel Magyarországon is gyökeret vert. A királyi tanács már a XV. században testnek tartja magát. A század közepén intézményessé vált országgyűléseken megjelent rendek is használják a törvények bevezetésében azt a képet, hogy ôk az ország testét alkotják, az egész testnek, vagyis az ország összes tagjainak képviseletében jelennek meg. Minden nemest az ország tagjának tekintettek, amint ezt *Hunyadi János nemesítô oklevelei bizonyítják, amelyekkel a megnemesítetteket az ország tagjai sorába emelte. Az országtest tagjai azok a városok is, amelyeknek jogában állott az országgyűlésen megjelenni. De nemcsak a szűkebb értelemben vett országot tekintették testnek, hanem az egész birodalmat, a magyar szentkorona alá vetett összes területeket is.

 

A koronaeszme és az organikus államszemlélet eredetileg egymástól különálló és hosszú idôn át külön fejlôdô gondolat volt, mindkettô az egyházi eredetű európai műveltség alkotó része. A XIV–XV. századtól kezdve már voltak a két gondolatnak érintkezô pontjai, melyek lehetôvé tették tartalmi összevegyülésüket. A legfôbb állami hatalomban, amely azelôtt kizárólag a királyé volt s amelyet a korona jelképezett, ekkor már mások is részt vettek, sôt a királlyal egyenlô rangúakká és jelentôségűekké váltak. Azok, akik régtôl fogva a »regnumnak« a tagjai. A korona másfelôl az ország területét, a birodalom területi összetartozását is jelentette, miként a regnum is minden idôben. Könnyen érthetô tehát, hogy itt is, ott is felbukkan a koronagondolat és az organikus szemlélet összeolvasztása, nem állambölcselôknél vagy jogtudósoknál, hanem a gyakorlati életben: a királyi kancelláriában. Beszélnek a XV. században »az egész cseh korona közösségérôl«, ami mutatja, hogy a korona a cseh rendek gondolkozásában korporatív fogalommá fejlôdött. Angliában is szó volt a már e század elején a korona tagjairól.

 

Magyarországon a koronagondolat és az államtest képének összekapcsolása *Werbôczy István, a magyar szokásjog összegyűjtôjének műve volt. Tripartitumának alapelve az »una et eadem libertas«. Az ország jogainak tárgyalása azzal kezdôdik, hogy minden fôpap, báró és nemes ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat élvezi, a fôúrnak nincsen nagyobb szabadsága a köznemesnél. Ezt a tételt Werbôczy a nemesség eredetérôl szóló történeti elbeszéléssel támasztja alá, amely szerint minden nemesség egyformán jött létre. Miután a magyarok, a közösség, minden külömbség nélkül királyt választottak, mondja Werbôczy, a nemesítés és a birtokadományozás jogát a közösség a maga akaratából “az ország szentkoronájának joghatóságára” és következésképpen a koronázással a királyra ruházta. »Ettôl fogva már az egész nemesség eredete bizonyos viszonos átruházásnál és kölcsönös kapcsolatnál fogva annyira összefügg, hogy el nem szakítható és egyik a másik nélkül nem történhetik«, mert a fejedelmet a nemesek választják, a nemeseket pedig a fejedelem teszi azokká. »Az ilyen nemeseket az említett részesedés- és összeköttetésnél fogva a szent korona tagjainak tartjuk, akik a törvényesen megkoronázott fejedelmen kívül senki más hatalmának alávetve nincsenek.« Az egész nemesség tehát a királytól van, viszont a királyi hatalom az egész nemességtôl. Minden nemes egyformán a szentkorona tagja és csak az ô akaratából megkoronázott királynak a hatalma alatt áll. Erre a tételre nem mint közjogi tanra, hanem a nemesi egyenlôség, a nemesi »demokrácia« bizonyítása végett volt Werbôczynek szüksége.

 

Azt, hogy a király jogait a rendek beleegyezésével végbemenô koronázással nyeri el, s így azt a rendek reá átruházzák, már 1440-ben megállapították. Az az állítás azonban, hogy minden nemes a szentkorona tagja a Tripartitum elôtt sehol sem fordul elô, de természetes lehetett Werbôczynek, hiszen már a XV. század közepén elismert tény, hogy minden nemes tagja az országnak. Werbôczy korában pedig a köznemesek is megszerzik és törvényben biztosítják maguknak a királyi tanácsban való részvétel jogát s így birtokába jutnak annak a kiváltságnak is, amely eddig az elôkelôt a köznemestôl elválasztotta.”130 – 114-120.

 

 

 

Nincsen olyan nagy különbség akár *Timon Ákos és *Eckhart Ferenc szövegei között, hogy ne lehetne jó képet alkotni a Szent Korona tanáról. Aki tehát csak Eckhart 1946-os tankönyvét olvassa el, azt nem éri meglepetésszerűen Timon vagy *Hajnik fejtegetése, eltekintve a pátosztól, illetve annak hiányától. Az eltérés a szerzôk világnézetében, a magyar történelemhez és közjoghoz való kapcsolatuk, viszonyuk eltérô voltában, értékeik és érték-sorrendjeik különbözôségében keresendô és található. Hajnik és Timon jogászok voltak, a magyar közjog elkötelezett hívei és művelôi. Ôk a közjogot szerették és találták meg a történelemben, míg Eckhart a történész az empirikusan megragadható, oklevelekben élô történelmet kereste a közjogban. Ahol nem talált történelmet, ott tagadta a közjog létezését.

 

Nézzük meg az 1931-es esztendô néhány okiratát, parlamenti jegyzôkönyvet és értekezést. A kor levegôjét érezve felfedezhetjük a sokat dicsért és esetenként – mint történetünkben is – semmibevett közjogi gondolkodás sajátos voltát. Az országgyűlés képviselôházának 494. ülésén, 1931. április 29-én *Kálnoki Bedô Sándor országgyűlési képviselô felszólalásában többek között ezt mondta:

 

 

 

“Mint jogász meg kell állapítanom, hogy a jogi oktatással szemben bizonyos történeti tendenciák érvényesülnek. Megengedem, hogy a közélet túlságosan el van jogászosodva és némelykor azokat a pozíciókat is, ahol nem jogászi képesítésre van szükség, jogászokkal töltik be. Helyesnek tartom tehát azt, hogy a túleljogászosodás a magyar közéletben a szükséges mértékig visszaszoríttassék; ez azonban nem érinti a jogi oktatás kérdését. A jogi oktatást meg kell hagyni a mai jogi oktatás színvonalán s illetve visszafejleszteni nem szabad. Már ezelôtt két évvel egyik költségvetési beszédem keretében rámutattam egy feltűnô jelenségre, arra, hogy Budapesten a jogtörténeti tanszékre kineveztek egy nemjogászt és már akkor is aggodalmamat fejeztem ki aziránt, hogy egy nemjogász ember a jogászifjúságnak kellôkép tudja-e elôadni az alkotmány és jogtörténetet és kellôkép tudja-e erre a jogászokat tanítani. Aggodalmam, sajnos, bevált, mert olyan vita vetôdött fel a napokban a magyar közéletben a jogtörténet és általában a történetírás körül, amely nem kívánatos.

 

Igen t. Ház! Annak dokumentálására, hogy ifjúságunknak bizonyos új irányban való tanítása, egész alkotmányos jogtörténetünknek bizonyos új irányban való átdolgozása mennyire nem kívánatos, különösen nem a külföld felé való vonatkozásban, errenézve csak a következôket kívánom az illetô egyetemi tanár úr állásfoglalásából felolvasni (olvassa): »Meglepô biztonsággal és csalhatatlanul hivatkoznak jogtörténészeink és közjogászaink alkotmányunk ezer évére, amely jelszót a század elején lefolyt közjogi küzdelmek parlamenti harcosai hihetetlenül gyorsan vették át. Ha ezeréves alkotmány alatt a folyamatos közjogi fejlôdést értjük, amint ezt a jogtörténeti iskola s nyomában közjogászaink teszik, úgy ezt a felfogást nem a tudományos kritikát kiálló források adatainak, hanem a jogtörténeti iskola keblén feszítô sovinizmusnak a lapjára írhatjuk.«

 

Az Aranybulláról például ilyen megállapítást olvasunk: »Az Aranybulla a nyugati magasabb fokon álló hűbérjogi felfogás érvényesítését, az ezen érvényesülés érdekében folytatott küzdelem eredményét tárja elénk« stb.

 

Az pedig egyszerűen kétségbeejtô, amit a magyar szent koronáról tanítanak. Tudományos dologról lévén szó, én itt ezt csak demonstrálni akartam. Nem kívánok itt az illetô professzorral tudományosan perbe bocsátkozni, semmi közöm az ô tudományos meggyôzôdéséhez, ez egészen az ô dolga. (*Pakots József: Betörnek a történelem szentélyébe ezek a barbárok!) Nem ebbôl a szempontból teszem a kérdést szóvá, hanem abból, hogy itt megindult egy tudományos folyamat, amely lehet a legkiválóbb erôk tendenciája s lehet a legnagyobb jóhiszeműséggel eltelve, de ennek dacára mindenesetre rombolást végez. (Úgy van! Úgy van! Jobb felôl.) Rombolást végez két irányban: elôször az ifjúság lelkében, másodszor pedig a külföldön a mi megbecsülésünk értékelésében. Szomorúan kell megállapítanom, hogy ezekre a tanításokra már hivatkoznak a külföldön s velünk szemben citálják saját professzorunk tanítását.

 

Tovább megyek. Saját fülem hallatára nyilatkozott meg egy nagyon elôkelô francia ember, aki – miután véletlenül az illetô professzor úrnak germán neve van – azt mondotta: Persze, a magyar alkotmány fejlôdése is germán kézbe van letéve.

 

Nagyon jól tudom, – ismétlem – hogy a tudományba beleszólni nem szabad, de a tudomány is bizonyos megérzéssel kell, hogy legyen, és bizonyos történelmi hagyományokat és relikviákat respektív kézzel kell hogy kezeljen. A mai kor úgyis elég sivár és ha a mai kornak van valami feladata, az a visszaemlékezés és a multakból való táplálkozás elsôsorban. (Úgy van! Úgy van!) Ne igyekezzünk minden átértékelni, úgyis elvégzi azt az idô, – sajnos – de sajátmagunk ne segítsünk ebben.

 

Arra kérem az igazságügyminiszter urat, hogyha csakugyan komolyan szóbakerül a jogi oktatás reformja, akkor méltóztassék különös figyelmet fordítani arra, hogy a jogászképzés milyen irányba és milyen kezekbe kerül.”

 

 

 

Erre így válaszolt *Zsitvay Tibor igazságügyminiszter:

 

 

 

“A felszólalások során hallottam *Kálnoki Bedô Sándor t. barátomnak egy igen érdekes megjegyzését, aki a jogászképzéssel kapcsolatban egy vitát hozott ide, amely a jogtörténeti tanszék ezidôszerinti budapesti professzora és általában a magyar jogászi világ közt folyik. Senki nálam jobban nem tiszteli és nem becsüli az egyetemi tanszabadságot. (Halljuk! Halljuk!) Az a meggyôzôdésem azonban, hogy ez a tanszabadság az igazság és nem tévedések hirdetésére való. (Úgy van! a jobboldalon.) Nem arrogálom magamnak a jogot, hogy egy tudományos vitában ítéletet mondjak, ezt a tudományos fórumok fogják megtenni, kétségtelen azonban, hogy nem nézhetem nyugodtan és elismeréssel azt a működést, amely olyan szellemet visz a magyar jogtörténet tanításába, amely a magyar jogászi lelkülettôl és az általános magyar jogászi gondolkodástól idegen.

(Si­mon András: A jogtörténészekével szemben is idegen! Timonnal szemben is idegen!)

 

Meg kell vallanom, fájdalmasan érintett az a lekicsinylô hang, amellyel a magyar jogtörténet egyik kiváló elhúnyt egyéniségének munkásságát lebecsülték. *Timon Ákos egyénisége nem kezelhetô úgy, mintha soviniszta lett volna, aki csak túlzásokkal foglalkozott és az ô lelkes magyar érzése, amelyet tankönyvében kifejezésre juttatott, nem kezelhetô úgy, mintha az a tudományos színvonalról való leszállását jelentené. (Úgy van! A jobboldalon) Emlékszem arra, amikor Timonnak ez a könyve megjelent és tudom, hogy amikor Timonnak ez a könyve a magyar ifjúságnak, az egyetemen levô ifjúságnak, az elsô éveseknek kezébe került, milyen óriás hatással volt és azt tartom, hogy a magyar jogtörténetben az olyan kifejezések, amelyek a magyar jogtörténet jelentôségét lelkesen is aláfestik, méltó helyen vannak, mert ha valaki: a magyar jogász büszkén gondolhat a magyar jogfejlôdésre és a magyar jogászi múltra, a magyar jogtörténet tanulságaira. (Úgy van! a jobboldalon.) Ha tehát a t. professzor úr szakítani kíván azzal az iskolával, amely eddig közmegelégedésre működött és ezt azzal kezdi, hogy egy tiszteletreméltó régi professzor működését lekicsinyli, akkor én a magam részérôl azt mondom, hogy nemcsak Timon professzor, aki szavaiban talán igazán sok lelket is öntött és könyvében igen sok és szép virágos koszorút font a magyar jogalkotó géniuszra, hanem sokkal szárazabb magyar jogászok is olyan álláspontot vallanak, amely merôben ellentétes a professzor úr újító törekvéseivel. (Úgy van! Úgy van jobbfelôl. – *Simon András: Visszafelé nem lehet történetet csinálni!)

 

*Grosschmid Bénirôl senki sem mondhatja, hogy költôi fantáziával dolgozik, de egyike a legnagyobb magyar jogászi elméknek. Grosschmid Béninek olvastam egyszer egy értekezését »Gladstone és az ingatlan zálog« címmel s ebben a nagyszerű művében utal ô arra, hogy az ôsi magyar jog, amely *Werbôczyben testesült meg, milyen sok hasonlatosságot mutat, nemcsak az akkori, hanem a ma is hatályos angol joghoz. S amikor ô ezt a kérdést odavetette a közvélemény elé és a tudomány asztalára, akkor érezte azt a kötelességet, hogy ezt a kijelentést ne csak odadobja, hanem széjjelboncolgatva alapos bizonyítás tárgyává is tegye. Így jelent meg az 1928-ik évben az a nagyszerű kétkötetes tanulmánya, amelyet minden magyar jogásznak ismernie kellene és amelyet talán ismer a jogtörténet professzora is. Mondom, talán, mert következtetéseibôl az ellenkezôre is lehetne következtetnem.

 

Ez a könyv »Werbôczy és az angol jog« címmel jelent meg. Ennek a munkának I. fejezete a következô címet viseli: »Több van Werbôczybôl, mintsem mibennünk.« Azt érti ez alatt, hogy a mai angol jogban több van Werbôczybôl, mint amennyi van az ôsi magyar jogból a mai hatályos jogunkban. Azt mondja (olvassa): »hogy az 1848 elôtti hazai birtokjogai mai angol jog mezején élô valóság alakjában jelennek meg szemeink elôtt, mintegy halottaikból feltámadva és a modern lét keretibe sajátosképpen beilleszkedve.«

 

Azt mondja továbbá (olvassa): »A mai angol jogban, annak intézményei, fôképpen pedig jogműveltségi jellemében több van Werbôczybôl, mintsem mibennünk. – Amidôn az angol szöveget forgatom, mintha csak Werbôczyt hallanám.« Ezeket az általánosságban tartott kijelentésett két köteten át bizonyítja.

 

Azután így folytatja (olvassa): »Az angol honon kívül egyedül mi magyarok valánk képesek a monarchikus szabad alkotmányt az arra legkedvezôtle*nebb illetô évszázadokon keresztül is megôrizni. A magyar alkotmány a szent korona elmélete által talán még az angolt is elhomályosító grandiozitású szellemi és nemzeti alkotás.«

 

Ezt nem *Timon Ákos mondotta, akit talán túlfűtött a saját tárgya iránti lelkesedés; ezt egy olyan magyar jogászi elme mondotta, aki a magyar magánjogban, a legnehezebb jogászi problémákban elmerülô száraz, de világos koponya.” 238 – 189-190-205

 

 

 

*Gróf Klebelsberg Kúnó kultuszminiszter pedig a tanszabadságra hivatkozva elhárította a miniszteri beavatkozás igényét. Ô ugyanis jól tudta, amit talán Eckhart nem érzett, hogy politikai, pontosabban nemzetpolitikai kérdésrôl van szó, ami nem miniszteri utasítások ügye.

 

Mit szóltak a tudomány képviselôi? A hozzászólások a kor közjogászaitól (*Molnár Kálmán, *Egyed István és mások) történészekig (*Szekfű Gyula, *Hóman Bálint, *Mályusz Elemér…) szélesebb kört öleltek fel.

 

Eckhart nem maradt magára, hiszen olyan elismert tudós állt mellé – nem egyedül –, mint Mályusz Elemér, a középkori történelem jó ismerôje.

 

Itt nem lehet célunk a vita nem kis teret igénylô vázlatos ismertetése sem. Nézzünk azért egy-két szemelvényt Molnár Kálmán, akkor pécsi egyetemi tanár, közismert közjogász és alkotmánytörténész 1931-ben megjelent munkájából, amely címében is súlyos mondanivalót hordoz (Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar alkotmányfejlôdés jellegzetes közjogi iránya?). Lássunk ebbôl néhány reflexiót Eckhart dolgozatára:

 

 

 

“…az alig félremagyarázható szavak dacára se értjük, hogy mi kifogása van *Eckhart Ferencnek az ellen, hogy jogtörténészeink és közjogászaink “alkotmányunk ezer évére” hivatkoznak. Azt talán csak nem tételezi fel *Eckhart Ferenc alkotmánytörténészeinkrôl és közjogászainkról, de egyetlen épeszű magyarról sem, hogy az ezeréves alkotmányunkra való hivatkozással azt akarnák jelezni, hogy alkotmányunk ma is ugyanaz, mint volt ezer év elôtt, vagy akárcsak azt, hogy ezeréves alkotmányunk folyamatosan, megszakítások és zökkenések, stagnálások és idônkinti visszaesések nélkül fejlôdött az ezer év elôtti alapokból. Annyira soviniszták (nem akarunk a szerzô által használt ennél a kifejezésnél erôsebbet alkalmazni, még ha találóbb volna is az), talán csak még se vagyunk mi magyarok, hogy olyan illuziókba ringassuk magunkat, mintha már “a honfoglaló magyarok oly fejlett alkotmányos viszonyok között éltek volna, aminô még a XX. században is kevés nemzetnek adatott meg osztályrészül.”

 

 

 

Az ezer év.

 

Alkotmányunknak az éles gúny céltáblájává tett évezredére ilyen együgyű eszmekörben még talán soha senki sem hivatkozott, de teljes joggal hivatkoztunk és hivatkozhatunk alkotmányunk ezerévére (az ezeréves alkotmányfejlôdésre) abban az értelemben, hogy alkotmányunk egy évezreden át a vérszerzôdésben megnyilvánuló alkotmányjogi alapgondolatból, hatalmas mérföldjelzôkön át (aranybulla, *III. Endre törvényei, ôsiségi törvény, *Zsigmond törvényei, nádori törvények, *II. Ulászló törvényei, 1608., 1688., 1723., 1791., 1848., 1867. stb. stb. évi törvényeken keresztül) nagyban egészben a jogfejlôdésnek rendes, bár gyakran göröngyös, néha meredek, néha lejtôs útján, sôt itt-ott az országútról letérôk, s abba csak késôbb újra visszakanyarodó dülôútjain, – de mindig a nemzet egész múltjával szakító és azt megtagadó forradalmi átalakulás nélkül torkollott bele ezerév múlva alkotmányjogunk jelenébe.

 

És nehogy itt is a tudományos kritikát kiálló egykorú források biztos adatainak hiánya miatt a történeti tények ismeretének fogyatékosságával vádoltassunk, meg kell említenünk, hogy ebbôl a szempontból egészen közömbös, hogy a vérszerzôdés a szerzôdéskötésnek milyen formaságai mellett jött létre, sôt az is, hogy formaszerű szerzôdéskötésként valóban létrejött-e, s sikerül-e történészeinknek e szerzôdés létrejöttét a tudományos kritikát kiálló források adataival bizonyítani; nekünk elég az, hogy államiságunknak már csaknem bölcsôjénél *Anonymus korában a vérszerzôdésben foglalt elvek úgy élnek a magyar köztudatban, mint alkotmányos életünknek kezdettôl fogva érvényesülô alapjai.

 

 

 

Nemzeti önrendelkezés.

 

De *Eckhart Ferenc a jogtörténeti iskola kebelét feszítô sovinizmus lapjára írja jogtörténészeinknek és közjogászainknak azt a tanítását is, hogy: “a nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi berendezésének maguk voltak a megalkotói” s ezt a felfogást szerinte: “a tudományos kritikát kiálló források adatai” egyáltalán nem igazolják.

 

*Eckhart Ferenc itt abba a hibába esik, aminek helytelenségére ô maga figyelmeztet, amikor találó szavakkal formulázza azt az – elvben legalább is – közkeletű axiómát, hogy: “a történeti kritika legfontosabb kelléke, hogy az egyes korokat a maguk gondolatkörében, a maguk szemüvegén át nézzük, és ne vigyünk a múltba fogalmakat, amelyek teljesen idegenek tôle.” Már pedig *Eckhart Ferenc csak akkor vonhatja kétségbe azt a tényt, hogy a “nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi berendezésének maguk voltak a megalkotói”, ha az önsorsáról rendelkezô nemzetet csak olyan alkotmányjogi keretek között tudja elképzelni államéletünk elsô századaiban is, amilyen kereteket csak jóval késôbbi századok gondolatköre és világnézlete teremthetett meg a nemzeti önrendelkezés formája és biztosítéka gyanánt. Csak akkor vonhatja kétségbe alkotmányfejlôdésünk ezer éves voltát, ha alkotmányjogunk késôbbi vagy éppen mai terebélyes fáját keresi az ezer év elôtti források világánál, s nem elégszik meg azzal, ha megtalálja azt a magot, azokat a csírákat, amelyekbôl mai alkotmányjogunk hatalmas lombozata kisarjadt és fejlôdésnek indult.

 

Mert ha minden kort a maga gondolatkörében nézünk, akkor igenis az Anonymus szerint már Etelközben létrejött vérszerzôdésben megtaláljuk azt az Eckhart által ismételten megcsipdesett “közjogibb irányú jogérzetet”, amelyet a magyarság még “az ôshazából hozott magával”.

 

Amikor ugyanis az államélet bölcsôkorát élô nemzet az állama megszületésének emlékét a vérszerzôdés gondolatkörébe beállítva szemléli, s az állami élet fundamentumát az akkori kor felfogása szerint az érvényesülés legtöbb biztosítékát nyújtó formában megállapított abban a szabályban látja, hogy akik a vezért szabad akaratukból választották fejükké, azok se maguk, se utódaik a vezér tanácsából ki ne rekesztessenek, – továbbá, hogy: amit a (a hazát) közös küzdelemben szereztek, azon közösen osztozkodjanak,” – ebben igazán bajos nemlátni a csíráját azoknak a politikai jogoknak, amelyek a mai alkotmányosság magvát képezik, s észre nem venni a honfoglalásnak és az azt követô államszervezésnek azt a közjogi jellegű eszmekörét, amely oly élesen elüt a germán hódítóknak személyes vállalkozásaitól, s kíséretüknek (Gefolge) a vezérhez való viszonyától.

 

A vérszerzôdésnek az abszolut fejedelmi hatalmat kizáró, s a közügyek intézésének az arra hivatottak közreműködésével való gyakorlását parancsoló rendelkezései bizony ma is élô alkotmányjogi szabályok, amelyeket a nemzet még “az ôshazából hozott magával”, s amelyre mint fundamentumra épültek fel ezeréves alkotmányának felsôbb emeletei.

 

 

 

Az aranybulla

 

Körülbelül így állunk a késôbbi jogfejlôdés korszakos jelentôségű történelmi forrásaival szemben is, amelyek közül csupán az aranybullát ragadjuk ki, hogy *Ekchart Ferenc idevágó megállapításaira néhány megjegyzést tehessünk.

 

 

 

Forradalmi megmozdulás eredménye-e az aranybulla?

 

Már *Eckhart Ferencnek az a másoknál is elôforduló megállapítása, hogy az aranybulla forradalmi megmozdulás eredménye, nélkülözi a jogi szabatosságot, mert hiszen maga *Eckhart Ferenc is jelzi azt, ami az aranybulla bevezetésében világos szavakkal olvasható, hogy az aranybulla nem új jogokat csikart ki a királytól, hanem a királyi joggal valóvisszaélések megszüntetését célozta. Már pedig az aranybullának ezt az alapirányzatát nem szabad olyan kifejezéssel elhomályosítani, amely kifejezés jogi fejtegetés kapcsán alkalmazva természetszerűleg csak jogi értelemben azaz a jogi terminus-technikus jelentésében szerepelhet, – mint ilyen az alkotmányfejlôdés igazolt egyenes vonalával szemben egészen helytelenül és a források adataival ellentétben az alkotmányfejlôdés megszakítására mutatna.

 

Még az aranybullának a végrendelkezési jogról rendelkezô IV. cikkére, amelyet Eckhart nem alaptalanul az eddigi öröklési rendet megváltoztató újításnak tart, még erre a IV. cikkre sem alkalmazható a forradalmi jelzô, mert egy régi, bármily fontos és jelentôs szabály megváltoztatása nem forradalom, legalább is a szó jogi értelmében.

 

Ha az aranybullának a régi szabadságot visszaállító rendelkezései közé néhány újítás be is csúszott, ez az aranybulla bevezetô szavai szerint úgy jött létre, hogy a nemesség ezirányban sürgetô kéréssel ostromolta II. Endrének, sôt már királyi elôdeinek füleit, s *II. Endre “az ô kérelmüknek mindenben eleget tenni akarván”, teljesítette a kérést, amihez még azt a sokatmondó két szót is hozzáfűzi: “uti tenemur”, vagyis kijelenti, hogy királyi kötelességének ismeri, hogy népének következetesen megnyilvánuló óhajtását teljesítse. Szinte bámulatos, hogy már a XIII. század elején úgy jön létre az aranybulla, mint a késôbbi törvények: a nép óhajtását teljesítô királyi hozzájárulással (szentesítéssel), vagyis nem forradalmi úton, hanem az alkotmányreform természetes és jogszerű útján. Aki az ilyen változtatást forradalminak nevezi, az abból a lehetetlen alapgondolatból indul ki, hogy az alkotmány a jog rendes medrében nem változhatik, s minden változás forradalom eredménye.

 

 

 

Volt-e az aranybullának aktuális jelentôsége?

 

De azt is mondja *Eckhart Ferenc, hogy az aranybulla IV. cikkének engedménye “éppen úgy nem lépett életbe, mint az aranybulla egyéb engedményei”. Továbbá, hogy “az aranybulla a magyar alkotmányfejlôdésben csekély aktuális jelentôséggel birt. A király nem tartotta meg a benne foglalt engedményeket, bár néhány év múlva újabb okmányban ismételte meg ôket. Az aranybullával nem kezdôdött új korszak az alkotmányfejlôdésben”.

 

Meddô dolog volna vitába bocsátkozni afelett: kezdôdik-e az aranybullával új korszak az alkotmányfejlôdésben. A történelemnek korszakokra osztása a tudományos rendszerezés kérdése, s e tekintetben egyszerűen tudomásul kell vennünk, ha másnak a mieinktôl eltérô véleménye van. Hogy azonban az aranybulla a magyar alkotmányfejlôdésben csekély aktuális jelentôséggel bírt volna, ennek az állításnak már a szemébe kell néznünk.

 

Ha a jogi formalizmusnak ebbe a régi korba alig beleillô gondolatkörében vizsgálnánk a kérdést, akkor azt lehetne mondanunk, hogy valóban kevés közvetlen hatása volt az 1222. évi dekrétumnak, hiszen már 9 év múlva, 1231-ben eltörölte azt *II. Endrének egy újabb dekrétuma. Jus posterius derogat priori. Csakhogy ha ezt az újabb dekrétumot megnézzük, azt látjuk, hogy ez csak formailag váltja fel, de lényegileg “megismétli” (amint Eckhart mondja) az aranybullát, néhány olyan változtatással, ami az aranybullában nem érvényesülô egyházi befolyásnak nyitja meg az útját. Az 1231-iki dekrétum ugyanis az esztergomi érsek által kimondható egyházi átok biztosítékát teszi az 1222-iki dekrétumnak a fegyveres ellenállás jogát elismerô utolsó cikke helyébe.

 

De IV. Bélának 1267-iki és III. Endrének 1290-iki dekrétumai is az aranybulla újabb átírásai és megerôsítéseiként jelentkeznek, *Nagy Lajos pedig a nemesség kérésére már nem is az aranybulla késôbbi átírásait, hanem annak elsô szövegét erôsíti meg az 1351. évi ôsiségi törvényben.”

 

A tudományos kritikát kiálló források adataival nem igazolt ugyancsak merész állításnak tűnik fel tehát Eckhartnak az a megállapítása, hogy “aktuális, közvetlen hatása az aranybullának az alkotmányfejlôdésben egyáltalában nem volt és ebbôl a szempontból ép oly meg nem valósított törvény volt, mint a középkorban számos más törvényünk”. Hiszen látjuk, hogy a nemzet már az aranybullát közvetlenül követô korban (és nemcsak késôbb!) állandóan az aranybullában lefektetett szabályokban ismeri fel jogrendjének alapjait, amelyeknek újabb és újabb megerôsítéseit és biztosításait királyaitól állandóan követeli és meg is kapja, sôt – amint mindjárt látni fogjuk, – az aranybulla rendelkezései az állami életben gyakorlati alkalmazást is nyernek.

 

 

 

A jogászi szemlélet

 

*Eckhart Ferenc azt állítja, hogy a “jogi műveltségű magyar ember történeti felfogása homlokegyenest ellenkezésbe jutott a történeti műveltségű magyar ember szemléletével.” Ámde, ha ez a megállapítás, nem ugyan általánosságban, de szórványosan fedi is a tényeket, ennek nem okvetlenül a jogászok történelmi ismereteinek vagy történetszemléleti módszereinek fogyatékossága az oka. Lehet ennek más oka is: a történeti adatoknak helytelen jogi megítélése, vagyis a téves jogászi szemlélet egyik-másik történészünknél.

 

A jogászi szemlélet szempontjából a formalizmus szerepére és jelentôségére kell reámutatnunk.

 

Rendkívül érdekes jelenség, hogy a jogi formalizmus egyrészt a jogalkotásban, másrészt a jogszabályok értelmezésében és alkalmazásában merôben ellentétes irányú fejlôdést mutat.

 

A jogalkotás fejlôdési vonala a formalizmus irányában halad. A szokásjog kötetlenebb formái egyre inkább háttérbe szorulnak az írott jogalkotás kötöttebb formáinak térfoglalása következtében, mert 1. ezáltal válik a jog biztosabbá; erre céloz Werbôczy is: “ami összevetésbôl ered, nem annyira bizonyos, mint a határozottan kifejezett”, 2. ezáltal tud a jog az élet egyre gyorsabbodó ütemével lépést tartani; utal erre Werbôczy is: “a törvény úgy különbözik a szokástól, mint a rögtönös a folyamatostól (tamquam mo­men­taneum et successivum), mert a hallgatólagos dolgok lassubb lépésben haladnak, mint a nyiltan kifejezettek. A szokást a nép tulajdonképen be sem hozhatja rögtönösen, hanem csak folyamatosan”. (HK. Elôb. 11. c. 2. §)

 

Viszont a már létrejött, kialakult jogszabályok értelmezésénél és alkalmazásánál a fejlôdés vonala éppen ellenkezôleg, a merev formalizmus béklyóinak feloldása felé halad. Amíg a jogalkotás fokozódó formalizmusa biztosabbá, – a jogértelmezés és jogalkalmazás csökkenô formalizmusa önlényegével összhangzóbbá, igazságosabbá teszi a jogot.

 

Bizonyos igaz, hogy a jog a formák világa. A jog valóban mindig forma, de csak az alaposan képzett jogász látja meg azt, hogy a jog nem csupán forma, hogy a jog külsô formáinak burkában az anyagba halhatatlan lelket lehelô lényeg valósul meg, és kell, hogy megvalósuljon, mert különben a jog burkából elszállt lélek után hulla marad vissza, amely fertôz és pusztít. A kezdô jogász csaknem mindig paragrafusjogász. Csak a formákat látja, amit persze jóval könnyebb észrevenni és meglátni, mint az elvont lényeget. A kezdô jogász rendszerint csak a törvényszavakat, a szavaknak Pro­krusz­tesz ágyába szorított jogfogalmakat és jogtételeket boncolgatja, – míg a valóban képzett jogász, nem a formákon felül vagy azokon kívül, hanem a formákban megtalálja a jog lelkét, a jognak azt a transzcendentális magvát, aminek felismerésére a jogvilág szélesebb területét átölelô, abban tájékozódni tudó, a jogi szemlélethez hozzászokott jogászi szem szükséges. Jogi tanulmányaink elsô napjaiban tanuljuk, de csak sok tanulás után megy át vérünkbe, a római jogásznak klasszikus figyelmeztetése: scire leges non est, verba earum tenere, sed vim ac potestatem. (Celsus. Dig. XXVI.)

 

Az elmondottak nemcsak a mai jog felismerésére és alkalmazására vonatkoznak, hanem a jognak a történeti szemléletére is, anélkül, hogy a mult jogát a mai jogfelfogás szemüvegén keresztül néznénk. Áll ez fôkép az alkotmányjog fejlôdésének történeti szemléletére, ahol a jogszabályok a régi korban kevésbbé voltak szavakkal fixirozva, mint a magánjog területén, – ahol (t.i. az alkotmányfejlôdésben) az élet hétköznapjain a jog nem csapódott le olyan éles formákban, mint a magánéletviszonyokat naponkint rendezô és megrögzítô tényekben, oklevelekben, “a tudományos kritikát kiálló források adataiban”. A régi korok közjoga inkább a jogi közfelfogásnak, a nemzet jogalkotó géniuszának, a személyileg hol kiválóbb, hol gyengébb hatalomkezelô ellen vívott folytonos harca – néha elnézô és megalkuvó, néha türelmetlen és intranzigens küzdelme – az érvényesülésért. Itt az érvényesült formáknak esetleg még oly biztos felismerése sem juttat bennünket közelebb a nép jogi felfogásának, a jogi forma lényegének és igazi tartalmának felismeréséhez.

 

Az alkotmányfejlôdés jogi szemléleténél bizonyára nem apodiktikus igazságok tehát azok, amiket *Eckhart Ferenc formuláz: “törvény és szokás, törvény és oklevél olyan viszonyban állnak egymással, mint jogi prog­ramm és jogi élet. A jogi tények és ezek alapján a jogelvek az oklevelekbôl ismerhetôk meg. Ha az oklevél ellentmond a törvénynek, úgy utóbbi mindig mellôzhetô.”

 

Amit Macaulay az angol jogfejlôdésre vonatkoztatva megállapít, bizonyos fokig nálunk is igaz: “Most közönségesen úgy tartják, hogy a kormányt, mely kénytelenség nélkül túlhágja hatalma korlátjait, szigorú megróvás alá kell venni a parlamentben, s azon kormánynak, mely nagy szükség által kényszerítve, s tiszta szándokból lép túl hatalomkörén, haladéktalanul felmentési határozatot kell kérnie a parlamenttôl. De a XIV. és XV. századbeli angolok nem így gondolkodtak… Míg a kormányzat szelleme általában szelíd és népszerű volt, (pl. nálunk *Nagy Lajos) hajlandók voltak fejedelmöknek némi szélesebb tért engedni. Ha oly célokra, melyek közönségesen jóknak ismertettek, a törvényen túlcsapongó erélyt fejtett ki, (pl. nálunk Szent István, vagy I. Mátyás), nemcsak megbocsátották neki, sôt megtapsolták, s míg kormánya alatt biztosságot és jólétet élveztek, nagyon is készek voltak elhinni, hogy aki neheztelését magára vonta, mind megérdemelte. Azonban ez engedékenység nem volt határtalan; nem cselekedett bölcsen, amely király sokáig bízott az angol nép ez engedékenységében. Megengedték olykor az alkotmányosság vonalát áthágnia: de maguk részére is kötelezték a jogot, e vonalat átlépni, valahányszor a király visszaélései által felriasztattak. Ha nem elégelvén egyesek alkalmi elnyomását, nagy tömegeket merészelt elnyomni, alattvalói tüstént a törvényekre, s ha ez nem volt elég, a csaták istenére hivatkoztak.

 

…Nem azért engedelmeskedtek ôseink, mert természetükben volt, hogy az erôsebb elôtt meghajoljanak, hanem azért, mert az okos parancsok iránt tanusított engedelmességnek közvetlen hasznát látták és mert a nagyságnak önként meghódoltak. Ki ne látná, hogy az ilyen viszony nem abszolutizmus, nem biztosít állandó engedelmességet, mert csak addig áll fenn, míg megvan az egyén felsôbbsége…” “A király az elsô magyar ember, de nemcsak neki van joga, s az övé nem szentebb a nemzeténél. A nemzet akarata emelte a trónra, miként, hite szerint, a királyságot is a nemzet alkotta meg.

 

…Bizony az alkotmánytörténeti fejlôdés vizsgálatánál nem áll az, hogy a jogelveket elsôsorban az oklevelekbôl ismerjük meg, és ha az oklevél ellentmond a törvénynek, úgy utóbbi mindig mellôzhetô. Fôkép nem alkalmazhatók ezek a szépen hangzó irányelvek a magyar alkotmányfejlôdés vizsgálatánál, ahol sok évszázados, a nemzet jogászi géniuszát meg nemértô és sokszor csak a fizikai erôre támaszkodó uralom olyan jogi tényeket, olyan okleveleket, olyan diplomákat, a tudományos kritikát kiálló források olyan adatait létesítette, amiket a magyar nép soha, – nemcsak a ma szemüvegén át nézve, hanem a múltban sem, – soha jogosnak el nem ismert, amit – sokszor fogcsikorgatva – csupán tűrt, várva, amíg saját jogalkotó géniuszának szava megszólalhat és meghallgatást követelhet.

 

Nálunk az alkotmányfejlôdés terén évszázadokon keresztül olyan dualizmus érvényesült, ahol az egyszerű jogi formulákkal operálni nem lehet, ahol az oklevél tanusága mellett a törvény nemcsak mindig nem mellôzhetô, de rendszerint nem mellôzhetô, sôt ahol még a törvény is csak a magyar népnek egyébként kétségkívül megállapítható államszervezô koncepciójával összemérve s azon átszűrve magyarázható. Mert nálunk az élet nemcsak olyan eseteket produkál, amikor a jogélet nem alkalmazkodott a törvényhez, de olyan eseteket is, amikor a nép jogi meggyôzôdése sem királyi szentesítéssel megpecsételt törvényi formát ölteni nem tudott, sem a gyakorlati életben való érvényesülést kiküzdeni nem bírta, és mégis jog volt, vagy jog maradt, mert mint Werbôczy mondja: nem a cselekvések, hanem a nép jogi meggyôzôdése teszi a szokásjogot.

 

S ha *Grosschmid Béni helyesen állapítja meg, hogy létezhetik szokásjogi tétel, amely valamely régen érzett, de alkalom híján eddig meg nem nyilvánulhatott jogi meggyôzôdésnek felel meg, ezt a magyar alkotmányfejlôdés történeti szemléleténél nem szabad figyelmen kívül hagynunk ott, ahol a népnek egyébként tisztán és bizonyíthatólag jelentkezô jogi meggyôzôdése hosszú idôkön keresztül nemcsak jogszabályokban lecsapódni, de még csak jogi aktusokban érvényesülni sem tudott.

 

*Eckhart Ferenc tiszta megértéssel és szépen fejtegeti a középkori szokásjog jelentôségét, s a törvénnyel szemben kétségtelen predomináló szerepét. Nem látja azonban a szokásjogban a spirituális elemnek a materiális tények (oklevelek) felé emelkedô jelentôségét. A jogi meggyôzôdésre csupán az eredménybôl tud következtetni, pedig éppen a magyar jogélet kutatójának soha se szabadna elfelejteni, hogy a magyar jogfelfogás megtermékenyítô és ható erôit sokszor olyan tereken is ki lehet mutatni, ahol a gondolat a tények viliágában jelentkezô akadályokat leküzdeni nem bírta, s így oklevelekben le nem csapódhatott. A magyar jogi felfogást nemcsak a pozitívumokban lehet feltalálni, hanem a negatívumokban is. Ez a szellem néha fegyveres ellenállásban (szabadságharcokban), néha csak grava­me­nek­ben, néha a vis inertiae. a passiv resistentia alkalmazásában jelentkezik, de a magyar alkotmányfejlôdés kutatásánál és megismerésénél még sem mellôzhetô, sôt gyakran nagyobb jelentôséggel bír, mint a jogélet tényeit megrögzítô és bizonyító okiratok.

 

…Mert a történelmi kritikát kiálló források adataival nem lehet megelégedni, azokat jogászilag kell mérlegelni. Ha igaz is az, hogy “a királyi adományokat egyformán megtaláljuk a hűbériség helyett” Magyar-, Cseh- és Lengyelországban, azt is vizsgálni kell, hogy egyforma-e ezen országokban az adományok jogcíme? a jogcím fogyatékossága ugyanolyan elbírálásban részesült-e? a kellô jogcím nélküli adományok visszavonásában ugyanazok a szempontok érvényesültek-e? ki, hol és hogyan érvényesítette ezeket a szempontokat? milyen kötelezettségek terhelték az adományost? milyesetekben érvényesült a király háramlási joga? stb., stb. – mert enélkül csak látszathasonlóságokra, nem pedig lényegbeli, nem jogi hasonlóságokra lehet reámutatni.

 

Az a magyar jogtörténeti irodalom, amelyet Eckhart olyan általánosítva vádol tudatlanságból fakadó elfogultsággal és sovinizmussal, – az már régen figyelmeztetett a magyar jogfejlôdést befolyásoló külföldi hatásokra.

 

Valamennyi jogtörténészünk, még Timon is, reámutat arra, hogy állami szervezetünk alapintézményét: a királyságot Szent István nyugati mintára szervezte, és hogy a királyi udvart is e mintára rendezte be. Nem meglepô tehát Eckhartnak az az állítása, hogy Magyar-, Cseh- és Lengyelországban “a fejedelem udvarában is csaknem ugyanazokat a hivatalnokokat találjuk a frank-német minta befolyása alatt.” És ha Eckhart hozzáteszi, hogy “bár késôbb a XII. században a comes palatii helyét Csehországban a prágai Burggraf, Lengyelországban meg a Wojwoda foglalja el, lényegükben ezek is legelôkelôbb rendi hivatallá alakultak át”, – ezzel bizony *Eckhart nagyon kevéssé elégíti ki a tudásvágyunkat abban a tekintetben, hogy mit takar az itt is jelentkezô csaknem szócska, a “csaknem ugyanazon hivatalnokok” hatásköre és alkotmányjogi jelentôsége mennyiben volt ugyanaz Cseh- és Lengyelországban, mint nálunk?

 

Azt is jól tudja régi jogtörténeti és közjogi irodalmunk, hogy a koronázás intézményének kialakulásánál az egyház erôs befolyása mutatható ki. Tudja persze, hogy nem csupán Magyarországon koronázták meg a királyokat. Arra is reámutatott már *Concha, hogy a totum corpus sacrae regni coronae fogalmának elsô kialakulásánál az egyházi felfogás (corpus mysticum) indító lökését kaptuk, s így a korona misztikájának gyökerei is ide vezethetôk vissza. És mikor Eckhart azt jegyzi meg, hogy a rendi korszakban nálunk is megvan, mint mindenütt a rendi alkotmányokban “az uralkodó és alattvalók viszonyának hűbéri eredetű szerzôdéses felfogása, mely a koronázási esküben, választási feltételekben sôt a törvények szerzôdésszerűségében nyilvánul meg” (320. 1.), – elfelejti igazolni azt, hogy mindazokban az államokban, ahol királyokat koronáztak, válsztási kapitulációkat létesítettek, s a királytól esküt kívántak, ezeknek az ünnepélyes aktusoknak ugyanaz a közjogi tartalma, ugyanaz az alkotmánytörténeti és közjogi jelentôsége volt-e, mint nálunk.

 

Viszont amikor *Eckhart Ferenc megállapítja, hogy “specifikusan magyar intézmény a nemesi vármegye, mely a frank-bajor mintára alakított királyi vármegyébôl évszázadok során fejlôdött önkormányzati szervezetté”, s megjegyzi azt is, hogy a fejlôdés kezdetleges fokán a cseh- és lengyel castellanusnak a magyar megyeispánnal azonos a hatásköre, – akkor jusson eszünkbe az is, hogy ennek a késôbbi fejlôdési stádiumában legspecifikusabb magyar intézménynek a genezisénél az idegen hatásokra, sôt a cseh- és lengyel hasonlóságra is, már a régi soviniszta alkotmánytörténészek is reámutattak.

 

Mindez azt bizonyítja, hogy régi magyar alkotmánytörténészeinknek is volt európai látkörük, és nem a magyar glóbusz malomalatti szemszögébôl nézték a magyar jogfejlôdést.

 

Nem hitték azt, hogy “lehet Európa közepén egy nép, mely magát az európai kultúrközösségbôl kizárva, műveltségének egyik legfontosabb ágában, a jogban teljesen önálló fejlôdést vett” – nem felejtkeztek meg a középkor univerzálisztikus műveltségérôl, s ennek jelentôségérôl a magyar alkotmányfejlôdés szempontjából, – de igenis meglátták és kidomborították egyrészt a külföldi jogfelfogásnak a magyar jogfelfogástól eltérô jelenségeit, másrészt a nálunk idegen magból kinôtt intézmények magyar vonásait, a magyar ágat az idegen fán, vagyis keresték és megtalálták a magyar jogalkotó géniusz munkáját és ennek eredményeit. Reámutattak arra, hogy telt meg az idegen keret fokozatosan magyar tartalommal, magyar lélekkel.”318 – 5-14, 44-45.

 

A konzervatív legitimistának tartott Molnár Kálmán ezen nézetei széles közjogászi véleményt jelenítettek meg.

 

*Hóman Bálint és *Szekfű Gyula “Magyar Történetében” olvashatjuk:

 

 

 

“A szentkorona-tan kialakulása tekintetében Eckhartnak az a megállapítása, hogy az újkori magyar alkotmányfejlôdésben oly nagy szerepet játszó elmélet mai, illetôleg XVI. századi alakjában Verbôczy fogalmazása, mindenesetre helytálló. Ebbôl azonban korántsem következik, hogy ’a szentkorona tanának megalkotása a kéréssel csak mellékesen foglalkozó Verbôczy egyéni genialitásának műve’ volna. Verbôczy e pontban is az élô jogot kodifikálta és öntötte szabatos formába. A szentkorona-tan kialakulása kétségtelenül a XV. században következett be, mikor a legitim dinasztiának Máriával magva szakadt. Alkotóelemei pedig… már az Anjou-korban felismerhetôk.”195 – II. 618-619.

 

A kornak elismert közjogásza volt *Tomcsányi Móric, aki “A magyar közjog és jogtörténet téves szemlélete” című tanulmányában Eckhartnak a magyar közjogot érintô alaptételeit veszi bírálat alá:

 

“Azon kell kezdenem, hogy amikor Eckhart az ellen a beállítás ellen hadakozik, hogy a magyar jogfejlôdésben minden sajátszerűen magyar, hogy a magyar alkotmányfejlôdés minden részletében egészen páratlanul áll a világon, akkor igazán felesleges erôkifejtést végez, mert ilyeneket a magyar jogtudomány egy komoly művelôje sem állított és nem is állíthatott soha. Lehetnek, lehettek írók, akik tételeik megformulázásában itt-ott a helyes irányzás mellett túllôttek a célon, de még ezek sem tüntették fel a magyar specifikumot olyan soviniszta módon, a mint erre *Eckhart Ferenc nem kis iróniával utal. Ha pedig elôfordultak túlzások, ezeket a tárgyilagos tudományos birálat mindig a kellô mértékre szállította le. Eckhart fôhibája azonban ott van, hogy ô meg hyperkritikus, sôt a jogi tényeket egyáltalában nem kellôképen értékelô jogi szemléletével a másik szélsôségbe esik s még ezen is túlmegy, amikor elvitathatatlan jogtörténeti és közjogi tételeket von tagadásba, aminôk például a magyar alkotmányi jogfejlôdés közjogi szellemű alapirányának s több szempontból sajátos közjogi vonásainak megállapítása. Ebben van voltaképen Eckhartnak sarkalatos tévedése. Mert azt tárgyilagos vizsgálat mellett nem lehet tagadni, hogy a magyar jogfejlôdés is ki volt téve hűbéri behatásoknak s ennek nyomai meg is állapíthatók jogtörténetünk során, annak egyes szakaszain, de ezzel szemben az is megállapítható, hogy e behatások nem hatották át jogéletünket a gyökeréig s a külszínen maradó idegen nyomok, a hűbéries formák ellenére alkotmányi jogéletünk fejlôdése alapjában, lényegében határozottan közjogi szinezetű, sôt annyira közjogias és egyes intézményeiben különlegesen magyar is, hogy valóban kevés hozzá hasonlót mutat az európai jogrendszerek története. Eckhart kritikai nyilait voltaképen *Timon Ákos felé röpítgeti, de túlbuz­gal­má­ban nem veszi észre, hogy nem csak Timon alkot­mány­jogtörténeti munkáját ostromolja, hanem szembe találja magát más, mondjuk kevésbbé sovén jogtörténész-auktoritásokkal is, így pl. hogy csak egyet említsek a szinte kritikán felül álló *Hajnik Imrével. Lássuk csak, mit mond Hajnik, “Egyetemes európai jogtörténet” című munkájában (IV. kiadás, 1896.) a vitatott tételekre nézve; mit mond az a Hajnik, aki nem is a magyar alkotmányjog történetének, hanem az egyetemes európai jogtörténetnek volt egyetemünkön a professzora. A X.–XIV. századok Magyarországáról szólva, Hajnik azt írja, hogy Szent István a keresztény európai irányt nem a nemzeti közszellem elnyomásával és a nemzeti lét sajátos magyar alapzatainak mellôzésével honosította meg, hanem olykép, hogy a keleti törzséletbôl megmentett közszellem továbbra is otthonos maradt, minek következtében Szent István s utódai országában közjogi egységgel, a hűbéri szakadozottságtól való mentességgel találkozhatni (112.1.). A Szent István alkotta királyság egy nemzet fölébe helyezett közhatalom természetével bír, mely a hűbéri királysággal legfeljebb csak külsô formában egyezett. Az ország közjogi egysége nem bomlott fel soha, mint a magánuralmak keletkezésével nyugaton. (136.1.)…”421 – 3-4.

 

 

 

Az utóbbi évtizedek tudományosságát képviseli *Kardos József 1992-es könyve, számos korábbi tanulmányával együtt. A *Habsburg Ottó rövid elôszavával megjelent könyvében a “felülmúlhatatlan és tévedhetetlen” Eckhartról többek között így beszél:

 

 

 

“…*Eckhart Ferenc megállapította, hogy a századforduló idején a jogtörténetben a tudományos igényű forrásfeltáráson és elemzésen alapuló kutatói és oktatói törekvéseket, gyakran hazafias jelszavak és történeti dogmák váltották fel, amelyek szerint a magyar jogfejlôdés minden más ország jogalkotásánál tökéletesebbet produkált. (…) A könyvben található adatok tömege valóban imponáló: megannyi eredeti forrás, fontos utalás. És mindezek nyomán kialakul a szentkorona-eszme hiteles története.

 

…Az is kiderül a könyvbôl, hogy a koronához fűzôdô elképzelések a hatalmi-politikai érdekeknek megfelelôen hogyan alakultak, és milyen célokat szolgáltak. A szentkorona-eszme – a magyar politikai gondolkodás története – Eckhart művében, a források hatalmas tömegének megszólaltatásával, meggyôzô elemzéssel tárul az olvasó elé.”250 – 365.

 

“Nem szerepelhetett céljai között, hogy kesztyűt dobjon a hatalom birtokosainak. Valóban nem kívánta megsérteni a hivatalos nemzeti és államérdekeket, sôt, még a sokat hangoztatott nemzeti közvélemény illúzióit sem akarta vagy merte kigúnyolni, lerombolni. Valójában az volt a célja, hogy tudományágát megszabadítsa azoktól a terhektôl, amelyek véleménye szerint akadályozzák a felzárkózást a korszerűnek tartott nyugati polgári tudományossághoz. Mint már jeleztük – a szellemtörténeti irány térhódítását is segítségül híva, arra hivatkozva, a forrásbázishoz ragaszkodva, a gazdasági és társadalmi tényezôket, a külföldi hatásokat is figyelembe véve, kívánta revízió alá venni a századforduló után felülkerekedett jogtörténeti irányzatokat, amelyek véleménye szerint tudományos (ui. polgári) kritikát kiálló forrásalappal nem rendelkezô spekulációkkal, célzatos konstrukciókkal, hangzatos jelszavakkal, hazafias dogmákkal terhelték meg a jogtörténetet. Ezekkel szemben, igaza tudatában, a szellemtörténetet, a tudományos kutatás szabadságának hivatalos meghirdetését is magamögött érezve, vonultatta fel helyenkint kíméletlenül éles bírálatát. Törekvései során azonban Eckhart áldozatává lett annak a demagógiának, azoknak az illúzióknak, melyeknek egyik megnyilvánulási formájával szemben, akarva-akaratlanul ô maga is hadakozott. E hamis ideológiától vezetve hitt a “tiszta tudományban” és ennek hivatalos elismerésében. Ezért állt értetlenül a viták forgatagában, a szellem, amit maga bocsátott ki, föléje kerekedett. Hiába hangoztatta, magyarázta azután, hogy a szellemtörténet érdekében írta tanulmányát, még a történelmi materializmus “bélyegét” is rásütötték, tanári működésének megakadályozását is követelték. (…)”217 – 168-169.

 

Az utóbbi évtizedek (részben kényszerűen marxista szemléletű) jogtörténetírása tanulmányozható *Horváth Pál198, *Vargyai Gyula439,440 és *Kovács Kálmán munkáiban. A kilencvenes évek terméke *Timon Kálmán egyértelműen elismerô hangú, méltató cikke.419

 

Igen nehéznek kell ítélnünk a Szentkorona-tan irodalmának méltó értékelését a “jogtörténetírás jogfolytonossága és a tudomány szabadsága” jegyében ma is író és szakértôként említett olyan jeles szerzô esetében, aki 1981-ben leírta az alábbi sorokat:

 

 

 

“A történelmi tanokra, mítoszokra hivatkozó, irredenta politikát folytató uralkodó osztályok a második világháború tragikus viharába sodorták az országot. Ez a vihar és az azt követô események azonban elsöpörték a kizsákmányoló osztályokat. A felszabadulás után a magyar népet már nem lehetett történelmi illúziókkal, mítoszokkal félrevezetni. Az 1945 végén összeült nemzetgyűlésben, az államhatalom tárgyában folyó vitában ugyan még elhangzott a szent koronára hivatkozó hozzászólás: “Az az észrevételem a köztársaságra vonatkozó törvényjavaslattal szemben – mondta *Schlachta Margit, a reakciós Keresztény Nôi Tábor képviselôje, a nemzetgyűlés 1946. január 31-i ülésén –, hogy a szent koronára vonatkozólag nem tartalmaz semminemű intézkedést”. “A magyar föld a szent korona földje, a szent korona minden jognak a gyökere.” A történelem kerekét azonban már nem lehetett visszafordítani. Ebben a történelmi mítoszok sem segíthettek. Az 1946. évi I. tc. Magyarország államformájául a köztársaságot rendelte el, és az államhatalom kizárólagos forrásául és birtokosául a magyar népet tette meg. A társadalmi viszonyok gyökeres megváltoztatása végleg fikcióvá változtatta a szentkorona-tant.”216 – 467

 

 

 

Elismerve, hogy a történetírás útján sokan forgolódnak, ha igazi pálfordulásokat nem is igen tapasztalunk, belátva, hogy a marxista-leninista korszakban sokmindenre rákényszerültek emberek – noha voltak fokozatok és kivételek –, mégis feltesszük a kérdést: lehet-e, szabad-e erkölcsileg hiteltérdemlônek tekinteni ugyanezen szerzôktôl megírt, korában más elôjellel taglalt ugyanezen kérdésekrôl szóló írásokat.

 

Nagy igényességgel, közjogtörténeti és nemzetpolitikai érzékenységgel foglalkozott a Szent Korona tanával *Kocsis István. “Eckhart valójában nem egyebet tesz, mint azt, hogy tanulmányában megtámadja azokat, akik a történelmi magyar közjogot jelentôsnek, ráadásul eredetinek tekintik. Tanulmányának eszmeisége nem új: a századforduló polgári radikálisaitól kölcsönzi, akik – mint *Jászi Oszkár – megkérdôjelezték koruk magyar államának jogállam mivoltát. De ha a kiegyezés kori magyar állam nem jogállam: nem valódi alkotmányos monarchia, akkor nem ismerhetik el (rendi) alkotmányos monarchiának ez állam jogelôdjét, az 1848 elôtti rendi Magyar Királyságot, illetve Erdélyt sem.

 

Eckhart központi tétele az, hogy a magyar országgyűlés sem 1848 elôtt (a rendi korszakban), sem 1867 után (a polgári korszakban) nem valódi részese a törvényhozói hatalomnak. A közjogi vitának politikai vonzata is van, hisz a két világháború közötti magyar törvényhozás kinyilvánítja a Trianon utáni magyar állam és a történelmi Magyarország közötti jogfolytonosságot. Akik a jogfolytonosság ellenzôi, azok Eckhart-pártiak, akik védelmezôi, azok Eckhart-ellenesek” – írja “Történészek a kereszten” című könyvében 1994-ben.250

 

 

 

“A Szent Korona Tana” című, rövid idôn belül két kiadást (1995, 1996) megért könyvében így magyarázza a Szentkorona-tan közjogi, történészi vitájának hátterét:

 

 

 

“Mi az Eckhart és Molnár (és elvbarátaik) ellentétének megértésére kétféle magyarázatot tartunk hitelesnek.

 

Egyik szemléletbeli különbséget vesz tekintetbe:

 

Eckhart és tanítványai (mai közjogtörténészek többsége) szerint a közjog célja nem nemzeti sorskérdésekre, hanem társadalmi helyzetre irányul. Azaz a közjogi küzdelmek célja szerintük a társadalmi rend megváltozatása.

 

A legfôbb cél Eckhartnál tehát éppen az, ami akármennyire nemes cél, nem lehet a közjogi küzdelmek célja. Így a polgárosodás (mint cél) sem lehet az. De az lehet az ország területi integritásának, szuverenitásának a megôrzése, mind a törvényhozói, mind a végrehajtói hatalom megosztása a király és a nemzet képviselôi között: azaz az alkotmányosság ôrzése, megtartása. A polgárosítás a közjogot nem megváltoztatja, hanem kiterjeszti az általa biztosított szabadságjogok hatályát minden országlakosra. A jogkierjesztés a közjog legfontosabb intézményeit viszont nem gyöngíti, hanem erôsíti.

 

A Deák-tanítványok, *Molnár Kálmán és elvbarátai szerint a közjogi küzdelmek célja a Szentkorona-eszme közjogi tanná válása után az volt, ami történelmünk nehéz évszázadaiban valóban legfôbb célja volt a magyar nemzet közjogra hivatkozó képviselôinek: a magyar államiság megtartása. Tehát nem társadalmi helyzetre, hanem nemzeti sorskérdésekre irányult.

 

A másik magyarázat lélektani.

 

Lélektani oka éppen annak van, hogy *Eckhart Ferenc és tanítványai nem képesek felfogni *Deák Ferenc közjogászi, közjogtörténészi személetét.

 

Miért képtelenek felfogni, hogy a törvénysértés jogot nem alapít, elvet *Deák Ferencnek nem kellett kitalálnia: hogy Deák idejében ezen elv érvényesülésének már legalább hatszáz éves múltja van, hogy az Aranybulla korában már a jogfejlôdés meghatározó elve? (Hisz nyilvánvaló, hogy ennek az elvnek az alapján valósult meg a kiegyezés, hogy Deák úgy tudta érvényesíteni akaratát a kiegyezést elôkészítô tárgyalásokon, hogy következetesen hivatkozott ez elvre mint a magyar jogfejlôdés alapelvére.)

 

A következôket vegyük elsôsorban tekintetbe: Deák drámai élménye csak az átvészelhetô 1849. Az Eckharté az átvészelhetetlennek tűnô Trianon.

 

Trianon elôkészítésekor alkalmatlan és méltatlan magyar politikusok megcsúfolják a magyar közjogot, megcsúfolják a Szentkorona-tant: az Eckhart negatív élménye, hogy a megcsúfolhatatlan a gyakorlati életben megcsúfoltatott.

 

Másik negatív élménye Ekchartnak: Európa hangadó politikusai semmi mást sem tesznek, mint hivatkozva a wilsonismusra lábbal tapossák a wil­so­nismust. (Wilson ellenfeleivel versengve tapossa saját régi eszményeit.) A két negatív élmény kiöli Eckhart tudatából az abban való hitet, hogy bármi állandó, bármi megbecsült, bármi szent és sérthetetlen lehet. Mint a trianoni pszichózis többi áldozatainak lelkébôl, az övébôl is minden hitet kiszorít a bizonytalanság és igazságtalanság és gátlástalanság meghatározta új hit. Az új hit, ami a hitetlenség.

 

Eckhart és tanítványai a saját lelkükben levô bizonytalanságot és hitetlenséget vetítik vissza a múltba.”251 – 214-215

 

 

 

Az 1918–19-es forradalmak vezetôi, mindenekelôtt *Károlyi Mihályék, elvetik és megtagadják a Szent Korona tanát, míg a Trianon utáni magyar politika segítségül hívja, hivatkozva a jogfolytonosságra a történelmi Magyarország közjogával. Ezért megbecsülhetetlen nemzetpolitikai jelleget kap minden hiteles vagy hiteles helyrôl, tudós tollából származó vélemény. Forrásaink magukért beszélnek, és jelentôs hányaduk érdekelheti a “művelt nagyközönség” körét.

 

*Timon Ákos elméletének, okfejtésének elméleti, elemezô bírálatát közvetve kiolvashatjuk a vitaírásokból, nem annyira az elutasító Eckhart, mint a vele vitatkozók részérôl. Megismételjük, hogy *Timon Ákos érdemei szerint való megítélésre vár!

 

Timon bizonyára nem tévedhetetlen a Szent István elôtti magyar közjog szilánkokból, inkább emlékekbôl való összerakásakor. Túlzásba esik akkor, amikor a magyar közjogot a történelem elsô számú mozgató erejének fogja fel, nem értékelve kellôképpen, hogy a magyar közjog a magyar történelem közjogi küzdelmeinek terméke, a történelmi korok társadalmi-gazdasági-politikai viszonyai által meghatározott módon. Talán nincs igaza abban, hogy a Szent Korona teljes testérôl beszél a XV. században, holott ilyen szóhasználatra nincsen okirati bizonyíték. Felróható neki a közjog és a közjog-történet bizonyos keveredése, megkülönböztethetetlensége. Hiszen a történelmi alkotmányosság viszonyai között a közjog részben azonos a saját történetével, mégis pontosan tudni kell elemeinek származási idejét, a jelen hatályos jogát és kapcsolódásait úgy keresve a múltban, hogy pontosan megállapítható legyen: mi a jelen, a múlt és a régmúlt terméke, s mi ebbôl az élô jog.

 

Nem szerencsés tudományos munkában a patetikus stílus. Aki azonban ismeri és olvassa sarkalatos törvényeinket, sokat felismer bennük a Timon féle stílus sajátosságaiból. A támadhatóság forrása, ha a Szentkorona-tan hatályos közjogi tételeit jogtörténeti munkában találjuk, amely egyébiránt helyesen írja alcímként: “A szent korona közjogi fogalmához fűzôdô államszervezet kora 1308-tól 1608-ig, illetôleg 1723-ig, mely elôadja a szent korona közjogi fogalmának kifejlôdését, s az ehhez fűzôdô jogintézmé-nyeket.”417

 

*Timon Ákost olvasva látható, hogy széleskörű forrásanyagot használ, nemzetközi összehasonlításokat is végez, munkája folyamatosságot mutat elôdeivel, különösen Hajnik Imrével. 1917-es kiadású tankönyvében közölt Szent Korona tana igenis hitelesen tükrözi a tizenkilencedik század végének és e század elsô évtizedeinek Szentkorona-tanát.

 

Világosan kell látnunk, nem Timon személyérôl és művérôl, hanem a történelmi alkotmányosság elfogadásáról, az évszázados jogintézményekben és a rájuk épülô új intézményekben megtestesülô jogfolytonosságról, végülis arról van szó, hogy közjogi érték-e a jogfolytonosság és a történeti alkotmány.

 

A politikai nemzet nem úgy szerzi jogait, hogy valamilyen deus ex­ ma­china, vagy akár Werbôczy műve folytán a nemesek tagjai lettek a Szent Ko­ronának, hanem úgy, hogy a közjogi küzdelmek juttatják ôket oda a társadalmi-politikai viszonyok és az általuk hordozott történelmi-kulturális hagyomány (közjogi magatartási módok, minták) által meghatározottan. (Szent István koronája iránti tisztelet és ragaszkodás, hűség, szabadságelvűség értékeinek megbecsülésével.)

 

Ez a szó legnemesebb és szerves értelmében vett, jelent és jövôt alkotó, múltbeliségében megváltoztathatatlan, a jelen és jövô szükségletei és kihívásai szerint hajlítható hagyomány testesül meg a kizárólag Szent István-i koronához és nem máshoz fűzôdô ragaszkodásban, hűségben, az évszázados függetlenségi, alkotmányvédô harcokban, az egy és oszthatatlan nemesség, majd a teljes nemzet Szent Korona tagságában, a minden gazdasági-társadalmi különbség, az alkotmány sáncaiból 1848-ig kirekesztett népi tömegek csonka értékű honpolgársága ellenére élô, a korona alattvalóiban, minden honosban a teljes nemzetben megtestesülô magyar Szent Korona tanában.

 

A történelmi magyar közjog kérdésköre tágan értelmezendô a fentiek szerint. A magyar közjog széles útja ezért nem téveszthetô össze az oklevelek keskeny ösvényével.

 

*Kocsis István mondja *Deák Ferenc jogtörténeti és politikai munkásságát példaértékűnek tekintve, hogy a XIX. század második felének magyar közjogtörténészei “a maguk várait ugyanazon kôsziklára építik. E váraknak némely tornya túl cifrának tűnik, hasznavehetetlennek. E tornyokról be lehet bizonyítani, hogy hasznavehetetlenek, de a kôsziklát kiemelni a vár alól e sikerületlen tornyok *miatt, ez bizony rettenetes igazságtalanság”.248

 

Igaz ez a történelmi magyar közjog kôsziklájára, a Szent Korona tanára is. Semmilyen építmény nem teheti azt tönkre.

 

 

 

Az államforma és a jogfolytonosság kérdése*

 

 

 

A magyar történelem sajátos, más országokétól eltérô voltából következik az alkotmányosság és jogfolytonosság, az alkotmányos államélet folyamatosságának különleges jelentôsége, az alkotmányos jogfolytonosság és jogfolytonos alkotmányosság kivételes fontossága, jelenléte a jogtudomány, törvényalkotás s mindenekelôtt a politika céljai, törekvései, elérendô és megóvandó értékei sorában.

 

Ennek oka egyfelôl állandó külsô fenyegetettségünk, amely egyúttal az alkotmányos államélet veszélyeztetettségét jelentette, másfelôl a Habsburg uralkodók törekvése az alkotmányos élet csonkítására, az alkotmányon kívüli módon, biztosítékok nélkül való kormányzásra.

 

Ezért tulajdonítottak oly nagy fontosságot a királykoronázásoknak, amelyek a hitlevél ill. választási feltételek és koronázási eskü által újra meg újra szavatolták az ország önálló alkotmányos életét. A királykoronázás tehát maga volt a jogfolytonosság. Nem véletlen, ahogyan a jogfolytonosság alaptételére hivatkozik Deák az “Adalék…”-ban, két esztendôvel a kiegyezés elôtt, az alkotmányonkívüli állapot idején: “Változhattak tehát s változtak is törvényeink és azon jogok, melyek e törvényeken alapulnak. Csak azon elv nem változott, mely minden alkotmányos monarchiának alapelve, hogy bármely változtatás vagy módosítás jogosan csak az összes törvényhozás által, vagyis a fejedelem és nemzet közös egyetértésével történhetik.”118 – 90.

 

A jogfolytonosság 1867-ben helyreállt.

 

Az 1918–19-es forradalmak sutba dobták, oda akarták dobni az egész magyar történelmet a Szent Koronával és tanával együtt. Ez volt bukásuk és az általuk okozott temérdek kár és romlás fô oka.

 

1919–20-ban a ténylegesen megcsonkított, nagyobbrészt megszállt ország törvényhozói, az osztrák monarchia megszűnésének és az utolsó magyar király 1918. november 13-i, az államügyektôl, azaz a hatalomból való visszavonulást kimondó nyilatkozatának tényével számolva, kellett, hogy rendelkezzenek alkotmányosságról, jogfolytonosságról, államformáról. Aki a kor közjogi és politikai irodalmát kezébe veszi, viták és jogi fejtegetések oldalainak tízezreit olvashatja legitimisták és szabad királyválasztók közötti közjogi küzdelmekrôl, további bonyodalmakat látva azáltal, hogy az alapjában legitimista *Horthy Miklós kormányzó és köre nem akarta *IV. Károly trónra ültetését, elsôsorban a létezô nemzetközi fenyegetéstôl, az ország katonai lerohanásától tartva, ill. erre hivatkozva.

 

Jelentôs szemléletbeli távolságot mutathat a jelenkorban írott alkotmánytörténet a két világháború közötti idôszakról szólva. Pillantsunk bele az 1995-ös “Magyar Alkotmánytörténet” tankönyvbe, felkészülve a politikai érdektelenséget sugalló, ezért a korabeli közjogi művekhez képest érthetôen távolságtartó elôadásmódra. Mit mond az alkotmányfejlôdés jellemzôirôl a két világháború közötti Magyarországon?

 

“A forradalmakat múló betegségnek, a “Tanácsköztársaságot” pedig egyenesen “szellemi vérbaj”-nak tekintô hivatalos kortársi szemlélet, közjogi irodalom és az uralkodó politikai irányzat egyaránt a jogfolytonos történeti alkotmány járszalagjához való visszatérésben látta az alkotmányos krízis megoldását. Jogfolytonosságról szóltak a kormányzati erôk vezéralakjai, a tömegbefolyáshoz jutott sajtó cikkei, s nem hallgatták el, hogy a kontinuitás fonalának felvételével a politikai rendszer legitimációját szolgálják. Annak az újjáépítendô struktúrának az elméleti alátámasztását kísérelték meg, amelyet egyaránt jellemeztek keresztényinek és nemzetinek, s amelyben a hatalomgyakorlás teoretikus sarokpontját újólag a szentkorona-tanban fedezték fel.

 

Az alkotmányos élet eklektikusan megtervezett szerkezetében így azután igencsak ellentétes hatásmechanizmusok érvényesültek. Az állampolgári egyenjogúság meglétét tételezô szentkorona-tan ugyanis jól megfért a végrehajtó hatalom túlsúlyának fokozódásával, az államfôi jogkör tekintélyelvet követô kiszélesítésével, a parlamentarizmus visszafogott alkalmazása a választójog kismérvű, meglehetôsen bonyolult módon realizált kiterjesztésével, az önkormányzatok – területiek és testületiek – racionalitást is követô újraszabályozása pedig a szabadságjogok egyre szigorodó törvényi-rendeleti szabályozásával és gyakorlatával.

 

A demokratikus átalakulás hónapjait, a bolsevik megoldási kísérlet viharait túlélô, majd erôre kapó politikai erôk, az államhatalmat újrateremtô, s parancsnoki pozícióit birtokba vevô csoportok – korábbi és késôbbi jelentôsebb nézeteltéréseik ellenére – álláspontjaik teljes azonosságát regisztrálhatták a forradalmaknak mint alkotmányfejlesztô módszernek kategorikus elutasításában, kárhoztatásában, s ebbôl is fakadóan a történeti alapon fejlôdô, jogfolytonosságra alapozó magyar alkotmányosság újrateremtésének szükségességében. A jogfolytonosság egyöntetű igenlése azonban távolról sem jelentette e fogalom sematikus, azonos tartalommal megtöltô értelmezését.

 

A legitimista alapra helyezkedô csoportok reprezentánsai, vagyis azok, akik *IV. Károly ominózus nyilatkozatától eltekintve továbbra is a *Habsburg-ház e tagját tisztelték Magyarország királyaként, az alaki jogfolytonosság definíciójával, s annak érvényre juttatásával próbálkoztak. Tételezé*sük szerint a királyságban megtestesülô nemzeti akaratképzés változatlansága a megkoronázott király és az 1918 novemberéig működô kétkamarás országgyűlés újbóli együtt létezését, együtt munkálkodását követelte. “A jogszabályok alkotása, változtatása és eltörlése csupán az alkotmány értelmében erre hivatott tényezôk által eszközölhetô” – szögezte le a közjogi irodalom egyik jeles művelôje, *Molnár Kálmán. A fenti, lakonikusan idézett, álláspont “az ország további sorsáról” történô döntés jogát tehát a király és a hajdanvolt törvényhozás két házának jogkörébe utalta.

 

A belpolitikai változások fô irányát meghatározó politikai körök, a szabad királyválasztás elvének harcos hívei azonban a jogfolytonosságnak merôben más fogalmát adták. Az általuk, s a támogatásukra sietô közjogtudósi gárda által képviselt tan szerint ugyanis megszűnvén Magyarországon a nemzeti fôhatalom szerveinek működése, az alkotmányos alapkérdésekrôl a nemzet maga vált jogosítottá dönteni. “A jogfolytonosság az az állapot, amely állapotban csakis a törvényben gyökerezô erôk és hatalmi tényezôk vannak hivatva, és képesek arra, hogy valóban törvényt alkossanak, az az állapot, melyben csakis alkotmányunkban körülírt tényezôk hoznak törvényt, és nem ezen kívül álló tényezôk” – fejtette ki az anyagi jogfolytonosság teóriáját a korszak meghatározó politikusa, *Bethlen István.

 

Az európai nagypolitika történései és a hazai erôviszonyok egyaránt a szabad királyválasztók állásait erôsítették, s a számukra kedvezô atmoszférát ki is használták “az alkotmányosság helyreállításáról és az állami fôhatalom ideiglenes rendezésérôl” szóló 1920. évi 1. törvénycikkben.”

 

Majd a következô cím olvasható a tankönyvben:

 

 

 

“A szentkorona-eszme reneszánsza az alkotmányozás folyamatában”

 

 

 

Így folytatja:

 

 

 

“Bármilyen markáns különbségek jelentkeztek is a forradalmak után újraépítkezô politikai elit egyes, élesen elkülönülô csoportjai között az alkotmányos “hogyan tovább” alapkérdéseiben, a politikai megosztottság mégsem okozott drámai fordulatokat. Számos alapkérdésben ugyanis sikerült közös nevezôre jutniuk. Azonosan ítélték meg ugyanis a forradalmak okozta károkat, s késôbb a trianoni békediktátumot, s teljes volt a nézetazonosság a monarchikus államforma igenlésében is. A királyság intézményét azonban nem csupán a tradíció erejével magyarázták s védelmezték, de Werbôczyig visszavezetett szentkorona-eszmében találták fel az újra építkezô rendszer régi-új formájának ideológiai megalapozását. “A legnagyobb nemzeti szerencsétlenségre spekulázó hazardôrôk” korona elleni koncentrált rohamát kárhoztatva a húszmilliós magyar állam egységének megtestesítôjét a szent koronában lelték fel. S a szent korona tana a királyság, a monarchikus államforma restaurációját hozta magával. S történt ez annak ellenére, hogy az 1919 utáni magyar törvényhozás majoritásának véleménye szerint a királyi hatalom gyakorlása megszűnt, s a pragmatica sanctio majd kétévszázados uralmának végére is pont került, ám a “nemzet fôhatalmának perszonifikációját” változatlanul a szent koronához kötötték.

 

A szentkorona-eszme tézisének továbbfejlesztése s közmeggyôzôdéssé tétele, az alkotmányjogi célok követésén túl, konkrét és nagyon is kézzelfogható politikai eredményekre vezetett.”290 – 220-221.

 

 

 

A jogfolytonosság követelményének, a történelmi alkotmányoz való visszatérésnek a kérdésében nincsen nézeteltérés a kor szereplô között. Annál inkább annak értelmezésében.

 

Molnár Kálmán szigorúan a Deáktól már idézett alaki jogfolytonosságot hajlandó elfogadni azzal, hogy az államforma kérdését aláveti az elvnek, azaz annak szigorú megtartásával államforma-változtatást is lehetségesnek tart, elméleti-logikai alapon:

 

 

 

“Minden állam alkotmányában – legyen az évszázadok gyakorlatában kialakult történelmi alkotmány, avagy a multra való tekintet nélkül egyszerre készített kartaalkotmány, – szükségképpen vannak rendelkezések arra vonatkozólag, hogy az alkotmány változtatásának, az alkotmányjogi reformoknak mi az elôírt jogi rendje. Azt az alkotmányjogi sarkigazságot, hogy a jogfejlôdésnek az alkotmányjog elôírások által megjelölt módon, az alkotmány által erre felhatalmazott szervek útján kell végbemennie, – ezt az alkotmányjogi alapelvet nevezzük jogfolytonosságnak.

 

Az annyira elterjedt félreértések és félremagyarázások elkerülése céljából két irányban szeretném a jogfolytonosság fogalmát megvilágítani.

 

A jogfolytonosság nem csupán magyar alkotmányjogi alapelv, hanem általában alkotmányjogi alapelv. Minden állam törvényei elôírják az alkotmányfejlesztés módját és szerveit, vagyis jogi rendjét, mert amely államban ez a kérdés rendezetlenül maradna, ott anarchia lépne a jogi rend helyébe. Az állam ambiciózus vezérjelöltek erômérközéseinek szinterévé válnék, ahol: aki bírja, az marja! A jogfolytonosság követelménye tehát általános jogdogmatikai alapelv, az alkotmányjogi gondolkozásnak mellôzhetetlen elôfeltétele.

 

Hogy magyar közjogunk a jogfolytonosság fogalmát jogdogmatikai alapelvbôl erôsen hangsúlyozott jogtétellé léptette elô, vagy ha úgy tetszik: fokozta le, ennek az oka az Ausztriával való jogi kapcsolatunkban, osztrák területen székelt s osztrák államjogi behatásoknak erôsen kitett uralkodóink gyakori alkotmánysértéseiben keresendô. Azért hangsúlyozza annyira *Deák Ferenc a jogfolytonosság elvét, hogy lehetetlenné tegye az állam alkotmányának egyoldalú fejedelmi akarattal való megváltoztatását, – hogy minden reformot a koronás királyból és a törvényes országgyűlésbôl álló szuverén törvényhozó szerv akaratához kösse, s a törvényhozó szerv mindkét tényezôjének egyenrangúságában és egyformán mellôzhetetlenségében a magyar állam függetlenségének biztosítékát találja, s idegen érdekek szolgálatára való felhasználását lehetetlenné tegye. A jogfolytonosság elve tehát ennyiben nálunk fontosabb volt, mint olyan államokban, ahol az uralkodót egyik államának szempontjai és törekvései másik államának kárára nem befolyásolhatták. Amíg a jogfolytonosság másutt csak jogdogmatikai alapelv, addig nálunk az állami függetlenség és öncélúság legszilárdabb biztosítékává is lett.

 

Másirányú félreértésekkel szemben pedig azt kell hangsúlyoznom, hogy a jogfolytonosság fogalma merôen alaki ismérveket ölel fel, a jogfejlôdés tartalmi elemei a jogfolytonosság szempontjából közömbösek. Vagyis az alkotmányszerű törvényhozásnak nincsenek olyan jogi korlátai, amelyek a tervezett reform tartalmát illetôleg megkötnék a kezét. A leggyökeresebb változások is megfelelnek a jogfolytonosság követelményének, ha az alkotmányszerű törvényhozószerv az alkotmányjogban elôírt módon teszi azokat törvényekké. Így az 1848-i egészen mélyreható reformok, amelyek állami, társadalmi és gazdasági rendünket gyökerestül alakították át, az alkotmányszerű szervek alkotmányszerű közreműködésével jöttek létre, s ezért kétségkívül megfelelnek a* jogfolytonosság követelményének.

 

A jogfolytonosság fogalma tehát éppen nem azonos a legitimitás, vagy a restauráció fogalmával, amivel a közjogi tudatlanság összekapcsolta. Az alkotmányszerű szervek akár az államformát is megváltoztathatják, a jogfolytonosság legkisebb s*érelme nélkül. Minden bármilyen nagyjelentôségű reform a szuverén szerv szempontjából egyszerűen célszerűségi, azaz politi*kai kérdés, amelynek a jogfolytonosság formai forgalmához nincs kö­ze.”321/a – 3-4.

 

 

 

*Egyed István, a kor kiváló, a kormánypárti szabad királyválasztó törekvésekhez közelálló közjogásza hangsúlyozza az anyagi jogfolytonosság követelményét, azaz a törvények tartalmának jelentôségét jogfolytonossági szempontból.

 

 

 

“Az alkotmányhoz való hűség biztosítja az alkotmány folytonosságát, azaz a jogfolytonosságot. Ez azt jelenti, hogy az alkotmány módosítására csak törvényes, azaz alkotmányos eszközökkel szabad törekedni. Tehát mindenkinek a jelenlegi alkotmány alapján kell állani mindaddig, amíg annak módosítása törvényes úton meg nem történt. Forradalmi eszközök igénybevétele épúgy veszélyes, mint puccs-szerű kísérlet. Ilyenek csak akadályozhatják az alkotmány érvényesülését, de meg nem szüntethetik érvényét. A jogfolytonosságot elôbb helyre kell állítani és a jogfejlôdést ott kell folytatni, ahol az annak idején megszakadt. Így 1867-ben sikerült az uralkodó hosszas ellenállásával szemben kivívni az 1848-as alapra való helyezkedést.

 

A jogfolytonosság azonban nemcsak alaki, hanem anyagi fogalom is. Nem elég az, hogy a reformok a forradalmi út mellôzésével, azaz a törvényes keretek közt jöjjenek létre, hanem a reformoknak a meglévô intézményekben kell gyökerezniök, az alkotmányfejlôdés irányával számolniok, alkotmányos berendezésünk összhangját fenntartaniok. A magyar nemzetben rendkívül nagy ragaszkodás van ôsi intézményeihez: a királysághoz, az országgyűlési rendszerhez, a megyei önkormányzathoz. Sokszor térünk vissza már elhagyott gondolathoz: így a vármegyék megszűnt követküldési jogát a fôrendiház újjászervezésénél értékesítettük, a felsôház ôsi egyenrangúságát legújabban állítottuk vissza, a nádori intézmény felújításának kérdése pedig a politikai és tudományos irodalomban állandóan visszatér. Az államfôi hatalom gyakorlásának jelenlegi szabályozásánál i*s Hunyadi János kormányzósága szolgált mintául.

 

Vajjon nem lehetünk-e boldogok, hogy alkotmánytörténelmünk a legnehezebb helyzetekben is biztos útmutatást tud adni. Ez a történelmi szellem a legbiztosabb vezér, a múlt megtagadása pedig a legbiztosabb jele a hanyatlásnak.” 134 – 248-250.

 

 

 

*Bölöny József hasonló nézeten van a jogfolytonosság kérdésében, mint *Molnár Kálmán, de kénytelen engedményt tenni a tartalmi kérdések, azaz az anyagi jogfolytonosság irányában.

 

 

 

“Az erôszakos vagy eröltetett alkotmányváltoztatások alkotmányválsághoz vezetnek és ezen keresztül az államhatalmat gyakorló szerveknek a tekintélyét ássák alá. Többnyire egyébként is súlyos idôkben vonják el ílymódon önmaguk alól a szilárd alapot és helyezik úgyszólván légüres térbe az államhatalmat. Minden alkotmányváltoztatásnak elengedhetetlen elôfeltétele tehát, hogy korszerű természetes fejlôdést tükrözzön vissza, de legalább ennyire elengedhetetlen kelléke az is, hogy ez a változtatás az állam akaratának kifejezésére az alkotmány szerint feljogosított szervek által alkotmányos alakban történjék.”88 – 18.

 

 

 

A legitimisták véleménye azért is korlátozódott az alaki jogfolytonosság védelmére és hangoztatására, mert ahhoz törvényes királyra és törvényes kétkamarás országgyűlésre van szükség. Ha pedig a törvényes király visszakapja közjogi szerepét és hatáskörét, akkor újra kezdôdhet a legitim törvényalkotás. Legitimista állásponton volt *Timon Ákos és csoportja is.

 

A szabad királyválasztók vitatták IV. Károly trónigényét azért, mert az örökös tartományok és Magyarország együttes birtoklása a birodalom szétesésével és az osztrák köztársaság létrejöttével megszűnt. Így a Habsburg család elvesztette a Pragmatica Sanctióban szavatolt öröklési jogát, mert az együttbirtoklást elôíró Pragmatica Sanctio hatályát vesztette a birodalom megszűnésével. A királyválasztás hatalma ezzel visszaszállt a nemzetre.

 

A trónbetöltéssel kapcsolatos vitákat, lehetôségeket, közhangulati adalékokat és nemzetpolitikai szempontokat jól mutatja meg *Szabó Dezsô 1937-ben kelt tanulmánya “A magyar trón problémája és Ausztria” címen.384 A szerzô megoldandó, elodázhatatlan feladatnak tartja a trón betöltését, megjegyezve, hogy “egészen másféle államforma és megoldás volna minden szellemi elgondolása és emberi vonzalma szerint való.” Ugyanakkor ezt idôszerűtlennek és halálos veszélyt hordozónak tartja. Így, mintegy a kor lehetôségeinek és követelményeinek talaján maradva megállapítja:

 

 

 

“Ha van probléma melynek vizsgálatánál vissza kell szorítani minden szenvedélyt: úgy ez az a probléma. Visszaszorítani az ént minden elgyökerezett vonzalmával vagy gyűlöletével, minden pro vagy contra mániájával, minden rögzött gondolataival és jövôbe nyúló zsákmányszimataival. A feladat ez és csak is ez lehet: Úgy tölteni be a magyar trónt úgy alkotni meg az új magyar királyságot, hogy ez az intézmény az egyetemes magyarság életérdekeinek, fejlôdésének, védelmének a legszélesebb egységet, a legtöbb biztonságot jelentô legfôbb megszervezése legyen. A legelônyösebb és legtöbb védelmet adó kapcsolatokat jelentse kifelé, a többi európai államokkal szemben, a legegyetemesebb egységet s a nemzeti munka tömegeinek legegyetemesebb bevonását a történelem-építésébe befelé: a nemzet bel­életében.

 

Azt hiszem: a probléma ilyen vonalú megállapítása ellen becsületes elme nem tehet semmi kifogást. Mert csak és csupáncsak ez lehet a probléma tartalma: a nagy történelmi közösség, az idôtlen idôktôl jövôben épülô magyarság életérdekei, fejlôdési lehetôségei, életvédelme. Minden más szempont bevitele e probléma vizsgálatába: eltiprandó történelmi bűn és emberi gazság. Egy történelmi közösséggel: egy nemzettel, egy fajjal szemben semmilyen egyénnek, családnak, intézménynek, vagy osztálynak nem lehetnek semmiféle jogai s minden ilyennek felemlegetése cégéresen kó­mi­kus csalás. Királyság és Egyház, alkotmány és osztály, törvény, hagyományok: mind a történelmi közösség orgánikus életformái, fejlôdési szervei, életbiztosításai. Mihelyt valamelyik elveszti ezt az értelmét, történelmi funkcióját s mint elavult, vagy történelmi gátlássá romlott tényezô csak hátrányára van a közösségnek: megsemmisítendô. Mert minden felségjog, minden jog mögött egyetlenegy örök, transcendes felségjog van: a nemzeti munka egyetemének felségjoga: életérdeke, fejlôdési lehetôsége, életbiztonsága. A Dei gratia-féle mókák ma már a múlt enyhe csiklandásai közé tartoznak.”

 

A magyar trón kérdésének ötféle megoldási formáját vonultatja fel:

 

 

 

1. Nemzeti királyság magyar vérű királlyal szabad választójogon.

 

2. Habsburg-reatauráció illégitim (legitimista) alapon vagy szabad választó jogon: Magyarország különségének, önállóságának teljes megtartásával.

 

3. Habsburg-restauráció personális únióval vagy még szorosabb kapcsolatban Ausztriával.

 

4. Personális únió valamelyik szomszéd királysággal (Jugoszlávia, Románia).

 

5. Önálló nemzeti királyság valamelyik nyugati dinásztia családjából választott királlyal.

 

Azért tesz egyenlôségjelet a legitimista és az “illégitim” megjelölés közé, mert azzal is jelzi a Habsburg restauráció alkotmányos voltának szerinte lehetetlenségét. Sorra veszi a megoldási lehetôségeket a felsorolás sorrendjében.

 

A nemzeti királyság magyar vérű királlyal szerinte lehetetlen:

 

 

 

“Mi az ég kétágú csodáját jelent egy magyarvérű király? Honnan, melyik ôs turáni-szumír csodából kaparjuk elô? A taszilókrácia valamelyik tagját emeljük Szent István trónjára? Milyen elônyös kapcsolatokat, várható védelmet jelentene ez kifelé? Milyen termékeny egységet jelentene befelé? El lehet-é képzelni, hogy az arisztokrácia többi tagjai kórusba gyakorolt alázattal elfogadnák örökös legfôbb tekintélynek, szentnek és sérthetetlennek ezt a szerencsés kollegájukat? És a magas klérus? És a magas katonai méltóságok? És a magas bürokrácia? És a zsidó kápitalizmus? És a különbözô habsburgi pártok? A folytonos megvesztegetések és pumpolások, puccsok és árulások anarchikus kavargása lenne az ország élete. És mikor az új király az utolsó paraszt utolsó ingét is rávesztegetné királysága megtartására: az összecsapó hullámok elsepernék nemcsak trónját, hanem a magyarság minden életbiztosítékát is.”

 

“Egy másik megoldás a szumír-parszi önképzôkör zsenge tájékáról kínálkozik: Válasszunk ki egy fajmagyar parasztgyermeket és azt neveljük fel királynak. Gyönyörű! És aztán tojáshéjba keveredünk.

 

Végül: némelyek úgy akarják mégis turánice megoldani a kérdést, hogy a *Habsburg-ház valamelyik ágát nevezzük ki árpádházi rokonnak némi ódon okmányban megbújó hajdankori házasság révén. Hát ez móka. Ez vicc, mintha ma badacsonyi bornak neveznôk a világtengert. Azért: mert nyolcszáz évvel ezelôtt egy macskanyöszörgôs parasztlegény ettôl a bortól köpött hosszút a sümegi sárállásba.”

 

A legitimista változatról így szól:

 

 

 

“A második megoldási mód: a *Habsburg-dinasztia, illetôleg Ottó rájuttatása a magyar trónra. Azzal az eskűbe és törvényben biztosított feltétellel: hogy az örökös ág örökre lemond a régi Monárchia minden más trónigényérôl s csak a teljesen különálló és független Magyarország királyságát tartja meg.”

 

 

 

“Egy becsületes szerzôdésben mindkét fél ad és mindkét fél kap. A Pragmatica Sanctio lényegtartalma az: hogy a magyar nemzet vállalja az akkori területekkel és akkori hatalmi eszközökkel rendelkezô ausztriai Ház örökös királyságát: mert a Habsburg-dinasztia akkori területeiben és hatalmi lehetôségeiben biztosítva látja a jövôre nézve a magyarság állandó védelmét. Természetes: amint az akkori területek és hatalmi lehetôségek elvesztek a *Habsburg-ház számára: a magyarságnak is megszűnt minden kötelezettsége e családdal szemben.”

 

 

 

“Tegyük fel, hogy valakinek igen nagy kiterjedésű földjei vannak, szomszédjának pedig rendkívül nagy állatállománya van. Szerzôdést kötnek: a szomszéd minden évben áthajtja bizonyos idôre trágyázásra állatait ezekre a területekre. Ezeknek birtokosa pedig minden évben az összes területek termésének bizonyos hányadát adja a szomszédnak.”

 

“Mármost: tegyük fel, hogy a szomszéd eladja állatait, vagy pedig ezek valami kólikában elpusztulnak. De a szomszéd azért továbbra is követeli az évi terméshányadot. Akkor: ez egy tipikusan legitimista szomszéd lesz. Csak bíróságot nem fog kapni, mely követelését megítélje. Nem, még akkor sem: ha a szerzôdés hiányosan vagy tökéletlenül van megfogalmazva.

 

Az sem kevésbé rokkant érve az illegitimistáknak: hogy amint “Szent István koronája” újból megérinti a Habsburg homlokot: az elszakított részek románjai, tó*tjai, németjei, horvátjai, szlovénjai, szerbei saját áramvonalas sebességgel fognak visszarohanni Magyarországgá. Csak is a faji öntudatában megtarolt, a természet alaptörvényeitôl elbódított népben lehet ilyen gyermekded maszlagolásokkal boldogulni. Végzetes vakság volna, ha mi, ami megrontott faji öntudatunkkal úgy látnók a dolgot, hogy az eltépett részek idegen nemzetiségeinek odasodródása a testvérfajú impériumokhoz: csupán az erôszak ténye és nem a vér természettörvényi parancsa volt. És ezt akkor lehet elhitetni velünk: mikor a minden emberi és természeti törvény szerint magyar Dunántúl, melyet ellenségeink is nekünk hagytak: szemünk s az államhatalom minden szeme elôtt fokról-fokra sikkasztatik át német földdé! Tudom, hogy a volt Monárchia minden államában vannak agg fôtisztek, ódon bürokraták, virgoncabb kalandorok és rozoga Rubidók, akik szeretnék megint egybepuccsolni a természetellenes és bűnös osztrák-magyar gazdálkodást. De ezeket a hulladékelemeket összetéveszteni az illetô népek történelmi akaratával? a legvégzetesebb ostobaság volna.”

 

“A magyar magyarság nagy tömegeiben egyáltalán semmiféle gyökerek nem szálasodtak a Habsburg dinasztia felé. A magyar múltnak az a része, melyet a Habsburg uralom határozott meg, igazán sok mindenre volt alkalmas: gyógyulhatatlan sebek ejtésére, a magyar faj fejlôdési lehetôségeinek megfojtására, a magyar lélek eltaposására stb., de nem ilyen gyökerek kifejlésére. Hiszen ezek igazán beteg, masochista gyökerek volnának. Ennyire halálraítéltak pedig mégsem vagyunk.”

 

“Mi lenne, ha a magyar vér, a magyar jövô biztonsága lenne a hadi bázisa a habsburgi visszaszerzô vágynak? Joggal magunkra vonnák a füg­getlenségüket féltô népek gyűlöletét és bűnbak lennénk egész Európa szemében. Vajjon nincs megokolva azoknak aggodalma: akik a régi dinasztia visszatérésében befelé és kifelé egyaránt súlyos veszélyt látnak? Befelé: a régi bűnök visszatérését, a magyarság folytonos kiszorulását az élet minden lehetôségébôl, a munka tömegeinek védtelenségét, kilátástalan*ságát. Kifelé: a népek gyűlöletét a magyarság ellen olyan ügyért, mely éppen a magyarság a legkevésbé érdeke. Folytonos háborús veszélyt. Olyan háborúért, melyben a magyarság azért fizetne vérével: ami halált jelent rá.”

 

A *Habsburg-ház visszaültetésérôl perszonális unióban, vagy még sorosabb kapcsolatban Ausztriával így elmélkedik:

 

 

 

“Ezelôtt két-három évvel egy reggeli napilapban, mely Mag*yarországnak nevezi magát, egy vezércikk jelent meg, mely alá a *Pethô Sándor név volt inflagrantizálva. Ebben a nyomtatásban a szerzô, ki, mint a magyar történelem tanára, hosszú éveken át tanította az ifjúságnak a magyarság államalkotó képességét: a gúny legjutányosabb, másodkézbôl kapható eszközeivel rontott a függe*tlen, önálló Magyarország eszméjének, melyet hóbortos Don Quijoték girhes, göthös, életre képtelen Rossinantéjának nevezett. Minden más országban, ha nem más elem: az ifjúság örökre némává hűsítette volna az újságíró szellemességét. De nálunk a turullá tollazott svábbogár szárnya alá húzódó ifjúságtól nyugodtan bele lehet rúgni a magyarság legszentebb, legtragikusabb életkérdéseibe. Azután a szerzô kifejti, hogy a magyarság számára egyetlen lélegzésre alkalmas okszigén van: újból egyesülni Ausztriával a Habsburg Ház áldása alatt.”

 

“A magyarságnak abból, ha közös dinasztia alatt egyesül újból valamilyen formában Ausztriával: semmi elônye, haszna nem lehet. A magyarságra bármily formájú egyesülésbôl Ausztriával csak kár és veszély hárulhat.

 

Mert:

 

1. Az így közös sorsba kényszerült kettôs birodalom külpolitikájában természetesen a dinasztia érdekei volnának döntô irányításúak. A dinasztia hatalmi érdekeiért a magyarság életérdekei háttérbe szorulnának, vagy súlyos sérelmeket is szenvednének. Magyarország, a magyarság külpolitikai szempontból megint senki és semmi volna Európa szemében.

 

2. De azért a dinasztia hatalmi politikájának s az egész nem a mi érdekeink szempontjából irányított külpolitikának minden kockázatát a magyar vér, a magyar jövô, a magyar föld viselné. Ausztria legfennebb új zsákmányadagot kapna a “szövetséges” “testvérország” testébôl.

 

3. A gazdasági viszonyokban és az elkerülhetetlen közös költségek viselésében megint megkezdôdnék az áldatlan küzdelem, melyben Ausztria a saját fajú dinasztiával megint elônyben részesülne.

 

4. A magyar néphadsereg nem fejlôdhetnék a magyar lélek, magyar kultúra, magyar nyelv, magyar demokrácia és magyar szolidáritás olyan legegyetemesebb, leghatalmasabb szervévé, mint a független Magyarországban.

 

5. Az Egyházban, a bürokráciában, a hadseregben, de más tereken is, a németség továbbra is döntô elônyben részesülne a magyarság fölött: Magyarországon.

 

6. A sok apróbb-nagyobb sérelem miatt egy új meddô kakasviadal fejlôdne ki a két ország között. Az ebben a viadalban való hôsi részvétel olyan politikai konjunktúrává lenne, hogy elvonná az ország politikai erôit a magyarság legfontosabb szociális, gazdasági, kulturális problémáitól.

 

7. Mivel az ilyen uniós helyzetben a dinasztiának még több szüksége volna az uralkodó osztályok engedékenységére és támogatására: a magyar munka kizsákmánylása még korlátlanabb lenne, mint eddig. A magyar munka milliós tömegei, eltiltva a szervezkedéstôl, a munka egyetemes védelme s a szükséges föld nélkül nyomorlázukban gyönyörködhetnének egy új közjogi kakasviadalban.

 

8. A Németországhoz sodró nehézkedés az osztrák németség jelentékeny részében: nem napi divat, nem múló konjunktúra, hanem: természeti erô. Ezzel a természeti erôvel a dinasztia halálos ellentétben állana. Hasonló természeti erôkkel állana szemben a Habsburg Ház, ha bármily formában visszaszerzô politikát folytatna a régi osztrák birodalom országai ellen. E természeti erôk elfojtására, megtörésére mi volnánk a történelmi poroszlók. Kívánjuk ezt a dicsôséges szerepet? Biztosítékot jelent ez a szerep a magyar jövô védelmének, szabad egyéni fejlôdésének?

 

9. Elvesztené Magyarország az önállóság minden nagylehetôségű, semmivel meg nem fizethetô elônyét. Errôl külön fejezetben lesz szó.

 

10. Ez uniós kísérlet Németországot könnyen olyan politikára vezethetné ellenséges szomszédainkkal, hogy: ha bekövetkezô események kavargásában gyôzelemre zökkenne: nemcsak Ausztriát nyelné el, hanem végleg megosztozkodnék Magyarországon ezekkel az országokkal.

 

Tehát: egy új Ausztria-Magyarországból a magyarságra csak kár, sorvadás, tragédia, halál következhetik.”

 

A Romániával vagy Jugoszláviával elképzelhetô perszonális únióról, mint negyedik megoldási változatról talán még nagyobb kétellyel szól:

 

 

 

“Ezek után röviden intézhetjük el a negyedik megoldási formát: personális únió Romániával vagy Jugoszláviával.

 

E tervezgetések mögött két inkább gyermekded remény bújik meg:

 

1. Hogy a velünk urlakodójában egyesült ország széles arányú autonómiát fog adni a Magyarországból uralma alá jutott résznek. Ebben az autonómiában aztán a magyarság úgy megerôsödik, hogy egy szép reggel önmagától visszabumerángol hozzánk.

 

2. Hogy az uralkodójában velünk egyesült ország segíteni fog nekünk visszaszerezni zsákmánykollegáitól az elvett részeket.

 

Sajátságos a magyar társadalom (ha van ilyen) politikai gondolkodása. Hogy ezer éven át idegen életformákba, természetellens viszonyokba voltunk torzítva: állandóan csak természetellenes: a természet törvényei, legmélyebb erôi ellen törô megoldásokat tudunk elképzelni. Amint belpolitikánkban sorsunk intézését, a nemzeti biztonság, fejlôdés és vagyon ôrhelyeit idegeneknek vagy renegátoknak osztottuk el, azzal a természettörvényileg hülye diplomáciával, hogy asszimilálunk: külpolitikai látásunk alapja is az a hit: hogy a körüllevô népek és fajok faji öntudata, természetes szolidáritása a mi szép szemünkért olyan állapotra rothad, mint a miénk. Így hiszik még ma is sokan, hogy a horvátok a mi hôsi visszaszerzésünkben fognak mellettünk fringiát ragadni a szerbek ellen, hogy a tótok a mi megfájdult fogunk számára meg fogják rágni a cseheket és már hallottam olyan beszédet is, melyben az erdélyi románok a magyar himnusz éneklésével rontottak a regáti románok ellen. Mikor fogjuk belátni, hogy a magyarságra biztosított fejlôdést és jövôt jelentô viszonyt e népekkel nem a természeti erôk kijátszásával vagy azok ellen folytatott harccal: hanem az erôk közös érdekbe rendezésével termtjük meg? Vagy az a magyarság jövô biztonsága, ha folyton váltakozó vérbosszú agyarkodásává tesszük Kelet­európát?”

 

“Különben: ez a román vagy jugoszláv únió hasonló bajokkal volna gazdag, mint az egyesülés Ausztriával. Az autonóm területen, ha egyáltalán volna ilyen, a fajok érvényesülése elsôsorban a dinasztia hajlamától függne. És bármily irányban nyilatkozna ez a hajlam: állandó áldatlan harcokra adna alkalmat. A gazdasági viszonyok rendezésé és a közös ügyek finanszírozása és személyi ellátása is hasonló veszélyekkel járnának. Aztán a két fôváros használatával mindenik ország megrövidítve érezné magát. A dinasztia helyzete végtelenül nehéz lenne s a két szék között állandóan a padalattiság veszélye fenyegetné. A románok elkeseredését magyar katonákkal, a magyarokét román erôkkel kényszerülne megfékezni. A két nép gyűlölete végzetesen nône egymás ellen a kirobbanásig stb., stb. Ilyen biztonságért adnók oda az önállóság, a függetlenség semmivel meg nem fizethetô elônyeit?”

 

És végül az ötödik megoldásról:

 

 

 

“Így jutunk el az ötödik megoldáshoz: a magyarságnak valamelyik nyugaterurópai dinasztia családjából kell hozni új, független történelmi életének királyát. Talán az angol, talán az olasz királyi családból. Vagy, ha ez komoly veszélyekkel járna: valamelyik északi dinasztiából. Döntôen fontos: hogy ne legyen sem német, sem szláv.

 

Bármilyen lesz is a megoldás, az új önálló független magyar királyság történelmi életének elengedhetetlen feltételei lesznek a következôk:

 

1. Az új király semmiképpen sem lehet osztály-király, vagy puccs-király. Minden ilyen kísérlet minden halált megérdemel. Oda kell módosítani az alkotmányt, hogy az új királyság megteremtése nyilvánvalóan és minden csalafintaság nélkül a magyarság egyetemének ténye legyen.

 

2. Bármilyen lesz ez az egyetemes nemzeti döntés: minden más nézetnek azonnal el kell hallgatnia s bele kell illeszkednie az új királyság alkotó egységébe.

 

3. Minden alkotmányos biztosítékot meg kell teremteni, hogy a magyarság sorsa a maga életérdekei szerint teljesen független legyen az új királyság alatt a Monárchiának az érdekeitôl, honnan az új királyi Házat hoztuk.

 

4. Az új királyság megteremtésével egyidejűleg olyan belpolitikai rendszer megalkotását, mely a nemzeti munka milliós tömegeinek egyetemét neveli a történelmi építés tényezôjévé, önsorsuk irányítóivá: állammá. Hogy az új királyság ebben a legegyetemesebb rétegben lássa minden érdekét, erejét, biztosítékát.

 

5. Ugyanakkor egy olyan külpolitikai folyamatot kezdeményezni, mely a béke folytonos éber vigyázásával a nagyhatalmakkal szemben: Kelet-Európa és a Balkán államait igyekszik egy olyan védô és gazdasági szövetségbe szervezni melynek keretében mindenik állam biztosítéka lesz mindenik állam független sajátos egyéni fejlôdésének. És nemcsak katonai erejében lesz biztos bármilyen veszély ellen, hanem gazdasági nyomások ellen is biztosítja ezeket az államokat.”

 

Végül alkalmat talál *Szabó Dezsô a királyság kapcsán nemzetpolitikai nézetei felvillantására.

 

 

 

“Mert bármit mondanak a mai felzilált napok beteg látású, megfizetett vagy jövô zsákmányt szimatoló lelki nyomorékjai és kalandorai, bármit maszlagol osztályérdek, idegen klerikális imperiálizmus: az önállóság gazdag lehetôségeit semmilyen egyesülés nem pótolhatja. Egy egyéni arcú, alkotó képességű nép csak a maga saját külön történelmi műhelyében építheti meg a maga orgánikus erôi, legmélyebb életérdekei szerint sajátos arcú kultúráját, külön történelmi katédrálisát. Csakis a magyar pszihé, a magyar nyelv, a magyar kultúra, az orgánikus magyar történelmi célok egységében épülhet meg az a Magyarország, melynek nélkülözhetetlen értelme lesz az európai népek sorában s amely legszélesebb emberi fejlôdést jelenti nem csak a magyarságra, hanem a magyar történelmi munka minden munkására.

 

Nem lehet egészséges, nagyot alkotó szervezet az, melyben egy másik idegen szervezet életakarata is meghatározó tényezô.”

 

“Csakis egy teljesen független, önálló nemzet egyetemében fejlôdhetik ki az a történelmi megérzés, látás, ideológia, mely mint a közösség összes életösztönének eredôje: a legbiztosabb kialakító, rányító ereje az egészséges politikai életnek. Csakis egy független, önálló Magyarországban, ahol a dinasztia és a nemzet érdekei azonosak, alakulhat ki az a külpolitikai hagyomány, melynek csakis a magyarság védelmi és fejlôdési lehetôségei az irányítói. Csakis egy ilyen Magyarországban épülhet meg az a belpolitikai ideológia, mely az élet minden terén a nemzeti munka tömegei egyetemének az érdekeit nézi s a dinasztiával az észkényszer erejével láttatja be, hogy hatalma akkor nyugszik a legbiztosabb alapon, ha az ország belpolitikai rendszere ezt a legszélesebb réteget neveli a történelmi építés meghatározó tényezôjévé. És így nemzeti és dinasztikus érdek egyaránt, hogy anarchikus étvágyú, kényszerítô hatalmú uralkodó osztályok ne fejlôdjenek ki. A modern királyságban királyság és demokrácia elválaszthatatlan érdekközösséget jelentenek.

 

Csakis egy önálló, független Magyarországban valósíthatja meg a magyarság az egészséges nemzetalkotás történelmi feladatát. A dinasztia, melynek minden érdekét és jövôjét csak Magyarország jelenti természetszerűen belátja, hogy csakis a magyarság erejével lehet a magyar nyelv, magyar lélek, magyar kultúra, magyar történelmi célok és életérdekek nagy egységébe hozni a nemzeti munka minden rétegét és hogy csak egy ilyen nagy egység igazi biztosítéka uralmának. A nemzetalkotás e termékeny munkájában a magyar faj szükségszerűen visszaszerzi magának mindazt az anyagi és szellemi tényezôt, mely múltja, történelmi munkája s száma után megilleti. A kulturális építés és szociális igazságtétel ez egyetemes nemzeti politikájában a sunyi, ádáz faji politikák megszünnek s az ország egységes műhelye lesz egy sajátos arcú nagy történelmi alkotásnak.

 

Aki járt Franciaországban, Angliában: az tudja, mit jelent egy önálló független ország nemzeti királysága. A dinasztia, melynek csak egy országa, egy fôvárosa van: egész életét itt tölti. A fôváros, a fôváros vidéke, a vidék egyes pontjai a királyi hatalom, a királyi bôség ösztönös alkotásaiban kapják a szépség, az egészség, a kenyérkereset jótéteményeit. Azután az udvartartás, a magyar nyelv, magyar lélek, magyar kultúra, művészet és irodalom és magyar ipar messziható szétsugároztatója lehet kifelé és befelé. Mennyi életlehetôséget jelent ez s a magyar fejlôdés és egység milyen gazdagságát. Ha szabad közönségesen mondani meg a lényeget: ha már királyságunk van, legyen hasznunk belôle. Ez pedig csak egy független önálló királyságból lehet. Az ausztriai közösség alatt hordtuk a királyság minden terhét, minden elônye nélkül.

 

És hiában: a magyarság csa akkor lesz külön számos tényezô a világ szemében: ha függetelenül, önállóan építi meg a maga történelmi életét. Köztudomású, hogy egészen az összeomlásig az egész külföld tudatában mint Ausztria szerepeltünk, egy kissé egzotikus szeglete a habsburgi birodalomnak. A magyar lélek, magyar sors, magyar szenvedés és életakarat számára nem voltak szavak a világ szótárában.”

 

“Bár tántorogva, megmarcangolva, vérzôn, de mégis önállóak vagyunk: többet tudott meg rólunk a világ, az érdeklôdés, a megismerni akarás több mozdulatával fordult felénk, mint az utolsó négyszáz év alatt. Csak a határozott vonalú, egylelkű, önálló egyéniség ember a világ szemében és a világnak igaza van. Csak az önálló, független Magyarország élet a magyarság számára, minden mutyi-monárchia halált jelent neki. Van olyan érdek, amiért egy történelmi közösségnek érdemes odaadni az életét?”

 

“Az új királyság megszüntetné a mindenféle király-csinálók, királyi-vigécek, király-szimatosok kisded játékait és sunyi izgatásait. De megszüntetné a diktatúra-lunátikusok, a bolondnál bolondabb politikai szekták s a nagypipájú, de kevésdohányú (és ez a dohány is rossz német bagó) “vezérek” vakondtúrásait és beteg ártásait. Megszüntetné a szörnyű német propaganda hódítását Csonka-Magyarország nyugati Erdélyében: Dunántúlon. Hiszen már akadnak gazemberek, akik azt a halálos, gyilkos maszlagot terjesztik, hogy a magyarságnak legbiztosabb helye volna a német birodalom kebelében. Hát ez igazán biztos volna és elénekelhetnôk: Odabenn már nem fáj semmi. Különben ez a tétel már kifakadt egy német politikus gôgjébôl egy magyar-német kereskedelmi tárgyaláson:

 

– A magyarságnak bele kell nyugodnia, hogy csak egy nyelv-sziget lesz a nagy Németbirodalomban. – Az új királyság acél egységében megszervezett Magyarország bevehetetlen vár lesz minden német kísérlet számára.”

 

Ezekkel a szabad királyválasztó és egyúttal nemzetépítô gondolatokkal lehetett vitatkozni. Nem túlzottan borúlátó-e ez a vélemény a térség kis népei együttműködésének lehetôségeit illetôen, vagy a közép-európai államszövetség sok tanulmányban taglalt lehetôségeit tekintve? Bizonyára igen.

 

A történelem sajnos nem cáfolta meg borúlátását.

 

 

 

A szabad királyválasztás gondolata, politikai érv rendszere, – a minden hatalom a nemzettôl ered – alaptételére épülô közjogi felfogás törvényekben öltött testet.

 

 

 

“Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami fôhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezésérôl” szóló 1920. I. törvénycikk elôadója, *Turi Béla prelátuskanonok, ismert közjogi író hasonló érvekkel lépett fel, mint a közjogász *Kmety Károly vagy *Pollner Ödön és más szabad királyválasztók, akik többségben voltak az akkori politikában és társadalomban, s fôleg a középrétegek soraiból kerültek ki, szemben a nagybirtok és a felsôpapság szűkebb körére és támogatóikra, valamint bizonyos középbirtokos, fôleg dunántúli körökre támaszkodó királypártiakkal.

 

Turi Béla elvetette a legitimisták állítását, miszerint csak a formai jogfolytonosság, azaz a király hivatalbahelyezése és a forradalmi jog között lehetne választani. Rámutatott: alkotmányunk legfôbb elve a fôhatalom megosztottsága a király és az országgyűlés között. Minden hatalom a nemzettôl ered, amint azt *Werbôczy is leírta, mint az ôsi alkotmány tételét. Ez a Szent Korona jogelméletének alapja.

 

“A szent korona tana szerint a szent koronában, amely forrása és átszármaztatója minden hatalomnak, ebben a szent koronában a nemzet él. A korona a nemzetnek eleven megtestesítôje… A szent korona annak a közhatalomnak a kifejezôje, amely a nemzetben bírja gyökerét és a királyra, a királyi hatalomra is csak a korona útján, a koronázás által a nemzettôl ruháztatik át. Az, hogy a szent korona a közhatalomnak az átruházója és minden közhatalomnak a birtokosa, az onnan van, mert a koronához tartozik az államnak az egész népe, mint szoktuk mondani, a szent korona minden tagja. És ha a szent korona jogelmélete szerint is a szent korona magában egyesíti az államhatalom összes alkatelemeit, akkor csak világos, hogy ha ezeknek az alkatelemeknek, tényezôknek, közjogi szerveknek működése megszűnik, akkor a nemzet joga az, hogy ennek pótlásáról gondoskodjék.” “Mikor a nemzetnek minden tagja, tagja a szent koronának, aki a közhatalomban akár közvetve, akár közvetlenül valamiképpen részt vesz, akkor világos, hogy ôsi alkotmányunk szellemében jártunk el, amikor a nemzet egyeteméhez fordultunk.” “Magyarországon az alkotmány élô »organizmus«, a nemzetgyűlés összeülése által éppen az alkotmányos élet folytonossága állt helyre.”

 

»A nemzetgyűlés – mint mondta – a szent koronában élô jogán akar intézkedni, a szent koronában foglalt államfôi hatalom gyakorlásáról akar gondoskodni.«

 

*Ruppert Rezsô a Földműves Párt részérôl egyetértésérôl biztosította a törvényjavaslat elôterjesztôit: »Ez a javaslat deklarálja a nemzetnek azt a függetlenségét, amit 1879-ben az ô tragikus bukásával fel kellett adnia.« 1867 után a nemzet »elnemzetietlenedett, keresztény erkölcsei megfogyatkoztak, és ennek eredményeként következett be 1918. október 31. és 1919. március 21. is. Ruppert Rezsô szerint azonban az elôterjesztett javaslat segítségével folytathatjuk ezeréves alkotmányos életünket. Ezt a folyamatosságot a szentkorona-eszméhez történô visszatérés biztosítja.« A Szent korona nem egyszerűen képviselôje a nemzet fôhatalmának az állam fôhatalmának, hanem valóságos perszonifikációja, sôt megtestesülése. Hogy analógiát hozzak fel, a mi szent koronánk hasonló a szent ostyához, amelyben *Krisztusnak a teste és a vére valósággal jelen van, pedig hiszen csak egy pici fehér pehelyrôl van szó.”216 – 449.

 

A jogfolytonosság helyreállítása és az államforma (királyság) kérdésében nem, csak a trónbetöltés ügyében vitázó nemzetgyűlés elfogadta az említett 1920. évi I. törvénycikket.

 

Ennek körülményeit elemzôen, jól ismerteti *Kocsis István.

 

 

 

“Milyen törvényes alapon hívták össze 1920-ban a nemzetgyűlést?

 

Alkotmányunk alapelveinek megfelelôen az 1919. évi augusztus hó 7. napja óta alakult ideiglenes kormányok a nemzethez fordultak, hogy a nôkre is kierjedô általános, titkos, egyenlô, közvetlen és kötelezô választójog alapján válassza meg az akaratának képviseletére hivatott nemzetgyűlést.

 

A nemzetgyűlési képviselôválasztások ennek folytán az ország mindazon részeiben megtartatván, amelyekben a választást ellenséges megszállás lehetetlenné nem tette, a megválasztott nemzetgyűlési képviselôk az 1920. évi február hó 16. napján Budapesten az országgyűlés képviselôházának helyiségeiben egybegyülekeztek és nemzetgyűléssé alakultak.”

 

Miért nem lehetett volna e nemzetgyűlés összehívása nélkül helyreállítani a jogfolytonosságot?

 

Mert Magyarország utolsó jogszerűen megválasztott törvényhozó szerve, az 1910. június hó 21-re törvényszerűen összehívott országgyűlésnek képviselôházát 1918 novemberében törvénytelen körülmények között feloszlatták, azaz önfeloszlatásra kényszerítették, fôrendiháza pedig ugyanazon a napon e határozatot tudomásul vette és tanácskozásait berekesztette, miáltal az országgyűlés működése is megszűnt. »Mindezeknél fogva az állami fôhatalom gyakorlása az alkotmány rendes formái között lehetetlenné vált.«

 

A nemzetgyűlés az 1920: I. törvénycikkben a magyar állami szuverenitás törvényes képviseletének nyilvánítja magát, olyannak, amely a magyar történeti alkotmány értelmében az államhatalom gyakorlásának további módját is jogosult rendezni.

 

A törvényhozó hatalmat fenti törvénycikk szerint a nemzetgyűlés gyakorolja, de csak ideiglenes törvényeket hozhat. Mert az 1920. I. tc. a jogfolytonosság helyreállításának útján még csak az elsô lépés, s az ideiglenesség csak akkor szűnik meg, amikor a jogfolytonosság teljesen helyreáll.

 

1926-ig, a jogfolytonosság helyreállításáig, gyakran hangoztatják is a korabeli politikai élet hangadói, politikusok és közjogászok egyaránt, hogy a nemzetgyűlés szuverenitása korlátozott s az általa alkotott törvények ideiglenesek.

 

Mit tehetnek törvényesen a nemzetgyűlés tagjai a jogfolytonosság teljes helyreállításáig? Jogszabályokat alkothatnak az élet követelményeivel, szükségleteivel számolva, de anélkül, hogy a jogfolytonosság elvét bármiképpen megsértenék.

 

A nemzetgyűlés működése tehát mindaddig jogszerű, amíg el nem tér attól a céltól és rendeltetésétôl, amely semmi más nem lehet, mint a régi alkotmány helyreállítása.

 

Ami pedig *Károlyi Mihály és társai 1918. ôszi törvénytelen hatalomátvétele és 1919. aug. 6-a között törvényhozásnak nevezve történt, az alkotmányjogilag érvénytelen és abszolúte megsemmisül. Ahogyan az 1920. évi I. tc. ezt kimondja:

 

»9. §. Az úgynevezett népköztársaság és tanácsköztársaság szerveinek néptörvény, rendelet vagy más elnevezés alatt kibocsátott mindennemű rendelkezései érvénytelenek. Hasonlóképpen érvénytelenek az úgynevezett nemzeti tanácsoknak és szerveiknek mindennemű rendelkezései és határozatai is.

 

Az Országos Törvénytárból az oda beiktatott úgynevezett néphatározat és néptörvények törö*ltetnek.

 

Felhatalmazza azonban a nemzetgyűlés a minisztériumot arra, hogy az úgynevezett népköztársaság szerveinek rendelkezéseit, amennyiben a jogrend és a jogbiztonság érdekében szükséges, az alkotmány keretében saját felelôsségére ideiglenes hatályban tarthassa, vagy helyettük új rendelkezéseket állapíthasson meg. Addig is, amíg a minisztérium ebben a tárgyban intézkedik, az úgynevezett népköztársaság szerveinek rendelkezései ideiglenesen alkalmazásban maradnak, amennyiben tartalmuknál fogva az alkotmánnyal, a fennálló törvényekkel és törvényerejű szokásjoggal nem ellenkeznek, vagy törvényes felhatalmazás körében keletkeztek és még megszüntetve nem lettek.

 

A minisztérium továbbá felhatalmaztatik, hogy a törvényhozás további rendelkezéséig rendelettel megtehesse azokat az intézkedéseket, amelyek az úgynevezett tanácsköztársaság szerveinek rendelkezéseivel létesített állapot megszüntetésére és a jogrend helyreállítására szükségesek.

 

Utasíttatik a minisztérium, hogy amennyiben a jelen §-ban említett rendelkezések tárgyában a törvényhozás további intézkedése szükséges, evégbôl mielôbb megfelelô törvényjavaslatokat terjesszen a nemzetgyűlés elé.«

 

S ami 1919 augusztusa után történt?

 

»10. §. A nemzetgyűlés az 1919. évi augusztus hó 7. napja óta az alkotmányos jogrend és a jogbiztonság helyreállítása végett alakult kormányok és tagjaik rendeleteinek érvényességét elismeri; felhatalmazza azonban a minisztériumot, hogy ezeket a rendeleteket a szükséghez képest hatályon kívül helyezhesse, módosíthassa vagy kiegészíthesse. Utasittatik egyúttal a minisztérium, hogy amennyiben e rendelkezések a törvényhozás hatáskörébe tartozó ügyekre vonatkoznak, mielôbb megfelelô törvényjavaslatokat terjesszen a nemzetgyűlés elé.«…

 

Az államfôkérdésrôl az 1920: I. tc. még csak a következôket mondja ki:

 

»12. §. A nemzetgyűlés addig, amíg az államfôi hatalomgyakorlásának mikéntjét ténylegesen rendezi és ennek alapján az államfô tisztét tényleg átveszi, az államfôi teendôk ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ.«

 

A nemzetgyűlés késôbb, az 1921: XLVII. törvénycikkben kimondja a *Habsburg-ház trónfosztását, de azt is, hogy Magyarország államformája

a királyság marad. »Az 1723. évi I. és II. tc.-ben foglalt pragmatica sanctió, amely az Ausztriai Ház trónörökösödési jogát megállapította vagy szabályozta, hatályát vesztette és ezzel a királyválasztás elôjoga a nemzetre visszaszállt.« És: »A nemzet a királyság ôsi államformáját változatla-

nul fenntartja, de a királyi szék betöltését késôbbi idôre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy ez iránt arra alkalmas idôben javaslatot tegyen.«251 – 276-277-278.

 

 

 

A súlyos közjogi összecsapások során óhatatlanul felvetôdött a népszuverenitás és a nemzet-szuverenitás eszméjének ütközése. Mondhatná bárki, hogy a “hatalom birtokosa a nép”, “minden hatalom a népé” Rousseau óta közismert elve nem ellentétes a Szent Korona tanával, hiszen a XIX. század nagy közj*ogi tette éppen az volt, hogy a népet beemelték a magyar alkotmány sáncaiba, a nemzettagságot kiterjesztve rá. Ez így igaz.

 

Mégis, mi a baj a népszuverenitással?

 

Molnár Kálmán is, mások is látták, hogy a történelmi magyar közjogi felfogással szembehelyezkedô vagy azt nem ismerô polgári radikális, szociáldemokrata, szabadkôműves körök a francia forradalom eszméire hivatkozva a hagyományos magyar felfogással ötvözött szabadelvűség alapjain kiépített magyar állam és társadalom lerombolására, felforgatására törnek, noha a népszuverenitást csak szavakban érvényesítették, a valóságban még rövidéletű 1918–19-es tragikus országlásuk során sem érvényesült a nép szuverén, félelemnélküli, titkos döntése.

 

A népre hivatkozva, szavazatait felhasználva, tudatlanságával, elesettségével, gyengeségével visszaélve bármilyen uralom létrehozható, többségi szavazással az egész magyar történeti alkotmány Szentkorona-tannal együtt eltörölhetô. Feltéve, hogy legfôbb elv a népszuverenitás. “De ha a nép­szuverenitás elvével visszaélve bármely agresszív kisebbség rávehetné a többséget még a Szentkorona-tan hatálytalanítására is, akkor nemcsak a jogfolytonosság nem lenne többé helyreállítható, de minden törvény, a legszentebbnek és legsérthetetlenebbnek nevezettek is, szánalmassá, megcsúfolhatóvá, megtagadhatóvá: nevetség tárgyává válnának.” 251 – 279.)

 

Szinte látjuk a liberális jogok harcosait, amint felhördülnek a jogállam alapelvének tagadása láttán.

 

Csakhogy nem az alkotmányos hatalomgyakorlás modern elveit utasítjuk el, hanem megállapítjuk, hogy egy elv látszólag ütközik a Szentkorona-tannal. Ezért használja Molnár a nemzet-szuverenitás elvét.

 

 

 

“Ha átérezzük a jogfolytonosságnak a jogfejlôdés nyugodtsága és zavartalansága szempontjából való felbecsülhetetlen jelentôségét és pótolhatatlan értékét, a részletekben mutatkozó kisebb-nagyobb nehézségek dacára a magyar jogásznemzetnek meg kell találni azt a formulát, amely az ôsi jogrendhez visszavezet, amely bennünket multunkkal újra összekapcsol.

 

De ha valóban meg akarjuk találni ezt a kapcsolatot, úgy elôbb mindenesetre ismernünk kell és át kell értenünk, sôt átéreznünk ôsi alkotmányunk szellemét, ki kell ezt hámoznunk azoknak az idegen elméleteknek ködgomolyából, amellyel politikusainknak a francia forradalom eszmekörébe átlendült része alkotmányjogunkat beburkolni igyekszik.

 

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a népfelség elvének s a népszu­ve­ré­ni­tás tanának nincs gyökere a magyar alkotmányjogban. Hogy a magyar állam szuverénitásának hordozója nem a nép, nem a tömeg, hanem az állami létre szervezett nép vagyis a nép a maga közhatalmi szervezetében. Egyszóval: a nemzet.

 

A szuverénitás nem a népé, hanem a nemzeté. Azé a nemzeté, amelyet a szent korona jelképez és képvisel: amely szent koronában az államélet két fôtényezôjének: a királynak és az államtagoknak közjogai olvadnak össze felbonthatatlan egységgé. Át kell éreznünk azt, hogy a szuverén jogkört a két fôtényezô közül egyik se ragadhatja magához ôsi alkotmányos jogrendünk szellemének megtagadása nélkül. És ha évszázadoknak szenvedésekben gazdag felemelô küzdelmei meg tudták akadályozni azt, hogy a szent koronában megtestesült nemzetszuverénitás ne alakuljon át a szent korona tagjainak jogát kijátszó fejedelmi szuverénitássá, akkor meg kel találnunk a módját annak is, hogy a szent korona szuverénitását ne engedjük a szent korona fejének törvényes jogát kijátszó népszuverénitássá átvedleni.

 

A múlttal való kapcsolatot csak úgy állíthatjuk vissza, a jogfolytonosság elszakított fonalát csak úgy kapcsolhatjuk össze, ha távoltartjuk magunktól a magyar államfelfogástól merôben idegen népszuverénitásnak forradalmi eszmekörben született és forradalmi mentalitásból táplálkozó elméletét, s újra felemelkedünk a szent korona tanának, vagyis a nemzet­szu­­ve­ré­ni­tás­nak arra a magyar horizontjára, amelyrôl ôseink ezer éven át az állami szer­vezet alapvetô kérdéseit áttekintették és megítélték, s amelynek alapján hazánk ezeréves fennállását annyi balszerencse között s oly sok viszály dacára biztosították.”316/a – 41-42.

 

E szavakkal jelentôs részben egyetérthetünk, bizonyos részét csak megfelelô értelmezéssel fogadhatjuk el, az alaki jogfolytonosság elméletének paradoxonaként. Való igaz, hogy a Szent Korona szuverenitása idôben, térben, erôben össze nem mérhetôen nagyobb, mi több: más mint a népszuverenitás. Tudjuk ugyanakkor, hogy mind a történelmi régmúltban, mind azóta királykoronázásról királykoronázásra, évszázadról évszázadra a nemzet volt az, amely saját szuverenitását a Szent Koronának adta, erôsítve egymást nemzet és Szent Korona. A magyar nemzet nem tudott volna létezni úgy, ahogy létezett évszázadokig, Szent Korona nélkül, de a Szent Korona is elvesztette volna valódi közjogi hatalmát nemzet és ország nélkül.

 

A Szent Korona tanában jelen lévô népfelség elve a közjogi és történelmi-politikai értékek, (mint a Tripartitum I. rész 9 címében foglalt nemesi szabadságok, a nemzeti-vallási függetlenség és az önkormányzatiság elve) tiszteletén és követésén alapuló nemzeti szuverenitást jelenti. Ezért nem azonosítható a számszerű többség bármilyen akaratának tiszteletben­tartását követelô, az értéknélküliség jegyében fogant liberális demokrácia felfogással. A tömegdöntések paradox, diszfunkcionális, a tömegre is káros következményeirôl, a tömeges tévedés önkényuralomhoz vezetô, bár számtanilag kifogástalan számos példája ismeretes. A diktatúrák létrejötte sok esetben tömegdöntések, választások folyománya volt azáltal, hogy a leendô diktátort parlamentáris úton juttatták politikai szerephez. Nem kell ehhez Hitler, Mussokini vagy Franco esetére szorítkozni, hiszen a második világháború utáni un. “népi demokratikus átalakítás”, azaz önkényuralmi hatalomátvétel kommunista szereplôi is választott politikai köztisztségeket értek el. (Rákosi Mátyás parlamentáris úton, választások útján lett országgyűlési képviselô és miniszterelnök helyettes, így kerülve a diktátori szerepbe való átcsúszás lehetôségének helyzetébe).

 

A tömegdöntések megítélését tovább árnyalja az a körülmény, hogy a demokrácia felfüggesztése bizonyos helyzetekben elônyösebb, mint fenntartása.

 

*Arnold Toynbee a neves történész mondja Ikeda kelet-ázsiai buddhista vezetôvel folytatott beszélgetésében:

 

 

 

“Egyetértek azzal, hogy a legfontosabb a tömegek moralitásának szellemi képességének emelése. Kétségtelenül ez az egyetlen biztos út a politikailag oly égetôen szükséges megjavításához. De lehet, hogy az idôtényezô korlátozó módon hat majd. A felgyorsult technikai változás ezzel arányosan fokozta a társadalmi és politikai változás sebességét. Lehet, hogy egy katasztrófa jóval elôbb rászakad a tömegekre, semhogy idjük lenne elérni azt az erkölcsi és szellemi színvonalat, amelyen a veszélyes szint fölé tudnánk emelni a politikát.”

 

“Látom a meritokrácia kormányzásának gyengéjét, mint ahogy megértem a szellemileg és erkölcsileg műveletlen választók parlamentáris demokráciájának veszélyeit is. Attól tartok, hogy az emberiség megdöbbentôen rossz politikai elôéletét még túlszárnyalhatja jövendô teljesítményének silánysága.”

 

 

 

“A közönség felismerte a politikusok kétszínűségét és alkalmatlanságát, de azt nem tudja, hogyan válasszon tiszteletreméltóbb vezetôket. A politikusokból való igen elterjedt kiábrándultság, mivel nem követte reform, veszélybe sodorja a demokráciát.”

 

“Még ha a világ jelenlegi válságos helyzetébôl az következne is, hogy csak egy idôleges világdiktatúra menthetné meg az emberiséget attól, hogy önmagát kiírtsa, ihletet meríthetünk a köztársasági rómaiak példájából, akik az idôleges diktatúrából többször is vissza tudtak térni az alkotmányos kormányzáshoz, mihelyt a diktatúrát megkívánó állapot elmúlt. Úgy kell viselkednünk, mint az utasoknak, akik alávetik magukat egy kapitány parancsnokságának, amíg úton vannak, de természetesen visszanyerik személyes cselekvési szabadságukat, mihelyt veszélyes utazásuk véget ér.” Majd így szól a nem választottakból álló elituralomról, elismerve a népi ellenôrzés nélkülözhetetlen voltát:

 

 

 

“Azt a kormányzó meritokráciát, amelyre gondolok, nem népi választással kellenefelfrissíteni. A demokráciának, akár közvetlen, akár képviseleti, az egyik legrosszabb vonása az, hogy a demokratikus politikusok kísértésbe esnek, hogy saját megválasztásukat vagy újraválasztásukat tekintsék legelsô feladatuknak, és inkább ezt tartsák szem elôtt tevékenységükben, mint amit igazi közérdeknek hisznek. Ezt a gyengeséget példázza az amerikai elnökök története Jackson korszaka óta és az athéni hadvezérek (sztratégoszok) története az athéni demokrácia Periklész utáni korszakában. Támogatnám egy választásos, képviseleti, demokratikus alkotmány fenntartását a kormányt ellenôrzô népi szerv felfrissítésére, de mint a kormányzó meritokrácia felfrissítésének módszerét, elvetem a választást. Azt látnám szívesen, ha ez a kormányzó testület részben kooptálással, részben kinevezéssel újulna meg, a kinevezetteket pedig társadalmilag és kultú­rá­li­san fontos nem-politikai és nem gazdasági intézmények jelölnék ki.”

 

Ikeda válasza: “A modern demokráciában a többség számára az a tendencia, hogy negatív módon vegyen részt pozitív helyett, az értelmiségi elit számára pedig, hogy növekvô ellenôrzést gyakoroljon. Ebben az értelemben a jelenlegi helyzet úgy látszik közel áll az Ön elképzeléséhez a meritokráicáról. De félek, hogy ha ez az Ön meritokráciája megvalósulna, akkor a szakadék a tömegek és az elit között hangsúlyozottabbá és mélyebbé válna.”

 

“A meritokrácia és a demokrácia ugyanolyan magas fokú erkölcsöt, széles szellemi látókört és helyes ítéletet kíván az emberektôl. Ha a tömegeknek nincsenek meg ezek a tulajdonságai, egyik említett rendszer sem létezhet.”436a – 186

 

A népfelség – s ezen túlmenôleg általában a tömegek döntéshozó szerepének – erôs fenntartással való megítélése, nem tagadva az “általában a demokrácia a viszonylag legjobb politikai rendszer, mert nem találtak még ki jobbat.” közhelyét, számos nyugati szerzônél jellegzetesen fellelhetô. Ilyen klasszikus mű *José Ortega y Gasset spanyol szerzô “*A tömegek lázadása” című könyve. A tömegeknek a szabadságból a diktatórikus rendszerek felé menekülésérôl, erre irányuló késztetésérôl *David Riesman készített tanulmányt “A magányos tömeg” címen. Folytathatnánk a sort.

 

Nem kell tehát *Molnár Kálmánra, vagy más konzervatív magyar szerzôkre szorítkoznunk akkor, amikor a demokráciát és a közösségi nemzeti érdek viszonyát az eszköz és cél kapcsolatában látjuk. A demokráciát eszköznek tekintjük egy magasabb, primátust élvezô érték, a közösségi érdek szolgálatában, nem tartva a közösség, a társadalom sorsát meghatározó végsô célnak vagy parancsnak. Az így értelmezett demokráciát érték- és szabálytudatos egyének részvételével látjuk elfogadhatónak és célravezetônek.

 

Azt akarjuk-e mondani mindezzel, hogy nem fogadjuk el a többségi döntések politikaformáló érvényét? Azt akarjuk mondani, hogy az összetartó értékek és szabályok ismerete, akár tudattalan döntésmeghatározó szerepe nélkül bizonytalan hosznosságú, esetleg célszerűtlen és káros döntések születhetnek.

 

A Szent Korona-tagság az értékek és szabályok önkéntes követôinek közössége, a történelmileg kialakult normák és fontossági sorrendek, a jóról és rosszról évezredek során kikristályosodott nézetek és döntések világa, maga a kultúrális-történelmi-lelki minôséget kifejezô magyar nemzet.

 

Jól tudják ezt a magyar közjog apostolai. Hiszen ôk értik legjobban: min­den hatalom forrása a nemzet. Az orsovai földbôl kiásott korona nem adott legitimitást, hitelességet a trónbitorlónak, ahhoz, hogy Szent Koronaként viselkedjék, a magyar nemzetre volt szükség. Egyetérthetünk a jogfolytonosság egyik értelmeként a Trianon utáni jogászi és politikusi vélemény azon tolmácsolásával, amely szerint: “A jogfolytonosság nem az, amit a népszuverenitás jogánál fogva a nemzet megtévesztett vagy megfélemlített többsége megállapít, mert ha az lenne, akkor minden alkotmányos forma illuzórikussá válna. Akkor nem is lehetne beszélni formai alkotmányokról és annak törvényes szerveirôl. Ahogy a népszuverenitás elvével *Károlyi Mihályék visszaéltek, úgy mások is visszaélhetnek, kik valameny-nyire forgatni tudják a manipuláció fegyverét. Megtévesztéssel, ügyes manipulációval egy ügyes kisebbség megfelelô körülmények között rá tudja kényszeríteni akaratát a többségre. Többségnek nevezve önmagát megsemmisítheti a jogfolytonosság elvét is, és hatálytalaníthatná a Szentkorona-tant, ha az hatálytalanítható volna. A jogfolytonosság helyreállításának ezért legfôbb garanciája a Szentkorona-tan hatálytalaníthatatlansága.”251 – 279.

 

 

 

Felfogásunk szerint – egyetértve az aggodalmakkal – nem kell a népszuverenitás elvét elutasítanunk, hanem történelmi alkotmányunkkal kell összhangba hoznunk olymódon, hogy a népszuverenitás sem lehet eszköz bizonyos nemzeti alapértékek és intézmények megsemmisítésére.

 

A Szent Korona tana azért nem sérthetô a népszuverenitás és intézményei, országgyűlés, helyi önkormányzatok vagy népszavazás által, mert sérthetetlen történelmi-jogi-erkölcsi alapérték, mint alkotmányos jogálla-mokban a jogegyenlôség elve, vagy a nép önrendelkezési joga, vagy a vallásszabadság.

 

Melyek tehát a történelmi alkotmány szerint értelmezett magyar nemzeti szuverenitás elônyei a népszuverenitáshoz képest?

 

Elônye, hogy nem rombolja le a hagyományos értékeket, társadalom és államszervezési tapasztalatokat, a történelmi államalkotó és szervezô tényezôk, osztályok ismereteit, közjogi vívmányait összhangba hozza a XIX–XX. századi politikai-közjogi vívmányokkal, a polgári tulajdonnal és a szabadságjogokkal. Elônye, hogy az általa hordozott közösségi szabadságeszményt, amely más társadalmi osztályok irányában kiváltságok (mint nemesi elôjogok) formájában jelenhet meg, megfelelô történelmi helyzetben képes általánossá tenni az egész társadalomra való jogkiterjesztés formájában. Elônye, hogy lehetôvé teszi a népszuverenitás bizonyos történelmi helyzetekben – mint a XIX. századi polgári átalakulás – veszélyes, mert értékromboló elméletének és gyakorlatának meghaladását. Ennek igénye, a tömeg legitimáló hatásának és minden jó tôle való származtatásának kételyekkel való szemlélete korunkban megjelenik olyan világhírű történetfilozófusnál, mint az angol *Toynbee, vagy olyan közismert és tisztelt írónál, mint az orosz Szolzsenyicin. Hasonló eredményre vezetnek már a század elején a politikatudomány klasszikusának tekintett *Max Weber fejtegetései egy szűk politikai vezetôréteg uralkodásáról, a “kis szám” törvényérôl.

 

Gondoljunk a XVIII–XIX. század francia alkotmányainak sorára és Franciaország vérzivataros forradalmaira, vagy akár a XX. század utolsó évtizedének “rendszerváltó”, de inkább csak változtató országgyűlési választásaira hazánkban. Ezekbôl láthatjuk, hogy mire képes a tudatlan, primitív testi szükségletei, vélt jóléti érdekei szerint cselekvô, értéknélküliségben szenvedô, vallástalan, istentelen, értelmiség és politikus (politika) ellenes tömeg. E tömeget kell állammá szervezett magyar nemzetté emelni a Szent Korona-eszme jegyében, mintegy példát adva a népszuverenitás régi, nemes, számos hibától mentes változatára, amely éppen eredetiségére és történetileg szerves mivoltára tekintettel joggal és okkal külön­böz­te­ten­dô meg a francia forradalom tanításától, a forradalmi rombolás eszményétôl a konzervatív demokrácia eszméjeként.

 

A Szent Korona tanának burkolt normatív tartalma, magatartási szabály jellege éppen úgy van, mint jogértelmezô szerepe, egyúttal alkotmányos alapértékek hordozója történelmi köntösben, érvényesen.

 

Ha fellapozunk egy “Politológia” tankönyvet, annak politikai értékekrôl szóló fejezetében találunk a Szent Korona tanában benne rejlô értékeket, mint a szabadság, egyenlôség, igazságosság, demokrácia.

 

Ugyanígy tehetünk egy “Alkotmánytan” tankönyvvel, amelynek szuverenitás, nemzeti és etnikai kisebbségek jogai, az államterület, a képviseleti demokrácia, az állampolgárság, a szabadságjogok, a hatalommegosztás, mint érték és államszervezési elv, az országgyűlés, a köztársasági elnök, a helyi önkormányzatok és történelmi típusai című fejezetei összefüggésbe hozhatók a Szent Korona tanával, mint amiben ezek történelmi elôzményei, régibb formái benne vannak ugyanúgy, mint jelenleg érvényes elméleteik és szavazási elveik, intézményeik. Ez akkor is így van, ha a magyar Szent Korona helyébe a “magyar állam” vagy “a magyar állami fôhatalom” fogalmait helyezzük el, hát még, ha azt a viszonylatrendszert is beleértjük, ami a Szentkoronatan tükrében az országgyűlés és államfô, állampolgárok és országgyűlés, állampolgári jogok és országgyűlés, területi integritás és honvédelem, állam és egyház kapcsolatában feltárható és kimunkálható.

 

A Szent Korona, mint közjogi-történeti-erkölcsi érték és többkiterjedésű jelenség nem szorítható normaszövegbe, nem jogtétel, így nem helyezhetô hatályon kívül. Értelmezése, értékelése a tudomány és az alkotmányjogi bíráskodás feladata.

 

Mennyire határozza meg a Szentkorona-tan az államformát?

 

Figyelmesen szemlélve az 1920-as évek eseményeit, láthatjuk, hogy milyen óvatosan szövegezték meg az 1920. évi I. törvénycikket, amikor azt írták: “A nemzetgyűlés, mint a nemzeti szuverenitás kizárólagos törvényes képviselete, megállapítja, hogy a királyi hatalom gyakorlása 1918. évi november 13-án megszűnt.” Nem nyilatkoztatták ki törvényileg a királyság államformáját, de három héttel késôbb, 1920. március 18-án a 2394/1920. ME. számú miniszterelnöki rendelet megállapítja: “Magyarország ezeréves államformáját nem változtatta meg” t.i. az 1920. évi I. törvénycikk.

 

Ezen idôszak parlamenti vitáiban fel sem vetôdik a királyság államformájának kétségbe vonása vagy megtámadása. Mégis kiolvasható egyes felszólalásokból a királyági államformától független Szent Korona felfogás.

 

*Rupert Rezsô felszólalásában, a *Habsburg-ház trónfosztását kimondó és a királyság államformáját is rögzítô 1921. évi XLVII. törvénycikk vitájában felveti: a magyar állam neve “a szent koronának állama vagy közönségesen Magyarország” lehetne. Mérvadónak azt tekinti, hogy kizárólag a Szent Korona lehet a fôhatalom alanya. “A királysági államforma… nem zárja ki, hogy a nemzet alkotmányos küzdelmet – a szabadságának és függetlenségének kedvezô és ezért örökös szent korona-államformának épségben hagyása mellett – a kormányforma megváltozatása érdekében ne folytasson.”333 – 13. kötet, 123-124.

 

Hasonlóan nyilatkoznak mások is.

 

Nem férhet kétség hozzá, hogy a magyar nemzet történetének egy szakaszán, Szent István királyunk idején vette fel a királyság államformáját, s a Szent Korona tanával jellemezhetô közjog az Árpád-ház kihalása után, az Anjou királyok idején vált általánossan elismertté, amint alkotmánytörténetében *Timon Ákos is írja *Hajnik Imrével egyezôen. A Szent Korona a magyar királysághoz kötôdik eddigi története során. A Szent Koronának megfelelô kormányforma tehát: a királyság.

 

Aki azonban tüzetesebben tanulmányozta a Szent Korona és tana történetét, az láthatja, hogy koronánk mentes mindenféle függôségtôl és alárendeltségtôl, beleértve királyt vagy királyságot is. Fogalma az államfô és az országgyűlés kapcsolatáról szól többek között, az államfôvel a tisztség betöltésekor kötött szerzôdést a koronázás, hitlevél és eskü formalitásai által jelenítve meg. Ez a szerzôdés azonban megköthetô nemcsak királlyal, hanem mással is, nem koronázás útján, hanem más szerzôdéses formában.

 

A királyság legutóbbi magyarországi korszakáról, s így magáról az államformáról így ír *Nemeskürty:

 

 

 

“1920–1944 között nem csupán elhanyagolható frázis volt királyságunk intézménye, hanem egy sajátosan magyar jogfelfogás érvényesítése az elképzelhetô legellenségesebb európai közegben.”

 

“Az alkotmányos monarchia magyar értelmezésével természetesen együtt jár a vallás és az erkölcs alkotmányos intézménykénti felfogása. Ez az a pont, ami a szélsôségesen szabadelvű és szocialista elkötelezettségű állampolgárokat leginkább zavarja. Függetlenül attól, hogy errôl kinek mi a véleménye, leszögezendô, hogy vallás és erkölcs nélkül királyság intézménye elvileg el sem képzelhetô.

 

A Magyar Királyság vallotta, amit *Berzsenyi Dániel fogalmazott meg tartós érvénnyel: az erkölcs a társadalom alapja, sôt létfeltétele. Az állam irányítói igen nagyot léptek elôre az értelmezés tekintetében. Míg ugyanis az 1918 elôtti királyság egyértelműen és fenntartások nélkül a római katolikus vallást tekintette mintegy államvallásnak és a katolikus fôpapságra támaszkodott, addig 1920 után más keresztény felekezetek is a korábbinál sokkal jelentôsebb szerephez és megbecsüléshez jutottak és nem csak azért, bár ez is jelképes gesztusnak tekinthetô, mert a kormányzó és például Bethlen miniszterelnök a kálvinista felekezethez tartozott. Mi több: 1938 elôtt az izraelita vallást az államirányítás megbecsülte, a felsôháznak például két zsidó fôpap is tagja volt.”323

 

 

 

Ugyanakkor figyelemreméltóak a Szent Koronában egy sajátos köztársaság szerkezetét felismerô Sándor András sorai:

 

 

 

“Ad Sacram Coronam

 

A Szentkorona-konstrukció egyedülálló Európában. Ez szakrális (tehát fiktív, transzcendens és szimbolikus hatalommal felruházott) materializált szimboluma s közmegegyezéssel, valamint a hagyomány kötelezô erejével, hordozója a nemzet (a “társadalom”, a “démosz”) hatalmának. Nem a mindenkori uralkodó hatalmi jelvénye, hanem a hatalom forrása, a nemzet (a politikailag teljes jogú természetes személyek) “megbízólevele” a mindenkori uralkodó számára. Mivel a nemzet “a Szent Korona teste”, a Szent Korona hatalmi státusának közvetítésével, a mindenkori uralkodóra a társadalom – a priori bizalommal – egy életre, de a funkció gyakorlása során bebizonyult alkalmatlanság esetén visszavonásig átruházza a politikai döntési jogokat. A parlamentáris alkotmány ezt tetszés szerint módosíthatja egészen addig, hogy a döntési jogok átruházása csak a kormányfô kinevezésére, a parlament feloszlatására és új választás elrendelésére vonatkozó döntési jogokat foglalja magába, a további döntési jogok a parlament és a kormány között oszlanak meg.

 

Ez azonban nem érinti a Szent Korona fôhatalmát, mely a nemzet fôhatalma.

 

Eszerint a Szent Korona a történelmileg stabil demokrácia alkotmányos biztosítéka. Éppen ezért a Szent Korona – Magyarországon – nincs összekötve a születéssel öröklôdô monarchia intézményével és a klasszikus monarchikus államformával: ez csak addig állt fenn, amíg az Árpád-háznak nem szakadt magva. Azóta a nemzet visszakapta államformára vonatkozó cselekvési szabadságát, de mindig sub specie Sacrae Coronae. Ennél fogva a Szent Korona egy sajátos köztársaság struktúráját testesíti meg. A Pragmatica Sanctio-t egy jórészt Habsburg-földbirtok-politika révén kedvezményezett nem magyar eredetű arisztokráciával fogadtatták el és a körülmények (egy keleti-balkáni nyomással szemben nyugati védôernyô alá integrálódás) kényszere alatt.

 

Ennek a “sajátos köztársaságnak” azonban lényege az állandóság és a rugalmas változékonyság egységes szerkezete. A Szent Korona stabilitás-fenntartó szerepével *Kossuth “kormányzó elnök”- tisztsége, mely élethossziglan, illetve alkotmányosan körülírt bizalmatlanság nyilvánításával visszavonásig érvényes, jobban összefér, mint az akár hét évenként rendezett elnökválasztás.

 

Ez a nemzeti történelmi folytonosság ôrzôinek meggyôzôdése. A civilizációt fenyegetô nemzetközi elfajult-liberalizmus Magyarországon hatalomba beerôszakolt képviselôi az ország egész 1100 éves történelmével szemben tagadó álláspontot foglalnak el. Ennek a civilizáció-romboló globalitás-képviseletnek a magyar parlamentben való jelenléte emberi-jogi nonsens, és így az ország jelenlegi helyzetét exlex állapottá teszi. A jelenlegi parlament jogosulatlan alkotmányozásra.”373

 

 

 

Tartalmilag az sem kizárható, hogy az államfôi hatalmat egy testület gyakorolja felelôsséggel. Itt jegyezzük meg, hogy a magyar királyok ténylegesen nem voltak felelôsségre vonhatók, ilyen törvény nem született. Ez a felelôtlen állapot – ha látunk is példát a felelôsségre vonás elmaradására, a gyakorlati felelôtlenségre hazánkban ott is, ahol erre mód lenne – szigorúan szabályozott helyzetté változtatandó.

 

A jogfolytonosság helyreállt az 1926-os, immár nem nemzetgyűlés, hanem országgyűlés megalakulásával. A Szent Korona tana és a rajta nyugvó történelmi alkotmány újra működött. A Szentkorona-eszme gyôztesen, mert megerôsödve, közmeggyôzôdéssé, a nemzeti tudat még fontosabb elemévé válva került ki a húszas évek közjogi harcaiból.

 

A kilencvenes évek közjog-történetírása, alig néhány évvel az eszmetörténetre is ránehezedô, nemzetietlen, a magyar szellemi életben maradandó nyomokat hagyott marxista-leninista önkényuralom elmúlta után így értékeli egyetemi tankönyvében a “Szentkorona-eszme reneszánsza”-ként említett jelenség nemzetpolitikai eredményeit:

 

“A területi revízióra irányuló törekvések jobb, s hatásosabb elméleti megalapozását várni sem lehetett egyéb más teóriától. A történelmi országterületre való igény összekapcsolódott a szent koronával, a szent korona területi kisugárzó erejének misztikus hatásában való hittel. A magyar államiság e szimbólumában megszemélyesített fôhatalom a nemzeti királyság eljövetelét, s a területi integritás helyreállítását prognosztizálta a hatalom számára, amelyet egyébiránt, mint azt *Bleyer Jakab formulázta, “nem magyar ajkú testvéreink, akik most az idegen elnyomás keserveit nyögik sóvárogják”.

 

A nemzet fôhatalmának perszonifikációjához való ragaszkodás, a szent korona “szent ostya” jellegének hangsúlyozása a területi revízió tudományos-publicisztikai elôkészítésén túl hathatós védelmet nyújtott az alkotmányfejlôdés totalitárius mintáinak olykor erôteljesen csábító, vagy éppen ajánlott hazai alkalmazásával szemben is. A rendszer e vonzó, bár kétségtelenül a múltba visszatekintô legitimációs rekvizítuma hasznos szolgálatai­kat tett, s vitális nemzeti érdeket védett, midôn Gömbösék “öncélú magyar államának” új ezredéve helyett a korábbi ezredévhez való ragaszkodást jelölte meg követendô magatartásként. S mindez az ôsi alkotmány, a jogfolytonosság, a hagyományos – s a parlamentarizmus adott rendszerével is számoló – szentkorona-tan fenntartását jelentette. Az idegen jelszavak elutasítása, az ôsi alkotmányhoz ragaszkodás posztulátuma mondatta Egyed Istvánnal, a kor kiemelkedô konzervatív közjogászával: “Bennünket egész nemzeti múltunk az abszolutizmus elleni küzdelemre kötelez.”

 

Végezetül a szentkorona-tan alkalmazási körérôl szólván, említést kell tennünk e teória belpolitikai használatra szánt üzenetérôl is. Az osztályok, rétegek és csoportok békés együtt- és egymás mellett élésének társadalmi gyakorlatára törekvô rendszer a hétköznapok sokszor riasztó, s gyakorta kirívó ellenpéldái mellett is szükségesnek tartotta, hogy a szentkorona-tanban a magyarság demokratikus tradícióinak jellegére mutasson rá. A szent korona uralta és megjelenítette országban olyan idilli képet láttatott, amely­ben “a kis alkalmazott egyenlôvé válik a bankárral, az állam nem ismer osz­tály­okat, a szentkorona-tagságban egyetlen testté olvad a nemzet, minden polgár egyenlô tag, feladatuk a szerves együttműködés.”290 – 451.

 

 

 

Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy a magyar állampolgárok egy részének jogfosztását jelentô ún. zsidó-törvények – noha nemzetközi nyomásra ill. hatásra születtek az akkori “európai” mércéhez képest a legenyhébb változatot képviselve – ellentétesek voltak a Szent Korona tanával, hiszen a Szent Korona tagjait, magyar állampolgárokat juttattak másodrendű sorba anélkül, hogy egyedi eljárásban bizonyították volna egyéni bűnösségüket, ami persze nyilván lehetetlen lett volna. Az viszont megfelelt a történeti alkotmány szellemének és a Szentkorona-eszme szellemiségének, hogy a magyar állam szervei és tisztségviselôi és egyszerű magyar állampolgárok, tehát a Szent Korona tagjai igyekeztek a formális jogfosztás hatásait ellensúlyozni, ami a német birodalmi megszállásig többé-kevésbé sikerült, sôt még a katonai megszállás után, 1944 nyarán is megakadályozta Horthy Miklós kormányzó a budapesti zsidóság elhurcolását.

 

Ez a német birodalmi, majd a szovjet katonai megszállás korszaka.

 

Ez már a magyar állam szuverenitásának elvesztése, amikor a Szent Korona és eszméje a száműzetés és hallgatás állapotába kerül.

 

 

 

 

 

 

 

V. *

 

A Szent Korona eszméje a Millecentenárium idejében*

 

 

 

 

 

“Elôször a Dicsôség hullott le,

 

Aztán a Hatalom,

 

Aztán a Korona,

 

A kettôs-kereszt, s a hármas-halom;

 

Aztán a Szabadság,

 

Azután a Hit,

 

Aztán a Remény, –

 

Nyomán a lefutott csillagzatoknak

 

Maradt a Csend.

 

S a sötétség az égbolt peremén.”

 

 

 

(*Reményik Sándor: “Hulló csillagok”

c. verse, 1919. március 31.)

 

 

 

Az ezerszáz esztendôs évfordulón visszatekintve történelmünkre, látjuk: volt benne szenvedés, tragédia és fájdalom, de benne volt a dicsôség, hatalom, Szent Korona, kettôs-kereszt, hármas-halom, szabadságküzdelmek, hit és remény.

 

Ha csak a millennium idejének országát vetjük egybe napjaink sivár, országtestben és lélekben egyaránt csonka hazájával, akkor is szakadéknyi a távolság. Mert száz esztendeje egy nagy, virágzó, történelmi ország ünnepelt, nem árnyoldalak nélkül, de mégis töretlenül. És mit látunk most? Csonka szellemet és erkölcsöt, csonka országot, ahol az anyaméh a magzatok temetôje, ahol városnyi népességgel kevesebb a nép évrôl évre, ahol tombol a testi-lelki nyomorúság, ahol a nép választott vezetôi lemondtak nemcsak elszakított területekrôl és elszakított nemzetrészekrôl, hanem magáról a néprôl is, történelmérôl, múltjáról és jövôjérôl, ahol a gyilkosok a megbocsátás erényére oktatják ki az áldozatokat, az áldozatok pedig a gyilkosok hatalmára szavaznak.

 

Okkal mondhatjuk, hogy a romlásnak századában élünk. Mégis: vannak lehetôségeink. Az önkényuralommal való szakítást sikerre kell vinnünk. Ebben méltó szerephez kell juttatnunk a történelmi közjogi hagyományt, különösen pedig a Szent Korona eszmét, amely jelen van, hatálytalaníthatatlanul és elpusztíthatatlanul. Meg kell szólítanunk.

 

 

 

 

 

A Szent Korona tagsága a XX. század végén*

 

 

 

Egy kitűnô, ausztráliai magyarság kiadásában megjelent nemzetpolitikai kiadványban olvassuk *Csapó Endrétôl a következô sorokat:

 

“Gyakorlati eredményként azt akarjuk elérni, hogy hozzon a magyar országgyűlés olyan törvényeket, amik törvényes és jogi keretet adnak az egész magyar nemzetnek az államhatároktól függetlenül. Ilyen határozatot hozni a magyar népnek szuverén jogában áll. Hozzanak olyan törvényt, ami szerint: a magyar alkotmány a magyar nemzet tagjának tekint minden magyart, függetlenül attól, hogy mely államnak állampolgára.

 

Emeltessék a nemzet fogalma alkotmányjogi képletté, mert érzéseiben is, vágyaiban is és reméljük, felemelkedésében is: egy a nemzet!”

 

“Nem összeegyeztethetetlen sem a demokratikus felfogással, sem a köztársasági alkotmánnyal, mert a Szentkorona-tan állandósult (statikus) nemzeti hagyomány és államjogi filozófia, a demokrácia viszont csupán a jelen idôk korszelleme, a köztársaság pedig a jelen idôk államigazgatási kerete, de nem megtestesítôje a magyar népnek. A magyar nép, mint a Szent Korona tagjainak összessége, csak ennek az egész nemzetet összefogó filozófiának az értelmében lehet közjogilag is teljes egységet alkotó képlet, szemben a jelenlegi közjogi állapotokkal és a köztársasági államhatárokkal, amik kirekesztenek – és amelyek elfogadják, hogy kényszerű idegenségben és jogfosztottságban tartanak – minden harmadik magyart.”

 

“A feladat adva van: a nemzet egy harmada ma nem élheti életét a nemzet részeként, csak azért, mert idegen állam polgárává tették. Ennek a kornak az a bűne, hogy állampolgári kategóriákra szaggat kultúrköri kategóriákat. Az államhatárok alapján a gyakorlatban bűncselekménnyé válik részükre a nyelvi-, a történelmi-, az érzelmi-, a vallási- és a kulturális örökség megvallása és gyakorlása. A védekezés módját ezzel szemben a nemzet fogalmának közjogi és alkotmányos tényezôvé való avatásában látjuk. Ehhez nem kellenek nemzetközi jogi szabályok, ez a magyar nemzet “belügye”, amit ha az egész magyar nemzet magáévá tesz, olyan erôforrást állít a megmaradás talapzatául, amit semmiféle nemzetközi szerzôdés, trianoni vagy párizsi “békeszerzôdés” le nem dönthet!”

 

Mindezt átérezve elôrebocsátjuk, hogy minden magyar érdekeinek védelmét (nyilván a lehetôségek legvégsô határáig) nem közvetlenül a közjogi nemzetfogalom által, hanem más alkalmas és célszerű módon lehet és kell szolgálnunk, a közjogi és a kulturális-nyelvi nemzet kettôsségének elismerésével és ügyünk szolgálatába állításával.

 

 

 

Milyen elvek mentén határozható meg a nemzet fogalma? Meghatározható-e egyáltalán? Milyen alkotmányos lehetôségei vannak a magyar államnak az egész magyar kultúrnemzet tekintetében? Várhatunk-e mindent az államtól, azaz mi a szerepe a társadalomnak?

 

Ezek a nemzetstratégia körébe tartozó kérdések. Sokat írtak, beszéltek róluk századunkban, elég, ha a politikusok sorából Teleki Pálra, mint sok közül az egyik legnagyobbra gondolunk, vagy a Magyar Szemle folyóirat emlékezetes 1937-es “Mi a magyar” című kötetérôl, vagy az 1943-as szárszói írótalálkozóról és annak ötven év múlva összehívott 1993-as eszmei utódáról teszünk említést.

 

A közelmúltban is több tanácskozás zajlott nemzetstratégiai kérdésekrôl, mint például a “Magyar Paradigmák” című konferenciák, melyeknek anyagát “Magyar Jövôkép. Egy minôségi magyar paradigma” címmel 1996-ban adták ki. Ilyen tanácskozás volt a Magyarok Világszövetségének IV. világkongresszusa, amely több értékes és gyakorlatban használható gondolatot mutatott fel. Nézzünk ez utóbbiból néhány, tárgyunkkal összefüggô szemelvényt.

 

Így foglalja össze *Borbély Imre a “Magyar Paradigmák” konferenciák végkövetkeztetéseit az MVSz IV. Világkongresszusa “Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén” című kiadványában:

 

 

 

“1. A cél a következôképpen hangzana: tudásközpontú nemzetfejlesztés és a magyar integráció alkotmányos feltételeinek megteremtése.

 

Az erre vonatkozó szövegjavaslatom:

 

A tudásnövelés és az alkotókészség fejlesztése a civilizációs fejlôdés alapja; az emberi tudás és alkotás a legnemesebb humánus értékek létrehozója, hordozója és katalizátora. A jövô társadalmai hatékony működésének és javuló életminôségének alapja a tudásszint emelése. Az egyén szempontjából a legjobb szociális segély a rugalmas kompetenciaváltás és -növelés lehetôségének szavatolása. A fentieket is figyelembe véve a magyar állam minden rendelkezésére álló eszközzel bátorítja és támogatja az egész magyar nemzet tudásszintjének folyamatos emelését, valamint kiváló tehetségeinek legmagasabb szintű képzését.

 

2. A következô cél a magyar integráció.

 

Szövegjavaslat:

 

A Magyar Köztársaság a magyar állampolgárok hazája, valamint az országon kívül élô magyarok anyaországa.

 

Indoklás: Az anyaország fogalom szerencsésebb a védôhatalomnál, és egyben tágabb is. Az anyaország nemcsak véd, hanem támogat, gyarapít, gazdagít, integrál.

 

3. A Magyar Köztársaság elnöke az összmagyarság egységének megjelenítôje. Feladata a nemzet egészének érdekképviselete.

 

Indoklás: Az elnöknek politikai nézeteitôl, vallásától, egyéb kötôdéseitôl függetlenül alkotmányos kötelessége az egész nemzet érdekképviselete. Ez érvényes mind az országon belül, mind pedig a külképviseletben. Az elnöknek a retorika, valamint a szimbólumteremtés eszközeivel a nemzeti integrációt, kohéziót és szintézist kell erôsítenie. Kötelessége az egyes magyar nemzetrészeket “széttartó pályára állító” törvények elutasítása. Mivel ez a feladatkör tágabb a mostaninál, a Köztársasági Elnöki Hivatal és az elnök jogkörének bôvítése elkerülhetetlen. E funkcióból következôen a jelenlegi alkotmányos hatalommegosztás újragondolásával közvetlen elnöki fennhatóság alá kellene vonni a HTMH-t, (jelenleg a miniszterelnökség szervezetében elhelyezkedô Határon túli Magyarok Hivatala), a felállítandó magyarságkutató, stratégiai, nemzetpropaganda intézetet, valamint a Kárpát-medencei népek történelmét kutató intézetet. A Köztársasági Elnöki Hivatal működtetése alkotmányosan leszögezett költségvetési keretbôl történne, amely a GDP egy bizonyos minimális százaléka lehetne, és amelyet a mindenkori kormány a szükségnek megfelelôen bôvíthetne. A dolgok logikájából fakadóan az elnökválasztásban részt kell vennie az egész magyar nemzetnek. Célszerűnek tűnik az elnöki mandátumot hat évre kiterjeszteni egyszeri újraválaszthatósággal egybekötve.

 

4. A határon túl élô, önállóan szervezôdô magyar nemzetrészek általános, titkos és közvetlen választással létrehozott testületei küldötteket delegálhatnak a magyarországi felsôházba, akik felszólalási és szavazati joggal bírnak az általuk képviselt nemzetrészek sorsát érintô kérdésekben.

 

Indoklás: Arra az esetre, ha a kétházas parlament nem kapja meg a szükséges szavazatokat, alternatívaként egy olyan parlamenti bizottság alkotmányos létrehozása tűnik megfelelônek, amelyben a határon túli magyar szervezetek is képviseletet kaphatnak. A magyar állam felelôsséget vállal a határon túl élô magyar közösségekért, és a rendelkezésére álló eszközökkel támogatja önálló gyarapodásukat szülôföldjükön. Ennek megfelelôen a magyar állam a magyarországi vagy nyugati magyar tôkének az elszakított nemzetrészek gazdaságát, kultúráját erôsítô vállalkozásait adó- és vámkedvezmények formájában támogathatná.

 

5. A magyar állampolgárságra jogosult minden magyar. Magyarnak tekintendô mindenki, aki e minôségét vállalva magyar eredetű és kultúrájú.

 

Indoklás: Ezzel elkerülhetô lenne a második és harmadik világbeli tömegek esetleges visszaélésszerű, pusztán formai magyarrá válása.

 

6. Befogadó országként Magyarország az önazonosságában különösen veszélyeztetett szórvány magyarságot kiemelten kezeli.

 

Indoklás: Az egyesült Európán belül, fôleg francia és német nyomásra a menekülôk és bevándorlók elosztásában mindinkább körvonalazódik egyfajta kvótarendszer, mely értelmében a bevándorlási nyomás megoszlana az egyes tagországokon belül. Ez ellen például Portugália úgy védekezik, hogy alkotmányosan leszögezte, befogadó országként Brazíliát elônyben részesíti. Tekintettel küszöbön álló európai integrációnkra, ily módon elkerülhetô lenne az olyan helyzet, hogy tamil bevándorlókat legyen kénytelen Magyarország befogadni és letelepíteni, miközben nem áll módjában ugyanezt megtenni a szórvány magyarsággal. Míg a határon túl élô tömbmagyarság esetében a szülôföldön való megerôsödés célszerű, addig a szórvány magyarság tekintetében nem szabad szem elôl téveszteni az utolsó generációs magyarok nagy arányát, akik bár magyarnak születtek és magyarként nevelkedtek, gyermekeiket nem magyar iskolába adják, és otthon kevert vagy nem magyar nyelven beszélnek. Ezekben az esetekben az anyaországi befogadás reális önazonosság-mentô intézkedésnek bizonyulhat, mely egyébként a fogyatkozó népességű ország szűk értelemben vett érdeke is.

 

(Ezek azok az alkotmány-kiegészítô javaslatok, amelyek konferenciánk szűkített végkövetkeztetéseként megszülettek. Fontosnak tartjuk, hogy az indítvány belekerüljön a kongresszus zárónyilatkozatába, és ekként súlyt kapva a magyar alkotmányozó gyűlés elé kerüljön.)”335 – 83-85.

 

 

 

Ugyanitt olvashatjuk *Hódi Sándor “Tézisek egy új nemzeteszmény megteremtéséhez” című művét. Talán a legfontosabb része ez:

 

 

 

“Nemzeti romantikával, hagyományápolással, az áldozatvállalás mítoszával nem lehet a magyarságtudatot a határon túli magyarság körében fenntartani. A megmaradásért kemény harcot kell folytatni, és ez így lesz mindaddig, amíg a nemzet mint közös vállalkozás az életvitel szempontjából elônyös “kedvezô befektetéssé” nem válik.

 

*Csoóri Sándor ide vonatkozó gondolatait idézve azonban »gyakran kell rádöbbennünk arra, hogy mi, értelmiségiek, »küldetésünktôl megittasulva«, felülrôl akarjuk megváltoztatni az országot, s ehhez a megváltoztatáshoz készülünk átalakítani a rendszert.« Pedig, mint mondja, »épp nekünk kellene – s kellett volna – leginkább tudnunk, hogy eddig még egyetlen rendszer se váltott meg eredménnyel sehol egy népet, mert csakis a magát újjászülô nép képes új rendszert teremteni. Másképp fogalmazva ugyanezt: a történelemben csak abból formálódhat nagy távlatú ügy, amelyben az egész nép, az egész nemzet részt vehet.«

 

Várható-e ez a nemzeti összefogás a magyarság részérôl? A nemzeti kérdés felerôsödése, elôtérbe kerülése progresszív gazdasági-politikai folyamatokat eredményezhet, amennyiben az elnyomott emberek tömegei nemzeti közösségekbe szervezôdve – pontosabban nemzeti közösségüket megszervezve – igyekszenek szembeszállni más népek elnyomó hege­mo­nista törekvéseivel. A magyarság esetében, amely – határon innen és túl – hosszú évtizedek óta mérhetetlen kizsákmányolásnak van kitéve, régen megérett a helyzet a nemzet újjászervezôdésére.

 

 

 

III. A nemzeti összetatozásának intézményes feltételei és lehetôségei

 

 

 

A határon túli magyarok jogi helyzete intézményi megoldást tesz szükségessé. Ez a megoldás a határon túli magyarság részérôl az autonómiák megvalósítását és a Kisebbségi vagy Nemzeti Tanácsok létrehozását jelenti, a Magyar Köztársaság részérôl pedig a különbözô országokban élô magyarok személyi és jogi autonómiájának a védelmét.

 

 

 

1. Az autonómiák megvalósítása

 

A határon túli magyar kisebbség, függetlenül létszámától, napjainkra mindenütt eljutott a politikai helyzetfelismerésnek arra a szintjére, hogy autonómiák, kollektív jogok nélkül nincs esély a megmaradásukra.

 

Az autonómia igénye, a kollektív jogbiztonság követelése indokolt és szükségszerű védekezés a magyar nemzetrészek részérôl az utódállamok nemzetállam-koncepciójára, amely egyébként védtelenné, kiszolgáltatottá teszi ôket a magyarüldözéssel, jogfosztással, a társadalmi, gazdasági és politikai esélyegyenlôséggel szemben.

 

Az autonómiatörekvések a magyar nemzetrészek önvédelmét jelentik. A védekezés emberi jog, aminek a nemzeti kisebbségek esetében alkotmányos alapot kell adni. Mivel az erre irányuló jogalkotás és alkotmányozás ez idô tájt a többségi népek dühödt nacionalizmusába ütközik, az autonómiák létrehozása erôsebb és határozottabb kiállást követel mind a határon túli nemzetrészek, mind pedig a magyar állam részérôl.

 

Mivel a magyar nemzetrészek a pártosodással, függô helyzetüknél fogva akár a hatalom részérôl, akár külsô támogatással egymással szembeállíthatók és kijátszhatóak, az autonómiák létrehozása terén egyik legsürgôsebb feladat a magyarság Kisebbségi vagy Nemzeti Tanácsának a létrehozása belsô választásokkal.

 

Nem várhat a magyarság arra, hogy helyette majd mások rendezik a kisebbségi kérdést. Mivel az autonómiák létrehozása, a kollektív jogbiztonság megteremtése a nemzet további szétporladásának a megakadályozását jelenti, a magyar állam számára ez a feladat kell, hogy legyen a legfôbb politikai államcél.

 

 

 

2. A magyar állam szerepe

 

Mivel a jelenlegi államhatárok létrejöttekor olyan helyzet alakult ki, amelyben a magyar nemzet jelentôs része új, idegen államokba került, az autonómia igénye és a kollektív jogbiztonság követelése a határon túli magyar kisebbségek részérôl az önvédelem mellett a nemzetben való gondolkodást jelenti.

 

A magyar állam és a magyar alkotmányozás, noha a nemzet egyes részei külsô kényszerítô körülmények folytán maradtak kívül az államhatárokon, a nemzet mint szuverén kultúrközösség helyett kizárólag az állampolgári jogviszonyra épül. Minthogy minden magyar tagja a magyar nemzetnek, a magyar állam a nemzetbenvaló gondolkodást illetôen sajnálatos módon lépéshátrányban van a határon túli kisebbségekkel (azok autonómiatörekvéseivel) szemben.

 

Annak ellenére, hogy minden harmadik magyar a határokon kívül él, sem a jogvédelem, sem a képviseleti lehetôség nincs biztosítva számukra. A határon túli magyarság nincs jelen sem a politikai, sem a köztestületi, sem a civil társadalmi szférában, s amíg ez így van, addig a nemzetrôl mint szuverén kultúrközösségrôl ténylegesen nem beszélhetünk. (Kiemelés tôlem Z. Zs.)

 

Ezen a téren az új alkotmánytervezet sem jelent elôrelépést. Az új alkotmánytervezet I/3. bekezdése, amelynek az utolsó mondata foglalkozik a nemzet egyharmadát kitevô területileg elszakított és kitaszított milliókkal, így hangzik: »A külpolitikai államcélok mellett kiemelt fontosságú kérdés a határon túli magyarságért való felelôsség kinyilvánítása.« Ennyi, és semmi több. Dicséretes a határon túli magyarságért való felelôsség kinyilvánítása, ez azonban önmagában véve nem sokat ér. A Magyar Köztársaság alkotmánya a felelôsségérzet kinyilvánítása mellett konkrét formában rögzítse a különbözô országokban élô magyarok személyi és jogi autonómiájának védelmét. Ezeknek az új alkotmányos rendelkezéseknek az alapján a mindenkori magyar kormánynak kötelessége kell, hogy legyen minden lehetséges eszközzel védeni és oltalmazni a magyar nemzet tagjainak az érdekeit. Ezen túlmenôen az új alkotmánynak, amely arra lenne hivatott, hogy helyreállítsa az ezeréves magyar alkotmányosságot, olyan értékeket kell tartalmaznia, amelyek nemcsak a magyar állam függetlenségét jelképezik, hanem a magyar történelem folytonosságát és a világ magyarságának összetartozását. Ennek az összetartozásnak, vagyis a világ magyarsága anyaországhoz való kapcsolódásának az országos képviseletben kell érvényesülnie. A magyar országgyűlés hagyományos kéttáblás rendjének biztosításával – a második kamarában – a különféle társadalmi szervezetek, egyházak, szakmai érdekképviseletek, tudomány stb. mellett biztosítani kell a határon túli magyarság képviseletét.”335 – 68-71.

 

 

 

Tanulságos a következô felszólalásrészlet: “… hazánkban található egy olyan szellemi szekértábor, amelynek tagjai nagy publicitást kapó munkásságukban a nemzettudat alapját támadják, vagyis a nemzet objektív, intézményes létét vonják kétségbe. Azt tartják: mivel egzaktul nem lehet a “magyar” tartalmát meghatározni, akkor az nem is létezik. Nem létezô nemzetnek pedig hogyan is lehetne nemzettudata – ami szerintük egyébként sem más, mint elôítéletek halmaza –, oldják meg álságos-ártatlanul a kreált kérdést. Bár álláspontjukat illenék legalább olyan alapos monográfiákkal megcáfolni, mint amilyenekre ôk nem sajnálták a fáradságot, nézetükkel szemben addig is, a nemrég elhunyt nagy zsidó filozófust, *Jesajahu Leibovitzot idézném. Ô, azokkal vitatkozva, akik a palesztin állam szükségességét arra hivatkozva vonták kétségbe, hogy a palesztin nemzet valójában nem is létezik, a következôket monda: »Én is a zsidó nép nemzeti és állami függetlenségét kívánom, de az elképzelhetetlen, hogy az egész ország Izrael államához tartozzék, amikor él itt egy másik nép is. Ez ilyen egyszerű. Létezik és kész.« Bizony, ez ilyen egyszerű. A magyar nemzet, és az összes Kárpát-medencei nemzeti kisebbség, nálunk és szomszédainknál, »létezik és kész«. No de milyen ez a létezô magyar nemzet, mennyire nevezhetô nemzetnek, és mennyire csak magyarul beszélô populációnak? Ha tapasztalataimra vagy azon közvélemény-kutatási adatokra gondolok, amelyek szerint a hazai lakosság csupán hat százaléka érzékeny a nemzeti sorskérdésekre, és csak ugyanennyi tartja fontosnak a sajtószabadságot is, akkor lassan már ott tartunk, hogy újjá kell teremtenünk a nemzetet.” (*Székely Kecskés János) 335 – 73.

 

 

 

*Duray Miklós “A magyarságpolitika szemléletváltozást igényel” című gondolatai igen figyelemreméltóak:

 

 

 

“A nemzet! Legújabban hadilábon állunk a nemzettel mint fogalommal, és mint entitással is. Nyilvánvalóan azért, mert a magyar nemzet egységes történelmi fejlôdésének folytonossága Trianon után megszűnt. A csaknem kizárólag egy országot, egy hazát lakó nemzet egysége a “boldog békeidô”-ként jellemzett múlté lett, a nemzet politikailag szétesett.

 

A nemzetnek az új korban – ellentétben az alattvalóságot középpontba helyezô középkorral – alapvetô jellemzôje az egy nyelv, egy kultúra. Számos példa mutatja azonban mind Európában, mind a tengeren túlon, hogy ez a két tényezô még nem elegendô sem a nemzettudat, sem az összetartozás-tudat kialakulása szempontjából. Ha elegendô lenne, akkor nem lennének svájci németek, sem a jobbára egy nyelvet, de eltérô történelmiséget hordozó amerikaiak, kanadaiak és angolok. Ez is mutatja, hogy a nemzet a nyelv és kultúra meghatározó hatása mellett legalább ilyen mértékben politikum, azaz három klasszikus tényezô függvénye is: közös történelmi tapasztalatok birtoklása a múlt tekintetében, közös feladatok megvalósítása a jelenben, valamint közös elképzelések a jövôt illetôen. Sôt mondhatjuk: e hármas közösségformáló tényezô jóvoltából él és működik a nemzet, és ez határozza meg egy nemzet stratégiáját is. A magyarság esetében a XX. század folyamán a jelenhez és a jövôhöz kapcsolódó közös vállalások és tervek esetlegesek vagy hiányoznak, tehát a stratégia alapelemeinek sora foghíjas. De nem csupán ez a gond. Meghatározható-e vagy egyáltalán kialakulhat-e egy átfogó stratégia, ha tisztázatlan marad néhány alapvetô kérdés, melyek közül illusztrációként a leglényegesebbeket kell említenem.

 

A haza fogalma zavarossá vált számunkra, mert a nemzet lakóterülete és az ország, amelyben ôshonosként él a magyarság, nem azonos. Helytelenül használjuk az anyaország fogalmát is, hiszen anyává senki sem válhat amputáció révén, csak szüléssel, azaz kibocsátással.

 

…Az elsô és eddig egyetlen maradandó kísérletet a kettôsség áthidalására *Illyés Gyula tette a szellemi haza fogalma és a kettôs kötôdés kapcsolatrendszerének meghatározásával. Filozófiailag ennél jobb konstrukció eddig nem született. A társnemzeti kapcsolatrendszer elmélete sem lépi túl az illyési elképzelést, de bôvíti azt, mivel a kettôs kötôdést a magyar nemzetrész és a másik nemzet (szomszéd nemzet vagy a magyar nemezt részével együtt élô nemzet) között, illetve az egész magyar nemzet és a másik (szomszéd) nemzet között jogilag is meghatározható partneri kapcsolatként képzeli el.

 

…A nemzetstruktúra alakulása végsô soron politikai kérdés, mert politikai szándék és akarat nélkül minden változtatási kísérlet csak elméleti kérdés marad. Pontosabban: a politikai szándékot megelôzôen az egész para­dig­ma­tikus kérdés. Azaz a nemzet alapkérdéseit illetôen kialakult-e vagy sem a nemzeten belül egy paradigmális állapot? Van-e közmegegyezés azt illetôen, hogy a nemzet politikailag szétszakított részei összekapcsolandók-e vagy sem?

 

Ez a kérdéskör három irányból közelíthetô meg:

 

– a konfliktusos megoldás, tehát a nemzet területi újraegyesítése;

 

– a nemzeti eutanázia elfogadása, azaz a részek asszimilálódásának és a lakóterületek magyar etnikai kiürülésének a siettetése;

 

– az adott helyzetbôl eredô új politikai kapcsolatrendszerek kialakítása, azaz politikai reintegráció.

 

…A magyarság Trianon utáni állapota a szétdarabolt nemzet politikai reintegrációját igényli. Az európai integrációs folyamat keretében ez a kettôs integráció felvállalását jelenti. Ezen belül a nemzet reintegrációja nem állítható szembe az európai integrációval.

 

A reintegrálódás egy új nemzetstruktúra és nemzetfogalom kialakítását igényli, mert csak így teremthetôk meg a nemzet összetartozásának lehetôségei és feltételei. Két lényeges szempontot kell betartani ebben a vonatkozásban. Az egyik, hogy a magyarság nyolc különbözô politikai közegben él, a másik szempont, hogy a megoldásnak nem a szomszéd népek érzékenységére kell tekintettel lennie, hanem arra, hogyan illeszthetô a nemzet reintegrációja a korszellemhez, melynek vitathatatlanul egyik fô elve az integráció és mozgatórúgója az integrációs készség, a másik elve pedig a szubszidiarizmus.

 

Európa átszervezôdésében jelenlévô két fô rendezô elv teremti meg a magyarság politikai reintegrálódásának elvi feltételeit, melyek szerint kézenfekvô, hogy a szétdarabolt magyarságot politikailag föderális nemzetként kezdjük kezelni, ugyanakkor a nemzetstruktúráját a szubszidiaritás elve alapján kell értelmezni. E megközelítésnek lesz néhány jelentôs gyakorlati következménye, melyek áttekintését érdemes röviden számba venni. Abból a ténybôl kell kiindulni, hogy a Magyarországon kívül élô magyar közösségek nem rendelkeznek jogi alanyisággal, ennek megfelelôen rendezetlen, illetve korlátozott a jogállásuk és korlátozott a nemzetközi megjelenési lehetôségük is. Ezért Magyarországnak kell felvállalnia a védôhatalmi feladatokat, illetve úgy kell átalakítani Magyarország alkotmányos rendjét – még a NATO-ba és az Európai Unióhoz való csatlakozás elôtt –, hogy az ún. határon túli magyarok jogilag ne idegenként legyenek kezelve Magyarországon. Ezzel párhuzamosan támogatni kell a magyar nemzetrészek közösségi törekvéseit jogalanyiságuk és lakóterületükre vonatkozó különleges státus megszerzéséért, vagy területi autonómia kialakításáért.

 

Mindezek felvállalása és megvalósítása nem csupán a hivatali értékrend változását igényli, hanem alapvetô szemléletváltozást is. A politikusoktól és a politikától fôleg azt, hogy az ország-, illetve nemzetpolitikát ne cseréljük fel a pártpolitikával. (Kiemelés tôlem. Z. Zs.)

 

Összegezve: egy új magyar paradigma szükségeltetik.”335 – 40-44.

 

 

 

*Somodi István a Magyarok Világszövetsége Nemzeti Együttműködési Bizottsága negyven szervezete nevében terjesztette elô az “Állásfoglalás az alkotmányozás ügyében” című tervezetet, amely többek között *Molnárfi Tibor, *Pecze Ferenc és *Sándor András munkája. Ez bevezetô bekezdések nélkül a következô:

 

 

 

“Tekintettel arra, hogy az 1919. évi három hónaptól eltekintve évszázadok óta fennálló törvényes állapot 1944. március 19-én megszűnt, és szünetelése 1991-ig, a szovjet megszállók kivonulásáig tartott, érvénytelennek kell tekinteni az azóta meghozott, “alkotmánynak” nevezett rendelkezéseket, és az ország új alkotmányának létrehozását – vagy a folyamatos magyar történeti alkotmányozás új fejezeteinek kidolgozását – az 1944. március 19-ét megelôzô jogfolytonosság helyreállításával kell megkezdeni. Mivel törvénytelenség jogot nem alapozhat meg, ez idô szerint a történeti alkotmány tekintendô magyar alkotmánynak. A jelenlegi parlament túlságosan esetleges – egyetlen négyéves ciklusra, ráadásul labilis politikai hangulatok alapján megválasztott – testület ahhoz, hogy illetékesnek legyen tekinthetô az alkotmányozásra. Ezért a Magyarok Világkongresszusának álláspontja az, hogy az alkotmányozást az országgyűlés vegye le napirendjérôl A hovatovább tartalmatlan közéleti divatszóvá szürkülô “modernizálás” öncélú követelésének ezen a területen nincs helye. Itt a modernizálás csak a valóban indokolt, megérett változások törvényesítését jelentheti.

 

Ha az idô és a társadalmi igény erre megérik, a nemzet akarata választhat az alkotmányozási tevékenység lehetséges irányai között: dönthet új, “írott alkotmány” megalkotása vagy a meglévô “történeti alkotmány” továbbfejlesztése mellett. A Világkongresszus nincs abban a helyzetben, hogy részletekbe menô javaslatokat tegyen, de szükségesnek tartja, hogy néhány fontos kívánalmat rögzítsen, hangsúlyozva, hogy az alkotmányozás munkája nem térhet el az ezeregyszáz éves államiságunk történetében kialakult idôtálló alapelvektôl. Egyetértve a nemzeti közvélemény ismert észrevételeivel – az alternatívák hiánya, a széles körű, alapos megvitatás igénye, a hatalommegosztás rendezetlensége, a választási rendszer alapelveinek tisztázatlansága stb. – ezek a következôk:

 

 

 

1. A nemzetgyűlés értelemszerűen a nemzet gyűlése, tehát a társadalomnak – a nemzeti közvéleménynek – idôt, lehetôséget, megfelelô kereteket kell kapnia elhatározásainak kialakítására és kinyilvánítására, megvitatására. További súlyos probléma, hogy a magyar nemzet a szétszakítottság és a szétszóródás következtében csaknem negyven százalékban a jelenlegi anyaországi határain kívül él. Bármely ország állampolgára is, anyanyelve, nemzetisége, identitása magyar; mint ilyennek, anyaországát illetôen méltányos igényei, jogai vannak. Ezeknek az igényeknek az érvényesítése érdekében részt kell kapnia az anyaországi alkotmányozási folyamatban. Magyarország alkotmányáról csak alkotmányozó nemzetgyűlés dönthet, és olyan, amelyben részt vesznek a szomszédos országokban élô magyar nemzettömbök és a diaszpórában élô magyarok küldöttei is.

 

 

 

2. A magyar államiság alkotmányos alapja sohasem az uralkodói vagy más hatalom volt. Jelképe és megtestesítôje évszázadok óta a Magyar Szent Korona. E tényt a ma élô generációk alig ismerik, mert a “gauleiter garnitúra” kiirtotta a politikai köztudatból. A Szent Korona tanát mint államszemléleti elméletet korábban is érték kritikák, de ha a felfogás érdemét tekintjük, nincs okunk annak lényegét a feudalizmus kísértetei közé sorolni. Eltekintve a fogalom kultikus hagyományainkban gyökerezô, tiszteletteljesen elvont kifejezésbeli megjelenésétôl, jogi tartalma a történeti fejlôdés során demokratikussá vált: a rendiség idején az uralkodó és a nemesség összességének, a jogegyenlôség korában az állampolgárok összességének, a nemzet egészének megtestesítôje. Jelentôsége független az államformától (királyság vagy köztársaság), a hatalom a nemzettôl ered, és ezt a hatalmat visszavonásig csak megosztja az uralkodóval, újabb idôkben az uralkodó nélküli állammal. Az új alkotmánynak is ezen a felfogáson kell alapulnia, ez a történelmi jogfolytonosság és a csorbíthatatlan demokrácia biztosítéka.

 

 

 

3. Rendezésre váró jogi problémák különösen:

 

 

 

a) Magyarország államformája 1946. február 1-ig királyság volt. Sorozatos változásai a nemzeti függetlenség elvesztésének, majd helyreállításának különféle periódusaiban történtek, a népakarat valóságos próbája nélkül. A békekötés elôtt korlátozott volt az állami szuverenitás; 1949-tôl 1990-ig a “népköztársaság” elnevezés önkényes és tartalom nélküli volt; 1990-ben a visszaalakulás köztársasággá csak egy négyéves ciklusú országgyűlés mechanikus határozmánya. Nincs számottevô ellenzôje a köztársasági államformának, de egy ilyen súlyú kérdést népszavazással kell eldönteni, amely törvényessé teszi a változást.

 

b) Az új alkotmánynak kétkamarás országgyűlést kell rendszeresítenie. Az alsóház a népképviselôk háza, a felsôház a nemzet háza. Ez utóbbiban foglalnak helyet a társadalmi munkamegosztás képviselôi, az egyházak és az anyaország határain kívül élô magyarság küldöttei. A törvénytervezetek két szinten történô megvitatása biztosítja azok alapos kritikáját.

 

c) Aggodalommal látjuk, hogy az 1990. évi döntések következtében a négyéves ciklusokra monolitikus kormányhatalom jön létre, amely a választási gyôztesek önkorlátozó intelligenciája híján parlamenti diktatúrává fajulhat. Ez egyaránt ütközik ôsi felismerésekkel, így az Aranybulla “jus resistendi et contradicendi” cikkelyével, és a modern demokráciák működésének parlamenti elveivel. A mindenkori kormánnyal szemben a bizalmatlansági kérdés felvetésének korlátlannak kell lennie. Vissza kell állítani a miniszteri felelôsség elvét és gyakorlatát, amely már az 1848. évi törvényekben, az elsô felelôs minisztérium megalakulásakor helyet kapott.

 

d) Normális viszonyok között magától értetôdô lenne, de esetünkben újólag hangsúlyozni kell, hogy a korlátozások nélküli választójog (szavazati jog) a külföldön élô magyar állampolgárt is megilleti.

 

 

 

4. Mellôzhetetlen tartalmi elemek:

 

 

 

a) Nem könnyű, de lényeges tétel az állampolgár, különösen a szűkös viszonyok között élô dolgozó állampolgár és családja létbiztonságának problémája. E kérdés nem hárítható el a liberális gazdaságfilozófia szintjén. A megoldás ugyan nem folyamodhat a “sztálini típusú” alkotmányok formális munkajogi kinyilatkoztatásaihoz, de elengedhetetlen, hogy magát a követelményt emelje törvényerôre: a sorsa alakulásában vétlen ember nem kallódhat-pusztulhat nyomorban, betegségben, tudatlanságban. Nyilvánvalóan ide értôdik a közegészségügy és a közoktatás problematikája is. A nemzet fennmaradása – hogy ne mondjuk: “újratermelése” – érdekében ennek alkotmányos garanciáját az államnak vállalnia kell. Ahogy Veres Péter már 50 éve megfogalmazta: ebben a hazában nemcsak a gazdagnak, gátlástalannak, erôszakosnak, de minden dolgos magyarnak és gyermekének emberi szinten kell élnie. A garanciavállalás lehet deklaratív, erre a törvényhozás már felépítheti konkrét szabályzatrendszerét.

 

b) Egy ilyen viszontagságos sorsú kis nép életében a nemzeti szolidaritásnak létfontosságú szerepe van. A “Minden magyar felelôs minden magyarért” morális kötelessége cáfolhatatlan, de jogszabályi keretbe nem foglalható. Alaptörvényi rögzítést kíván viszont az a követelmény, hogy maga az állam vállalja a lehetséges mértékű felelôsséget azokért a magyarokért, akik szuverenitásának területén kívül élnek. E szándék deklaratív megállapítása módot nyújt a törvényhozásnak, hogy általánosságban és esetenként jogszabályokat, döntéseket hozzon a külföldi magyarság lehetséges oltalma érdekében, hogy az állam szervei ezek alapján gyakorlati intézkedéseket tegyenek, és hogy a társadalom civil szervezetei saját területükön eljárjanak.

 

c) Különösen az utolsó fél évszázad tapasztalatai alapján, az alkotmánynak hangsúlyosan tartalmaznia kell az államfô, a kormányfô, a miniszterek és az országgyűlés teljes és feloldhatatlan elkötelezettségét a nemzeti érdek elsôdlegessége iránt, amit nemzeti irodalmunk “A haza minden elôtt” posztulátumában rögzített. E kötelezettség kiterjed a nemzeti érdek külpolitikai, gazdasági, információs, kommunikációs – szükség esetén fegyveres – eszközökkel történô védelmére. Megszegése az alkotmányban elvileg megállapítandó nemzet- és hazaárulás. E deklaráció alkotmányos lehetôséget nyújt a törvényhozásnak, hogy konkrét jogszabályi rendelkezéseket hozzon a nemzeti érdek elômozdítására, illetve a nemzeti érdek elárulásának megakadályozására és szankcióra.

 

5. Minthogy az ország ezekben az órákban az “Európához való felzárkózás” bizonytalanságában él, és az az államélet számos területén is feszültségeket teremt, a kongresszus nyomatékosan felhívja a figyelmet a helyzet veszélyeire.

 

Az alkotmányos állapotot az Európai Unióhoz való esetleges csatlakozásra való tekintet nélkül, azt megelôzôen kell helyreállítani. A csatlakozás az állami szuverenitás bizonyos korlátozásával jár, de nem jelentheti a nemzeti szuverenitás szűkítését. Bármiféle integrációban a részt vevô nemzeteknek joguk van ragaszkodni történelmileg kialakult értékeik, rendszereik megôrzéséhez, ha azok nem sértik az integráció tagjainak jogos érdekeit. Megoldások még bizonyos érdekütközések esetén is kimunkálhatók. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés munkája során vegye figyelembe: ha a csatlakozás nem az integráció és a nemzeti szuverenitás (a nemzetek kulturális és történelmi egyedisége) optimális arányában jön létre, hanem financiális alávetettséggel és kulturális uniformizálódással jár, ez nemcsak a kis nemzetek túlélését veszélyezteti, hanem magát az integrációt is elindítja a belsô bajok gyors jelentkezésének útján.

 

Ez nem közönséges, hanem egész nemzeti jövônket befolyásoló lépés lesz. Jóllehet nemegyszer mostoha módon bánt velünk, édesanyánk mégiscsak Európa. De az az édesanya az európai kultúra és nem az európai börze. Szuverenitásunk könyöradományokért, tál lencsékért, balek módon vállalt cordon sanitaire-státusért – magyarán: bagóért – nem eladó és nem tôzsdei alku tárgya. Véget kell vetni a tékozló fiú szerepét önként vállaló stílusnak, mert ha nem állunk emelt fôvel, átgondolt, saját feltételekkel Európa elôtt, a végén nekünk is csak moslék marad.

 

Egy évezrede európai nemzet, európai állam vagyunk; európai eszményekért, Európa zavartalan fejlôdéséért véreztünk évszázadokon át; a világnak európai színvonalú értékeket adtunk; népünk elvárhatja, hogy Európa is így fogadjon bennünket. Ehhez elengedhetetlen, hogy saját alaptörvényünk deklarálja európaiságunkat, egyben megkövetelje nemzeti érdekeink nemzetközi szerzôdésekben fel nem adható oltalmát.”335 – 91-96.

 

 

 

Nélkülözhetetlenül fontos, eredeti gondolatokat, felismeréseket és teendôket tartalmaz *dr. Marácz László – *Sebestyén István (Amsterdam-Zürich, 1995.) “Magyarságtudat és nemzeti stratégia” című nemzetstratégiai vázlata,301 amely ugyanúgy a Magyarok Világszövetsége Tájékoztatójában jelent meg, mint *Fekete Gyula “Nemzeti Káté”-ja.145 Ez utóbbi korábbi változata megjelent a Magyar Fórum 1994. december 22-i számában. Ide sorolható Marácz László: “A Magyar fordulat” című, nyugaton megjelent, gyökeres változást sugalló tanulmánya.

 

Visszatérve a nemzet-fogalomhoz, a XVIII. század óta ismertek olyan fogalmi elemek, amelyekbôl a polgári nemzet fogalma felépíthetô. (Ezeket még Sztálin is alkalmazta évtizedekig használt nemzetfogalmához.)

 

Általánosan elfogadott fogalmi elem: a közös nyelv, a közös nemzeti kultúra, a terület közössége és mindezek történelmi kialakulása. Mások – mint *Bihari Mihály – hozzáteszik ehhez a közös lélek vagy lelki alkat, a közösség organikus jellege és a közös kollektív jogok birtoklásának ismérvét. 335 – 51-57.

 

A közös lélek két forrásból táplálkozik: az emlékekbôl és a vágyból a közösségben élésre. *Renan, a franciák sokat idézett múlt századi gondolkodója szerint “a nemzet mindennapos népszavazás”, létének feltétele: közös múltbéli dicsôség és a közös akarat a jelenben. Hasonló gondolatot idézhetnénk Ortega tollából, ahol a közös jövô jelenik meg a nemzetek összetartójaként. *Györffy István írja: “A magyarság nem test, nem vér, hanem lélek kérdése.” Idézhetnénk gróf *Klebelsberg Kúnót, a két világháború közötti nagy kultúrpolitikust, vagy *Csekey István alkotmányjogászt ugyanebben az értelemben. Klebelsberg így ír “Neonacionalizmus” című cikkében:

 

“Még nagy népeknél is, amelyek igen nagy kiterjedésű hazában óriási lezárt nyelvterületet alkotnak, vita tárgya, hogy melyik országrészben maradt fenn tisztán a faj. De ha még a nagy nemzeteknek is csínján kell bánniok a fajiság kérdésével, mit kezdjen ezzel a jelszóval a maroknyi magyarság, amely bele van ékelve a germán, szláv és román elemek közé? De ha faji álláspontra helyezkednénk, akkor, hogy csak a hegycsúcsokról beszéljek, baj lenne a Zrínyiekkel, József nádorral, Petôfivel, Damjanichcsal, Erkellel, Munkácsyval, Semmelweisszel és annyi mással legjobbjaink között, akik nélkül a magyar haza nagyságát s művelôdését el sem lehet képzelni.

 

Ellenfeleinkben úgyis mindig megvolt a törekvés arra, hogy túlozzák a magyar nemzet csekély számát. Ha faji álláspontra helyezkednénk, a tízmillió magyarból igen jelentékeny számot le kellene ütni. Ezzel szemben a politikai okosság azt kívánja, hogy magyarnak tekintsünk ebben az országban mindenkit, aki velünk érzelemben, lelkiségben és nyelvben teljesen s fenntartás nélkül összeolvad.”244

 

Ennyit a közös lélekrôl.

 

 

 

A közösség szerves (organikus) jellegérôl *Herder, az eredethez viszonyúló nemzetszellem, nemzetkarakter, nemzetgéniusz kapcsán szól. A népszellem (Volksgeist) az ôsi nemzeti gyökerekbôl, az égtájból, az életmódból, a neveltetésbôl teremti a nemzet szerves egységét. Ez a *Renan-i közös lélekhez képest többet merít a közös eredetbôl, a velünk született közösségbôl, mint a választott közösségbôl, amellyel szembeállítható. Amikor a magyarság többkultúrájú közegben, kulturális, nyelvi kihívások közepette él, akkor a velünk született *Herder-i szerves közösséggel egyenrangú lesz a Renan-i közös lélek, “a mindennapos népszavazás”, vagy ahogy Michalle, Renan kortársa mondja: “A nemzet egyetlen roppant szolidaritás”. *Herder pontosítandó Illyés szavaival: “magyarnak lenni vállalás és nem születés kérdése”, hozzátéve, hogy a vállalás sorsvállalást és viselést, magatartást és életvitelt jelent, nem szavakat és kijelentéseket. *Márai Sándorral szólva: “Magyarnak lenni nem állapot, hanem feladat és hivatás.” Szondi Lipót, a sorsanalízis megalkotója pedig bebizonyította, hogy választásaink örökölt (örökítô) anyagaink, azaz születésünk által meghatározottak. Közös a sorsunk.

 

A közös nyelv, a közös kultúra, a közös terület, a történelmi kialakulás és a beláthatatlan ideig így maradás általánosan elismert fogalmi elemei mellé letettük tehát a szerves közösségek (a népszellem), a közös lélek (a közös választások) nemzetképzô ismérvét.

 

 

 

Lássuk végül a közös jogok nemzetképzô jellegét:

 

A közös jogok az adott államhoz kötôdést, az államalkotás, a hatalomban való részvétel jogát jelentik mind a többségi, mind a kisebbségben lévô közösség számára. Jelentik a más nemzetektôl való elkülönülés jogát. Ahogy Bihari mondja:

 

 

 

“… nincs egészséges nemzeti tudat, csoporttudat sem anélkül, ha nem tudom, nem azonosítom, nem identifikálom különbözôségemet mástól, és ezt nem élhetem, nem vallhatom meg. A nemzethez tartozás kollektív jogának részeleme a más nemzetektôl való elkülönülés, az elkülönülés tudatos és nyilvános megvallásának, az autonómiának, önrendelkezésnek a lehetôsége, és a kollektív jogok hordozása. A nemzet itt kötôdik a demokráciához. Csak abban az esetben fonódik egybe a nemzetlét a demokráciával, a nemzet csak akkor válik igazi, nemcsak államalkotó, hanem hatalmat befolyásoló tényezôvé, ha ezek a kollektív jogok megilletik.”335 – 56.

 

 

 

Duray csupán három nemzetformáló tényezôt említ: a nyelvet, a kultúrát és a politikumot: a közös tevékenységet és a közös elképzeléseket.

 

Sokan vallják, hogy új nemzetstratégiára, elismert nemzeteszményre, közösségi tudatra és nemzetszervezésre van szükség. Ezek nem a fogalomalkotás kérdései.

 

Számtalan fogalomalkotási vita bizonyítja, hogy vannak igen szilárdan létezô jelenségek, nemcsak a társadalomtudományban, hanem másutt is (nézzük például az elektromosságot, amelynek tulajdonságait jól ismerjük, de meghatározása vitatott), amelyeknek definíciókba öntése nem jár elônnyel. Amint *Bruhács János a kisebbségvédelemmel is foglalkozó nemzetközi jogász 1988-ban írta, a dolgok magukért beszélnek (res ipsa loquitur). Nemzetközi egyezmények sora született a kisebbségvédelem tárgyában, meghatározás nélkül. A kisebbségvédelem pedig működik több helyen, sajnos nem térségünkben, ahol nem azt vitatják, hogy ki a kisebbségi, hanem a kisebbségvédelmet utasítják el. Ugyanígy: nem azt kérdezik, hogy ki a magyar, hanem a magyarságot üldözik, pontosan, meghatározás nélkül tudva: mi és ki a magyar. Pecze Ferenc is helyesen állapítja meg 1995-ben, egyetértve Kaltenbach Jenôvel, hogy a fogalmi meghatározásra pazarolt fáradozás terméketlen és gyakran tévútra tereli a gyakorlati törekvéseket, vagy egyenesen hátráltató jellegű.348

 

 

 

A magyar nemzet, mint nyelvi-kulturális közösség közjogi megjelenítése akkor lenne szükséges, ha ezt a közösséget külön jogosítványokban, megkülönböztetésben kívánnánk részesíteni, aminek számos indoka lehetne, figyelemmel a magyar nyelv és kultúra veszélyeztetettségére, a hagyományos értékek rangvesztésére, s egy bizonyos határozottan érzékelhetô “magyarellenességre”, annak számos megragadható jelével és tünetével együtt. A magyarság, mint érték igényel jogvédelmet, ehhez azonban egyes jogterületek tételes szabályainak ilyen tartalmú árnyalt kodifikálása (a magyar nyelvű kultúra, kiemelten a magyar nyelv, régiség, népi hagyomány, határainkon túl élô magyar nyelvű népcsoportok jogainak védelme) szükséges, nem pedig elsôsorban a kultúrnemzet fogalmának törvényi meghatározása.

 

Több indok szól e vélemény mellett.

 

Minden fogalom-meghatározás magában hordozza a hibát, ami normaszövegben megsokszorozódik, súlyát illetôen akaratlanul magára a védendô tárgyra – a magyarságra – zúdítva tudományos, kulturális és politikai viták minden indulati salakját és szennyét. Elég, ha áttekintjük a nemzetfogalomról zajló vitákat az utóbbi tíz esztendôben, vagy elemezzük a nemzeti és etnikai kisebbségek fogalmának meghatározása körül a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. tv. elôkészítése során elhangzottakat, ahol a kettôs kötôdésű kisebbségek egyszerre követelték a kisebbségi többletjogokat, és tiltakoztak a “nem magyar” minôsítés ellen.

 

Megállapíthatjuk, hogy sem a magyar kultúrnemzetnek, sem a nemzeti és etnikai kisebbségnek nincs normaszöveg rangjára emelhetô, s egyben tudományosan kifogástalan meghatározása, ugyanakkor viszonylag nagy biztonsággal eldönthetô, hogy ki sorolható adott esetben a magyar kul­túr­nem­zethez és ki valamely kisebbséghez, különös tekintettel a szabad identitásválasztás elvére és gyakorlati szempontokra. Amint sok országban nem ismerik el a “pozitív diszkrimináció” (a kisebbségi sorban élô személyek hátrányos helyzetének többletjogokkal való kiegyenlítése) nálunk használatos fogalmát, mert minden megkülönböztetést helytelenítenek, úgy nálunk is sokan helytelenítik a hangsúlyozott “többletjogosítványokra” hivatkozást, nem vitatva az esélyegyenlôtlenségek csökkentésének fontosságát, akár kisebbségi, akár szociális hátrányokkal küzdô, vagy más csoportokat érintenek is ezek. Azért van ez így, mert a “pozitív diszkrimináció” kicsengése és háttér jelentése azt sugallja, hogy a társadalom egy része elônybe kerül egy más részhez képest, pusztán a jog erejénél fogva. Ugyanilyen feszültséget keltene a társadalom vélt vagy valódi többségének, vagy a hozzá kapcsolódó értékeknek olyan védelme, amely e személyi kör alkotmányszövegben per definitionem való megjelölésével és elônyös, azaz más közösségek hátrányos megkülönböztetésével történne.

 

Ezek az aggályok az alkotmányos jogegyenlôséggel és társadalomlélektani konfliktusokkal kapcsolatos végtelen eszmefuttatásba torkollnának, elvezetve ahhoz a kérdéshez: jár-e annyi elônnyel a magyar kultúrnemzet alkotmányos meghatározása és jogosítványainak rögzítése, mint amilyen nehézségeket és vitákat okozhat a jogalkalmazásban és a politikában? S akkor még föl sem tettük a kérdést: lehetséges-e a pusztán szöveg szintjén megnyugtató megoldás? A múlt században, 1843-ban *Szontagh Gusztáv adott egy meghatározást a politikai nemzetrôl, összefoglalva korának politikai-filozófiai nézeteit:

 

 

 

“Nemzet – azon népesség összessége, mely közös független álladalom és haza által összeköttetve önálló polgári társasággá alakult, s történetileg mint erkölcsi személy saját politikai életet él. Nemzet a haza polgárjai egésze, nép annak saját fajú és nyelvű részei. Egy hazában ennélfogva csak egy nemzet lehet, de nép (népiség, népfaj) többféle, sôt egy s ugyanazon néptörzsök sarjadékai több államban lakhatnak. A nemzetiség alapítója pedig azon nép, mely hont szerez s álladalmat alkot. E tette által népbôl nemzetté válik és saját népiségét nemzetiséggé emeli, ráütvén a szerzett honra s alkotott társadalomra s a nyilvános élet folyamára nevét jellemét és nyelvét. Honnét következik, mikép… nálunk minden, mi a politikai élet egészéhez tartozik, csak úgy lehet nemzeti, ha magyar…”437 – 40.

 

 

 

Ez a meghatározás a magyarság akkori szerepének és helyzetének megfelelt, kivéve a nemzetiségi-kisebbségi kérdés árnyalt értékelését, amire viszont Európa-szerte sem volt példa, amint nem volt példa az 1849-es országgyűlési nemzetiségi törvényre.

 

Ez a meghatározás megfelel a politikai nemzet (állampolgárok összessége) és a kultúrnemzet (egynyelvű, egykultúrájú közösség) kettôsségének és az egyesítés igényének. Ezzel a kettôsséggel küzd a huszadik század közepéig szinten minden meghatározási kisérlet, azzal, hogy a magyar népesség a magyar birodalomban volt fele aránya a csonka országban kilenctizedére nôtt, s így a Szontagh féle meghatározás mutatis mutandis, a kisebbségek jogainak, önkormányzatának, hatalomban való részesedésének alkotmányos rögzítése után (lásd az 1993-as Európa-szerte páratlan magyar kisebbségi törvényt) elfogadhatónak tekintendô. Alkotmányos normaszövegként nem használható, mert az állampolgári jogegyenlôség mai európai értelmezése, a politikai nemzet minden tagjára való alkalmazhatóság nehézségei, az államtól elszakadt, nem magyar állampolgár nemzettagokra illesztés lehetetlensége, a magyar és nem magyar állampolgárok, a mai magyar állam területén élôk és a külföldön lakók egyenlô jogi helyzetének megteremthetetlensége, idegen államok jogától függôsége miatt megold­hat­lan a jogi formába öntés.

 

Ha megnézzük a legnagyobb nemzeti tragédiákat elviselt német állam alkotmányát: “… német az, aki német állampolgárságú, vagy mint menekült, illetve mint kényszeráttelepített a német néphez tartozik, úgyszintén akinek házastársa vagy leszármazója az 1937. december 31-i állapotnak megfelelô német birodalmi területen ilyenként elismerést nyer”. (A Német Szövetségi Köztársaság alaptörvénye, 116 cikk), vagy a spanyol alkotmányt: “Az alkotmány, amely a spanyol nemzetnek, valamennyi spanyol közös és oszthatatlan hazájának a felbonthatatlan egységén alapul, elismeri és garantálja a nemzetet alkotó nemzetiségek és régiók önkormányzathoz való jogát és a közöttük meglévô szolidaritást” (Spanyolország alkotmánya, 2 cikk), akkor azt látjuk, hogy a “német”, “spanyol” fogalmát az állampolgárokra használja, nemzetiségre tekintet nélkül. Példák sorát említhetnénk, beleértve olyan esetet – mint Anglia alkotmánya –, amikor egyáltalán nem határozzák meg a politikai nemzet fogalmát.

 

Találkozunk tehát közjogi, politikai nemzet-meghatározással, de olyannal, amely egy kultúrnemzetet megkülönböztetve kiemel valamely ország népei közül, az ismert alkotmányok között nem találunk.

 

A közjogi-politikai nemzetet nem téveszthetjük össze, sôt meg kell különböztetünk a nyelvi-kulturális nemzetfogalomtól a magyar nemzet esetében is, e kettôségben védve a kulturális nemzetet a politikai nemzet által, és erôsítve a védô politikai nemzetet a kulturális-nyelvi nemzet által.

 

 

 

Végül, de mindenekelôtt – visszakanyarodva a Szentkorona-eszméhez és történelmi alkotmányunkhoz – az szól a magyar kultúrnemzet alkotmányos meghatározása ellen, hogy a magyar történelmi állameszme a politikai nemzetegység alapján áll, egybefogva a politikai nemzet fogalmába valamennyi itt élô népet, tartózkodva a nyelvi, “faji” hovatartozás közjogi jelentôségre emelésétôl, nem tapintat vagy óvatosság, hanem megingathatatlan nemzetstratégiai megfontolás alapján. Ezt a közkeletű felfogást tolmácsolja *Csekey István, a kolozsvári egyetem tanára, 1943-as művében.

 

 

 

“A történelem a magyarságnak, amióta ide vezérelte a Kárpátok medencéjébe, az öncélúságon felül más, európai hivatást is jelölt ki. Sokkal többet, mint a maga fajának védelme. Mint rokontalan kis nemzet rendezôjévé vált a Duna-medence sokféle népének. Már a nyelv és faj fölött álló állameszme, amelyet fôleg az 1938-i *Szent István év óta – ez volt kilencszázadik évfordulója az elsô magyar király halálának – *Szent István-i gondolatnak szokás nevezni, magában hordta a kötelességet, hogy az itt élô népek életlehetôségét biztosítsa. Így vált a magyarság kötelességévé a több feladat vállalása és a többre való hivatás. Így tölthette be népek fölötti nagy európai hivatását és válhatott Nyugat és a kereszténység védôbástyájává. Minden jogi és népi elzárkózás és öncélúság nemcsak magasabb európai hivatásunk megvalósításában lett volna akadály, de a velünk együtt élô nemzetiségek kulturális, szociális és gazdasági elmaradottsága visszahatott volna a mi fejlôdésünkre is.

 

Mindezt a többletfeladatot és többlethivatást csak olyan nemzet oldhatta meg sikerrel, mely a nagy keleti térségekrôl magával hozta az ars reg­nan­di et gubernandi különös művészetét, s a nemzetek fölötti állameszmét, azaz nem rekesztette ki magából a fajilag, nyelvileg vagy jogi szervezetükben idegeneket. A magyarság e magasabb rendű hivatásának csak olyan méltányos és egyensúlyos államkoncepcióban felelhetett meg, mint amilyen volt a Szent Korona közjogi fogalma és a politikai nemzetegység elve.

 

… A Kárpát-medence népeinek összefogását is újból létrehozhatja a vérségi rokonság, a földrajzi és politikai egymásra utaltság és összetartozóság tudata.

 

… a magyar állameszme tipikusan jogi konstrukció. A Kárpát-medence népei életének jogi alaprendje pedig a magyar állam alkotmánya. Bár ez az alkotmány a magyar nemzeti léleknek egyik legsajátosabb alkotása, mégsem csak a magyar fajta számára készült. A magyarságnak a Kárpátok medencéjében lakó népeket megszervezô és kormányzó hivatása folytán alkotmányunk éppúgy népek fölötti, mint nemzetfogalmunk, vagyis az egész nemzet alkotmánya.101

 

 

 

E sorok bizonyos messzeségbôl jövônek és ódivatúnak hathatnak az ötven esztendôs marxista-pozitivista-internacionalista jogtudományon vagy publicisztikán nevelkedett olvasónak egészen addig, amíg el nem gondolkodik a történelmi Magyarország történelmi-közjogi valóságán és igazságán, s egybe nem veti az ötven éves nemzetpusztító önkényuralom tragikus tényeivel és hazugságaival. Ha ezt megtette, rádöbben e sorok – mutatis mutandis és retorikai hangsúlyoktól mentesen érvényes – üzenetére.

 

A kérdéskör megértéséhez nélkülözhetetlen *Egyed István “Politikai nemzet, népi nemzet” című 1939-es tanulmányának ismerete:135 – 16-17.

 

 

 

“A világháború után a nemzet kifejezésnek olyan értelmezése indul el hódító útjára, amely ezt a fogalmat ismét egy kezdetlegesebb fejlôdési fokra: a fajisághoz, illetôleg népiséghez akarja visszavinni. Amíg a háború elôtt a nemzet szó nálunk inkább politikai és jogi fogalom volt és ilyen módon összetartotta az állam területén élô népeket nemzetiségükre tekintet nélkül, a háború után német hatásra kifejlôdik és hódítani indul a nemzetnek a népiséggel azonosított fogalma. A nemzet e felfogás szerint az az embertömeg, amelyet a határokon túl is összetart a közös faj, a közös nyelv és irodalom. A közös haza fogalma tehát háttérbe szorul, a földrajzi határok elenyésznek, s a nemzet mint eszmei egység köti össze az egy fajhoz tartozókat, az egy nyelvet beszélôket. Amíg a régi nemzetfogalom a nemzetet területi, statikus alakjában fogja meg, az új fogalom eszmei, dinamikus egységgé teszi. A nemzet fogalomnak ezt az átalakulását nagyon szépen ismerteti Ottlik László 1930-ban megjelent tanulmányában.

 

A nemzetfogalom tisztázása szempontjából érdemes még megemlíteni azt a vitát, amely 1934-ben *Asztalos Miklós és *Szekfű Gyula között keletkezett. Asztalos szerint nálunk a nemzet kifejezésnek francia felfogása hódított, amely felfogás a nemzetet az állammal kapcsolja össze. Az ellenkezô felfogás a német, amely a nemzetet a népiséggel tartja egynek; ez a felfogás ott hódít, ahol a nemzetnek nincs meg a lehetôsége az állami létre. Asztalos erôsen hibáztatja a háború elôtti nemzetiségi politikát, mert az elhanyagolta a magyarság megerôsítését és mit sem tett a nemzetiségek beolvasztására.

 

*Szekfű Gyula: “Népiség, nemzet és állam” című tanulmányában rámutat az Asztalos gondolatmenetébe csúszott ellentétre, mikor a népiségfogalom alapjára helyezkedve kifogásolja a háború elôtti kisebbségi politikánkat. Szekfű szerint a népiségfogalom elfogadásával lemondanánk multunkról és jövônkrôl, lemondanánk arról a magyar államról, amely békésen fogott össze a magyarral annyi más nemzetiséget; nekünk nem szabad német mintára a népre alapítani az államot, hanem folytatni kell Eötvös és Deák liberális politikáját. Helyesen mutatja ki Szekfű, hogy mindkét nemzetfogalom tulajdonképen hatalmi mechanizmus az illetô nép számára; a franciás nemzetfogalom egyenest követeli a más népek beolvasztását, a német fogalom kizárja a nemzettestbôl az idegent, viszont bevonja az idegenben élô németeket. Utóbbi fogalommeghatározás tehát teljesen a mai németség testére van szabva, de nekünk használhatatlan.”

 

Majd így folytatja: “Az ismertetett két nemzetfogalomnak elfogadását azonban nemcsak azért kell mellôznünk, mert egyik sem felel meg nemzeti politikánk irányának; hanem sokkal inkább azért, mert mind a két nemzetfogalom tendenciózus, politikai célokat szolgáló, holott helyesen csak olyan nemzetfogalmat tehetünk magunkévá, amely magasabb elvi alapokon épül, amely nem módosul változó idôk követelményei szerint, – olyan nemzetfogalmat, amely a magyarság igényeinek minden idôben és minden körülmények között megfelel.”135 – 19.

 

 

 

Hazánkban máig jellegzetes és széles körben ismert, a nemzeti *értékek elsôdlegességét valló mai politikai irányzatok egyik eszmei forrásaként tekinthetô népi irodalom, amelynek virágzása a két világháború közötti idôszakra esett. Az Egyed István által is említett, a népiséggel azonosított nemzetfogalom a népi irodalomban valóban a közös faj, a közös nyelv, irodalom körében találta meg tárgyát és egyben alanyát. A “közös faj” vagyinkább “fajta” nem biológiai, antropológiai hanem szellemi értelemben, a magatartási módok, a hasonló ösztönös viselkedési-kultúrális minták, ízlés, érzésvilág, szellemiség és stílus közösségében nyilvánult meg anélkül, hogy ennek pontos meghatározása létezett volna. *Németh Lászlót kárhoztatták is ellenfelei azért, mert a kis-magyar szemlélet , a magyar kultúrnemzet híve volt, szakítva a területi revízió és a politikai nemzet primátusával, az idegen ajkú vagy szellemű közösségeket a nemzettôl is idegennek tekintve. Ez a magatartás és szemlélet érthetô és megmagyarázható dolog volt a magyar kultúrában, mint közegben élô és munkálkodó szellemi emberek részérôl. Látnunk kell azt is, hogy a közíróként és politikusként a népi irányzathoz tartozó *Bajcsy-Zsilinszky Endre a legter­mé­sze­te­seb módon képviselte a történelmi alkotmányosság és a *Szent Istváni állameszme gondolatkörét ugyanúgy, mint a történelmi ország helyreállításának igényét.

 

Nem véletlen, hogy a trianoni elárultatás, nemzetgyilkossági kisérlet után, amikor a történelmi ország nem magyar népeinek fogadatlan prókátorai megtagadták a magyar történelmi alkotmányt, az erkölcsi kultúra emberei az “egyedül vagyunk” és a “magunk revíziója” felismerésének jegyében a megtagadott magyarság “a magyar kultúrnemzet” köreibe vetették minden reményüket, a magyarság és a térség többi népeinek viszonyát a “mi” és az “ôk” helyzetében szemlélve. Különösen nem véletlen ez a “Minôség forradalma”, s különösen a címével is sokat mondó “Kisebbségben” írójának, a magyarság szellemi-morális felemelésének és megerôsítésének parancsát valló szerzônek az esetében.

 

Nem véletlen az sem ,hogy az ízig-vérig jogász szemléletű és kultúrájú, frontkatonaként harcolt, fajvédô, majd a nemzeti radikális, majd kisgazdapárti politikusként működô Bajcsy-Zsilinszky az exigenciák azaz lehetôségek és követelmények tudományába – ahogy *Kossuth nevezte a politikát – belekóstolt, *Szabó Dezsô nyomdokain népi gondolkodású ember haláláig vállalta a Szent Korona tanát, mint követelményt és lehetôséget a Szentkorona-tagság legnagyobb meghatározó csoportjának, a magyarságnak megmentésére, elismerve a *Németh László-i vállalkozás nagy jelentôségét, de tudva, hogy egy nép élete nemcsak irodalom és erkölcs, hanem, még­in­kább képesség a cselekvésre a közösségi létért népen belül és együttélô népek között egyaránt.

 

Az elôbbiekben olvashattunk arról: hogyan látta a törekvések és értékek szerepét *Szekfű Gyula. Mégsem haszontalan egy 1996-os elemzés néhány sora a Népiség, nemzet, állam című Szekfű tanulmány summázatáról:

 

“…a népiség fogalom alkalmazása a magyar nemzet belsô koalíciójának megteremtése érdekében igenis szükséges dolog. A nép anyagi felemelése, ôsi kultúrájának felkutatása és annak a magas kultúrával való összeolvasztása, a nemzeti törekvéseknek a népi szükségletekkel való teljes összehangolása a nemzeti megújulás feltétele. A történelmi Magyarországnak tehát át kell alakulnia népi Magyarországgá úgy, hogy ez a változás ne jelentsen hanyatlást, a kultúrának, a történelmi formáknak és igényeknek a feladását. Más a helyzet az államfogalommal: nem mondhatunk le eredendô államkoncepciókról: az államhatáron (értve ezen a történelmi határt, a Kárpát-medencét,) belül minden egyes – kicsi és nagy – nép szabad legyen, egyik a másikat el ne nyomja! 92 – 48

 

 

 

Bízva abban, hogy sikerült megmutatnunk a nemzetfogalmak alapképletét, el kell hagynunk a fogalmi viták tanulságos, de ingoványos területét, csupán utalva arra Egyed István szellemében, hogy a magyar megoldás valahol a két nemzetfogalom határán van. Ehhez azonban szükségtelen a könyvtárnyi meghatározás. Magyarország történeti alkotmánya szerint nekünk a Szent Korona tanát kell figyelembe vennünk alkotmányos vagy tágabban vett közjogi megoldások keresésekor.

 

Mit mond errôl a magyar közjog, például *Tomcsányi Móric 1943-as tankönyve? Ezt:

 

 

 

“A szent korona tana tehát mai nap is érvényben van, s abban az 1848-as alkotmányjogi reformok sem hoztak lényegbe vágó változást. Változás csak azon a ponton történt, hogy míg 1848 elôtt politikai jogokkal bíró nemzettagokul s így a szent korona tagjaiul is csak a földbirtokkal bíró nemesek tekinttettek, addig a 48-as reform következtében a szent korona tagsága a honpolgári jogegyenlôség elve alapján kiterjeszttetett az állam összes tagjaira, a kiváltságos és nem kiváltságos rendi tagozódás megszűnvén.

 

Megszűnt ezzel kapcsolatban a szent koronának az ország területére vonatkozó fôtulajdonjoga, fôföldesurasága is. A régi jogrendszer szerint ugyanis a jogok s nevezetesen a politikai jogok megszerzésének alapja az ingatlanbirtok volt s az ország területe is a szent koronáé; az akkori terminológia szerint a szentkorona nemcsak minden hatalom forrása, hanem minden birtokjog gyökere is (radix omnium possessionum). A király azonban a szent korona jogán az ország egyes részeit honfiúi érdemek jutalmául, öröklési joggal és kötelezettséggel, az egyeseknek adományozta, akik ezzel nemesekké s a szent korona, illetôleg a jogokkal bíró nemzet tagjaivá váltak. A család magvaszakadása esetén aztán a nemesi birtok visszaszállt az ország fôföldesurára, a szent koronára (ôsiség). 1848 óta a nemesi birtokjog megszűnt a szent korona tagságának alapja lenni s a tagság kiterjed általában a honpolgárok összességére, a politikai jogokkal bíró honosokra.”422 – 289.

 

 

 

A magyar történeti alkotmány szerint a közjogi értelemben vett (politikai) nemzet az állampolgárok összessége.

 

A magyar nemzet nem közjogi, szociológiai-kulturális, általános értelmű fogalma pedig az elôbbi “kultúrnemzeti” meghatározások szerint állapítható meg.

 

Tudomásul kell vennünk, hogy a nemzetnek kettôs jelentése van olymódon, hogy mindegyik jelentése önállóan használható.

 

Pontosítsuk az elôbbieket úgy, hogy a közjogi értelemben vett nemzet a Szent Korona tagjainak összessége. Ez az összesség közös szociológiai-gazdasági érdekek és törekvések által kapcsolódik, kapcsolódhat egymáshoz, részben tényleges, részben lehetséges közösség részét alkotva.

 

Kik a Szent Korona tagjai 1997-ben Magyarországon?

 

Két csoportból tevôdnek össze. Az egyik csoport a magyar állampolgárok összessége.

 

A másik csoportot a Szent Korona tagjainak – magyar állampolgároknak – azon leszármazottai alkotják, akik a magyar állampolgárságot kérik.

 

A Szent Korona tagjainak leszármazói a magyar jog szerint magyar honosok lettek, majd a magyar állampolgárságról szóló 1879. évi L. törvénycikk ugyanúgy, mint a jelenleg hatályos 1993. évi LV. törvény a ius san­guinis, a leszármazás elvére épült. (Születésénél fogva magyar állampolgárrá válik a magyar állampolgár gyermeke. 1993. évi LV. tv. 3.§. (1) bek.)

 

Magyarország Szent Koronájának területe és tagjainak (állampolgárainak) köre az ún. békeszerzôdésekkel csorbult a tények szerint, de nem csorbult a virtuális jog szerint, mert a Szent Koronát, mint eszmei testet nem lehet csorbítani, amint ez a Szent Korona személyiségének sérthetetlenségébôl, mert szellemi jellegébôl, misztériumából következik. Ebbôl ered, hogy azok a személyek, akiket vagy akiknek felmenôit egyébként hatályos jogi aktusokkal, szerzôdésekkel megfosztották a koronához való kapcsolódástól, a Szent Korona államától igényelhetik e kapcsolat visszaállítását. A leszármazók joga azon alapul, hogy ôk a leszármazás, azaz születés tényénél fogva megszerezték volna a magyar állampolgárságot, azaz a Szent Korona tagságot, ha felmenôjük nem veszítette volna el magyar állampolgárságát önhibáján kívül.

 

Mivel a Szent Korona tagság magyar állampolgársághoz fűzôdik, anyanyelvre való tekintet nélkül, ezért anyanyelvre való tekintet nélkül igényelhetô legyen a magyar állampolgárság, pusztán a magyar állampolgártól leszármazás ténye alapján, úgy hogy az állampolgárság megadása nemzetbiztonsági vagy szociális okból bíróság elôtt megtámadható határozattal megtagadható ill. elhalasztható.

 

Mindez a Szent Korona eszméjének szellemében történô törvényhozással történhet, mert közvetlenül a Szent Korona eszmére, mivel nem jogi norma, nem közvetlen jogforrás, nem szoktak igényeket alapítani.

 

Egy ilyen törvényhozás elôtt alapos hatásvizsgálatot kell végezni, a várható elônyök és hátrányok gondos mérlegelésével.

 

Melyek az elônyök? Az elszakított nemzetrészek tagjai biztonságérze-tének növelése, a szellemi-kulturális értelemben vett magyar nemzet kiszolgáltatottságának csökkentése. Hiszen jogosan számítanak a magyar állam védelmére. Különössen indokolt lehet a szórványban élô, megmaradásában erôsen veszélyeztetett, utolsó generációs, a csonka ország határain kivül, a Kárpát-medencében kényszerkisebbségként lakó nem magyar állampolgárok nyugatra emigrálásának, a magyarság számára elveszésének meggátolása kedvezményes honosítással és letelepedési feltételekkel.

 

Milyen hátrányokra gondolhatunk? A magyar állam területének és gazdasági helyzetének korlátaiból ered, hogy nagy tömegek betelepülése gazdaságilag is, biztonságpolitikai szempontból is nehéz helyzethez vezetne, különös tekintettel az idegenajkú magyar állampolgárokra. A határon túlra szakadt nemzetrészek számára Magyarország felszívóállammá válhat, tárt kapuival serkentve az utódállamok magyarságának kivándorlását, a kisebbségbe szorult tömegek menekülését szülôföldjükrôl.

 

Mondhatja bárki: nem kell mindjárt a legrosszabb nemzetpolitikai változatra gondolnunk, de ha ilyen rossz kilátásaink lennének, akkor is kötelességünk a segítség.

 

Kérdezheti valaki: ugyan miért kell állampolgárságot adnunk nem magyar anyanyelvű Szentkorona-tag leszármazottaknak? Aki ezt kérdezik, az vagy nem ismeri a magyar történelmet, vagy nagyon is ismeri. Ha ismeri, arra gondol, hogy az idegenekkel való együttélés sok gondot-bajt okozott, végül az ország feldarabolását hozta. Vonjuk le tehát a következtetést, különítsük el a népeket etnikai alapon. De hiszen ez Trianon kudarcának az oka! Mert lehetetlen okot és célt jelölt meg, akár képmutatásból, akár tudatos megtévesztés, akár tudatlanság miatt. Ha nem ismeri valaki történelmünket, akkor nem tudja, hogy történelmi együttélésük más etnikumokkal létformánk, létezési módunk volt már a törzsszövetség korában. Ebben az együttélésben sajátítottuk el a Kárpát-medencei, Közép-európai birodalmi léthez, dunavölgyi vezetô szerephez szükséges készségeket. Ennek a magyar birodalomnak a történelmi-népi kohójában alakult ki Magyarország történeti alkotmánya és ennek központi eszméje: a Szentkorona-tan. Amint egy megcsonkított, végtagjaitól megfosztott ember maradék teste nem változtat szerkezetén, vércsoportján, öröklött adottságain azért, mert nincsenek végtagjai, ugyanúgy nem változtathat alapvetô értékein és eszméin egy megcsonkított ország. Ha megteszi, akkor már nem ugyanaz az ország.

 

Írásunk a Szent Korona tanáról, a benne rejlô lehetôségekrôl szól. A magyar alkotmányos gondolkodás sohasem különböztette meg az ország lakóit anyanyelv szerint. Ezért nem olvashatunk a magyarság kiemelt, megkülönböztetett jogi helyzetérôl. A magyarság megkülönböztetett szerepe nem jogi különbség, hanem államalkotó és szervezô erôben megmutatkozó adottság volt. Számbeli aránya alig volt rosszabb a Mohács elôtti, történelmi országban (85%), mint a mai csonka Magyarországon (98%) (népszámlálási adat). Ez a történelmi országra Mohács idején jellemzô 85%-os arány napjainkra a 325.000 km2-es, kilenc részre szakított országterületen 48%-ra csökkent!

 

A csonka ország kapuinak megnyitása elôtt viszont a legrosszabbra is gondolnunk kell: a határon kívülre rekedt magyarság eltűnésére ôsi szállásterületeirôl, éppen a maradék magyar állam döntése által meggyorsítva.

 

Milyen jogi lehetôség van a magyar állampolgárság elnyerésének törvényi biztosítására?

 

 

 

“Az 1921. július 26-án hatályba lépett trianoni békeszerzôdés értelmében magyar állampolgárnak az a személy volt elismerhetô, akinek illetôsége az ország új határain belül volt, vagy a magyar állampolgárságba optált, s errôl ún. opciós nyilatkozatot kapott.

 

Állampolgársági rendelkezéseket tartalmazott még az elsô és a második bécsi döntôbírósági határozat is, ezeket azonban az 1945. évi fegyverszüneti egyezmény hatályon kívül helyezte.

 

A Magyarország és Csehszlovákia között a lakosságcsere tárgyában 1946. február 27-én kelt egyezmény (kihirdetve az 1946. évi XV. tv.-nyel) az áttelepülés tényéhez, az 1949. február 10-én aláírt magyar-román egyezmény (kihirdette az 1949. évi XIV. tv), az 1940. augusztus 30-i és 1949. február 10-i lakóhely alapján történt jegyzékbe vételhez kapcsolta az állampolgárság megszerzését vagy elvesztését.

 

A kettôs állampolgárságú személyek állampolgárságának rendezésérôl Bulgáriával, Csehszlovákiával, Lengyelországgal, Mongóliával, az NDK-val, Romániával és a Szovjetunióval kötött egyezmények (1959. évi 27. tvr., 1961. évi 6. tvr., 1962. évi 4. tvr., 1978. évi 5. tvr., 1970. évi 17 tvr., 1980. évi 2. tvr. és 1958. évi 1 tvr.) szóltak.”255 – 2. A kettôs állampolgársági egyezmények a szerzôdés felmondásával vagy közös egyetértéssel történô megszüntetésével hatályukat vesztették.

 

Ma nemzetközi szerzôdés nem korlátozza a kettôs állampolgárság létrejöttét, s a többes állampolgárság a magyar jog számára elfogadható, bár jogrendszerek összeütközésével jár, ezáltal nehézséget okozva.

 

Állampolgársági törvényünk (1993. évi LV. törvény, Ápt.) 2. §. (2) bek. szerint: “Azt a magyar állampolgárt, aki egyidejűleg más államnak is állampolgára – ha a törvény másként nem rendelkezik –, a magyar jog alkalmazása szempontjából magyar állampolgárnak kell tekinteni.”

 

“A kettôs (többes) állampolgárság megítélése jogrendszerenként változó. Ma már egyre inkább terjedôben van az a nézet, hogy az állampolgárság megadása az egyes államok belsô ügye, s nem célszerű a többes állampolgárság eseteinek csökkentését nemzetközi szerzôdések útján megkísérelni. Az államoknak inkább a többes állampolgárságból eredô konfliktusok rendezésében kell együttműködniük az ilyen tárgyú nemzetközi szerzôdések alapján.

 

A magyar állampolgársági jog hagyományosan tolerálja, hogy a magyar állampolgár egyidejűleg más állam állampolgára is legyen, további állampolgárságot akár saját akaratnyilatkozatával, akár egyéb módon szerezzen. Ezzel összhangban az elmúlt években felmondással vagy közös megegyezéssel megszűntek azok a korábbi nemzetközi szerzôdéseink is, amelyek a kettôs állampolgárság eseteinek kizárásáról szóltak.

 

A többes állampolgárság, mivel kétségtelenül a jogrendszerek kollízió­ját (ütközését) eredményezi, tisztán jogi szempontból nem kívánatos jelenség. Ugyanakkor a személy akarat szabadságának elvét sértené, ha a jogszabály ôket az állampolgárságok közötti választásra kényszerítené” mondja a kommentár a nyugatra szakadt magyarokról.”252 – 6.

 

Ugyanakkor a törvény kimondja: “A magyar állampolgárok között az állampolgárság keletkezésének, illetôleg megszerzésének jogcíme alapján különbséget tenni nem lehet.” (4. §. (1) bek.)

 

A honosítás feltételei között pedig ott van a 8 éves ill. egyes esetekben 3 éves Magyarországon lakás, a biztosított megélhetés és lakóhely, a magyar nyelven alkotmányos ismeretekbôl letett vizsga. Akinek felmenôje magyar állampolgár volt, annak egy éves Magyarországon lakást kell igazolnia. Nyilvánvaló, hogy e feltételeknek a trianoni határokon túl élô magyarság nem tud eleget tenni, nem beszélve a nem magyarokról.

 

Még egy igen lényeges szempont az, hogy “Általában követett gyakorlat, hogy az állam nem részesíti védelemben valamely állampolgárát olyan állammal szemben, amely azt ugyancsak saját állampolgárának tekinti.”334 – 121.

 

 

 

Összegezve: Magyarország törvényhozása alkothat olyan törvényt, amely megnyitja a kérelem alapján honosítás lehetôségét azok számára, akiknek legalább egy felmenôjük magyar állampolgár volt. Módosíthatja a választójogi törvényt és az alkotmányt oly módon, hogy a magyar állampolgárok lakó- és tartózkodási helyükre való tekintet nélkül választójoggal rendelkezzenek. Ez alapos vizsgálódást és hatáselemzését igénylô politikai döntés a várható elônyök és hátrányok egybevetésével. Az elemzés fô szempontja a jogosultak érdekvédelme a volt kommunista országokban, ha állampolgárságot kapnak. A “nyugati emigránsok és menekültek” állampolgársága és választójoga nem jelent nehézséget.

 

 

 

Mit adna ez a szabályozás a jogosítottaknak? Választójogot Magyarországon, szabad utazási, így beutazási lehetôséget, és azt, hogy más országnak büntetôjogi felelôsségrevonás végett nem adhatók ki, ha Magyarországon tartózkodnak.

 

Mit nem adna? Nem adna lakóhelyet és megélhetést, szavatolt letelepedési lehetôséget, és nem tudná megvédeni azon állammal szemben, amelynek ugyancsak állampolgára. Nem tudná megvédeni a többségi hivatalosság és a többségi társadalom lélektani elutasításától, esetleg gyűlöletétôl.

 

Az állampolgárság kérdéskörét az említett hatáselemzéssel, az utódállamok jogi-alkotmányos hátterének vizsgálatával elvi döntésre alkalmassá kell tenni, majd ehhez képest kell elôkészíteni a törvény- és alkotmánymódosítást.

 

A nem magyar anyanyelvű személyek, azok tehát, akik a mostani szóhasználat szerint “nem magyar nemzetiségű”-ként jelölik meg magukat, szerintünk a következô elvek alapján igényelhetnének magyar állampolgárságot:

 

Tekintettel arra, hogy a trianoni és párizsi békeszerzôdések közkeletű értelmezése szerint ezek a Magyarországon élô nem magyar népek önrendelkezési jogát, tehát Magyarország Szent Koronájától való elszakadási szándékukat juttatták érvényre, s ennek számos hivatalos megnyilatkozásban és magánközlésben kifejezést adtak, vélelmezni kell az ezen népekhez tartozó személyek azonos véleményét. Lehetôséget kell azonban adni arra, hogy e személyek bizonyíthassák a Szent Koronához való hűségüket, illetve valószínűsíthessék azt. Ez történhetne annak bizonyításával, hogy

 

– négy nagyszülôjük közül legalább három, távolabbi felmenôik közül négy magyar állampolgár volt;

 

– maguk vagy egyik felmenôjük sem volt tagja a magyar nemzetiségűekkel szemben ellenséges pártnak vagy szervezetnek, különösen olyannak, amelynek tagjai magyarok megkínzásában, megölésében vagy kitelepítésében részt vettek, ôket tulajdonuktól megfosztották, ellenük gyűlöletre uszítottak, vagy más súlyos jogsértést követtek el.

 

Elvileg természetesen már egy Szent Korona tag felmenô igazolása megalapozhatná az igényt.

 

A magyar állampolgárság megadása lehetséges, de nem egyetlen és hatásában a Szent Korona tagjai lehetséges teljes körére valószínűleg ki nem terjedô döntés, az állampolgársághoz igazodó választójog pedig minden különösebb jogi nehézség nélkül kiterjeszthetô a bárhol élô magyar állampolgárokra.

 

Ebben a kérdésben az 1994-ig működô parlament nemcsak nemzeti közömbösség, hanem ügyrendi hibák miatt sem volt sikeres.

 

A Szent Korona tagságának teljeskörűségébôl következik, hogy a választójog megilleti a külföldön élô magyar állampolgárokat, függetlenül attól, hogy milyen politológiai érvek szólnak mellette vagy ellene, s természetesen attól is, hogy ezek a szavazatok milyen politikai irányzatot segítenek majd.

 

A magyar állampolgárság és választójog ügyével azonos, bizonyos tekintetben nagyobb súlyú kérdés a teljes magyarság országgyűlési képviselete állampolgárságra és választójogra való tekintet nélkül.

 

Az egyik csoportot a volt történelmi országrészekben kisebbségi sorban élô, magyar állampolgársággal nem rendelkezô magyarok alkotják. Az ô választójoguk nem magyar közjogi értelemben vett választójog. Ezt magyar törvényben nem lehet szabályozni azért sem, mert választójoga csak magyar állampolgároknak lehet. Itt másról, népcsoportképviseletrôl van szó. A küldöttküldés joga formálisan a határon túli magyar szervezeteket, vagy – ami ennél még elfogadhatóbb volna – az egyes magyar népcsopor-tok országonként megalkotandó Nemzeti Tanácsait illetné meg.

 

Az országgyűlési küldöttküldés legitim, politikailag és közjogilag elfogadható módja a következô elvek alapján képzelhetô el a határon túli nemzetrészek tekintetében:

 

– lehetôség szerint a kulturális nemzet teljes körére ki kell terjedjen, azaz általános és teljeskörű legyen;

 

– a lehetô legnagyobb mértékben szabad akaratnyilvánítást jelentsen, azaz titkos szavazással történjék;

 

– a titkos szavazással megválasztott testületek ugyancsak titkos szavazással, titkos jelölés útján válasszák meg képviselôiket;

 

– az elszakított nemzetrészek képviselete hatáskörileg és szervezetileg különüljön el a népképviseleti úton választott magyarországi országgyűlési képviseleti testülettôl, országgyűlési második kamara részeként.

 

A Kárpát-medencén kívülre szakadt nemzetrész tekintetében a közvetlen választás is járható út, úgy, hogy az ô választójoguk a magyar választási törvényen alapul, míg a nem magyar állampolgár magyarok szervezetek, vagy azok által országonként létrehozott Nemzeti Tanácsaik révén küldenének képviselôket, ugyanúgy mint más szervezetek (magyarországi önkormányzatok, egyházak, kamarák, szakszervezetek stb.). Ez utóbbi lenne a népcsoportképviselet.

 

A hazától távolbaszakadt magyar állampolgárok más magyar állampolgárokhoz hasonló választójoga összeegyeztethetô a népcsoport képviselettel. Ennek alapján a külföldön élô magyar állampolgárok nemcsak választójogokat gyakorolhatnak a képviselôházba küldött országgyűlési képviselôk megválasztásakor, hanem egy másik, népcsoport-képviseleti választáson, képviselôiket elküldhetnék az országgyűlés második kamarájába is. Az élet eldöntené, hogy melyik képviseleti forma válna be jobban azzal, hogy együtt is létezhetnek.

 

A külföldi magyarok képviselete semmiképpen nem érintené azon országok iránt meglévô kötelezettségeiket, amelyeknek polgárai. A képviselet célja éppen a magyar nemzet közérdekű ügyeiben való részvétel, a lakóhelyen való megmaradás és az egységes önkormányzati elvek kimunkálása jegyében.

 

Az elôkészítést és végrehajtást a határon túl működô magyar szervezetek tanácskozásán megállapított elvek és szabályok szerint kell, mert így célszerű, elvégezni. A Magyarok Világszövetsége kiépített, egész földünket átfogó hálózata most ezt a szervezetet teszi legalkalmasabbá a tanácskozás megszervezésére, megfelelô állami költségvetési támogatással.

 

Ennek a testületnek – Nemzeti Fôtanácsnak – több feladata lenne, el kel­lene készítenie a magyarságra jellemzô legfontosabb mai ismeretanyagot (személyi, anyagi, szellemi katasztert), és egy magyar rendezési javaslatot.

 

A magyarság személyi kataszterének elveit, különösen pedig azt, hogy ki a magyar a pusztán gyakorlati szemszögbôl, évekig lehet vitatni. Ezért egy ilyen gyakorlati szemszögbôl, évekig lehet vitatni. Ezért egy ilyen tanácskozást célszerűen kell elôkészíteni, számolva a regisztráció minden kisebbségi sorban lévô számára veszélyérzést hordozó voltával. Ezen teendôk idôszerűségét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy az erdélyi magyarság körében fél évtizede létezô követelés a magyarság önmegszámlálása, a közvetlen belsô választások megtartása és a teljes belsô, területi autonómia-statútumok megfogalmazása.

 

Vagy össze kell állítani a választók névjegyzékét, vagy olyan idôtartamú választásokat kell tartani, amelyek során a választók listája egyidejűleg készül a szavazással. A választónak aláírásával kell igazolnia a személyi adatait feltüntetô listán vagy azt: anyanyelvem magyar, vagy azt: a magyar nyelvet beszélem, magyar vagyok.

 

Így választanák meg azokat a személyeket (elektorokat), akik már közvetlenül titkosan szavaznának a magyar országgyűlés második kamarájába küldendô képviselôk személyérôl. A közvetlen választásnak nem elvi, csak célszerűségi, taktikai akadályai vannak. A választói névsorok megsemmisítését garantálni kellene.

 

A második kamara régi, történelmi magyar közjogi intézmény, amelyet felsôtábla néven ismertek a XVII. század elejétôl, majd a XIX. század második felében fôrendiházként szabályozták hatáskörét. 1920–1926. között nem működött, majd 1926-tól 1945-ig megint létezett. Azóta nem állították vissza.

 

A második kamara felállítását, *Samu Mihály professzor cikkei szorgalmazták elôször, de ma már többen kardoskodnak melette, a tudomány művelôitôl a politika területéig. Tény az, hogy évszázados multú intézményrôl van szó. A mai Európában, sôt világszerte túlnyomó többségben vannak a kétkamarás parlamentek.

 

Ezért mind a közjogi hagyomány, a jogfolytonosság, mind a külföldi példa és tapasztalat, mind a magyarországi közjogi-társadalmi-politikai viszonyok a felsôház visszaállítása mellett szólnak. A második kamara a szakmai szűrô, a társadalmi érdekek többoldalúsága által indokolt érdekképviselet fóruma lehet, szóhoz juttatva a szakmai, érdekképviseleti, önkormányzati egyházi képviselôket, az értelmiségi-szellemi élet független szereplôit, az országban képviseletre jogosan igényt tartó határon túli magyar népcsoportokat és magyarországi nemzeti kisebbségeket.

 

Megítélésünk szerint helyet érdemelnek itt mindazok a nem magyar népcsoportok – legyenek határokon belül vagy kívül – amelyek egyéneik által a történelmi Szent Korona tagjai voltak, feltéve, hogy részvételüket meg tudják szervezni. Így nem szlovák, német, román, délszláv kisebbségi, hanem egyszerűen szlovák, német, román, délszláv képviselet működne a magyar országgyűlés második kamarájában. Ilyen képviseletet népcsoportonként egy küldött látna el, feltéve, hogy a népcsoport bizonyos számú tagjának képviseletét igazolni tudná. Ilyen képviseletet a Szent Korona tagságot elnyert nem magyar népcsoportok kaphatnának, külön kimunkált ismérvek szerint.

 

A magyar és a nem magyar népcsoportok képviselôinek mandátumát egy erre a célra megválasztott felsôházi mandátumvizsgáló bizottságnak kell majd igazolnia.

 

Ügyelni kell arra, hogy választópolgárok által titkos szavazással megválasztott képviselôházat elsôbbség illesse meg, s ismételten megszavazott határozatainak kihirdetését a második kamara ne akadályozhassa meg. A második kamara tekintélyét az általa képviselt érdekek, értékek, szakmai szempontok és tapasztalatok, azaz a vélemény közösségi-nemzeti súlya és jelentôsége, nem pedig önműködô hatásköri szabályok adják meg. Ez szolgálja a két kamara közötti egyeztetési jellegű, tapasztalatösszegzô együttműködést a hatalmi vetélkedéssel szemben.

 

Így lesznek az utódállamokból kisebbségként szemlélt magyar népcsoportok közjogilag nemzetrészekké, válik a politikai nemzet nemzetrészek, népcsoportok szövetségévé, beleértve a nem magyar anyanyelvű népcsoportokat, akiknek “államalkotó”, azaz hatalomban részes szerepét az államalapító nemzet történeti alkotmánya és a Szent Korona tana szellemének megfelelôen ismerhette el a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény.

 

Okkal tehetik fel nekünk a kérdést: nem jár-e veszéllyel, nem jelent-e oktalan kihívást határon túli nemzetrészeink terhére az ilyen gondolatok nyílt tárgyalása. Számos magyar és határainkon túli szervezet és közéleti személyiség vetette fel az egyetemes magyarság képviseletének, állampolgárságának és választójogának ügyét. Ezekre a javaslatokra érdemleges választ kell adni a Szent Korona tanának szellemében. Hiszen ezeket a kérdéseket éppen a magyarság fenyegetettsége miatt, a veszélyeket ismerve tesszük fel. Mindez üres szóvirág lenne, ha a “hogyan?” válasz nélkül marad.

 

A megoldási módok és javaslatok sorára van szükség ahhoz, hogy ezek értelmét, hasznát és esetleges veszélyeit fel lehessen vetni. Közép- és Kelet-Európában megoldásra vár a szétszakított népcsoportok föderatív alapon való összefogása testvéreikkel hogy csak a legnagyobb, az orosz népcsoportok helyzetére hivatkozzunk. Ennek a nemzetközileg elfogadott, elfogadandó népcsoport-együttműködésnek a rendszerébe kell illeszteni a magyar népcsoportok együttműködésének és képviseletének ügyét, akár egy közép-európai egyezmény keretében, amelyet államközi szervezetek (EBESZ), Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, Egyesült Nem­zetek Szervezete, a Közép-Európai Együttműködés Szervezetei és olyan tekintélyes társadalmi szervezet, mint az Európai Népcsoportok Uniója (FUEV) segítségével kellene révbe juttatni. E szervezetek hallgatólagos, elvi egyetértésének elérésével, minden nemzetközi egyezség nélkül is jó esélye lehet a magyar népcsoportok (nem egyének!) második kamarai képviseletének.

 

A közjogi értelemben vett, azaz politikai nemzet fogalmát másodlagos nemzetnek is szokták nevezni.87 Ez jelenik meg a nyugat-európai (spanyol, francia, német) alkotmányokban is.

 

Igen, de mi a magyar kultúrnemzet? Hiszen ezt az “elsôdleges” nemzetet védi a másodlagos nemzet, a Szent Korona tagság, amely 85%-os arányú magyar népelem jellegadó közreműködésével született, s amely éppen ezért nem fordítható az államalapító nép ellen, ellenkezôleg, annak államfelfogását, szellemiségét örökíti és hordozza tovább a népcsoportok békés együttélése és a Szent Koronához való hűség jegyében.

 

A jogszabályban közvetlenül és igazságosan alkalmazható, a védendô érdekeket egyértelműen, minden kár nélkül szolgáló nemzet és magyarság meghatározás lehetetlen. Okoz-e annyi nehézséget a meghatározás hiánya, mint amennyi hátrányt egy rossz meghatározás okozhat nemzetpolitikailag és a jogalkalmazás terén, figyelemmel arra, hogy a politikai nemzet fogalma nem vitatható, míg a magyar kultúrnemzet fogalmát soha európai tartózkodásunk idején nem határozták meg? Felelôsen mondhatjuk: a magyarság azonosítása, mint sok más népé is, nehézség nélkül lehetséges. Ellenségeinknek nem az a gond, hogy ki a magyar, hanem az: még mindig van és még mindig magyar.

 

Hadd idézzek egy tanulmányból, ami a most elhalt alkotmánytervezettel kapcsolatban született:

 

 

 

“A határainkon túl élô magyarság jog- és érdekvédelme

 

Történelmi tény: a török birodalmi terjeszkedés Magyarországot három részre szakította. Az I. világháborút lezáró Versailles-i békeszerzôdés a magyar nemzetet öt részre.

 

Az öt – azóta kilenc – részre szakított magyar nemzet de facto olyan vérveszteségeket szenvedett el 1920 óta, amelyre a zsidó holocaustot és a lengyelek megharmadolását kivéve e században nincs példa.

 

Még súlyosabb a helyzet az elcsatolt területeken, különösen Szlovákiában, ahol a Csehszlovák állam kettéválását követôen is – Európában egyedülálló módon – az ott élô magyarok jogilag nem (sem. Z. Zs.) egyenlôek az államalkotónak tekintett szlovákokkal (Benes dekrétum).

 

A fentiekbôl következôen a magyar alkotmánynak minden állami szerv részére alkotmányos alapelvként kell meghatározni a határokon túl élô magyarság jogegyenlôségének elérését, illetôleg mindazon kisebbségi jogok biztosítását, amelyeket a magyar alkotmány és törvények az itt élô kisebbségek részére biztosítanak.

 

Az új alkotmány tervezetének meg kell fogalmazni – az állami feladatokon túl – a magyar társadalom, az egyesületek, társadalmi szervek, állampolgárok e cél érdekében kifejtendô tevékenységének módját és kereteit is.

 

A magyar nemzet elszakadt részeinek sorsát nem szabad a napi politikai harcok részévé tenni, ebbôl következôen olyan alkotmányos alapelvek és szabályok megfogalmazása szükséges, amelyek a parlamenttôl az államfôig, a kormánytól az önkormányzatokig alapvetô alkotmányos kötelezettségként határozzák meg a tôlünk elszakított magyarság jog- és érdekképviseletét.”448 – 18

 

A mostani magyar alkotmánylevélben, az 1949. évi XX. tv. 6. §. (3) bekezdésében 1989. október 23. óta ez áll: “A Magyar Köztársaság felelôsséget érez a határain kívül élô magyarok sorsáért, és elômozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” Nagyon kevés ez egy “rendszerváltoztató” alkotmánymódosításban.

 

Milyen alkotmányerejű szöveg képzelhetô el az erôs nemzeti elkötelezettség és a nemzetközi politikacsinálók ízlésének megfelelô jellegtelen kisállami viselkedés határai között?

 

Példaképpen, vitaindítónak ilyen sorokat képzelünk el:

 

“… (1) bek. A Magyar Köztársaság Magyarország Szent Koronájának állama. Minden lehetséges és megengedett eszközzel képviseli, védi és oltalmazza a magyar nemzet tagjainak érdekeit.

 

… (2) bek. A Magyar Köztársaság a nemzetközi jog szabályait tiszteletben tartva új szabályok elfogadását kezdeményezve és támogatva, mindent elkövet a hazai és határain túlra szakított magyarság jogainak, érdekeinek és létfeltételeinek megóvása érdekében.

 

… (3) bek. A Magyar Köztársaság joga és kötelessége, nemzetközi tevékenységének alapvetô, másnak alá nem rendelhetô célja a történelmi magyar államtól elszakított területeken ôshonos magyar nemzetrészek jogainak védelme és képviselete.”

 

A polgári jogalkotás klasszikus elvének szokták említeni Rousseau szavait “az állampolgár és az állampolgárság” mindenhatóságáról és arról, hogy “az államon belül minden társulást fel kell számolni hogy… semmilyen más, rivális jogintézményt ne ismerjen”448 – 20.

 

Elterjedt vélemény szerint a fejlett polgári államok – Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország – negatív értékítéletét hozná az olyan közösségvédô törvényalkotás, amely nem vezethetô vissza az egyének jogaira. Ezt némileg eltúlzott félelemnek tartjuk, de nem alaptalannak. Az általunk adott szövegjavaslat jól védhetô. Alább nem adhatjuk, mert nem érdemes.

 

Végül megemlítjük azt a kevéssé ismert tényt, hogy több ország védi határon túli nemzetrészeit törvényszövegbe foglalt módon és erre a célra létrehozott intézményekkel. A román alkotmány 7. §-a szerint: “Az állam támogatja a kapcsolatok erôsítését az ország határain kívüli románokkal; az állampolgárságuk szerinti állam törvényei betartásával az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önazonosságuk megôrzéséért, fejlesztéséért és kifejlesztéséért cselekvôen fellép.”

 

A dél-tiroli német-osztrák nemzetrészek érdekében folytatott osztrák küzdelem a dél-tiroli rendezéshez vezetett. Az olaszországi Dél-Tirolban működô németnyelvű autonómia létesült, szavatolt közszolgálati helyekkel. Az itteni német anyanyelvűek aránya 65–90%-ra emelkedett 1991-ig.

 

Horvátország új alkotmánya 10. cikkelyében mondja ki, hogy “a más államokbeli horvát nemzetrészeket a Horvát Köztársaság különös gondoskodásban és védelemben részesíti”, amit társadalmi szervek létezése bizonyít.

 

Németországban minisztériumi szervek foglalkoznak az országon kívüli nemzetrészekkel, nem beszélve az egyesületek széles körérôl.

 

Ahogy Horvátországban a Hrvatska Matica, úgy működik Szlovákiában a Matica Slovenska, és fôhivatal foglalkozik a határon túli szlovák nemzetrészekkel. Szerbiában a Szerbián kívüli szerbek minisztériuma működik és társadalmi szervezetek, mint a Matica Srpska vagy a Szerbek Világszövetsége. Szlovénia alkotmánya fokozott figyelemmel gondoskodik a szomszédos országokban élô szlovénekrôl és a vendégmunkásként vagy kivándoroltként külföldön élôkrôl.348 – 966-967. Mellesleg Szlovénia kisebbségi politikája a legkevésbé kifogásolható a környezô országok közül, jogi szabályozása mintaszerű.

 

Mindezekhez az országokhoz képest a határon túl élô magyar nemzetrészek számaránya és helyzete a legrosszabb. Nekünk ezért nagy szükségünk van a Szentkorona-tan erejére, nem felejtve, hogy a Szent Korona teste fogalmába az állampolgárok és a területek elválaszthatatlanul beletartoznak. Ott kell óvnunk nemzettagjainkat, ahová a történelem állította ôket a történelmi országtest bármely részén.

 

 

 

A Szent Korona integritása*

 

 

 

Amikor az országterület testérôl beszélünk, ezt azonosnak tekintjük a Szent Korona testével. Az ország teste mint földrajzi valóság spiritualizálódik a Szent Korona szellemi testében.

 

Az ország, mint organikus test területi és ettôl különbözô közjogi értelmet hordoz.

 

Pancratius néven az eperjesi evangelikus lyceum tanára, *Pancrátz Mihály adott ki ismert közjogi tankönyvet 1668-ban. Errôl mondja *Eckhart, hogy: “Ez az ország, a szent korona integritása gondolatának elsô – és hozzátehetjük, utolsó – elméleti kifejtése, amely… a gyakorlati politikusoknál csaknem maradék nélkül érvényesült és a magyar koronaeszmének legerôsebb hajtása volt.”128 – 299-300. Bevezetô gondolatunk magva is *Pancrátz Mihálytól származik. Így ismerteti Eckhart Pancratiust:

 

 

 

“Ez az ország »valami misztikus test és mind fejbôl, mind tagokból áll.« A fej a király, a tagok a négy rend: a fôpapok, a bárók, a nemesek és a szabad királyi városok. Magyarország »egységes testét« egyforma szükségességgel ez a két lényeges rész alkotja, mert nem állam (respublica) a tömeg uralkodó nélkül, sem az uralkodó polgárok nélkül. Az ország tagjai »tágabb jelentésben« a Magyarországba bekebelezett országok, püspökségek, hercegségek, megyék, tartományok és városok, »amelyekbôl egykor állott vagy ma áll.«. Ezek között vannak nemesebbek: azok »az országok, fejedelemségek, hercegségek, amelyek egykor Magyarország szent koronájába bekebeleztetek és a következô idôkben különféle fordulatok miatt vagy egészen elvesztek, vagy az ország iránti engedelmességben megmaradtak.« Az elveszettek között felsorol minden a magyar király uralmának valaha alávetett országot, így Cseh- és Morvaországot is és Ausztriának nagy részét.

 

»A korona iránti hűségben megmaradt tagok« közül nemesebbek: 1. a kapcsolt országok, 2. a püspökségek, 3. a vármegyék, 4. a grófok és bárok uradalmai, a nemesek birtokai, végül a szabad királyi városok. Az ország nemnemes tagjai pedig azok a városok, falvak, amelyek nem közvetlenül a koronának vannak alávetve, hanem az ország rendei közül valakinek a felsôbbségét ismerik el. Az ország szűkebb értelemben vett tagjai a karok és a rendek, »akik a királyi szent koronának és következôleg a királyi felségnek közvetlenül alatta állnak és akiket a szent királyi felség az ország gyűlésére királyi levéllel meghív.«”128 – 298-299.

 

 

 

Amikor az idézett szerzô nemesebb, korona hűségében megmaradt tagként, tágabb értelemben kapcsolt országok, püspökségek, vármegyék, fôúri uradalmak, nemesi birtokok és szabad királyi városok kimerítô felsorolását alkalmazza, hozzátéve, hogy az ország nem-nemes tagjai az ország rendei közül valakinek a felsôbbsége alatt álló városok, falvak, akkor Magyarország területét, az ország testét mutatja be, mint a Szent Korona tágabb értelemben vett tagjait. Ez Magyarország integritásának a Szent Korona tanában való pontos megjelenítése: az országterület teste a Szent Korona teste. A Szent Korona teste ugyanúgy szent és sérthetetlen, mint más eszmei test, mint a legnagyobb példa, a corpus Christi. A misztikus testek nem sebezhetôk földi, anyagi eszközökkel.

 

Az ország területe az 1790. évi országgyűlés felfogása szerint is test, az egyes országrészek e testnek tagjai, amelyek elszakadtuk után visszatérve a testtel egyesítendôk. Mint Torontál, Temes és Krassó vármegyék írják: “A Bánát hosszabb idôk és esztendôk által, mint tag a testébôl elszakasztva mindaddig hagyatott, míglen a felséges haza tekintetes rendei szám nélkül való panaszaira és kéréseire” Mária Terézia 1777-ben “azon ország tagját és részét a testhez és az országhoz visszakapcsolta és összve egyesítette.”128 – 285.

 

Ugyanilyen tartalmú okiratok olvashatók a partiumbeli megyék visszacsatolása vagy Erdély ügyében. “Erdélyt, mint Magyarország elválaszthatatlan tagját bírták és kormányozták már a fejedelmek megválasztásától és Magyarország megalapozásától kezdve és a magyar államnak részét tette.” “A magyar király és az ország több békekötésben kívánták Erdélynek, mint elválaszthatatlan tagnak a visszatérését.” “Mit fejez ki az, hogy valamely terület vagy tartomány az ország testének tagja? Ugyanazt, amit a magyar szent koronához való tartozás” – mondja Eckhart, majd idézi az alsótábla 1825. évi egyik határozatát: “Erdély ugyan is Magyarországnak legrégibb s tôle elválaszthatatlan egy olly valóságos része, melyet Magyarországtól hajdan a viszontagságos sors zajai szakítván el, most annak szorosabb összeköttetését ismételve és méltó jusson kívánunk.”128 – 287.

 

Az ország testének integráns, “teljesen és szorosan beletartozó tagjai és kap­csolt részei (partes adnexae)” vannak. Ez utóbbiak: Horvátország, Dal­má­cia, Szlavónia, melyek “szövetség által Magyarországhoz kapcsolt testek”, azaz a Szent Koronához, s ezáltal Magyarországhoz kapcsolódnak. A kapcsolt részeket a korona kapcsolja az ország testéhez, nekik külön testük van.

 

 

 

“A magyar szent korona országainak tényleges területe közjogi szempontból három részre oszlott:

 

1. a szűkebb értelemben vett Magyarország területére (ideértve a volt Erdélyt és a határôrvidéket);

 

2. a Horvát-Szlavon társországok területére (az ide bekebelezett határôrvidékkel együtt); jogilag ide tartozott Dalmátország is, amely azonban tényleg osztrák tartomány volt;

 

3. Fiume és kerületére, mint a magyar szent koronához külön testként (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) csatolt területre.

 

A szűkebb értelemben vett Magyarország területe a Kárpátoktól a Duna és Száva vonaláig terjedt. A drávamelléki magyar megyék: Szerém, Ve­rôcze, Pozsega és Valkó jogállás tekintetében semmit sem különböztek a többi magyar megyéktôl.”88 – 137.

 

A rendi országgyűléseken, így az 1832–36-os országgyűlésen szólnak “a szent korona testérôl és a szent korona testébe való visszatérésrôl, visszakebelezésrôl, vagy visszatestesítésrôl”.128 – 200.

 

Bölöny megkülönbözteti a csak közjogi természetű követelést a nemzetközi jogi követeléstôl. Kizárólag közjogi követelés volt a mellék­or­szá­gok, mint Bukovina, Bosznia, Galicia, mint a történelem során a Szent Korona által birtokolt területekre irányuló igény. Ilyennek tekintették a társország Dalmácia visszaszerzését is. Szerintünk valamely történelmileg a Szent Korona részét, tagságát, testét alkotó területre emlegetett történeti, etnikai vagy más jogalap mindaddig közjogi igény, amíg nemzetközi jogvitát nem indítanak vagy nemzetközi fórumon nem jelentik be a területváltoztatási igényt.

 

Amikor az 1938. évi XXXIV. törvénycikk a Felvidék, az 1939. évi VI. törvénycikk Kárpátalja és az 1940. évi XX. törvénycikk Erdély egy része tekintetében megállapítja, hogy egy-egy országrészünk “visszatért a Magyar Szent Korona testébe”, régi magyar közjogi hagyományt követ, az ország testének, mint a Szent Korona testének sérthetetlenségét erôsíti meg.

 

Ennek szellemében közjogi kötelességet rögzít a királyi koronázási hitlevél 3. pontja: “Magyarország és társországainak mindazon részeit és tartományait, amelyek már visszaszereztettek s azokat, amelyek Isten segedelmével ezután fognak visszaszereztetni, koronázási eskünk értelmében is, a nevezett országhoz és társországaihoz visszakapcsolandjuk.” Ez az ígéret, teszi hozzá *Bölöny, akkor válik idôszerűvé, ha visszafoglaltatnak olyan területek, melyek korábban a magyar szent korona fennhatósága alatt álltak.88 – 133.

 

*Donászi Ferenc 1941. évi kiadású művében a történelmi felfogást és a kor szellemét fejezi ki, amikor így szól: “A Szent Korona testének titokzatos egysége forrasztja egybe a Kárpátok lombkoronázta lejtôjétôl le a kéklô Adriáig *Szent István birodalmát.”58 – 164.

 

Amint a jelenkor Szent Korona tagságáról szóló fejtegetéseinkbôl is kitűnik, ez a tagság szerves összefüggésben van Magyarország közigazgatási területeivel egyrészt azért, mert a *Pancrátz Mihály XVII. századi ilyen tartalmú fejtegetéseit a politikai közvélemény vallotta és hirdette, tehát, hogy a Szent Koronának Magyarország és a kapcsolt részek területei tagjai és egyúttal testének részei, másrészt azért, mert a nemesség országgyűlési képviselete, a követküldés vármegyénként történt, az alsótábla tagjai ezért nemcsak a nemességet, hanem a vármegyék önkormányzó közösségeit, magukat a vármegyei önkormányzatokat, a vármegyéket, mint közigazgatási területeket képviselték.

 

*Timon Ákos szavaival egyetérthetünk:

 

“Nagyfontosságú intézménye a magyar alkotmánynak a király végrehajtó hatalmának korlátozása szempontjából a vármegyei önkormányzat és autonómia erôteljes kifejlôdése: a magyar törvényhatóság intézményének létesítése. Ez is a szent korona közjogi fogalmának, személyesítésének eredménye. A szent koronára vonatkozó jogelvek alapján fejlôdött ki a vármegyei közönség, az unversitas nobilium fogalma. A vármegyék közönsége, mint a szent korona tagjainak közönsége, egyezôleg az angol grófság (county shire) közönségekkel, egyrészt az ország törvényei értelmében az állami átruházás alapján, az állami élet minden ágában saját területén, saját közegei által önállóan gyakorolja a végrehajtó hatalmat, amit ma állami önkormányzatnak (selfgovernement) nevezünk; másrészt saját belügyeit – törvény korlátain belül – önállóan intézi és szabályozza. Ez utóbbi a tulajdonképeni autonómia.

 

Mindenik megye, mint nemesi közönség, mint a szent korona tagjainak egyeteme: universitas nobilium, élén a király személyét képviselô fôispánnal, kicsiben magát a szent korona egész testét, az államot teszi jelenvalóvá. Osztozik a szent korona hatalmában és mint szerves egész, mint élô organizmus, önállóan vesz részt a szent korona életében. A nemzeti közfelfogás a mindinkább megszilárduló fejedelmi hatalomérzettel szemben a vármegyéket a XVII. századtól kezdve a magyar alkotmány védôbástyái gyanánt tekintette. A történelem tanusága szerint a megyék ezt a nagyjelentôségű alkotmányjogi feladatot mindenkor kellô sikerrel teljesítették.”418 – 26-27.

 

A Szent Korona területének integritása mindig rugalmasan az ország­la­ko­sok érdekeivel és lehetôségeivel együtt értelmezendô. Erre nemcsak az erdélyi fejedelmek (*Bocskai, *Bethlen) megnyilatkozásai, hanem a legújabb kor is számos példát ad. A trianoni béketárgyalásokon így javasolt és kért népszavazást az elszakítani akart területek hovatartozásáról *gróf Apponyi Albert, holott határozott nézete volt a történelmi ország integritása.

 

Ugyanígy járt el *gróf Bethlen István az igazságos rendezést megközelítô 1938–40-es bécsi döntések elôtt 1933-ban tartott cambridgei és londoni elôadásain, amikor olyan dunai államszövetség körvonalait vázolta, amelyben Szlovákia, Kárpátalja és Horvátország “teljes nemzeti autonómiával és önrendelkezési joggal” rendelkezne, s szabadon dönthetne hovatartozásáról, Erdély pedig önálló államiságot kapna.63/a

 

Az erdélyi kérdésnek a történelmi Magyarországon belül, de az önkormányzás legnagyobb fokával, magyar, német és két román bánság létrehozásával való rendezését javasolta *Bajcsy-Zsilinszky Endre 1944-ben Genfben kormánytámogatással megjelent “Transsylvania Past and Future” című munkájában.25

 

Mindezek a javaslatok, beleértve a Kárpát-medence-i népcsoportok és területek szövetségének gondolatát is, megfelelnek a Szent Korona integritás-eszméjének.

 

A területileg sérthetetlen magyar állam az önkormányzatok sokaságát, a nemzetiségek, más nyelvű Szent Korona tagok megmaradását ôrzô, s ezáltal az egész épségét szolgáló testületek sorát tartotta életben. Amint egy újabb összegezésben olvashatjuk a dualizmus koráról: “Az állami garanciákkal (adománylevél, rendelet, törvény, alkotmány) létrehozott területi és egyházi autonóm szervezôdési formák biztosíthatják a népcsoport, nemzetiség önmegôrzését, belsô fejlôdését:

 

1) A törvényi szabályozás ugyan csak az egyéni jogokat ismerte el, azonban a közigazgatást szabályzó valamennyi törvényben következetesen érvényesítette a nyelvtörvény elôírásait.

 

2) Az általános közigazgatási rendszertôl eltérô regionális egységek (székely, szász székek, kun kerületek) saját választott közigazgatási tisztviselôi karral biztosították az önigazgatást.

 

3) Ahol a területi autonómia az egyházi autonómiával összekapcsolódott (Pl. erdélyi szászok), ott biztosított volt az évszázadokon keresztüli fönnmaradás, az identitás megôrzése.

 

4) Az egyházi autonómia biztosíthatja a nemzetiség (népcsoport) önmegôrzésén túl a gazdasági és kulturális fejlôdést:

 

• ha önálló egyházi kerület szervezhetô (melyben az ott élô lakosság elkülönülhet a többségi nemzet egyházszervezetétôl);

 

• ha az önálló egyházmegye egyházi méltóságait maga választhatja (azok nem függnek a többségi nemzet egyházi fôméltóságaitól,);

 

• ha ugyan nem rendelkeznek területi autonómiával, de az egyházmegye területén kompakt tömbökben élnek;

 

• ha az egyházi szervezet fennmaradásához, működéséhez anyagi alapokat (pl. Birtokok), költségeket alkotmányosan biztosítja az állam (szerb, román, szlovák, ruszin példa);

 

• ha az etnikum a világi értelmiségi vezetôit (politikusait) is bevonhatja az egyház vezetésébe, a gazdasági, kulturális életének, intézményrendszerének kialakításába.”

 

 

 

A magyar történelem Mohács óta szüntelen küzdelem azért, hogy a Szent Korona eszme a maga teljességében érvényesüljön, hogy a szellemi test és a valóságos országtest ne különbözzék hogy az eszme testté váljék. Jól érzékeltetik ezt az életérzést *Prohászka Lajos Vándor és bujdosó c. sokat vitatott tanulmányának sorai:

 

 

 

“Költôinknek és minden nemzeti hôsünknek állandóan visszatérô, búsongó szólama, hogy a magyarságot a végsô elmúlástól mindig csak csoda óvta. Csoda, hogy ellenséges népek gyűrűjébe fogva, az egyetemes látókörű élettôl elzárkózva, a függetlenségért vívott örökös harcok közt szétszóródva és megfogyatkozva, magunkat ámítva és egymással torzsalkodva, mégis fennmaradtunk, hogy “él nemzet e hazán”. Csoda, hogy sok katasztrófánk és odvas bűneink ellenére, rossz helyre téve és rossz vérrel megátkozva, mindig volt valamilyen szent erô, amely a letarolt életet újra kinövesztette és a csapzott magyar arcot felemelte, amely úgyszólván helyette gyôzött.

 

Bujdosásra vagyunk kárhoztatva, “húz a Haláltó”, rendre ki-kiszakadunk a misztikus corpusból. Ez már nekünk történeti rendeltetésünk, ha tetszik, átkunk: amióta itt vagyunk ezen a földön, sohasem lehetünk egészen itthon. Ámde rendeltetésen túl, úgyszólván történetfelettileg él a misztikus corpus eszméje, amely az elbujdosottakban is ébrentartja a visszatérés vágyát és úgy tekinteti velük a bujdosást, ahogy népmeséink bujdosó hôsei tekintik: mint megváltást az átok alól. Ezzel azonban a bujdosás is némiképen vallásos jelleget ölt. A magyarnak bujdosva kell elérnie azt a szerves egységet, amelyet a szent korona eszméje jelképez és amely – a bujdosás ideje alatt is, az idegenben és a sötétségben is – átfogja, nem ereszti el, hanem úgyszólván maga felé vonzza és világít neki. Tehát szent bujdosás, mert végül is belôle fakad a megváltás… Ebbôl érthetô a politikum és a költészet örök, szinte elválaszthatatlan kapcsolata a magyar kultúrában. A költészet mindig elbujdosás a politikai valóság elôl, de soha ki nem lobogó vágy a nemzettest szent egysége után. Ezért joggal mondhatjuk, hogy egész kultúránkat ennek a bujdosó költészetnek romantikus szelleme határozza meg, “csupa legendák és jelek”, csupa utalás a végzetre és a közelgô halálra. De ’legendákon és jeleken’ túl ott lebeg – talán csakugyan utólérhetetlenül, talán soha meg nem valósíthatóan, ám mégis irányítólag és meghatározón, – a szent korona klasszikus eszméje. A magyar szellem tehát nincs – mint ahogy a németrôl mondtuk – folyton útban a klasszika felé, hogy egy váratlan pillanatban azzá váljék, hanem csak mintegy a túlsó partról, a vergôdésbôl, a bujdosásból tekint feléje, tudva, hogy mint Platon barlangba zárt, bilincsbe vert emberei, csupán idônként elsuhanó árnyát pillanthatja meg.

 

Corpus sacri Doloris. Alighogy a magyar megtelepül ezen a tájon, bujdosás lesz az osztályrésze. Testét örökké sebek borítják, tagjait folyton a széthullás veszedelme fenyegeti. Amióta Európával egy vallásos eszme alapján sorsközösséget vállalt, ennek jegyében sohasem sikerült önmagát tartósan megvalósítania. Csak történeti pillanatokra, Szent István, *Szent László, III. Béla, *Nagy Lajos, *Mátyás, talán még a kiegyezés utáni kor ezek a pillanatok, amikor mintha rövid idôre megszűnt volna az átok, és az eszme magyar testté válhatott. De csak azért, hogy utána menten el is vesszen és a bujdosósors töltse be a századokat. A megvalósulásnak e ritka pillanatait nem tekintve, nem a szent korona corpusának vagyunk tagjai, hanem a fájdalomé. Könnyben, kínlódásban, aszályban vagyunk élô test, megcsonkultságunkban függünk össze egymással, akár akarjuk ezt a tagságot, akár nem. A valóságban a sacre Regni Dolor, az ország szent fájdalma a magyarság egész létének igazi jelképe, keresztút, töviskorona… de épp ezért a megváltásnak is az ígérete. Mert reménnyel élteti a csonkult valóságot és ôrzi a széttépett tagokat egymásnak.”355 – 156-171

 

 

 

A millecentenárium korára jellemzô, erôt adó, kordokumentumként felhasználható dolgozatok születtek a Magyar Szellemi Alapítvány és a Magyar Jövôért Alapítvány “Hogy Magyarország magyar ország maradjon…” jelmondatú pályázatára. A “nemzet szellemi energiáinak mozgósítása, az értékes országépítô gondolatok összegyűjtése” jegyében díjat nyert “Magyar Formula az államhatárokról” néven nem nevezve, mégis valóságosan a Szent Korona integritásáról szól, a történelmi magyar állameszme értelmezésérôl az 1990-es években, amikor Magyarország a történelmi vakság példáit mutatta fel a “területi követelések”, valójában a területváltoztatások lehetôségét is kizárni akaró “alapszerzôdések”-ben.